Fehér Agyar San-Francisconál hagyta el a gőzös fedélzetét. Alig hogy a
partra lépett, egész lelkében megrendült. Lelke legmélyén, minden
okoskodásnál és öntudatnál mélyebben, istenség és erő egyet és ugyanazt
jelentette számára. S még a fehér istenek sem látszottak előtte olyan
hatalmasaknak, mint most, mikor San-Francisco csuszós kövezetén
lépegetett. Fából épült kunyhók helyett itt tornyosodó házak
magaslottak. Az utca maga telve mindennemü veszedelemmel, szekerekkel,
kocsikkal, autókkal; hatalmas lovak huztak inukszakadtából roppant
terheket, közbe szörnyüséges villamos kocsik sipoltak, csengettek,
folytonosan hallatva fenyegető kiáltozásukat, mint a hiuz, mely az
északi őserdőkben ijesztgette.
Mindez az erő megnyilvánulása volt. Bennük, mögöttük, rajtuk mindenütt
ember volt, ember kormányozta, igazgatta őket s az ember szólt a
hangjukkal, az ember, akinek ősi öröksége az anyagon való uralkodás.
Rettentő volt, elképesztő volt. Fehér Agyar oda volt bámulatában. Félt.
Mint ahogy kölyökkorában tudatára jött kicsiségének és törpevoltának,
mikor először hagyta el a Vadont, hogy Szürke Hód falujába menjen, most,
ereje teljében és érett korában kapott ujra leckét törpeségéről és
jelentéktelen voltáról. És mennyi isten tolongott az utakon!
Csaknem elszédült a nagy nyüzsgésben. Az utca lármájától szinte
elkábult. Megzavarodott a rettentő és végnélküli forgatagtól s a dolgok
örökös mozgásától. Soha még ugy nem érezte istenétől való függését, mint
ezen a napon, örökösen a sarkában volt s bármi történt is, egy
pillanatra sem vesztette el szem elől.
De Fehér Agyar csak kóstolót kapott a városi életből, az egész olyan
volt előtte, mint egy rossz álom, mint egy lidércnyomás, valószinütlen
és rettenetes, mely még sokáig üldözte azután is álmaiban. Gazdája egy
málhás-kocsiba tette, láncra füzve a sarokban, a felhalmozott málhák és
kosarak között. Itt egy köpcös, barna isten uralkodott, egymás hegyibe
rakta a csomagokat, beráncigálta az ajtón keresztül, vagy törve-zuzva
kidobta az ajtón keresztül a többi isteneknek, akik már vártak reá.
Itt, a málhák eme poklában, Fehér Agyart elhagyta a gazdája. Vagy
legalább is Fehér Agyar azt hitte, hogy elhagyta, mig végre megszagolta
közvetlen maga mellett ura vászon ruhacsomagját, melynek őrizetét rögtön
át is vette.
– Jó, hogy jön, – dörmögött a kocsibeli isten egy órával ezután, mikor
Weedon Scott megjelent a kocsi ajtajánál. Ez a kutya nem hagyta, hogy
egy ujjal is érintsem a holmiját.
Fehér Agyar kikerült a kocsiból. Elbámult. A szörnyü város eltünt. A
kocsit, melyben eddig volt, olyannak tekintette, mint egy kunyhó
belsejét. Mikor a kocsiba lépett, a város ott volt körülötte. Azóta a
város eltünt. A lármája nem morajlott a fülébe. Mosolygó táj terült el
előtte, ragyogva a napfényben, lusta nyugalomban. Nem sok ideje volt az
álmélkodásra. Elfogadta ezt is, mint ahogy elfogadta az istenek
hatalmának minden megnyilatkozását és kiszámithatatlan cselekedetét. Az
istenek már ilyenek.
Egy kocsi várt rájuk. Egy asszony és egy férfi közeledett a gazdájához.
Az asszony karja kitárult és átölelte gazdája nyakát, – ellenséges
cselekedet! A következő pillanatban Weedon Scott és az asszony között
ott volt Fehér Agyar, hörgő, dühödt démonná változva.
– Ne féljen, anyám, – mondta Scott, szorosan megragadva Fehér Agyart s
igyekezve lecsillapitani, – azt hitte szegény, hogy bántani akar, ezt
pedig nem hagyná soha. De mindjárt megtanitom. Fehér Agyar gyorsan
tanul.
– Addig is szabad-e szeretnem a fiamat? – nevetett az anya, noha még
sápadt volt az ijedelemtől és félelemtől.
Fehér Agyarra nézett, amint az horkantva, berzenkedve, gonosz
tekintettel meredt rá.
– Megtanulja, meg kell tanulnia haladék nélkül, – mondta Scott.
Szeliden beszélt Fehér Agyarral, mig csak le nem csillapitotta, aztán
hangja egyszerre szigoru lett.
– Feküdjék le, sir, feküdjék le!
Ezt már régen megtanulta gazdájától Fehér Agyar s lefeküdt, kedvetlenül
és dacosan, de lefeküdt.
– Nos, anyám.
Scott kitárta karját, félszemmel Fehér Agyart nézve.
– Feküdj le! – intette, – feküdj!
Fehér Agyar, berzenkedve, félig felemelkedett helyzetéből is
visszafeküdt és figyelte a megismételt ellenséges cselekedetet. De nem
származott ebből az ölelésből semmi baj és abból az idegen
férfi-istenéből sem, aki ezután következett. Ezután kocsira rakták a
málhákat, kocsiba szállt a gazdája is az idegen istenekkel együtt. Fehér
Agyar majd éber tekintettel szaladt a kocsi után, majd felborzadt
szőrrel ugrált a vágtató lovak előtt, figyelmeztetve őket, hogy baja ne
essék az ő istenének, akit olyan gyorsan röpitettek tova.
Tizenöt perc mulva a kocsi diófák összeboruló kettős sora között
behajtott egy kőkapun. A diófák két oldalán rét feküdt s nagy sik
területén itt-ott óriási tölgyek terebélyesedtek. A közelben,
ellentétben az ápolt fü gyenge zöld szinével, napégette kaszálók
rőtaranya fénylett a nap sugaraiban, ezen tul barna dombok és hegyvidéki
legelők látszottak. A völgy első szelid emelkedésénél széles kapuju,
sokablaku ház állott.
Fehér Agyar alig vethetett minderre egy pillantást. Alighogy a kocsi
beért az udvarra, Fehér Agyarnak nekirontott egy fénylőszemü,
hegyesorru, sértődött és dühös juhászkutya. A juhászkutya elvágta Fehér
Agyar és ura közt az utat. Fehér Agyar nem horkantott, de szőre
felborzadt, mikor megkezdte a csöndes és halálos támadást. Ebből a
támadásból nem lett bajvivás. Állva maradt félszeg hirtelenséggel,
erőszakoltan megbicsakolt lábaival állitva el tulajdon mozgását, leült a
hátsó lábaira, annyira szerette volna kerülni az érintkezést
támadójával. A támadó nősténykutya volt s fajának törvényei sorompót
állitottak közé és a nőstény közé. Hogy megtámadjon egy nősténykutyát,
ahhoz neki erőszakot kellett volna tenni az ösztönein.
De a juhászkutya másképp érzett és gondolkozott.
Nőstény létére nem ismert tiltó parancsot. Azután meg, juhászkutya
lévén, ösztönszerü félelme a Vadon és különösen a farkas iránt, nagyon
is erős volt. Fehér Agyar az ő szemében farkas volt, az örökös rabló,
aki azóta settenkedik a nyáj körül, mióta a juhászkutya távoli ősei
először őriztek juhot. És igy, mikor Fehér Agyar abbahagyta a támadást
és összeszedte magát, hogy elkerüljön minden érintkezést, a juhászkutya
rárohant. Fehér Agyar önkéntelenül is horkantott, mikor a vállában
érezte a juhászkutya fogát, de egyébként még csak kisérletet sem tett a
megtorlásra. Fehér Agyar visszavonult peckesen és megpróbálta kikerülni
a juhászkutyát. Erre ment, arra ment, erre fordult, arra fordult, hiába.
A juhászkutya mindig utját állta.
– Ide, Collie! – kiáltott a kocsiból az idegen férfi.
Weedon Scott nevetett.
– Hagyjad csak, apám. Ez jó lecke lesz. Fehér Agyarnak ugy is sok
tanulni valója van és nem baj, hogy ha most mindjárt belekezd. Majd
segit ő magán nemsokára.
A kocsi tovább haladt és Collie még mindig elállta Fehér Agyar utját.
Megpróbált elszaladni előle, ugy hogy körben rohant a réten keresztül,
de Collie a belső és kisebb körön futott s mindig a lába előtt volt, két
sor, ragyogó fehér fogát vicsoritva rá. Most visszafutott, a másik réten
keresztül, de Collie megint elállta az utját.
A kocsi elvitte magával a gazdát. Fehér Agyar látta, mint tünik el a fák
között. A helyzet kétségbeejtő volt. Megpróbálkozott még egy futammal.
Collie követte, gyors irammal. És ekkor, hirtelen, Fehér Agyar Colliera
vetette magát. Régi bajvivó csele volt ez. Váll vállnak feszült és
Collie felfordult. De nemcsak hogy felfordult, hanem le is
hengerbuckázott a lejtős talajon. Most a hátán, most az oldalán feküdt,
lábával kapálódzott, a földet kaparta, hogy megállhasson s hangosan
kiáltozott fájdalmában és sértett büszkeségében.
Fehér Agyar nem várta meg, mig talpra áll. Az ut szabad volt, csak
ennyit akart. Collie utánaszaladt, panaszos üvöltözéssel. Nyilegyenes ut
volt előtte s a futásban Fehér Agyar adhatott egy kis leckét Collienak.
Collie dühödten, izgatottan, inaszakadtából futott, láthatólag erőlködve
minden lépésnél, Fehér Agyar halkan rohant előtte, erőlködés nélkül,
mintha szellem siklott volna hang nélkül a talaj fölött.
Mikor a ház elé a kocsifeljáróhoz érkezett, a kocsi akkor ért oda és
gazdája épp leszállóban volt. Ebben a pillanatban a futás teljes
rohamában, Fehér Agyar észrevette, hogy oldalról ujabb támadás
fenyegeti. Egy kopó rohant reá. Fehér Agyar megpróbált szembeszállni
vele. De nagyon is gyors mozgásban volt s a kutya alig lehetett tőle pár
lépésnyire. Oly nagy volt a mozgás sebessége s a támadás oly váratlan
volt, hogy Fehér Agyar elbukott és meghemperedett. Fehér Agyar ebből a
kavarodásból ugy állt talpra, mint a bosszuállás szelleme, fülét
hátracsapta, szája rángott, orra remegett s fogai összekoccantak, mikor
hajszálnyira tévesztette el a kopó lágy nyakát.
A gazdája odarohant, de nagyon messze volt és Collie volt a kopó
életének megmentője. Mielőtt Fehér Agyar még egyszer nekiugorhatott
volna, hogy halálos harapásával kioltsa ellenfele életét, épp ugrás
közben érkezett oda Collie. Kijátszották, legyőzték, földhöz vágták, a
megsértett Collie ugy viharzott ide, mint a megbántott méltóság, a jogos
harag valóságos példányképe, számitsuk még hozzá ösztönszerü gyülöletét
a Vadonból ideszakadt ősi rabló ellen. Derékban támadta meg Fehér
Agyart, épp az ugrása közepén és leverte lábáról. Fehér Agyar
meghemperedett.
A következő pillanatban már a gazdája is ott volt s félkézzel fogta
Fehér Agyart, mialatt apja magához szólitotta a kutyákat.
– Ez ugyancsak meleg fogadtatás volt egy szegény sarkvidéki kutya
számára, – mondta a gazda, mialatt Fehér Agyar lecsillapult a simogató
keze alatt. – Egész életében mindössze egyszer verték le a lábáról,
itthon kétszer hengergették meg harminc másodperc alatt.
A kocsi elhajtatott s a házból több idegen isten rajzott elő. Némelyek
ezek közül tiszteletteljes távolban maradtak, de kettő közülük, két
asszony, megismételte az ellenséges cselekedetet, körülkulcsolván ura
nyakát. Fehér Agyar mégis kezdte türni ezt a mozdulatot. Nem származott
belőle semmiféle bántalom s a hangok, melyeket az istenek ezalatt
hallattak, nem voltak fenyegetők. Ezek az istenek próbáltak Fehér
Agyarhoz is közeliteni, de ez óvta őket egy-egy horkantással és a gazda
is ugyanezt tette azzal a lármával, amit a szájával csinált. Ilyenkor
Fehér Agyar szorosan gazdája lábához simult és odatartotta fejét biztató
cirógatásának.
A kopó erre a parancsszóra: Dick, feküdjék le, sir! – lement a lépcsőn
és lefeküdt a kapufélfánál, morogva s gyanakvó tekintetét a betolakodóra
függesztve. Colliet az asszony-istenek egyike vette gondozásba, aki
karjára kapta, cirógatta, kedveskedett neki; de Collie nagyon
megsértődött, Collieval rosszul bántak és Collie nyihogott,
nyugtalankodott és magánkivül volt, hogy a farkast az emberek maguk közé
eresztették s tudta, bizonyosan tudta, hogy az emberek nagy hibát
követtek el.
Az emberek megindultak a ház belseje felé. Fehér Agyar szorosan a
gazdája nyomában volt. Dick a kapunál morgott és Fehér Agyar a lépcsőn
berzenkedett és visszamordult rá.
– Hozzátok be Colliet, – szólt Scott atyja, – s eresszétek össze Dicket
és Fehér Agyart, hadd marakodjanak, meglátod Weedon, milyen jó barátok
lesznek azután.
– És Fehér Agyar, hogy megmutassa jó barát-voltát, első gyászoló lesz a
Dick temetésén, – nevetett Scott.
Az idősebb Scott hitetlenkedve nézett majd Fehér Agyarra, majd Dickre,
aztán a fiára.
– Azt gondolod, hogy…
Scott bólintott a fejével.
– Azt gondolom, hogy Dicknek vége lesz egy, legfeljebb két perc mulva.
Fehér Agyarhoz fordult.
– Gyere, farkasom, gyere, neked kell bejönni. A többiek maradjanak
idekinn.
Fehér Agyar peckesen lépegetett a lépcsőn, farkát magasra tartva,
félszemmel Dicket figyelve, hogy meg ne lephesse oldaltámadással s
ugyanekkor készen minden kegyetlen meglepetésre, mellyel az ismeretlen a
ház belsejében fogadhatja. De nem látott semmi félelmeteset s mikor
beértek a ház belsejébe, hasztalan szaglászott meg minden zugot, semmi
fenyegetőt nem talált.
Ekkor elégedett nyögéssel feküdt le ura lábai elé, figyelve, hogy mi
történik, készen minden pillanatban arra, hogy felugorjék és harcoljon
életéért azzal a fenyegető borzalommal, melynek ott kell rejtőznie a ház
csapdának tetsző födele alatt.