– Hiába minden, – vallotta be Weedon Scott.
Faházikója lépcsőjén ült s a kutyaidomitóra nézett, aki egy vállvonással
felelt, ami épp oly reménytelenséget fejezett ki.
Együtt nézték Fehér Agyart, amint kifeszitett lánca végén horkantva,
berzenkedve, vadul erőlködött a szánkóhuzó kutyák felé.
A szánkóhuzó kutyák, miután számtalan leckét kaptak egy bot segitségével
Mattól, megtanulták, hogy hagyják magára Fehér Agyart, s most ott
feküdtek kellő távolságban, látszólag teljesen megfeledkezve Fehér
Agyarnak még a létezéséről is.
– Farkas ez és nincs rá mód, hogy megszeliditsük, – jelentette ki Weedon
Scott.
– Nem lehessen tudni, – ellenkezett Matt. – Mért ne lehetne benne
kutyavér? Egy dolgot tudok s abban aztán bizonyos is vagyok.
A kutyahajtó elhallgatott és bólintott fejével a Moosehide hegyek felé.
– Ki vele, mit tudsz? – szólt Scott élesen egy kis várakozás után. –
Köpd ki, amit mondani akarsz.
A kutyahajtó hüvelykujjával visszafelé Fehér Agyarra mutatott.
– Kutya, vagy nem kutya, annyi bizonyos, hogy ez már hámba volt törve
valahol.
– Ugyan!
– Ha én mondom, elhiheti. Nézze meg jól. Látja azokat a nyomokat a melle
körül?
– Igazad van, Matt. Szánkóhuzó kutya volt, mielőtt Szépséges Smith
megkaparitotta volna.
– És nem tudom, miért ne lehetne szánkóhuzó kutya megint.
– Gondolod? – kérdezte Scott kiváncsian. Aztán a remény kialudt arcából,
s megrázta a fejét. – Két hete van nálunk s sohse volt vadabb, mint
ebben a pillanatban.
– Adjon módot neki a megtérésre, – tanácsolta Matt. – Eressze egy kicsit
szabadon.
A másik hitetlenül nézett rá.
– Igen, – folytatta Matt, – tudom, hogy már megpróbálta, de még nem
vette elő a botot.
– Hát próbáld meg te.
A kutyahajtó keritett egy botot és a megláncolt állat felé közeledett.
Fehér Agyar ugy tekintett a botra, mint a ketrecbe zárt oroszlán ápolója
korbácsára.
– Lám, hogy szemmel tartja a botot, – mondotta Matt. – Ez jó jel. Nem
bolond ez. Nem mer nekem jönni, mig a botot a kezemben látja. Nem sült
bolond ez, bizony.
Mialatt Matt keze a nyakához közeledett, Fehér Agyar berzenkedett,
horkantott és meglapult. De mialatt figyelte a közeledő kezet,
ugyanakkor figyelte a fenyegetően felemelt botot is. Matt eloldozta a
láncot a nyakáról és hátralépett.
Fehér Agyar nem tudta elhinni, hogy kiszabadult. Hónapok teltek el,
mióta Szépséges Smith kezébe került s azóta egy pillanatra sem volt
szabad, kivéve, mikor eleresztették, hogy megvivjon egy másik kutyával.
A harc után rögtön fogságba vetették megint.
Nem tudta, mihez kezdjen. Talán valami uj ördöngősséget szabaditanak rá
az istenek. Lassan, óvatosan lépkedett, elkészülten arra, hogy bármily
pillanatban megtámadhatják. Nem tudta, mit tegyen, mindez olyan példa
nélkül való volt. Elővigyázatosan kitért a két isten elől és a kabin
sarkához ment. Semmi sem történt. Valósággal zavarban volt, megint előre
jött, vagy tizenkét lábnyira megállott s behatóan nézett a férfiakra.
– Nem szökik el? – kérdezte uj gazdája.
Matt vállát vonta.
– Meg kell próbálni. Hogy megértsük, ahhoz ez az egyetlen módunk.
– Szegény ördög, – sajnálkozott Weedon Scott. – Amire szüksége van, az
csak egy kis emberi jóság, – tette hozzá és bement a kabinjába.
Egy darab hussal tért vissza, melyet odadobott Fehér Agyarnak. Fehér
Agyar félreugrott és távolról gyanakodva vizsgálta a husdarabot.
– Csiba te, Major! – kiáltott Matt figyelmeztetően, de elkésve.
Major odaugrott a hushoz. Alighogy szájába vette a hust, Fehér Agyar
nekiment és feldöntötte. Matt segiteni akart a bajba jutott kutyán, de
Fehér Agyar gyorsabb volt, mint ő. Major lábára állott, de a torkából
kiömlő vér mind szélesebb ösvényben festette pirosra a havat.
– Ez megjárta, de meg is érdemelte, – szólt gyorsan Scott.
De Matt már futott, hogy agyba-főbe verje Fehér Agyart. Egy szökés, a
fogak villanása és egy éles kiáltás hallatszott. Fehér Agyar, ádázul
horkantva, visszafelé csuszott egy pár rőfnyit, mialatt Matt megállt és
lábát vizsgálgatta.
– Ugy kellett nekem, – jelentette ki elszakadt nadrágjára és alsó
ruházatára s a növekvő piros foltra mutatva.
– Mondtam neked, hogy reménytelen az eset, – szólt Scott
elbátortalanodva. – Keresztül gondoltam én ezt az ügyet. Most már tudom,
mit kell tennem. Csak egyet tehetünk.
Amint igy beszélt, kényszeredetten huzta ki revolverét, kinyitotta a
forgó dobját és megnézte, töltve van-e.
– Nézze, Mr. Scott, – ellenkezett Matt. – ez a kutya keresztülment
minden poklon. Nem kivánhatja, hogy olyan legyen, mint az égből
alászállt angyal. Adjon időt neki.
– Mit csinált Majorral? – vetette ellene a másik.
A kutyahajtó végignézett a sebzett állaton. A kutya lefeküdt a hóba,
tulajdon vérének tavába és haldokolt.
– Megérdemelte. Ön maga mondta, Mr. Scott. El akarta venni Fehér Agyar
husát és most halott, akár a kő. De hát ez nem is lehetett máskép. Nem
adnék két garast az olyan kutyáért, amelyik veszni hagyja a maga ételét.
– De téged is megharapott, Matt. Ha már nem tekintjük a kutyát, legyünk
tekintettel önmagunkra. Valahol meg kell huzni a határvonalat.
– Én is megérdemeltem, – érvelt Matt makacsul. – Minek akartam megverni?
Ön maga mondta, hogy a kutyának igaza volt. Nekem nem volt igazam, hogy
meg akartam verni.
– Csak jót tennék vele, ha megölném, – erősködött Scott. – Nem lehet
megszeliditeni.
– Lássuk csak, Mr. Scott. Adjunk neki időt. Hiszen még semmire sem volt
sem módja, sem ideje. Egyenest a pokolból jön s most először van
szabadon. Adjon alkalmat neki s ha azután is látom, hogy nincs benne egy
szikrányi jóravalóság sem, magam lövöm agyon. Jó lesz?
– Isten látja lelkemet, hogy nem akarom megölni s azt sem, hogy más ölje
meg, – szólt Scott, eltéve revolverét. – Szabadon hagyjuk és megtudjuk,
jósággal mire megyünk vele. Mindjárt ki is próbálom.
Fehér Agyar felé ment s kedvesen, hizelgőn kezdett beszélni vele.
– Jó volna, ha botot venne a kezébe, – intette Matt.
Scott rázta a fejét s ment előre, hogy megnyerje Fehér Agyar bizalmát.
Fehér Agyar gyanakodott. Valami fenyegeti őt. Megölte az isten kutyáját,
megharapta az isten istentársát, ugyan mit várhatott volna ezek után
mást, mint rettenetes büntetést. De mindezek dacára az maradt, ami volt:
rettenthetetlen. Szőre felborzadt, foga villogott, szeme figyelt, egész
lénye harcra kész volt. Az isten kezében nem volt bot, azért hagyta,
hogy egész közel menjen hozzá. Az isten keze előrenyult s leszállóban
volt a kutya fejére. Fehér Agyar összrázkódott és egész teste
megfeszült, ahogy lelapult e kéz közeledtére. Valami veszedelmet érzett,
valami árulást, vagy más ilyes valamit. Ösmerte az istenek kezének
sulyát, ösmerte kipróbált erejét és fájdalmat okozó képességét. Aztán
feltámadt az érintés iránt való régi ellenszenve is. Még fenyegetőbben
morgott, még jobban lehasalt, de a kéz egyre jobban ereszkedett lefelé.
Nem akarta megharapni ezt a kezet s eltürte a közelgő veszélyt, mig csak
az ösztöne, kielégithetetlen élnivágyása, urrá nem lett rajta.
Weedon Scott azt hitte, elég gyors arra, hogy elkerülje a harapást. Még
nem ösmerte Fehér Agyar utólérhetetlen gyorsaságát, amint egy
összecsavarodott kigyó gyorsaságával és biztonságával támadott.
Scott meglepetésében hangosan felkiáltott, megfogta és szorosan
leszoritotta sebzett kezét. Matt nagyot káromkodott és mellé ugrott.
Fehér Agyar lelapult és hasmánt csuszott visszafelé, szőrét borzalva,
fogát mutogatva s fenyegetően villogva. Olyan borzalmas verést várt,
mint amilyet Szépséges Smithtől kapott.
– Mi az? Mit csinálsz? – kiáltott Scott hirtelen.
Matt beugrott a kabinba és egy puskával tért vissza.
– Semmit, – válaszolt lassan, valami gondtalan nyugalommal, – csak
megtartom, amit igértem. Most rajtam a sor. Megölöm, mert nem tehetünk
vele mást.
– Nem, ne bántsd.
– De igen, megölöm. Nézzen ide.
Mint ahogy Matt az imént, ugy védte most Scott Fehér Agyart.
– Te magad mondtad, hogy engedjünk időt és módot neki. Hisz csak az
elébb kezdtük el. Nem büntethetjük mindjárt az elején. Én is
megérdemeltem, amit kaptam. És – nézd csak, mit mivel ez a kutya.
Fehér Agyar a kabin sarkához közel s tőlük negyven lábnyira vérfagyasztó
gonoszsággal horkantott – nem Scottra, hanem a kutyahajtóra.
– Nahát! Akármi legyek! – mondta a kutyahajtó csodálkoztában.
– Nézd, milyen okos a tekintete, – érvelt Scott gyorsan. – Épp olyan jól
ismeri a fegyvert, mint te magad. Ez az állat okos, nagyon okos, ennyi
okosságot nem szabad elpusztitanunk. Tedd le azt a puskát.
– Jól van, leteszem, – egyezett bele Matt és egy facölöpnek támasztotta
a fegyvert. De nézzen csak oda, – kiáltott egy pillanat mulva.
Fehér Agyar nyugodtan lefeküdt és elcsendesedett.
– Ezt érdemes lesz megnézni. Figyeljen ide.
Matt a puskáért nyult s abban a pillanatban Fehér Agyar veszett morgásba
kezdett.
Matt elment a puskától és Fehér Agyar fogai eltüntek, az állat
lecsendesedett.
– No, most csak a tréfa kedvéért.
Matt megfogta a puskát és lassan a vállára emelte. Fehér Agyar
horkantása ujra kezdődött ennél a mozdulatnál és leghangosabb volt a
horkantás, mikor a puska Matt vállára került. Egy pillanattal előbb,
semhogy a puska egy magasságba került volna vele, Fehér Agyar oldalt
ugrott a kabin sarka mögé. Matt ámultan állott a hóban, arra a
letaposott üres térre meredve, ahol az imént még Fehér Agyar helye volt.
A kutyahajtó csendesen letette fegyverét, aztán megfordult és gazdájára
nézett.
– Most már hiszek önnek, Mr. Scott. Ez a kutya tulságosan okos arra,
hogy megöljem.