Fehér Agyar, közeledni látván Weedon Scottot, horkantott és
berzenkedett, jeléül annak, hogy nem hajlandó magát a büntetésnek
alávetni. Huszonnégy órája mult, hogy felszakitotta azt a kezet, mely
most be volt pólyázva s egy kendővel felkötve, hogy ne vérezzék. A
multban megtanulta Fehér Agyar, hogy a büntetés néha késik, de el nem
marad és ugy sejtette, hogy most ilyen büntetésben lesz része. Hogy is
lehetett volna másképen? Olyasmit követett el, ami szentségtörés számba
ment, az isten szent husába vájta fogát s még hozzá egy felsőbbrendü
fehér isten husába. Mióta az istenekkel tartott, ilyesmi sohsem
mulhatott el büntetés nélkül.
Az isten, egy pár lépésnyire tőle, leült. Fehér Agyar ebben nem látott
semmiféle veszedelmet. Ha az istenek büntetést osztogattak, mindig
talpon voltak. S amellett ennek az istennek sem bot, sem korbács, sem
lőfegyver nem volt a kezében. Aztán meg ő maga szabad volt. Sem lánc,
sem bot nem kötötte meg. Elillanhat biztos távolságba, mialatt az isten
fölkel és lábára áll. Addig majd csak vár és figyel.
Az isten nyugodt maradt, nem mozdult és Fehér Agyar horkantása lassan
morgássá változott, aztán ez is elhalt. Fehér Agyar elhallgatott. Ekkor
megszólalt az isten s szavának első hangjaira a szőr égnek meredt Fehér
Agyar nyakán s ujra morgás támadt a torkában. De az isten semmi
ellenséges mozdulatot nem tett, nyugodtan beszélt tovább. Egy ideig
Fehér Agyar morgása kisérte beszédét, az emberi hang és a morgás közös
ritmusával. De az isten szakadatlanul beszélt. Beszélt Fehér Agyarhoz,
ahogy még nem beszélt Fehér Agyarhoz senki. Gyöngéden és hizelkedve
beszélt olyan nemességgel, mely nem tudni, hogyan, miként, meghatotta
Fehér Agyart. Unszoló ösztöneinek dacára, saját maga dacára, Fehér Agyar
hinni kezdett ennek az istennek. Valami biztonságérzés fogta el, mely
ellentétben állt minden tapasztalattal, amit az emberek körül szerzett.
Hosszu idő mulva az isten felállt és a kabinba ment. Fehér Agyar aggódva
vizsgálgatta, mikor megint kijött. Nem volt sem korbácsa, sem botja, sem
fegyvere. Sebzett kezét sem dugta a háta mögé, mintha abban rejtegetne
valamit. Leült ugyanarra a helyre, mint az imént, egy pár lábnyira tőle.
Egy kis darab hust nyujtott feléje. Fehér Agyar fülét hegyezve,
gyanakodva vizsgálgatta a hust, félszemmel a husra, félszemmel az
istenre ügyelve, éberen minden nyilvánvaló merénylettel szemben. Teste
megfeszült s készen volt arra, hogy elugorjék az ellenséges cselekedet
legcsekélyebb mozdulatára.
De a büntetés egyre késett. Az isten csupán közel tartotta orrához a
husdarabot. A hus nem látszott gyanusnak. Ám Fehér Agyar még mindig
gyanakodott, s bár a hust apró, kinálgató mozdulatokkal egyre közelebb
tolták hozzá, még se érintette meg. Az istenek nagyon is okosak, nem
lehet elképzelni, mennyi mesteri árulás rejtőzködhetik e látszatra oly
ártalmatlan husdarab mögött. A mult tapasztalatai, különösen az indiánus
asszonyok mellett szerzettek, megtanitották arra, hogy hus és büntetés
sokszor baljóslatuan összefügg egymással.
Végre az isten ledobta a hust a hóba Fehér Agyar lábai elé. Fehér Agyar
gondosan megszagolta a hust, de még mindig nem nézett oda. Mialatt
szagolgatta a hust, az istent tartotta szemmel. Semmi sem történt.
Szájába vette a hust és lenyelte. Még most se történt semmi sem. Az
isten egy másik darab hust kinált oda neki. Megint nem fogadta el a hust
az isten kezéből s az isten megint elébe dobta a hóba. Ez egy párszor
ismétlődött. Később az isten nem akarta a hust a hóba dobni. A kezében
tartotta s állhatatosan nyujtotta Fehér Agyar felé.
A hus jó volt és Fehér Agyar éhezett. Nyomról-nyomra, véghetetlen
vigyázatossággal közeledett a kéz felé. Végre eljött az idő, mikor
elhatározta magát, hogy az isten kezéből egyék. Nem vette le szemét egy
percre sem az istenről, hátraszegzett füllel tolta előre fejét, szőre a
hátán önkénytelenül is égnek meredt. Lassu morgás támadt torkában,
mintegy figyelmeztetőül, hogy nem lehet tréfálni vele. Megette a hust és
semmi baj nem történt. Darabról-darabra végre megette mind a hust és még
se történt semmi sem. A büntetés egyre késett.
Megnyalta száját és várt. Az isten tovább beszélt. Szavában jóság volt,
– valami, amiről Fehér Agyarnak semmi tapasztalata nem lehetett. Benne
magában is olyan érzés támadt, amilyet azelőtt nem érzett soha. Valami
különös elégtételt és teljesülést érzett, mintha valamely vágyát
elégitették volna ki, vagy szivének valami ürességét töltötték volna be.
Ösztönének sarkantyuja s a mult tanulságai arra intették, hogy óvatos
legyen. Az istenek ügyesek s céljaik elérésére elképzelhetetlenül sok
utjuk-módjuk van.
Ah! igen, igy gondolkozott! Ime az isten keze, mely oly jól tud sebezni,
fájdalmat okozni, most feléje nyul, hogy leszálljon fejére. De az isten
szava egyre hallatszott. Hangja lágy volt és hizelgő. A fenyegető kéz
dacára a hang bizalmat keltett. A bizalmat keltő hang dacára a kéz
fenyegetett. Fehér Agyart két ellentétes érzés rohanta meg. Ugy
látszott, hogy darabokra kell szakadnia, oly rettentő volt az az
ellenőrzés, amit gyakorolt, hogy összetartsa az ellenkező erőket, melyek
szokatlan határozatlanságot keltve benne, elkeseredetten küzdöttek benne
az uralomért.
Végre megegyezett. Horkantott, berzenkedett, hátracsapta fülét. De nem
harapott és nem ugrott félre. A kéz alászállt. Közelebb, közelebb jött.
Megérintette fölálló szőre hegyét. Fehér Agyar összelapult ez érintés
alatt. A kéz követte az ő lelapulását, erősebben simulva hozzá.
Összezsugorodva, reszketve, Fehér Agyar még mindig uralkodott magán.
Kegyetlen kinzó volt ez a kéz, amely érintette s erőszakot tett
ösztönein. Fehér Agyar nem felejthette el egyetlen nap alatt mindazt a
rosszat, amit emberek kezétől szenvedett. De az isten igy akarta s ő
igyekezett, hogy engedelmes legyen.
A kéz felemelkedett és megint leszállott simogató, hizelgő mozdulattal.
Valahányszor a kéz felemelkedett, Fehér Agyar szőre mindig égnek meredt.
S valahányszor a kéz leszállt, Fehér Agyar hátracsapta fülét és torkában
öblös morgás született. Fehér Agyar morgott és morgott, mintegy állandó
óvásképen. Ezzel jelölte, hogy kész megtorolni mindenféle bántalmat, ami
érheti. Mert nem lehet tudni, mikor sül ki, mi az isten végső szándéka
véle. Lágy, bizalomkeltő szava bármely pillanatban a harag orditásává,
kedves, simogató keze csavarszerü szoritóvá változhatik, hogy őt magával
tehetetlenné tegye és kiossza a büntetést.
De az isten csak beszélt gyöngéden tovább s a keze barátságos
ütögetéssel szállt és emelkedett. Fehér Agyar kettős érzés uralma alatt
volt. Ösztöne tiltakozott az érintés ellen. Az érintés ellenkezett
akaratával és korlátozta személyes szabadságát. S ez az érintés testileg
még sem volt fájdalmas. Ellenkezőleg, gyönyörüséget okozott neki. A
cirógatás lassan-lassan dörzsöléssé változott, az isten növelve a jóleső
érzést, vakargatta Fehér Agyar füle tövét. Fehér Agyar még mindig félt,
készenlétben állott, várva a kikerülhetetlen rosszat s szenvedett, vagy
örvendezett, aszerint, amint egyik vagy másik érzés lett urrá rajta.
– Nahát! Akármi legyek!…
Igy kiáltott Matt, aki feltürt kabátujjal s egy piszkos mosogatódézsával
kezében a kabinból lépett ki s arra a látványra, hogy Weedon Scott Fehér
Agyart cirógatta, hirtelen abbahagyta a piszkos viz kilöttyentését.
Mikor Matt szava megtörte a csendet, Fehér Agyar hátraugrott és vadul
morgott rá.
Matt rosszalóan nézte gazdáját.
– Ha nem veszi tőlem zokon, Mr. Scott, akkor megmondom, hogy fenemód
bolondul cselekszik, majd megjárja!
Weedon Scott fölényesen mosolygott, fölkelt és Fehér Agyarhoz lépett.
Hizelgően beszélt hozzá, de nem sokáig, aztán lassan kinyujtotta kezét s
Fehér Agyar fejére tette és folytatta az abbahagyott cirógatást. Fehér
Agyar türte és gyanakodó szemeit nem a cirógatón, hanem azon az emberen
nyugtatta, aki még most is az ajtóban állt.
– Jó, jó, megengedem, hogy ön nagyszerü bányakutató, – jelentette ki a
kutyahajtó a csalhatatlan tekintély hangján, – de ön eltévesztette
életpályáját akkor, mikor kisfiu korában nem szökött meg, hogy cirkuszi
mutatványos legyen.
Fehér Agyar morgott e hang hallatára, de most még sem ugrott el a kéz
alól, mely egyre cirógatta fejét, nyakának hátsó részét hosszu, hizelgő
simogatással.
Fehér Agyarra nézve ez volt a végnek kezdete, – bevégződése régi
életének és a gyülölet uralmának. Uj és beláthatatlanul szép élet
hajnala volt hasadóban. Weedon Scottnak sok gondolkodására és
véghetetlen türelmére volt szükség, hogy mindez beteljesedjék. Fehér
Agyar részéről e teljesülés nem kivánt kevesebbet valóságos
forradalomnál. El kellett nyomnia természetének ösztönzését és
sürgetését és gondolkodása, minden tapasztalata dacára meg kellett
tagadnia magát az életet.
Az élet, amilyennek eddig ismerte, nemcsak hogy nem volt helye ilyesmi
számára, amit most cselekedett, de minden parancsa ellenkezett azzal az
érzéssel, aminek most átadta magát. Röviden, midőn már mindent
megfontolt, még nagyobb elhatározásába került, mint az, mikor elhagyva
az őserdőt, Szürke Hód rabságába adta magát. Abban az időben még nem
volt más, mint egy kölyök, lágyan kerülve ki a teremtés kezéből, formája
még kialakulatlan, a körülmény minden ujjnyomásának engedő. De most már
minden máskép volt. A körülmények ujjnyomása nagyon is határozottan
rányomta bélyegét. A sorsa Bajnok Farkassá formálta és keményitette,
ádázzá és kegyetlenné, nemszeretővé és nemszeretetté. Hogy megváltozzék,
lényének visszájára kellett fordulnia s mindezt akkor, mikor már
elvesztette az ifjuság hajlékonyságát; mikor rostjai már szivósak és
csomósak, mikor életszövedékeinek hossz- és keresztszálai
gyémántkeménységüvé szilárdulva, keménnyé és hajlithatatlanná lettek,
mikor szellemének arculata áthatolhatatlan lett, mint a vas, mikor
ösztönei és lelkének törvényei változhatatlan szabályokká, gyanakodássá,
gyülöletté és kivánságokká kristályosodtak.
De most is, életének fordulópontján, megint a körülmények ujjnyomása
formálta ujabb alakba, ez kényszeritette, ez ösztökélte, ez lágyitotta
meg azt, ami megkeményedett benne és formálta tetszetősebb alakba. A
valóságban ez az ujj Weedon Scott nevét viselte. Ő nyult le Fehér Agyar
lényének egész a gyökeréig és az ő jósága érintésére éledt fel az a
képesség Fehér Agyarban, mely eddig bágyadva szundikált s már csaknem ki
is aludt. Ilyen képesség volt a _szeretet_. Ez került a _ragaszkodás_
helyébe, az eddigi legmagasabb érzés helyébe, mely erőt vett rajta az
istenekkel való érintkezése nyomán.
De ez a szeretet nem virult ki egy nap alatt. A ragaszkodással kezdődött
és ebből fejlődött lassan-lassan. Fehér Agyar nem szökött el, noha
ezután szabadon járt, – mert ragaszkodott uj istenéhez. Jobb élet volt
ez annál, amit Szépséges Smithnél a ketrecben folytatott és már nem
tudott ellenni valamiféle isten nélkül. Természete parancsa volt, hogy
az ember uralma alá vesse magát. Az embertől való függés pecsétje
rányomódott azon a napon, mikor elhagyta a Vadont s várva a büntetést,
odacsuszott Szürke Hód lábai elé. Ez a pecsét még mélyebben és
kitörölhetetlenül nyomódott rá akkor, mikor, a nagy éhinség után,
másodszor is elhagyta a Vadont, hogy visszatérjen Szürke Hód immár
eledelben bővelkedő falujába.
Igy, mivel szüksége volt istenre s mert Weedon Scottot jobban kedvelte
Szépséges Smithnél, Fehér Agyar maradt. Elösmerve tartozó hűségét, Fehér
Agyar magára vette az őriző szerepét gazdája minden vagyona felett. A
kabin körül csatangolt, mialatt a szánkóhuzó kutyák aludtak s az első
éjjeli látogatónak bottal kellett ellene védekeznie mindaddig, mig
Weedon Scott meg nem jelent, hogy kiszabaditsa. Fehér Agyar hamar
megtanulta a különbséget a tolvaj és a becsületes ember között s
felbecsülte a különbséget lépés és lépés, viselkedés és viselkedés
között. Azt, aki bátor léptekkel egyenesen a kabinajtónak tartott, békén
hagyta, bár éber figyelemmel kisérte mindaddig, mig az ajtó ki nem nyilt
s gazdája az ő magaviseletét jóváhagyta. Az, aki halk, óvatos léptekkel,
kerülő utakon osont s elővigyzatosan leskelődve, titokban akart
közeledni, az nem részesült ilyen kedvező fogadásban. Fehér Agyar nem
függesztette fel itéletét, mig az ajtó kinyilik. Az ilyen ember
hirtelen, gyorsan és méltóság nélkül távozott.
Weedon Scott célul tüzte ki maga elé, hogy megváltsa Fehér Agyart,
vagyis inkább, hogy megváltsa az emberiséget mindattól a rossztól,
melyet Fehér Agyar fejére halmozott. Ez nála elv és lelkiismeret dolga
volt. Érezte, hogy a rossz bánásmód miatt az emberiség adósa volt Fehér
Agyarnak s ezt az adósságot kifizetni becsületbeli kötelesség. Igy ment
ő előre a maga utján. Különösen jó volt a Bajnok Farkassal szemben. Egy
nap sem mulasztotta el hogy meg ne simogassa, meg ne cirógassa jó hosszu
ideig.
Amilyen gyanakodva és ellenségesen fogadta eleinte Fehér Agyar, annál
jobban megszerette napról-napra e cirógatásokat. De volt valami, amiről
nem tudott leszokni: a morgás. Morgott az első cirógatástól az utolsóig
szüntelenül. De morgásába egy uj hang vegyült. Egy idegen nem vehette
volna észre ezt az uj hangot, egy idegen nem hallott volna mást a
morgásban, mint az őseredeti vadság megnyilvánulását, idegtépő és
vérfagyasztó vadságot. De Fehér Agyar torka keményrostu volt annyi vad
hang formálásától, mióta sok évvel ezelőtt apró dühének első reszelős
kis hangjai elhagyták porontykorában a torkát és most nem tudta hangját
meglágyitani, hogy kifejezze azt a szelidséget, amit érzett. Elég volt
annyi, hogy Weedon Scott füle és rokonszenve észrevette ezt az uj
hangot, melyet elboritottak a kegyetlenség hangjai, – a hangot, mely
halvány kezdete volt a megelégedettség dallamának s melyet rajta kivül
senki más nem hallhatott.
Amint a napok multak, a _ragaszkodás_ _szeretetté_ magasztosult. Fehér
Agyar maga is mind jobban érezte ezt, noha nem tudhatta, mi az a
szeretet. Ugy jelentkezett lényében, mint valami üresség, éhes,
fájdalmas, követelő ür, mely azt akarta, hogy betöltsék. Fájdalom volt
és nyugtalanság, mely csak akkor mult el, ha uj istene közelében
lehetett. Ilyenkor a szeretet öröm volt számára, vad, borzongató
kielégülés. De ha istene távol volt, a fájdalom és nyugtalanság
visszatért, az üresség megint mardosta szivét és éhesen kiáltott
kitöltés, kielégülés után.
Fehér Agyar azon az uton volt hogy megtalálja jobbik énét. Éveinek
érettsége és életanyagának vad merevsége dacára természete
kiterjeszkedett, megváltozott. Különös érzelmek és szokatlan erők lettek
rajta urrá. Viselkedésének régi törvénye is megváltozott. A multban jobb
szerette a kényelmet és a fájdalom megszünését, nem szerette a
kényelmetlenséget, sem a fájdalmat és ehhez mérten viselkedett. Most
minden másképp ment. Uj érzése okozta, hogy sokszor inkább választotta a
kényelmetlenséget és a fájdalmat uj istene kedvéért. Igy, kora reggel,
ahelyett, hogy kószált, vagy zsákmány után kóborolt volna, vagy valami
védett zugban hevert volna, órákig várt a kabin komor küszöbénél, hogy
egy pillantást vethessen istenének arcára. Éjszaka, ha istene hazajött,
Fehér Agyar elhagyta meleg fekvőhelyét, melyet a hóban ásott magának,
hogy egy jó szót, vagy barátságos csettintést kapjon gazdájától. Még a
hust is, még azt is otthagyta, csakhogy gazdájával lehessen, hogy egy
kis hizelgést kapjon tőle, vagy bekisérhesse a városba.
A _ragaszkodás_ helyébe a _szeretet_ lépett. És szeretet volt az a
mérőón, amely leért azokba a mélységekbe, ahová a ragaszkodás sohsem
tudott behatolni. S válaszul a szeretetre a mélységből uj érzés szállott
fel: a szeretet. Amit kapott, ahhoz hasonlóval fizetett. Istene igazi
isten volt, a szeretet istene, ragyogó és meleg istenség, melynek
világánál Fehér Agyar egyénisége kinyilt, kivirult, mint a virág a nap
csókjaitól.
Fehér Agyar nem tüntetett szeretetével. Már nagyon is öreg, nagyon is
szigoru bordában szőtt ahhoz, hogy uj uton-módon fejezze ki érzelmeit.
Nagyon is mérsékelt, nagyon is erősen megszokta az egyedüliséget. Nagyon
is sokáig volt hallgatag, tartózkodó és egyedülvaló. Sohsem ugatott
életében s most sem tanult meg ugatni, hogy üdvözölje istenét, mikor az
hazaérkezett. Sohasem volt utjában, sohasem volt tulzó, vagy bolondos
érzelmeinek kifejezésében. Sohsem szaladt istene elébe; bizonyos
távolságról várta, de mindig ott volt és mindig várta. Szeretete
imádathoz volt hasonló, néma, szóban nem nyilatkozó, hallgatag
imádathoz. Csak szemeinek állandóan istenén függő tekintete árulta el
szeretetét, ahogy állandóan szemmel tartotta istenének minden
mozdulatát. Néha, ha istene ránézett és beszélt hozzá, látszott rajta,
mint akarja mindenáron kifejezni szeretetét s mint akadályozza meg ebben
a beszédre való testi képtelensége.
Megtanulta, hogy kell uj életmódjához alkalmazkodnia. Tudta, hogy
gazdája kutyáit nem szabad bántania. De uralkodó természete
megmutatkozott s nem nyugodott addig, mig a kutyák el nem ismerték az ő
vezetői és előbbrevaló voltát. Ennek elismerése után kevés baja volt
velük. A kutyák kitértek utjából, ha köztük járt-kelt s nem mertek a
kedve ellenére tenni.
Épp ilyen módon, mint a kutyákat, eltürte Mattot is, gazdája tulajdonát.
Ura csak nagyon ritkán etette. Ezt Matt végezte, az ő dolga volt, de
Fehér Agyar rájött, hogy az ő gazdájáét eszi és tulajdonképpen a gazdája
volt az, aki őt, helyettesittetvén magát, etette. Matt volt az, aki
megpróbálta felszerszámozni, hogy huzza a többi kutyával együtt a szánt.
De Mattnak nem sikerült a dolog. Fehér Agyar csak akkor értette meg, mit
akarnak tőle, mikor Weedon Scott a tulajdon kezével szerszámozta fel. Az
ura akaratát elértette s Matt ezután hajthatta és dolgoztathatta, mint a
többi szánkóhuzó kutyát.
Eltérően a Mackenzie-toboggánoktól, a Klondike-beli szán talpon
járt. A kutyákat is másképp fogták be. A fogatnál szó sem volt
legyező-alakulatról. Egyik kutya a másik után ment, kettős sorokban s
itt, Klondikében, a vezető igazán vezető volt. A legokosabb és a
legerősebb kutya volt a vezető, a fogat félt tőle és engedelmeskedett
neki. Hogy Fehér Agyar hamarosan vezető lett, az könnyen érthető. Nem
elégedhetett meg kisebb szereppel, amint ezt Matt sok alkalmatlanság és
zavar után végre megtanulta. Fehér Agyar kiszemelte magának ezt a
feladatot és Matt, nem csekély káromkodás kiséretében, igazat adott neki
a tapasztalatok után. Bár egész napon át huzta a szánt, Fehér Agyar nem
szünt meg éjnek évadján őrizni ura vagyonát. Igy mindig talpon volt,
éjjel és nappal, örökké ébren és hűségesen, a legtöbbet érő a kutyák
között.
– Már csak kimondom, ami a szivemen van, – szólt egy napon Matt. – Tudta
jól az én gazdám, mit csinál, mikor megvette ezt a kutyát. Jól tette,
hogy képen törülte Szépséges Smithet; azért a pofonért, meg a fele árért
igazán olcsón vette Fehér Agyart.
A düh megujuló villanása tünt fel Weedon Scott szürke szemeiben és vadul
dörmögte:
– A bestia!
Tavaszutón nagy bánat érte Fehér Agyart. Istene eltünt, minden előzetes
figyelmeztetés nélkül. Voltak ugyan az eltünésnek előzetes jelei, de
Fehér Agyar nem tudta, mi az, ha a holmikat egy táskába rakják. Később
emlékezett reá, hogy a csomagolás megelőzte gazdája eltünését, de, mikor
látta a készülődést, még nem sejtett semmit. Éjjel egyre várta gazdája
visszatértét. Éjféltájban csipős szél támadt, mely kényszeritette, hogy
a kabin háta mögött keressen menedéket. Itt szundikált, félig ébren,
készen felpillantani az ismerős léptek első hangjaira. De ugy két óra
tájban aggodalma megint kihajtotta a kabin széltől nem védett küszöbe
elé, ahol lehasalt és várakozott.
De gazdája nem jött. Reggel kinyilt az ajtó és Matt kilépett. Fehér
Agyar sóváran nézett reá. Nem tudott beszélni, hogy megtudja, amit olyan
nagyon szeretett volna tudni. Napok jöttek, mentek, de a gazda csak nem
jött. Fehér Agyar, noha sohse volt beteg életében, beteg lett, nagyon
beteg lett, olyan beteg, hogy Mattnak végtére is be kellett őt vinnie a
kabin belsejébe. Aztán, gazdájának irva, egy utóiratot szentelt Fehér
Agyar állapotának.
Weedon Scott mikor megkapta a levelet Circle Cityben, a következőket
olvashatta:
– Az az átkozott farkas nem akar dolgozni. Nem akar enni. Nincs benne
egy szikrányi hetvenkedés. Minden kutya megharaphatja. Azt szeretné
tudni, hová lett a gazdája és én nem tudom, hogy mondjam meg neki.
Lehet, hogy meg is döglik szegény.
Ugy volt, amint Matt irta. Fehér Agyar nem evett, elhagyta magát,
engedte, hogy a fogatbeli kutyák megmarják. A kunyhóban a földön, a
kemence mellett feküdt, nem érdekelte sem az ennivaló, sem Matt, sem az
élet, sem semmi más. Matt gyöngéden szólt hozzá, esküdözött neki, – nem
törődött vele; sohse tett mást, legfeljebb homályos tüzü szemét
forditotta a férfi felé, aztán lehajtotta fejét, szokott módja szerint,
két mellső lábára.
Egy éjjel Mattot, mikor mozgó ajakkal és mormolva olvasott, hirtelen
felrezzentette Fehér Agyar halk nyihogása. Fehér Agyar felugrott, füleit
az ajtó felé hegyezte és elmerülten hallgatódzott. Egy pillanattal
később Matt lépteket hallott. Az ajtó kinyilt és Weedon Scott lépett be.
A két ember kezet fogott. Aztán Scott körülnézett a szobában.
– Hol a farkas? – kérdezte.
Aztán meglátta, azon a helyen állt, ahol az imént még feküdt, a kemence
mellett. Nem rohant előre kutyák szokása szerint. Ott állt, figyelve és
várva.
– Szent anyám! – kiáltott Matt. – Ni csak! Csóválja a farkát.
Weedon Scott féluton elébe ment a szobán keresztül, egyuttal magához
hiva Fehér Agyart. Fehér Agyar odament hozzá, nem rohanva, de gyorsan
lépegetve. Fölébredt mély elmerültségéből s amint közelebb jött, valami
különös kifejezés villant meg szemeiben. Az érzésnek kimondhatatlan
mélysége ragyogott szemében, mint valami láng.
– Én rám sohse nézett igy egész idő alatt, mig ön odavolt, – álmélkodott
Matt.
Weedon Scott nem is hallotta. Sarkára guggolt szemtől-szembe Fehér
Agyarral s ugy dédelgette, vakargatta a füle tövét, hosszan cirógatta
hátát, vállát, nyakát, végigszántotta gerincét enyhén ujjai végével. És
Fehér Agyar válaszképen morgott s a szeretet duruzsoló hangja e
morgásban hallhatóbb volt, mint valaha.
De ez még nem volt minden. Öröme, nagy szeretete, mely mindig küzdött
azért, hogy megnyilatkozhassék s kifejezhesse magát, végre
győzedelmeskedett s megtalálta a kifejezés módját. Hirtelen előretolta a
fejét és gyöngéden odafurta fejét a gazdája karja és teste közé. És itt,
elrejtve, ugy, hogy nem látszott fejéből egyéb a füleinél, nem morgott,
csak furakodott és fészkelődött.
A két ember egymásra nézett. Scott szemei ragyogtak.
– A kutyafáját! – kiáltott Matt ámultában.
Egy kicsit később, mikor meglepetéséből magához tért, megszólalt:
– Mindig mondtam, hogy ez a farkas kutya. Aki nem hiszi, nézzen ide.
A szeretet istenének hazatértével Fehér Agyar gyorsan felépült. Két éjt
és egy napot a kunyhóban töltött. Azután kirohant. A szánkóhuzó kutyák
már elfeledték, hogy ő kicsoda. Csak arra emlékeztek, hogy legutóbb
gyönge volt és beteg. Abban a pillanatban, mikor meglátták kirontani a
kunyhóból, neki ugrottak.
Matt a kunyhó ajtajában állt és nézte. Vidáman mormogott.
– Ne hagyd magad, farkas! Kergesd a pokolba őket, farkas! Rajta, farkas!
Fehér Agyarnak nem kellett biztatás. Elég volt annyi, hogy a szeretet
istene visszatért. Az élet megint legyőzhetetlenül lüktetett benne,
ragyogóan és rettenthetetlenül. Harcolt puszta örömből, harcolt azért,
hogy kifejezhesse azt a sok mindent, amit érzett, mert hisz beszélni nem
tudott. A harcnak csak egyféle kimenetele lehetett. A fogatbeli kutyák
gyalázatos vereség után szétszéledtek s csak sötét este mertek
visszatérni, egyik a másik után, alázatosságukkal és szelidségükkel
mutatva ki alattvalói hűségüket Fehér Agyar iránt.
Miután megtanulta, hogy kell urához fészkelődni, ebben a műveletben
számtalanszor volt bűnös Fehér Agyar. Ez volt az utolsó szava. Ezen
felül nem tudott jutni. Az egyetlen, amire különösen kényes volt, a
feje. Sohsem állhatta, ha a fejéhez nyultak. Ez a Vadon ösztöne volt
benne, a félelem a csapdától, a fájdalomtól, ami rettegő félelemmel
parancsolja, hogy kerülje a szoros érintkezést. Ösztönének parancsa
volt, hogy a feje mindig szabadon legyen. És most, hogy istene válla alá
furta fejét, átadta neki magát kényre-kegyre a reménytelen tehetetlenség
állapotában. Ezzel fejezte ki teljes és tökéletes bizalmát, teljes
odaadását, mintha csak ezt mondta volna.
– Életemet a te kezedbe teszem. Tégy vele, amit akarsz.
Egy éjjel, nem sokkal a visszatérése után, Scott Mattal egy játszma
cribbage-t játszott lefekvés előtt. Tizenöt-kettő, tizenöt-négy, meg egy
pár, az annyi, mint hat, számolta Matt, mikor egy vészkiáltás és
horkantás hangja hallatszott kivülről. Egymásra néztek és felugrottak.
– A farkas lekapott valakit, – mondta Matt.
A félelem és szenvedés kiáltása siettette őket.
– Hozzál valami lámpát! – kiáltott Scott, amint kiszaladt a kunyhóból.
Matt utánament a lámpával s ennek világánál látták, hogy egy ember hátán
fekszik a hóban. Karjait keresztben tartotta s egyikkel arcát, másikkal
torkát takarta el. Igy próbált védekezni Fehér Agyar fogai ellen. Erre
elég nagy szüksége volt. Fehér Agyar dühöngött és gonoszul támadott a
legsebezhetőbb ponton. Válltól csuklóig a férfi kék flanellbluza és inge
rongyokká volt tépve s a kar rettentő sebeiből ömlött a vér. Ezt az első
pillanatban láthatták. A következő pillanatban Weedon Scott megragadta
Fehér Agyar torkát és elvonszolta a vérző emberről. Fehér Agyar küzdött
és horkantott, de nem tett kisérletet a harapásra. A gazda szidalmazó
szavára hamar lecsendesedett.
Matt fölsegitette az embert. Mikor felkelt és leeresztette karját,
Szépséges Smith állatias arca tünt elő. A kutyahajtó gyorsan
eleresztette olyan mozdulattal, mintha véletlenül eleven szenet fogott
volna kezébe s most azt dobná el. Szépséges Smith pislogott a
lámpafényben és körülnézett. Mikor egy pillantást vetett Fehér Agyarra,
a félelem torzitotta el arcát.
Ugyanekkor Matt két tárgyat pillantott meg a hóban. Odatartotta a lámpát
s lábahegyével rábökött, hogy gazdája is lássa. Egy kutyának való
acéllánc volt s egy jókora bot.
Weedon Scott látta s bólintott. Egy szót sem szóltak. A kutyahajtó
Szépséges Smith vállára tette a kezét s megpenderitette. Egy szó nem
sok, annyi sem hallatszott. Szépséges Smith elindult.
A szeretet istene ezalatt hizelkedve cirógatta Fehér Agyart.
– El akart lopni, mi? És te nem akartad, ugy-e? Igen, igen, az az ember
most az egyszer tévedett, he?
– Azt hihette, hogy megfogta a hetvenhét ördögöt, – vihogott Matt.
Fehér Agyar izgatottan és berzenkedve, morgott és morgott, mig végre a
szőre lesimult s a szeretet duruzsoló hangja halkan s mintegy távolról
belevegyült a morgásába.