Az őrült isten gyámsága alatt Fehér Agyarból valóságos sátán lett. Egy
ketrecben tartották megláncolva az erőd háta mögött és Szépséges Smith
itt bosszantotta és zavarta és vaditotta alávaló kinzásokkal. Ez az
ember korán észrevette, milyen őrjöngővé válik Fehér Agyar, ha kinevetik
és sohsem mulasztotta el, hogy kinzó ingerkedés után ki ne nevesse Fehér
Agyart. Nevetése hangos és gunyoló volt s ujjával csufondárosan mutatott
Fehér Agyarra. Ilyenkor minden józanság elhagyta Fehér Agyart és
dühöngési rohamában szinte őrültebb volt még Szépséges Smithnél magánál
is.
Azelőtt Fehér Agyar csupán saját fajának volt ellensége, igaz, hogy
megátalkodott ellensége. Most ellensége lett mindennek s mindenkinek s
megátalkodottabb, mint valaha. Oly rettentően kinozták, hogy vakon, a
gondolkodás minden szikrája nélkül gyülölt. Gyülölte a láncot, mely
fogva tartotta, az embereket, akik bekukucskáltak ketrece rácsai között,
gyülölte a kutyákat, melyek ezeket az embereket kisérték és
tehetetlensége mélyéről vadul horkantott rájuk. Gyülölte ketrece fáját,
mely bezárva tartotta őt. És legelőször és legutóljára és legjobban
gyülölte Szépséges Smithet magát.
Szépséges Smith szántszándékkal bánt igy Fehér Agyarral. Egy nap egy
csomó ember gyülekezett a ketrec körül. Szépséges Smith, bottal a
kezében, a ketrecbe lépett s levette a láncot Fehér Agyar nyakáról.
Mikor gazdája elhagyta a ketrecet, Fehér Agyar elszabadulva köröskörül
rohant, tombolva a ketrecben, hogy megrohanja a kivül álló embereket.
Fenségesen borzalmas volt. Teljes öt lábnyi hosszuságában és vállig két
és féllábnyi magasságában erősebb és nehezebb volt, mint egy megfelelő
nagyságu farkas. Anyjától örökölte a kutya nehezebb termetét, ugy hogy
egy csöppnyi háj és egy latnyi fölösleges hus nélkül többet nyomott
kilencven fontnál. Csupa izom volt, csont és in, harcias hus, a
legkitünőbb formában.
A ketrec ajtaja megint kinyilt. Fehér Agyar megállt. Valami szokatlan
volt történőben. Várt. Az ajtó szélesebben kitárult. Egy nagy kutyát
hajitottak be s az ajtót becsapták mögötte. Fehér Agyar még sohsem
látott ilyen kutyát (egy szelindek volt); de a betolakodó nagysága és
ádáz tekintete nem ijesztette meg. Végre volt itt valami, nem fa, nem
vas, valami, amin kitöltheti gyülöletét. Agyarait megcsillantotta s
ráugrott, fölszakitva a szelindek nyakát. A szelindek megrázta fejét s
rekedten morgott s Fehér Agyarnak esett. De Fehér Agyar itt volt, ott
volt, mindenütt volt, mindig elillanva, kitért és mindig ráugrott s
felszakitotta agyaraival, aztán oldalt ugrott, hogy elkerülje a
büntetést.
Az emberek ott künn kiabáltak, tapsoltak és Szépséges Smith a gyönyör
extázisában nézte Fehér Agyar véres munkáját. A szelindek ügye az első
perctől fogva rosszul állott. Nagyon nehéz állat volt és nagyon lassu. A
mérkőzés végén Szépséges Smith visszaverte Fehér Agyart egy bottal s a
szelindeket gazdája kivonszolta a ketrecből. Aztán kifizették a
fogadásokat s jó csomó pénz csörent meg Szépséges Smith kezeiben.
Fehér Agyar nemsokára ott tartott, hogy mohó szemmel nézte, ha emberek
gyülekeztek a ketrec elé. Ez a gyülekezés azt jelentette, hogy harcolni
fog s ez volt most az egyetlen módja arra, hogy megnyilatkozzék az élet,
mely benne lüktetett. Kinoztatva, gyülöletre ingerelve s fogolyként
tartva, nem tudta másképp kielégiteni gyülöletét, csak olyankor, ha
gazdája jónak látta, hogy egy másik kutyát dobjanak a ketrecébe.
Szépséges Smith jól itélte meg foglya erejét, mert mindig Fehér Agyar
maradt a győztes. Egy napon három kutyával vivott meg egymás után.
Máskor meg egy teljesen kifejlett s a Vadonból frissen fogott farkast
dobtak a ketrecébe. És egy másik napon egyszerre két kutyával kellett
megvivnia. Ez volt a legnehezebb harca s bár megölte mind a két kutyát,
maga is félhalott volt a harc végeztével.
Ősz táján, mikor az első hó leesett és jég zajlott a folyó hátán,
Szépséges Smith jegyet váltott a maga és Fehér Agyar számára a
gőzhajóra, mely a Yukonon Dawsonig volt menendő. Fehér Agyarnak hire
volt messze földön. Széltire-hosszára Bajnok-Farkasnak nevezték, s
ketrecét, melyben a gőzhajóra vitték, a kiváncsi emberek egész raja
vette körül. Fehér Agyar dühöngött és morgott rájuk, vagy nyugodtan
feküdt és hideg gyülölettel nézte az embereket. Miért is ne gyülölte
volna őket? Fehér Agyar sohse tette föl ezt a kérdést. Csak azt tudta,
hogy gyülöl, ezzel az érzéssel volt tele minden porcikája. Élete
valóságos pokollá változott. Minden ize, minden csepp vére tiltakozott
az ellen, hogy emberekkel szoros érintkezésben legyen. S most mégis igy
kell élnie. Emberek bámultak rá, botokat dugtak be a ketrecbe, hogy
feldühitsék és nevethessenek rajta.
Most ezekből az emberekből állt az a környezet, mely ugy formálta
életanyagát, hogy még dühöngőbb vadállat lett belőle, mint aminőnek a
Természet teremtette. Bizonyos, hogy a Természet nagy rugalmassággal
ruházta fel. Ahol más állat meghalt vagy szellemében megtört volna, ő
összeszedte magát és élve maradt és semmiképpen nem szellemének
rovására. Valószinü, hogy Szépséges Smith, ez a főördög és kinzó, meg
tudta volna később törni Fehér Agyar szellemét, de most még Szépséges
nem jutott el odáig.
Ha Szépséges Smithben ördög lakott, az lakott Fehér Agyarban is, és ez a
két ördög dühöngött egymás ellen szüntelenül. Mielőtt idekerült volna,
Fehér Agyarban volt annyi bölcseség, hogy meghunyászkodjék az olyan
ember előtt, akinek bot van a kezében; de ez a bölcsesége már
elpárolgott. Szépséges Smith puszta látása elég volt arra, hogy dühöngés
fogja el. És ha közel érhették egymást és Szépséges Smith visszaverte
bottal Fehér Agyart, ez morgott, horkantott, tovább és tovább is
vicsoritotta a fogait. Az utolsó morgást még a bot sem tudta elnyomni;
az utolsó morgás mindig az övé volt. Mindegy volt, akármilyen
borzasztóan elverte, akkor is morgott s mikor Szépséges Smith föladta a
küzdelmet és visszavonult, akkor is dacos morgás hallatszott mögötte,
vagy Fehér Agyar nekiugrott ketrece rácsainak s ott üvöltötte el
gyülöletét.
Mikor a gőzös Dawsonba érkezett, Fehér Agyar a partra került. De még itt
is a nyilvánosság előtt élt, egy kalitkában, melyet kiváncsi emberek
vettek körül. Közszemlére állitották, mint «Bajnok-Farkast» és az
emberek ötven centet fizettek le aranyporban, csak hogy láthassák. Nem
volt egy percnyi nyugalma sem. Ha lefeküdt, hogy aludjék, megpiszkálták
egy bot végével, mert a közönségnek látni kellett valamit a pénzéért.
Hogy a kiállitás vonzóbb legyen, örökös dühöngésben tartották Fehér
Agyart. De mindennél rosszabb volt az a légkör, amiben élt. Ugy
tekintették, mint a legfélelmetesebb vadállatot s ugyanezt érezte ő
kalitja rácsai mögött. Minden szó, minden védekező mozdulat, melyet az
emberek tettek, tulajdon rettentő vadságának érzését növelte. Mindez
annyi volt, mintha kegyetlensége tüzét szitották volna. Ennek
következtében vadsága csak növekedhetett. Ujabb példája volt ez annak,
hogy életanyaga formálható volt, képességeit a környezet rettentő
nyomása alakitotta. Amellett, hogy kiállitották, megmaradt hivatásosan
küzdő farkasnak.
Szabálytalan időközökben, valahányszor küzdelemre mód kinálkozott,
kinyitották ketrece ajtaját és a várostól pár mérföldnyire levő erdőbe
vezették. Ez rendesen éjnek idején történt, hogy elkerüljék a
Territórium rendőrségének beavatkozását. Egy pár órai várakozás után,
mikor kivilágosodott, megérkezett a nézőközönség és a kutya, mellyel
Fehér Agyarnak harcolnia kellett. Ily módon nemsokára mindenféle fajtáju
és nagyságu kutyával küzdött. Kegyetlen földön élt, az emberek is
kegyetlenek voltak s a harc rendszerint halálos kimenetelü volt.
Miután Fehér Agyar még mindig vivott, világos, hogy mindig a másik kutya
volt az, amelyik – a harc végén – kimult. Nem győzték le soha.
Kölyökkorabeli gyakorlata, mikor Lip-lippel és az egész kölyökhaddal
harcolt, most jó hasznára vált. Makacssága, mellyel a földbe szinte
belegyökereztette lábait, legyőzhetetlen volt. Nem volt olyan kutya a
sok között, amelyik le tudta volna a lábáról kapni. Ez volt a
farkasivadékok kedvenc csele: rárohanni egyenesen, vagy váratlan
kanyarodással, abban a reményben, hogy vállának dülhetnek és
fellökhetik. Mackenzie-kutyák, eszkimó- és Labrador-ebek, Huskyk és
Malemute-fajjuak, mind megpróbálkoztak ezzel, de hasztalanul. Soha nem
verték le a lábáról. Szájról-szájra szállt ez a hir, a közönség minden
alkalommal kiváncsian leste, mikor esik meg az a csoda, de Fehér Agyar
sohse elégitette ki ebbeli kivánságukat.
Aztán itt volt villámszerü gyorsasága, ami felbecsülhetetlen előnyt
adott neki minden ellenfelével szemben. Mindegy, mi volt a vivásbeli
tapasztalatuk, még nem találkozhattak kutyával, amelyik olyan gyors lett
volna, mint ő. Számitásba kellett venni rögtöni támadását is. A rendes
kutya hozzászokott a horkantás, morgás, berzenkedés előkészületeihez. És
a rendes kutya mind a négy lábával az ég felé kapálódzott és el volt
intézve, mielőtt hozzá kezdett volna a harchoz és magához térhetett
volna meglepetéséből. Ez oly gyakran megtörtént, hogy Fehér Agyart
rendszerint kötélen tartották, mig ellenfele végzett az előkészületekkel
s már meg is inditotta az első támadást.
De Fehér Agyar legnagyobb előnye mégis a tapasztalat volt. Többet tudott
a vivásról, mint valamennyi ellenfele együttvéve. Több harcot harcolt,
több cselt és módszert látott, több csele volt neki magának is, ugy hogy
harcmodorán nem volt már semmi javitani való.
Amint az idő mult, mind kevesebb harcra nyilt alkalma. Nem találtak
hozzá méltó kutyát és Szépséges Smith kénytelen volt farkasokat uszitani
rá. E farkasokat indiánok fogták össze erre a célra és a farkas és Fehér
Agyar közti harc mindig rengeteg nézőt csőditett össze. Egyszer egy
teljesen kifejlett nőstényhiuz volt az ellenfele s ekkor Fehér Agyar
elkeseredetten küzdött életéért. A hiuz olyan gyors volt, mint ő, olyan
kegyetlen, mint ő s mig Fehér Agyar csak a fogával téphetett, a hiuz még
éles körmeivel is harcolhatott.
A hiuz után Fehér Agyarnak nem akadt ellenfele. Nem volt állat, mellyel
megvivhatott volna, legalább is nem tartottak egyet sem méltónak arra,
hogy kiállhasson vele. Fehér Agyar közszemlére volt téve egész tavaszig,
mikor egy bizonyos Tim Keenan nevezetü faro-játékos érkezett Dawsonba.
Vele együtt jött az első bulldog, amely lábát valaha Klondike földjére
tette. Az, hogy Fehér Agyar és a bulldog harcra álljanak ki,
elkerülhetetlen volt s egy héttel a küzdelem előtt egyébről sem esett
szó a város bizonyos részeiben, mint a Fehér Agyar és a bulldog közötti
mérkőzésről.