Ősz felé, mikor a nappalok már rövidülni kezdtek s a fagy csipése már
érzett a levegőben, Fehér Agyar közel volt ahhoz, hogy megszabaduljon
ettől a környezettől. Már napok óta nagy zsibongás volt a faluban. A
nyári tábort leszerelték s a törzs, minden cókmókjával együtt,
készülődött, hogy elinduljon a nagy őszi vadászatra. Fehér Agyar mohón
figyelt s mikor a kunyhókat szétszedték s a partra kötött csónakokat
megrakták, megértett mindent. A csónakok megindultak s egy pár már el is
tünt a folyón lefelé haladtában.
Fehér Agyar meggondolta magát és elhatározta, hogy hátramarad. Csak
alkalomra várt s kiosont a táborból az erdőbe. Itt, a rohanó folyóban,
ahol a jég már kezdett zajlani, elvesztették nyomát. Innen az erdő
sürüjébe vette be magát és várt. Az idő mult. Fehér Agyar aludt órákon
át. Szürke Hód szava riasztotta fel. De mások hangját is hallotta.
Szürke Hód feleségét is hallotta, aki részt vett a keresésben, épp ugy,
mint Mit-sah, Szürke Hód fia.
Fehér Agyar reszketett a félelemtől s noha ösztönözte valami, hogy
bujjék ki rejtekhelyéből, ellenállt és maradt. A hangok nemsokára
elhaltak és egy kis idő mulva Fehér Agyar előjött a sürüből, hogy
örvendezzen merész vállalkozásának. Sötétség volt alászállóban. Egy
darabig Fehér Agyar a fák alatt játszadozott és boldogan élvezte
szabadságát. Aztán, egyszerre csak tudatára jött annak, hogy egyedül
van, egyes-egyedül. Leült, hogy fontolóra vegye ezt. Az erdő csöndje
megzavarta. Az, hogy semmi sem mozdult, egy hang sem hallatszott,
vészteljesnek tetszett előtte. Valami rejtőzködő, láthatatlan,
érthetetlen veszélyt sejtett. Gyanakodott a fák terjengő tömegére s a
sötét árnyékokra, mint amelyek különös, veszedelmes dolgokat
rejtegethetnek.
Hideg volt. Hiányzott az indián-kunyhó meleg oldala, amihez
odafurakodhatott volna. A hideg elzsibbasztotta lábát és Fehér Agyar hol
egyik, hol a másik mellső lábát emelte a levegőbe. Bozontos farkával
próbálta melengetni a lábait s ebben a pillanatban látomást látott. Nem
volt ebben semmi különös. Belső, lelki látása előtt az emlékképeknek
egész sora vonult végig. Maga előtt látta a tábort, a kunyhókat, a
lobogó tüzeket. Hallotta az asszonyok sipitozását, a férfiak mogorva,
mély hangját, a kutyák marakodását. Éhes volt és eszébe jutott az a
darab hus vagy hal, amit vetni szoktak neki. Itt nem volt hus, itt semmi
sem volt. Csak fenyegető és nem ehető csend.
A szolgaság elvett valamit természetének keménységéből. A felelőtlenség
gyengévé tette. Elfelejtette, hogyan segithetne magán. Az éj ott
ásitozott körülötte. Érzékeit, melyek hozzászoktak a tábor örökös
zsongás-bongásához, a hangok és látományok keveredéséhez, most nem
foglalkoztatta semmi sem. Nem csinálhattak semmit. Nem láttak, nem
hallottak semmit. Azt szerették volna, ha a természet csendje és
mozdulatlansága megtörik. Elernyedtek a tétlenségtől és valami szörnyü
veszedelemre való várakozástól.
Fehér Agyar az ijedelemtől őrülten ugrott félre. Óriási, formátlan
valami rohant egyenesen neki. Árnyék volt, melyet egy fa a fellegek alól
kiszabaduló hold világa elé vetett. Mikor megnyugodott Fehér Agyar,
csöndesen vinnyogott; de félelme nemsokára elnyomta a vinnyogást, mely
idecsalhatta volna a sötétben rejtőző veszedelmet.
Épp fölötte egy fa, összehuzódva az éjszakai hidegben, megreccsent.
Fehér Agyar üvöltött félelmében. Borzalom lepte meg s inaszakadtából
rohant a falu felé. Legyőzhetetlen vágyat érzett magában az ember
védelme és társasága után. Orrában ott volt a tábor füstjének szaga.
Fülében ott zajogtak a tábor hangjai és kiáltásai. Keresztülvágott az
erdőn a holdfény világitotta tisztásig, ahol nem volt sem sötétség, sem
árnyék. De a falut nem látta sehol. Elfelejtette. A falu felkerekedett
és odébb vonult.
Hirtelen megakadt vad futása. Hová menekült volna? Elveszetten
sompolygott végig az elhagyott táborhelyen, szeméthalmokat s az istenek
eldobált ringy-rongyait szagolgatva. Boldog lett volna, ha dühös indián
asszonyok kövekkel dobálják, boldog lett volna, ha lesujt rá dühödten
Szürke Hód nehéz keze; boldog lett volna, ha rárohan Lip-lip és az egész
csaholó, gyáva falka.
Odaért, ahol Szürke Hód kunyhója állt. A kunyhó helyének közepén leült.
Orrát a hold felé szögezte. Torka görcsbe szorult, kinyitotta száját és
szivszakadva tört ki belőle a fájdalom kiáltása, Kichéért való bánata,
az elszenvedett és eljövendő fájdalom és veszedelem és félelem kiáltása.
A hosszu, teletüdőből való farkasüvöltés volt ez, az első gyászos
üvöltés, melyet életében hallatott.
A felkelő nap eloszlatta félelmét, de csak jobban megvilágitotta
egyedülvalóságát. A kopár föld is, mely nemrégiben még oly népes volt,
csak elhagyatottságára emlékeztette. Nem sokáig gondolkozott azon, hogy
mit tegyen. Bevetette magát az erdőbe és futott lefelé a folyó partja
mentén. Egész nap futott. Sehol meg nem pihent. Mintha arra született
volna, hogy fusson örökké, szüntelenül. Acélizmu teste nem ismerte a
fáradtságot. S mikor megjött a fáradtság, öröklött kitartása végnélküli
igyekezettel fegyverezte fel és tovább hajszolta s fenntartotta szenvedő
testét.
Mikor a folyó szakadékos lejtők közé jutott, megmászta a magaslatokat.
Patakok és csermelyek ömlöttek a folyóba. Ezeket átuszta vagy átgázolta.
Gyakran lépett vékony, frissen képződött jégrétegre, mely beszakadt
alatta s ilyenkor ugyancsak küzdött életéért a jeges áradatban. Mindig
az istenek nyomát kutatta: hol hagyhatták el a folyó partját, hogy az
erdőségbe hatoljanak.
Fehér Agyar eszesebb volt, mint fajának más állata, de szellemi látóköre
már nem terjedt ki a Mackenzie folyó tulsó partjáig. Mi történt volna,
ha istenei átkelnek a tulsó partra? Ez sohse ötlött az eszébe. Később,
mikor már sok földet bejárt, öregebb és bölcsebb lett, már többet tudott
a folyókról és nyomokról, akkor felfogta volna ezt a másik eshetőséget
is. De értelmének ilyen fejlettségét még nem érte el. Most még vakon
rohant, a Mackenzie folyónak csak egyik partját véve számitásba.
Egész éjjel rohant, a sötétben tévelygett, bukdácsolt. Akadályok álltak
utjába, melyek késleltették, de el nem tántoritották. A második nap
közepéig összesen harminc órát futott egyfolytában s izmainak vasereje
csökkenőben volt. Eztán már csak elméjének kitartása tartotta benne a
lelket. Nem evett negyven órája s az éhség elgyöngitette. A jeges viz
alá való merüléseknek is meg volt a hatásuk. Szép bundája csupa cafat,
csupa sár. Széles talpa feltört és vérzett. Sántikált és sántitása
óráról-órára erősebb lett. Tetejébe még az ég is elborult. Hó esett.
Nyirkos, nedves, olvadó, tapadó hó, melytől csuszós lett a föld, mely
elrejtette a tájat, melyen áthaladt s amelyik kitöltötte a talaj
egyenetlenségeit, még kinosabbá, nehezebbé téve az utat.
Szürke Hód ezen az éjszakán a Mackenzie tulsó partján akart táborozni,
mert arrafelé volt a vadászterületük. De az innenső oldalon, a sötétség
beállta előtt, egy jávorszarvas jött a folyóra inni, amit Klu-kucs,
Szürke Hód felesége, meglesett. No már most, ha a jávorszarvas nem jött
volna le a folyóra inni, ha Mit-sah nem kormányzott volna erre a hó
miatt, ha Klu-kucs nem látta volna meg a jávorszarvast, és ha Szürke Hód
nem ölte volna meg a jávorszarvast egy puskalövéssel, minden következő
dolog máskép történt volna. Szürke Hód nem ütött volna tanyát a
Mackenzie innenső partján és Fehér Agyar elment volna mellettük vissza
az őserdőbe, hogy meghaljon, vagy megtalálja vad testvéreit és olyanná
legyen, mint azok: farkassá élete végeztéig.
Az éj leszállt. A hó még sürübben hullott és Fehér Agyar, amint magában
gyengén vinnyogott és sántikálva bukdácsolt, friss nyomra akadt. Oly
friss volt a nyom, hogy Fehér Agyar egyszeribe megtudott mindent. Mohó
vinnyogással hagyta el a folyó partját s ment a fák közé. Táborhangok
ütötték meg a fülét. Látta a tüz lobogását, látta Klu-kucsot főzni és
látta Szürke Hódot kuksolni combjain, rágódva egy vastag, nyers
faggyuszeleten. Friss hushoz jutott a tábor!
Fehér Agyar elkészült az ütlegelésre. Lehasalt és szőre borzadt erre a
gondolatra. Aztán megint előre ment. Nem szerette a verést, amiről
tudta, hogy biztosan megkapja. De azt is tudta, hogy verés után
melegedhetik a tüznél, tudta, hogy az istenség védelmébe veszi és – hogy
kutyák között lehet, igaz, hogy ellenséges társaságban, de mégis
társaságban, mely kielégiti társas ösztöneit.
Csuszva-mászva közeledett a tüzhöz. Szürke Hód meglátta és abbahagyta az
evést. Fehér Agyar lassan kuszott elébe, megalázkodva, csuszva-mászva
alávetettségében. Egyenesen Szürke Hód felé tartott s haladása mindig
lassubb és keservesebb lett. Végre ott feküdt gazdája lábánál, akinek
ime most hatalmába adta testét-lelkét saját jószántából. Saját
jószántából jött ide, hogy uralkodjék rajta az ember, hogy
megmelegedhessék a gazdája tüzénél. Fehér Agyar reszketett s várta a
lecsapó ütlegeket. A kéz felemelkedett s Fehér Agyar önkéntelenül
megvonaglott a várt csapás alatt. De a csapás nem hullott le rá. Lopva
egy pillantást vetett fölfelé. Szürke Hód kettétörte a faggyüszeletet.
Szürke Hód egy darab faggyut adott neki! Szeliden és egy kicsit
gyanakodva megszagolta a faggyut, aztán enni kezdett. Szürke Hód
megparancsolta, hogy hust hozzanak neki és elkergette a többi kutyákat,
mialatt Fehér Agyar evett. Ezután, hálásan és elégedetten, Fehér Agyar
lefeküdt Szürke Hód lábához, a tüzre meredt, melynek melege át meg
átjárta, pislogott, szundikált abban a biztos tudatban, hogy a következő
reggel nem zord erdőségekben elveszetten vándorolva, hanem az
ember-állatok tanyáján találja, az istenek mellett, akiknek átadta magát
kényre-kegyre s akiktől ezután függ élete minden órájában.