Lip-lip annyira elsötétitette Fehér Agyar életét, hogy Fehér Agyar
gonoszabb és szilajabb lett, mint természeténél fogva kellett volna
lennie. A vadság természetének lényegéhez tartozott, de az a vadság,
mely kifejlődött benne, felülmulta veleszületett sajátságait. Az
ember-állatok közt hire volt gonoszságának. Ha valami baj történt a
táborban, ha veszekedés, civakodás volt, vagy az indián asszonyok
visongattak egy-egy darab ellopott hus miatt, biztos volt, hogy Fehér
Agyar benn volt a bajkeverők között, sőt leggyakrabban övé volt a
vezetőszerep. Sohsem kutatta senki, mi lehet viselkedésének az oka. Csak
a következményeket látták s e következmények bizony rosszak voltak.
Fehér Agyar volt az alattomos tolvaj, a bajcsináló, a zavart okozó, a
civakodást kezdő; dühöngő indián asszonyok kiáltották a szemébe, mialatt
ő élénken figyelte arcukat s kész volt gyors szökkenéssel félreugrani
valami hirtelen feléje dobott kő elől, szemébe kiáltották, hogy farkas,
semmirevaló és még rossz véget ér.
Számüzött volt a népes tábor közepette. A fiatal kutyák mind Lip-lip
követői voltak. Fehér Agyar közt és közöttük legyőzhetetlen különbség
volt. Talán megérezték rajta az őserdőbeli származást és ösztönszerü
ellenszenvük az az ellenszenv volt, amit a megszeliditett kutya érez a
farkas iránt.
De akárhogy volt is, a fiatal kutyák Lip-lip példájára folyton üldözték
Fehér Agyart. Egyszer ellenségként állva vele szemben, örökös
ellenségévé lettek. Igaz, hogy egyik a másik után mind érezte Fehér
Agyar fogának erejét; és Fehér Agyar, becsületére legyen mondva, mindig
többet adott, mint amennyit kapott. Az egyivásu kölykök legtöbbjét le
tudta volna győzni páros harcban. De egyik sem állt ki vele párviadalra.
Ha ki is állt egy-egy kutyával, az ilyen viaskodás mintegy jel volt arra
nézve, hogy a tábor minden kutyája rárohanjon.
A falka folytonos üldözéséből két fontos tanulságot vont le; hogyan
vigyázzon magára a tömeggel vivott harcban és magános kutya létére
hogyan osztogathat minél több és fájóbb csapást a lehető legrövidebb idő
alatt. Ha meg tud állni négy lábán a marakodó tömeg közepette, ezzel
megmenti életét, ezt tudta jól. Olyan ügyesen állt talpra mindig, mint
valami macska. Nagy kutyák nekimehettek hátulról, vagy oldalról,
fellökhették testük nehéz sulyával, Fehér Agyar ilyenkor jobbra, vagy
balra, vagy hátra hemperedett meg, de lábait mindig maga alatt tartotta,
talpával esve az anyaföldre.
A kutyáknak, marakodás előtt, megvan a maguk szokásos készülődése,
szőrük borzad, morognak, peckesen járnak. Fehér Agyar korán leszokott az
efféle készülődésről. A késlekedés ránézve az egész falka nekirohanását
jelentette. Neki gyorsan kellett végeznie s aztán odébb állnia.
Megtanulta, hogy semmiféle jellel ne árulja el szándékát. Nekirohant
ellenfelének, tépett, harapott egyszerre, figyelmeztetés nélkül, mielőtt
ellensége készülhetett volna a támadásra. Igy tanulta meg, hogyan
sebezzen hirtelen és sulyosan. Ösmerte a meglepetés értékét is. Ha
nekiment óvatlan pillanatban egy kutyának, felszakithatta a vállát,
rongyokra téphette a fülét, mielőtt a kutya magához tért volna a
meglepetéstől.
Azután meg a meglepett kutyákat könnyü volt felforditani. A felfordult
kutya egy pillanatra mindig védtelenül hagyja nyakának alsó, lágy
részét, azt a sebezhető részt, melynél életét lehet venni. Fehér Agyar
jól ismerte ezt a sebezhető részt. Olyan tudománya volt ez, mely
egyenesen örökségképpen szállt le reá a zsákmányra vadászó farkasok
számtalan ivadékáról. És igy Fehér Agyar módszere a támadásnál a
következő volt: először várt olyan fiatal kutyát, amelyik a kölyökhadtól
elcsavargott, aztán meglepetéssel rajtaütött, leverte a lábáról,
harmadszor pedig mélyen a torkába vágta fogait.
Mivel még csak kölyök volt, fogai nem voltak eléggé nagyok ahhoz, hogy
harapása halálos legyen, de sok fiatal kölyök szaladgált a táborban
Fehér Agyar fogainak emlékével és bősz szándékainak nyomaival sebzett
nyakán. Egy napon, egyedül találván egyik ellenségét az erdő szélén,
többszörös támadással, harapással sikerült neki felszakitania a nagy
nyaki eret s megölni ellenfelét. Ezen az éjszakán nagy zürzavar volt a
táborban. Fehér Agyart meglesték s megvitték a hirt a kimult kutya
gazdájának. Az indián asszonyoknak is eszükbe jutott minden falatka
ellopott hus és Szürke Hódot rengeteg dühös szóval illették. De Szürke
Hód becsukta kunyhója ajtaját, melyben a bűnös rejtőzködött és nem
engedte törzse népének, hogy bosszut álljon az ő jószágján.
Fehér Agyart gyülölte ember és állat egyaránt. Fejlődésének eme szakában
nem érzett egy percnyi biztonságot sem. Minden kutya foga, minden ember
keze őt fenyegette. Horkantással fogadták saját atyafiai, kővel és
káromkodásokkal az istenei. Örökös feszültségben élt. Idegei felajzottan
készültek támadásra, vagy várták a támadást. Félszemmel mindig a
hirtelen és váratlan kőhajigálásokat leste. Mindig készen volt hidegvérü
és gyors cselekedetekre, kész volt hirtelen harapással ráugrani az
ellenségre és kész volt félreugrani dühös, fenyegető horkantással.
Ami a horkantást illeti, rettenetesebben horkantott, mint akármelyik
öreg vagy fiatal kutya a táborban. A horkantás arra való, hogy
figyelmeztessen, vagy megfélemlitsen és tudni kell, hogy mikor
alkalmazható. Fehér Agyar tudta, hogy mikor és hogyan hatásos ez a
fenyegetés. Horkantásában benn volt minden, ami lényében gonosz,
rosszindulatu és borzasztó volt. Ha orra remegett a folytonos
feszültségtől, szőre visszájára borzadt, nyelve kilógott, mint valami
vörös kigyó, majd megint visszahuzódott, ha szája felhuzódott,
nyáladzva, fogát mutogatva, szeme fénylett a gyülölettől, minden
ellenfelét megdermesztette egy percre. Ez az egy óvatlan szünet, mikor
ellenfele vigyázatlanná vált, volt a döntő pillanat, mikor Fehér Agyar
átgondolta és elhatározta, mit kell tennie. De az a harci szünet sokszor
oly sokáig tartott, hogy félbeszakitotta és megszüntette az egész
támadást. Fehér Agyar nem egy felnőtt kutyával való harcát fejezhette be
– hála e horkantásnak – tisztességes visszavonulással.
Feltünően biztos és kegyetlen módszerének köszönhette, hogy – dacára
számüzött voltának – visszafizethette a kölyökhad kegyetlenségeit. Ő
maga nem futhatván együtt a kölyökfalkával, a dolgok sajátságos állása
ugy hozta magával, hogy a kölyökhadból sem hagyhatta el a falkát
egyetlenegy kutya sem. Fehér Agyar nem engedte meg. Az ő leselkedő
orvtámadása miatt a fiatal kutyák féltek elhagyni a falkát. Lip-lip
kivételével csapatba verődve kellett járniok, hogy kölcsönösen
védelmezhessék egymást az ádáz ellenséggel szemben. Egy kölyökkutya a
folyó partján megölt kutyát jelentett, vagy kutyát, mely fölveri az
egész tábort megrettent jajgatásával, amint az őt orvul megtámadó
farkaskölyök elől menekül.
De Fehér Agyar bosszuja akkor sem szünetelt, mikor a kölykök
megtanulták, hogy nem szabad a falkától elszakadniok. Fehér Agyar
megtámadta azt a kölyköt, amelyiket sikerült kiszakitania a falkából, a
kutyák támadták őt, ha csapatostul voltak. Elég volt, ha
megpillantották, hogy rárohanjanak. Ilyenkor csak a gyorsasága mentette
meg Fehér Agyart. De jaj volt annak a kutyának, amelyik üldözés közben
nagyon is elhagyta maga mögött társait. Fehér Agyar visszafordult,
rávetette magát a magános üldözőre, sulyos sebet ejtett rajta, mielőtt a
falka utólérhette volna. Ilyen bosszut gyakran állhatott Fehér Agyar,
mert a kutyák a vadászat hevében megfeledkeztek az elővigyázatról,
amiről Fehér Agyar soha meg nem feledkezett. Loppal vetett
oldalpillantások közben rohant előre, minden percben készen arra, hogy
megforduljon és rávesse magát valamelyik tulbuzgó üldözőjére.
A kölyökkutyák mindig játékosak s az indián-tábor kutyái kényszerüségből
mindig háborusdit játszottak. Fehér Agyarra való vadászatuk kedvenc és
főjátékukká változott, játékká, mely néha életre-halálra ment, de ami
mindig szomoruan végződött. Fehér Agyar, a leggyorsabb lábu, nem félt
semminemü veszedelemtől. Ebben az időben, mialatt egyre várta anyját, a
játékok során számtalanszor csalta maga után a falkát a környező
erdőkbe, ahol mindig nyoma veszett. A falkát mindig elárulta a kölykök
lármája, kiáltozása. Ő maga pedig, apja és anyja módjára, bársonytalpon,
nesz nélkül futott, mint mozgó árnyék a fák árnyékában. A kölykök nem
ismerték a Vadont, ő igen; ösmerte a Vadon titkait és módszereit.
Kedvenc csele volt, ha elveszithette nyomát a folyóvizben s aztán
kipihenhette magát a közeli sürüségben, hallgatva az üldözők falkájának
csaholását.
Gyülöltetve saját fajától és az emberektől, örökösen harcra ingerelve és
örökösen hadat viselve, rettenthetetlenül, fejlődése gyors volt és
egyoldalu. Szivében nem hajtott ki sem a jóság, sem a szeretet. Ilyen
érzelmekről halvány sejtelme sem volt. Egy törvényt tanult csak:
engedelmeskedni az erősnek és leigázni a gyengét. Szürke Hód isten volt
és erős. Ezért Fehér Agyar engedelmeskedett neki. A fiatalabb vagy
kisebb kutya gyengébb volt, mint ő, tehát arra való, hogy elpusztitsa.
Fejlődése is az erő kegyetlen törvényét igazolta. Miután folytonosan
szembenézett a sebesülés és elpusztulás állandó veszedelmével, kegyetlen
támadó és elszánt védekező tulajdonságai rendkivüli módon kifejlődtek.
Mozdulatai gyorsabbak voltak, mint a többi kutyák mozdulatai. Gyorsabb
lábu lett, erősebb, veszedelmesebb, hajlékonyabb. Ösztövérebb volt,
acélerejü izmokkal és inakkal, kitartóbb, kegyetlenebb, vadabb és
eszesebb. Ilyenné kellett lennie, különben nem élhetett volna meg
ellenséges környezetében.