Mikor már jól bent voltak decemberben, Szürke Hód utnak indult a
Mackenzie mentén fölfelé. Mit-sah és Klu-kucs ment vele. Két szánnal
voltak. Az egyik előtt Szürke Hód maga hajtotta azokat a kutyákat,
melyeket szánkóhuzásra nevelt, vagy kölcsön kapott. A második, kisebb
szánkót, melybe kölyökkutyákat fogtak, Mit-sah hajtotta. Az egész fogat
inkább csak játékszer számba ment, de Mit-sah majd kibujt a bőréből,
hogy végre ő is a felnőtt emberek dolgát végezheti. Mialatt a fiatal
kutyákat hámba törték, Mit-sah is megtanulhatta, hogy kell a szánkóhuzó
kutyákat tanitni és hajtani. Ezen a célon kivül még hasznos szolgálatot
is teljesitett a szán, mert közel kétszáz fontnyi felszerelést és
ennivalót vitt magával.
Fehér Agyar látta, hogy a táborban élő kutyáknak ez a sorsa és azért nem
sok ellenkezést mutatott, mikor először fölszerszámozták. Nyakára
mohával bélelt örv került, ezt az örvet két oldalszij erősitette a
hámhoz, mely a szügyén és a hátán keresztben szaladt végig, ehhez a
hámhoz erősitették hozzá a kötelet, amelynél fogva a kutya huzta a
szánt.
Hét kölyköt fogtak a szánba. Fehér Agyar csak nyolc hónapos volt, a
többiek az év korábbi szakában születvén, már kilenc, tiz hónaposak
voltak. Minden kutyát külön kötél kötött a szánhoz és minden kötél
különböző hosszuságu volt, s minden kötél között legalább egy
kutyahossznyi volt a különbség. A kötelek végét a szánkó orrára
erősitett gyürübe kötözték. A szánnak, nyirfakéregből készült toboggan
lévén, nem volt talpa. Fölfelé kunkorodott orra arra való volt, hogy
letiporja maga előtt a havat. Ezzel a szerkezettel elérték, hogy a szán
sulya s a szánra rakott teher a lehető legnagyobb hóterületen oszoljék
meg, mert a hó igen lágy volt s olyan, mint a kristályos por. Szem előtt
tartva a sulyelosztás elvét, a kutyákat is ugy fogták be, hogy a kutyák
a különböző hosszuságu kötelek miatt legyező alakulatban állottak fel a
szánkó orra előtt s egyik kutya sem léphetett a másik nyomába.
A legyezőformációnak még egy előnye volt. A különböző hoszuságu kötelek
nem engedték, hogy a kutyák hátulról támadják meg az előttük futót. Hogy
egyik kutya megtámadhassa a másikat, ahhoz vissza kellett volna
fordulnia a rövidebb kötelü kutyához, amely esetben szemben találta
volna magát a megtámadottal és a szánkóhajtó korbácsával. De a
legnagyobb előnye a legyezőmódra való befogásnak mégis abban rejlett,
hogy ha egy kutya meg akarta támadni az előtte futót, gyorsabban kellett
huznia, s minél gyorsabban futott a szán, annál gyorsabban kellett a
megtámadott kutyának menekülni. A hátrább futó kutya sohse tudta az
előtte futót elfogni. Minél gyorsabban futott a támadó, annál gyorsabban
futott az üldözött, annál gyorsabban futott minden kutya. Annál
gyorsabban futott a szán is és igy, ügyes mesterkedéssel, az ember
megkétszerezhette az állatok fölött való hatalmát.
Mit-sah hasonlitott apjához, akinek sok bölcs fogását leste el. Már
régtől fogva megfigyelte, hogyan üldözte Lip-lip Fehér Agyart; de ebben
az időben Lip-lip még a más kutyája volt és Mit-sah nem merészelt
Lip-lip ellen egyebet elkövetni, mint hogy egy-egy őrizetlen pillanatban
köveket dobált reá. De most Lip-lip az ő kutyája volt és bosszut
állhatott rajta azzal, hogy a leghosszabb kötél végére kötötte. Ezzel
Lip-lipet tette vezetővé, ami látszólag kitüntetés számba ment, de a
valóságban minden volt ez, csak kitüntetés nem s most, ahelyett hogy ő
lett volna a falka réme és ura, az egész falka üldözöttje lett.
Mivel ő futott a leghosszabb kötél végén, a kutyák mindig mint menekvőt
látták futni maguk előtt. Minden, amit láttak belőle, az bozontos farka
és menekülő hátsó lába volt, ami épen nem volt olyan megfélemlitő
látvány, mint felborzadt szőre és ragyogó agyarai. Aztán meg a kutyák
már ugy vannak alkotva, hogy a futó látványa felbátoritja őket s azt a
kivánságot kelti fel bennük, hogy még gyorsabban utána fussanak.
Abban a pillanatban, mikor a szánkó megindult, hajrá! a fogat hajszolta
Lip-lipet s ez igy tartott az egész napon át, Kezdetben Lip-lip
vissza-visszafordult üldözői felé, dühösen, méltóságára, vezéri voltára
féltékenyen; de ilyenkor Mit-sah nekieresztette harminc lábnyi hosszu
rénszarvasbél ostorát, arcába vágott vele s kényszeritette, hogy
forduljon meg s rohanjon tovább. Lip-lip szembeszállt volna a falkával,
de nem mert szembeszállni az ostorral s minden, amit tehetett, annyi
volt, hogy megfeszitette a kötelét, hogy minél távolabb tartsa hátsó
részeitől üldözőinek fogait.
De az indián agy rekesztékeiben még ennél különb csalafintaság is
lakott. Hogy még jobban meggyülöljék a kutyák az előlfutót, Mit-sah
különös kegyeivel tüntette ki Lip-lipet. E kitüntetés miatt a kutyák
dühe és féltékenysége csak fokozódott. Mit-sah a szemük láttára etette
Lip-lipet – és csakis őt. A kutyák őrjöngtek a dühtől s ott zavarogtak
Lip-lip körül, de csak ostortávolságnyira, mert Mit-sah védte a kutyát,
mialatt az elfogyasztotta az odavetett számfölötti falatokat. Ha nem
volt ennivaló, Mit-sah akkor is ugy tett, mintha etetné Lip-lipet.
Fehér Agyar derekasan nekifeküdt a munkának. Messze földet bejárt, hogy
ujra az istenek akaratának vesse magát alá és jobban tudta minden más
kutyánál, hogy az istenek akarata ellen hasztalan minden kapálódzás. Az
üldözés, amiben a falka eddig részesitette, megtanitotta, hogy kevésre
becsülje a falkát és nagyra tartsa az embereket. Nem keresett saját
fajtájánál társaságot. Kichéről már csaknem megfeledkezett; lelke csak
egyféle módon tudott megnyilatkozni: ha kimutatja alattvalói hűségét az
istenek iránt, kiket uraiul fogadott. Ép ezért keményen dolgozott,
fegyelmezett volt és engedelmes. Munkájában hű volt és készséges. E
tulajdonság a háziállattá szelidült farkas és vadkutya erénye s e két
erény szokatlan mérvben megvolt Fehér Agyarban.
Fehér Agyar és a kutyák közt volt valamelyes társas viszony, de csak a
háborus ellenfelek, az ellenség viszonya. Fehér Agyar nem tanulta meg
soha, hogy kell kutyatestvéreivel játszani. Csak azt tanulta meg, hogy
kell harcolni velük s harcolt is, százszor visszaadva minden döfést,
harapást, melyet abban az időben kapott, mikor Lip-lip volt a falka
vezetője. De Lip-lip most már nem volt vezér, kivéve, mikor kötele végén
a szánkó előtt rohant. A táborban Lip-lip mindig Szürke Hód, Mit-sah,
vagy Klu-kucs mellett volt. Nem mert elmenni az istenek mellől, mert
most minden kutya rá agyarkodott s most megkóstolhatta ő is, mint Fehér
Agyar valamikor, az üldözés italának keserü csöppjeit.
Lip-lip bukása után Fehér Agyar könnyüszerrel lehetett volna a falka
vezetője, de erre nagyon is mogorva és magános lélek volt. Legföljebb
elbánt fogatbeli társaival, ezenkivül nem akart róluk semmit sem tudni.
Minden kutya kitért utjából s egyik sem merte elrabolni a neki odadobott
halat, még a magukét is sietve ették meg, nehogy Fehér Agyar elkapja
előlük. Fehér Agyar ismerte jól a törvényt: elnyomni a gyengét,
engedelmeskedni az erősnek. Megette a maga részét egy-kettőre s jaj volt
annak a kutyának, amelyik még nem kapta be a porcióját. Egy morgás, a
fehér agyarak egy villanása és a kutya elvonithatta bánatát a közömbös
csillagoknak, mialatt Fehér Agyar megette helyette is a vacsoráját.
Néha-néha egy-egy kutya mégis ellenállt, s ezt Fehér Agyar hamarosan
leteperte. Igy nem felejtette el harci tudományát. Féltékenyen őrizte
elszigeteltségét, melyet meg tudott tartani a falka közepette, ha
kellett, harcok árán is. Az ilyen harcok egy-kettőre lefolytak. Fehér
Agyar nagyon gyorsan végzett ellenfelével. Az ellenfél, mielőtt
tisztában lett volna, hányadán van, már vérzett s le volt győzve,
mielőtt megkezdte volna a harcot.
Amilyen kegyetlen az istenek szánkóhuzásra való fegyelme, olyan
kegyetlen fegyelmet tartott fenn Fehér Agyar is társai között. Nem adott
semmiféle engedményt. Kényszeritette társait, hogy tiszteljék akaratát.
A kutyák tehettek egymás között, amit akartak. Ezzel nem törődött. De
azzal már törődött, hogy hagyják őt egyedül elszigeteltségében, térjenek
ki az utjából, ha neki ugy tetszett, hogy közöttük sétáljon, és ismerjék
el mindenkor az ő akaratát. Ha peckesen járó kutyát, felvont ajkat,
felborzalt szőrt látott, egy pillanat alatt támadott, kegyetlenül és
irgalmatlanul, s ez minden magyarázatnál jobban észre téritette a vele
szembeszállót.
Rettenetes zsarnoka volt népének. Uralma kemény volt, mint az acél.
Dühös megátalkodottsággal nyomta el a gyengét. Nem hiába volt kitéve az
élet könyörtelen küzdelmeinek apró kölyökkorában, mikor anyja, meg ő,
egyedül, segitség nélkül, küzdöttek s megálltak a lábukon a kegyetlen
Vadon ellenséges környezetében. Nem hiába tanulta meg azt sem, hogyan
lapuljon meg s hogy járjon bársonytalpakon, ha hatalmasabb erőt érzett a
közelében. Fehér Agyar elnyomta a gyengét, de tisztelte az erőt. S mig
Szürke Hód hosszu utazása tartott, Fehér Agyar halkan, észrevétlenül
lépdelt az idegen ember-állatok táborában élő felnőtt kutyák között,
melyekkel találkoztak az utazás alatt.
A hónapok multak. Szürke Hód utazása még egyre tartott. Fehér Agyar
ereje nőttön-nőtt a hosszu órák alatt megtett utak és a szánkóhuzás
alatt; azt lehetett volna mondani, hogy értelmi fejlődése csaknem
befejeződött. Keresztül-kasul ismerte azt a világot, melyben élt.
Felfogása zord volt és anyagias. A világ, amint ő látta, kegyetlen és
erőszakos; világ, melyben nincs melegség, világ, melyben nincs
gyöngédség, nincs érzés, melyben a szellemnek nincs édes, derült oldala.
Nem szerette Szürke Hódot. Igaz, Szürke Hód isten volt, de nagyon vad,
kegyetlen isten. Fehér Agyar szivesen elismerte Szürke Hód felsőbbségét,
de ez a felsőbbség pusztán a magasabb értelmen és a durva erőn alapult.
Volt valami Fehér Agyar rostjaiban, ami kivánatossá tette számára ezt az
uralkodást, különben nem jött volna vissza a Vadonból, hogy urának
alávesse magát. Voltak olyan mélységek lelkében, melyek sohsem szólaltak
meg. Szürke Hódnak egy gyöngéd szava, hizelgő simogatása
megszólaltathatta volna e mélységeket; de Szürke Hód nem hizelgett és
nem mondott gyöngéd szavakat. Nem ilyen volt az ő uralkodása.
Felsőbbsége vad volt és vadul is uralkodott. Bottal szolgáltatott
igazságot, ütleggel büntetett és az érdemet nem jósággal, hanem az ütleg
elengedésével jutalmazta.
Igy Fehér Agyar nem tudott meg semmit arról a menyországról, melyet egy
simogató kéz fedezhetett volna fel előtte. Amellett nem is hitt az
ember-állatok kezében. Gyanakodott rá. Igaz, hogy ez a kéz adott neki
néha hust, de ez a kéz bántalmazta is. A kéz olyasvalami volt, amit jó
volt messze elkerülni. A kéz dobta a követ, forgatta a botot, pálcát,
ostort, adta az ütleget, a pofont, s ha hozzáért, csipett, rántott,
tépett, gyötört. Idegen falvakban találkozott gyerekekkel és megtanulta,
hogy ezek elég kegyetlenek arra, hogy megkinozzák. Nemrégiben egy
totyogó indiánkisded csaknem kivájta az egyik szemét. E tapasztalatok
gyanakvóvá tették a gyermekekkel szemben. Nem tudta elviselni őket. Ha
közeledtek felé bajtcsináló kezükkel, Fehér Agyar felkelt és odébb
állott.
Egyik Nagy Rabszolga-Tó melletti faluban történt, hogy visszautasitva
egy ember-állat kezéből jövő bántalmakat, módositania kellett azt a
törvényt, amit Szürke Hód mellett tanult: nevezetesen azt, amelyik
megbocsáthatatlan bűnnek tartja az istenek bántalmazását. Ebben a
faluban, minden kutyának minden falubeli szokása szerint, Fehér Agyar
ennivaló után kóborolt. Egy fiu megfagyott jávorszarvashust darabolt
fejszével s a hus apró szilánkjai szerteszét hullottak a hóba. Fehér
Agyar arra sompolyogtában, megállt s kezdte bekapni a husszilánkokat.
Látta, hogy a fiu leteszi a fejszét s felvesz egy jókora botot. Fehér
Agyar elugrott, épp idejében, hogy elkerülje az ütleget. A fiu üldözte s
Fehér Agyar, mint a faluban idegen, két kunyhó közé menekült, melyek
közt magas földhányás zárta el az utját. Fehér Agyar kutyaszoritóba
jutott. Egy utja volt a menekülésre s azt a fiu állta el. Ütésre emelve
botját, a fiu odalépett a sarokba szoritott áldozathoz. Fehér Agyar
dühöngött. Szembeszállt a fiuval, morogva, szőreborzadtan,
igazságérzetében felháborodva. Ismerte ő a zsákmányolás törvényeit.
Minden hushulladék, mint amilyen a megfagyott husdarabka is, azé a
kutyáé, amelyik megtalálja. Nem tett semmi rosszat, nem szegte meg a
törvényt és ez a fiu most mégis meg akarja verni. Fehér Agyar maga is
alig tudta, mi történt. Amit tett, haragjában tette. És olyan gyorsan
tette, hogy a fiu se igen tudott róla. Amit a fiu tudott, az annyi volt,
hogy ismeretlen módon felfordult s a hóra esett és botot tartó kezét
Fehér Agyar foga felszakitotta.
De Fehér Agyar tudta, hogy megszegte az isteni törvényt. Fogát egy isten
szent husába mélyesztette s nem várhat egyebet, mint a legborzasztóbb
büntetést. Szürke Hódhoz menekült, az ő lábai alá feküdt, mikor a
megharapott fiu és a fiu egész családja eljött és bosszuért kiáltozott.
Szürke Hód megvédte Fehér Agyart. Igy tett Mit-sah és Klu-kucs is. Fehér
Agyar, hallgatva a szóbeli harcot és megfigyelve a dühös mozdulatokat,
tudta, hogy eljárását urai jóvá hagyták. Igy tanulta meg, hogy vannak
istenek és istenek. Egyik oldalon vannak az ő istenei, a másikon a többi
istenek és a kétfajta istenség közt nagy a különbség. Igazságot, vagy
jogtalanságot egyformán el kell fogadnia a saját isteneitől, de nem kell
eltürnie semmiféle igazságtalanságot az idegen istenektől. Ezt szabad
megbosszulnia a fogaival. Mert ez is az istenek törvénye.
Mielőtt elmult volna a nap, Fehér Agyar alaposabban megtanulta ezt a
törvényt. Mit-sah, tüzrevaló fát gyüjtve az erdőben, egyedül volt, mikor
találkozott a fiuval, akit Fehér Agyar megharapott. A fiu sokadmagával
volt. Dühös szavak hallatszottak, a fiuk megtámadták Mit-saht. Mit-sah
rosszul járhatott volna. Az ütlegek csak ugy hullottak rája. Fehér Agyar
eleinte csak figyelt. Ez az istenek dolga, mi köze neki hozzá? Aztán
eszébe jutott, hogy Mit-sah, egyik saját külön istene az, akit
bántalmaznak. Nem sokat okoskodott azon, amit aztán cselekedett. A düh
őrült rohamában rávetette magát a harcolókra. Öt perccel később a tájék
tele volt menekülő fiukkal, akik közül nem egy vérét hullatta a hóba,
emlékéül annak, hogy Fehér Agyar foga megtette a magáét. Mikor Mit-sah
elbeszélte ezt a történetet a táborban, Szürke Hód megparancsolta, hogy
Fehér Agyarnak hust adjanak. Azt parancsolta, hogy sok hust adjanak és
Fehér Agyar, tele hassal szunyókálva a tüz mellett, tudta, hogy törvénye
szentesittetett.
Ezen mód tanulta meg Fehér Agyar a tulajdon törvényét és a tulajdon
megvédésének kötelességét is. Istene testének megvédésétől, istene
vagyonának megvédéséig már csak egy lépés választotta el és Fehér Agyar
ezt a lépést is megtette. Ami istenéé, azt meg kell védenie az egész
világ ellen, – még akkor is, ha idegen isteneket kellene megharapnia. Ez
a cselekedet nemcsak hogy szentségtörés már magában véve, hanem telve
van veszéllyel is. Az istenek hatalmasok és a kutyáknak semmi sikerre
nincs kilátásuk velük szemben; de Fehér Agyar mégis megtanulta, hogy
szálljon szembe velük kegyetlenül, harciasan, félelmetlenül. A
kötelesség legyőzte a félelmet és a tolvaj istenek megtanulták békén
hagyni Szürke Hód tulajdonát.
Azt is megtanulta ezzel összeköttetésben Fehér Agyar, hogy a tolvaj
isten rendszerint gyáva isten és hajlandó elfutni a fellármázás első
hangjaira. Azt is megtanulta, hogy a lármahangra rövidesen megjelenik
Szürke Hód és segitségére siet. Megtanulta, hogy nem tőle, hanem Szürke
Hódtól való félelmében ugrik meg a tolvaj. Fehér Agyar nem ugatással
lármázta fel a gazdáját. Sohasem ugatott. Egyenesen nekirohant a
belopódzónak s ha tehette, belevágta a fogait. Mivel mogorva és magános
volt, s nem barátkozó természetü, szokatlanul alkalmas volt a gazdája
vagyonának őrzésére. Szürke Hód még növelte benne e tulajdonságokat és
Fehér Agyar még kegyetlenebb, félelmetlenebb és még magánosabb lett.
A hónapok egyre multak s szorosabbra-szorosabbra füzték az ember és
állat között kötött frigyet. Az ősfrigy megujitása volt ez, melyet az
első farkas kötött az emberrel, mikor elhagyta érte a Vadont. És, mint
minden sorban következő farkas és vadkutya, Fehér Agyar is kidolgozta a
maga számára ezt a szerződést. A föltételek egyszerüek voltak. Egy
husból és vérből való isten birhatásáért Fehér Agyar elcserélte saját
szabadságát. Élelem, tüz, védelem, társaság volt az, amit cserében
istenétől kapott. S ő viszonzásul őrizte istene tulajdonát, megvédte
személyét, dolgozott és engedelmeskedett neki.
Akinek istene van, annak szolgálnia kell. Fehér Agyar szolgálta istenét
kötelességből és félelemből, de nem szeretetből. Nem tudta, mi a
szeretet. Sohse érzett szeretetet. Kiche távoli emlék volt csupán. Mikor
a Vadont és saját faját elhagyta, hogy sorsát az ember kezébe tegye, a
frigykötés feltételeiben az is benne volt, hogyha találkozik is valaha
Kichével megint, nem hagyhatja el istenét Kichéért. Az emberhez való
tartozás törvénye erősebbnek tetszett előtte, mint a szabadság, a
fajtájának vagy a családjának szeretete.