A következő napokban Fehér Agyar csőstül szerezte a tapasztalatokat. Mig
Kiche ki volt pányvázva, ő elkalandozott a táborban, keresve, kutatva,
tanulva. Az ember-állatok életmódját nagyrészt hamar megismerte, de a
közelebbi ismeretség alapján sem nézhette le az embereket. Minél jobban
ismerte, annál jobban bámulta felsőbbségüket, minél jobban elárulták
titokzatos hatalmukat, annál nyilvánvalóbb lett istenséghez hasonló
voltuk.
Az embert gyakran érheti az a fájdalom, hogy megéri istenei alkonyát és
oltárainak rombadültét. A farkast és vadkutyát, ha egyszer odahasalt az
ember elé, sohasem érheti ilyen kiábrándulás. Eltérően az embertől,
kinek istenei láthatatlanok és megfejthetetlenek, a fantázia gőzei és
ködei, melyek lehányják magukról a valóság ruházatát, vándorló
kisértetei az áhitott jóságnak és hatalomnak, az én érinthetetlen
kivetülései a kisértetek világába; eltérően az embertől, a farkas és a
vadkutya, melyek odasompolyogtak a tüzhöz, megtalálták eleven husból
való istenségüket, mely tapintható, melynek térre és időre van szüksége,
hogy élhesse életét és teljesithesse feladatát.
A hitnek semmiféle erőfeszitésre nincs szüksége, hogy hihessen ilyen
istenben, az akarat semmiféle erőlködése nem tagadhat meg ilyen istent.
Ettől az istentől nem lehet szabadulni. Itt áll, két hátsó lábán, bottal
kezében, határtalanul hatalmasan, szenvedélyesen, szeretve és haragosan,
istenség, titokzatosság, erő, husba öltözötten, husba, mely vérzik a
tépő fogak alatt, husba, mely épp oly jóizü és kivánatos, mint
akármilyen más ennivaló!
Igy gondolkozott Fehér Agyar. Az ember-állat isten volt,
félreismerhetetlen és olyan, akitől nem lehet megszabadulni. Amint
anyja, Kiche, nevének puszta kimondására is megalázkodott előttük, ugy
kezdett ő is alázatos lenni. Ugy kullogott a nyomukban, mint akiket
megillet a diszkiséret. Ha az emberek jöttek-mentek, kitért előlük. Ha
hivták, odaszaladt. Ha fenyegették, a földre lapult. Ha elkergették,
eliramodott. Mert minden kivánság és parancs mögött ott sejtette a
kényszeritő hatalmat, mely sebezni tud, a hatalmat, melynek eszköze az
ütés és a bot, repülő kövek és a korbács csipős ütései.
Fehér Agyar az embereké volt, mint ahogy minden kutya az embereké. Övék
volt minden mozdulata. Övék volt a teste, hogy elpáholhassák, hogy
megrugdossák, vagy eltürjék maguk mellett. Ezt a leckét nagyon hamar
megtanulta.
A lecke nem volt könnyü, mert ellenkezett sok mindennel, ami
természetében erős és uralkodó volt, de, mialatt kedve ellenére
megtanulta e leckét, a tanulság öntudatlanul is mind kedvesebb lett
előtte. E leckét megtanulni annyi volt, mint végzetét mások kezébe tenni
le, életéért való felelősséget a más vállára rakni át. Ez már magában
véve is nagy jutalom volt, mert könnyebb másra támaszkodni, mint
megállni egyedül.
De ez nem történt rövid idő alatt, nem egyhamar tudta testét-lelkét
átadni az ember-állatoknak. Nem tudta egy-kettőre elfelejteni ősei
szabadságának és a Vadonnak kisértő emlékét. Voltak napok, mikor
odalopódzott az erdő széléhez, megállt s hallgatta azt a hangot, mely
huzta, csalogatta a messzeségbe. Valahányszor innen visszatért,
nyugtalan volt, vigasztalhatatlan s halkan és sóváran vinnyogott Kiche
oldalánál és mohó, fürkésző vággyal nyalogatta anyja arcát.
Fehér Agyar hamar megösmerte a tábor életét. Tudta, hogy az öreg kutyák,
ha hust, vagy halat dobnak oda nekik az etetésnél, rablók és
igazságtalanok. Rájött arra, hogy a férfiak a legigazságosabbak, a
gyermekek a legkegyetlenebbek s az indián-asszonyok a legjobb szivüek,
ha arról van szó, hogy egy falatka hust vagy egy darab csontot dobjanak
neki. A félig felnőtt kölyökkutyák anyjával való szerencsétlen esetei
után Fehér Agyar megtanulta, hogy legjobb békén hagyni a kutyaanyákat,
legjobb kitérni utjukból és eliramodni, ha azok közeledni találnak.
Lip-lip volt életének átka. Nagyobb, erősebb, öregebb lévén, mint Fehér
Agyar, Lip-lip Fehér Agyart választotta üldözése tárgyául. Fehér Agyar
szivesen szállt vele harcba, de nem győzte erővel. Ellensége felülmulta
őt. Lip-lip valóságos üldöző szörnyeteggé változott rá nézve. Ha
elmerészkedett anyja oldala mellől, ez a rém rögtön a sarkában volt,
horkantott rá, leselkedett rá, alkalomra várva, mikor ember-állat nem
volt a közelben, hogy ráugorhasson s párviadalra kényszeritse. Mivel
mindig Lip-lip volt a győztes, természetesen tetszett neki ez a játék.
Lip-lip életének ez volt a főöröme, mint ahogy Fehér Agyar életének ez
volt a legnagyobb szenvedése.
De Fehér Agyart ez a szenvedés nem törte meg. Noha sok sebet kapott s
mindig ő volt a legyőzetett, szelleme töretlen maradt. A folytonos
üldöztetésnek mégis lett valami rossz hatása. Komor lett és
rosszindulatu. Vérmérséklete vad volt születésétől fogva s most még
vadabb lett a folytonos üldöztetés következtében. Lényének lelkes,
játékos, gyermekies része kevéssé mutatkozhatott. Sohse játszott,
ugrándozott a tábor többi kölykeivel együtt. Lip-lip nem engedte volna
meg. Amely percben Fehér Agyar a többiek közt megjelent, Lip-lip
nekirohant, kinozta, harapta, harcra kényszeritette, vagy
megfutamitotta.
E bánásmód hatása alatt Fehér Agyar elvesztette gyermekiességét és ugy
viselkedett, mint valami öreg. Megfosztatva attól, hogy fölös energiáját
játékban vezethesse le, magábavonult és gondolkozott. Az esze
kiélesedett; volt elég ideje arra, hogy kitaláljon mindenféle
csalafintaságot. Mivel abban is megakadályozták, hogy a többi kutyákkal
együtt ő is kivegye a részét a közös etetésből, ravasz tolvajjá lett.
Magának kellett zsákmány után látnia és ezt meg is tette s valóságos
csapássá, veszedelemmé lett az indián asszonyok szemében. Megtanulta,
hogyan ólálkodjék szerte az egész táborban, hogyan kell ravaszkodnia,
megtanulta, mi történik itt, ott, mindenütt, megtanulta, hogyan kell a
körülményekhez alkalmazkodnia s hogyan kerülje el örökké dühös
ellenfelét.
Üldöztetésének legelején történt, hogy eljátszotta legravaszabb játékát
és megkóstolta a bosszu édes izét. Mint ahogy valamikor az anyja, Kiche,
pusztulásba csábitotta a kutyákat az emberek tüze mellől, most Fehér
Agyar hasonló módon csábitotta Lip-lipet Kiche bosszuálló agyarainak
közelébe. Menekülve Lip-lip elől, Fehér Agyar kanyargós uton futott
ide-oda az indián-kunyhók körül. Fehér Agyar kitünő futó volt, gyorsabb,
mint a vele egyivásu kölykök bármelyike, gyorsabb Lip-lipnél magánál is.
De most nem futott teljes erejéből. Csak megtartotta az egyugrásnyi
távolságot közte és üldözője között.
Lip-lip, izgatottan a vadászat hevétől s áldozatának állandó
közellététől, elfeledkezett minden óvatosságról s arról, hogy hová
jutottak. Mikor ez eszébe jutott, már késő volt. Inaszakadtából rohanva
egy kunyhó körül, teljes sebességgel futott a pányvája végén fekvő
Kichének. A rémület kiáltását hallatta, de hiába. A bünhődést osztogató
fogak már összezárultak. Kiche meg volt kötve, mégse lehetett tőle
könnyen szabadulni. Kiche leteperte Lip-lipet, hátára döntötte, ugy hogy
nem tudott elfutni s harapta, tépte agyaraival.
Mikor aztán végre kiszabadult, lábra állott, összekuszálva,
testben-lélekben összetörve. Szőre borzas csomókban állott össze, ahol
Kiche megtépte. Megállt ott, ahol összeszedelőzködött, kinyitotta száját
s rákezdett hosszu, keserves kölyökjajgatására. De még ezt sem
fejezhette be. Jajgatása kellős közepén Fehér Agyar nekirontott s
belevágta fogát Lip-lip hátsó lábába. Lip-lipben nem maradt egy csepp
harci kedv sem, szégyen nélkül megfordult és elfutott, sarkában eddigi
áldozatával, aki hazakergette őt egészen gazdája kunyhójáig. Itt az
indián asszonyok a menekülő segitségére siettek, de Fehér Agyart, aki
dühöngő démonná változott, csak a feléje dobált kövek valóságos zápora
tudta eltávolitani.
Eljött az a nap is, mikor Szürke Hód, belátva, hogy Kiche szökésének
valószinüsége már elmult, eleresztette Kichét. Fehér Agyart boldoggá
tette Kiche szabadsága. Vidáman kisérte anyját szerte a táborban s amig
szorosan az oldala mellett volt, Lip-lip biztos távolban maradt. Fehér
Agyar még kihivóan, szőreborzadtan nézett rá, peckesen lépett, ha
meglátta, de Lip-lip ugy tett, mintha észre se vette volna e kihivó
magaviseletet. Nem volt bolond, hogy ilyenkor szálljon harcba s ha
bosszut akart állni, ő várhatott, mig ismét egyedül találja Fehér
Agyart.
Később ezen a napon Kiche és Fehér Agyar a tábort környező erdő szélére
tévedtek. Fehér Agyar vezette anyját ide lépésről-lépésre és mikor az
erdő szélén Kiche megállt, Fehér Agyar beljebb akarta csalogatni. A
folyó, a barlang, a csöndes erdő hivta Fehér Agyart s Fehér Agyar hivta
az anyját. Előrefutott egy pár lépést, megállt és visszanézett. Kiche
nem mozdult. Fehér Agyar rábeszélően nyihogott és játékosan rohant ki s
be a bozót alól. Odafutott anyjához, megnyalta arcát, megint elszaladt.
Kiche mégse mozdult. Fehér Agyar megállt és nézte anyját feszült és mohó
figyelemmel, melynek kifejezése lassan halt el arcáról, mikor anyja
elforditotta fejét és a táborra meredt. Valami hivta őt a szabadba. Az
anyja is hallotta ezt a hivó szózatot. De Kiche hallott egy másik,
hangosabb szózatot is, a tüz és az ember szavát, a szózatot, melyet csak
a farkas hallhat meg, a farkas és a vadkutya, akik testvérek.
Kiche megfordult és lassan ügetett a tábor felé. A kötélnél és botnál
jobban leigázta őt a tábor. Titokzatos módon és láthatatlanul az istenek
lenyügözték hatalmukkal és nem eresztették el. Fehér Agyar leült egy
nyirfa tövébe és keservesen vinnyogott. A fenyő erős szaga érzett és az
erdő finom illatával telt meg a levegő, mindez a régi életre
emlékeztetett, a szabadságra a szolgaság napjai előtt. De hiszen még
csak süldő kölyök volt és az ember és a Vadon szavánál is erősebb volt
anyjának hivó szava. Rövidke életének minden órájában anyjától függött.
Függetlenségének ideje még távol volt; fölkelt és bánatosan ügetett
vissza a táborba, szünetet tartva egyszer-kétszer, hogy leüljön és
nyihogjon és hallgassa azt a szózatot, mely még egyre szólt hozzá az
erdők mélyéről.
A Vadonban az anya nemsokáig tarthatja maga mellett kicsinyét; az ember
uralma alatt ez az idő sokszor még rövidebb. Igy történt Fehér Agyarral
is. Szürke Hód adósa volt Három Sasnak. Három Sas indulóban volt fölfelé
a Mackenzie-folyón a Nagy Rabszolga-tóhoz. Egy rőfnyi biborszövet, egy
medvebőr, husz töltény és Kiche kifizette Szürke Hód adósságát. Fehér
Agyar látta, mint teszik Kichét Három Sas csónakába s utána ment. Három
Sas egy rugással visszakergette a szárazra. A csónak elindult. Fehér
Agyar a vizbe ugrott s a csónak után uszott, mitsem törődve Szürke Hód
éles kiáltásaival, melyek visszatérést parancsoltak neki. Még egy
ember-állattal, egy istennel sem törődött Fehér Agyar, olyan félelmet
érzett, ha arra gondolt, hogy anyját elveszitheti.
De az istenek hozzászoktak ahhoz, hogy engedelmeskedjenek nekik s Szürke
Hód dühöngve inditott utána egy csónakot. Mikor utólérte Fehér Agyart,
kiemelte a vizből nyakánál fogva, de nem dobta mindjárt a csónak
fenekére. Egyik kezével magasra tartva, másik kezével alaposan elverte a
kis állatot. Ez volt aztán a verés. Szürke Hód keze sulyos kéz volt.
Minden ütést ugy adott, hogy minél jobban fájjon s az ütések egész
záporát osztogatta.
Az ütések zápora alatt, melyek most jobbról, most balról hullottak reá,
Fehér Agyar mint egy megbomlott, ugráló inga ide-oda himbálódzott.
Különböző érzések rohanták meg. Először meglepődött. Aztán egy
pillanatnyi félelem következett, mikor a kéznek minden ütésére
fölorditott. Aztán hirtelen elfogta a düh. Korlátot nem ismerő
természete kitört s Fehér Agyar vicsorgatta a fogát s félelem nélkül
horkantott a dühöngő isten arcába. A verés gyorsabb, hevesebb és
fájdalmasabb lett.
Szürke Hód egyre ütlegelt, Fehér Agyar egyre horkantott. De ez nem
tarthatott igy örökké. Egyiknek föl kellett a játszmát adnia s aki
hamarabb feladta, az Fehér Agyar volt. Megint félelem szállta meg. Most
először került igazán ember kezébe. Az a pár ütés, az a néhány kődobás,
ami eddig érte, cirógatás számba mehetett ehhez a veréshez képest.
Letört. Sirni és jajgatni kezdett. Egy ideig akkor jajgatott, ha ütés
érte, de a félelem borzadállyá változott és jajgatása szünös-szüntelen
lett s nem volt semmi összefüggésben a rázuhanó ütések ritmusával.
Szürke Hód keze végre elpihent. Fehér Agyar elgyötörten, függve a
levegőben, még egyre jajongott. Ez, ugy látszott, kielégitette gazdáját,
aki durván lelökte a csónak ölébe. Ezalatt a csónak siklott lefelé a
folyó mentén. Szürke Hód felkapta az evezőket. Fehér Agyar az utjában
volt. Lábával vadul odább rugta. Ebben a pillanatban Fehér Agyar
természete ujra fellángolt és fogát mélyen belevágta a mokasszinba
bujtatott lábba.
A verés, amit az imént kapott, semmi sem volt ahhoz képest, ami most
érte. Szürke Hód dühe oly határtalan volt, mint Fehér Agyar félelme.
Nemcsak a kezével verte Szürke Hód: a fából való evezőket is használatba
vette; mikor Fehér Agyar megint visszakerült a csónak mélyére, kis teste
sebbel, zuzódással volt tele. Szürke Hód szántszándékkal rugott rajta
egyet. Fehér Agyar ezuttal nem próbált a lábába harapni. Szolgasága
ujabb leckét adott neki. Soha, semmiféle körülmények között sem szabad
megharapnia az istenséget, aki ura és parancsolója neki; az ur és
parancsoló teste szent, nem az ő fajtájabeliek fogára való. Az istent
megharapni a bűnök bűne, az egyetlen vétek, melyet nem bocsátanak meg és
nem néznek el soha.
Mikor a csónak partot ért, Fehér Agyar vinnyogva és mozdulatlanul
feküdt, Szürke Hód parancsát várva. Szürke Hód azt akarta, hogy ő a
partra menjen, mert kihajitotta a csónakból a partra, ahol keservesen
megütötte oldalát és frissen ütött sebeit. Reszketve állott lábra és
vinnyogva állt a parton. Lip-lip, aki megleste az egész történetet a
partról, rárohant, leütötte és husába vágta a fogait. Fehér Agyar nagyon
is tehetetlen volt ahhoz, hogy megvédje magát és ugyancsak megjárta
volna, ha Szürke Hód egy rugással a levegőbe nem hajitja Lip-lipet, ugy
hogy tőlük vagy tizenkét lábnyira esett a földre. Ilyen volt az
ember-állat igazságszolgáltatása és Fehér Agyaron, még mostani szánalmas
állapotában is, hálás elragadtatás borzongott végig. Szürke Hód sarkában
sántikált végig a falun, egész a kunyhóig. Igy tanulta meg Fehér Agyar,
hogy a büntetés joga az istenségnek fenntartott örökös szabadalom,
melyre az olyan alantas teremtményeknek, mint amilyen ő is volt,
semmiféle jussuk nem lehet.
Ezen az éjjelen, mikor már minden elnyugodott, Fehér Agyarnak eszébe
jutott anyja és keservesen bánkódott miatta. Nagyon is hangosan
bánkódott, felébresztette Szürke Hódot, aki megint megverte. Ezután, ha
istenek voltak közelében, csak magában bánkódott, de néha, mikor
elvetődött az erdőszélre egyedül, eszébe jutott árvasága s ekkor hangos
nyögéssel és nyihogással hangot adott keserves bánatának.
Ebben az időben, ha hallgat a barlang, a folyó csalogató emlékeire,
visszafuthatott volna a Vadonba. De anyja emléke fogva tartotta. Ahogy a
vadászgató ember-állatok jöttek-mentek, az ő anyja is visszajöhet még a
faluba. Megmaradt a szolgaságban és várta anyját.
De szolgaságában nem is volt egészen boldogtalan. Sok minden érdekelte.
Mindig történt valami. Vége-hossza nem volt azoknak a különös dolgoknak,
amit ezek az istenek tettek s Fehér Agyar mindenre érdeklődéssel
figyelt. Most már azt is tudta, hogy kell Szürke Hóddal szemben
viselkednie. Engedelmesség, kemény, hajlithatatlan engedelmesség volt
az, amit követelt tőle, ennek ellenében elkerülte az ütéseket és
megtűrte jelenlétét.
Azután meg Szürke Hód néha saját kezével vetett neki egy-egy darab hust
és elkergette a többi kutyákat, ha az ő falatjára rohantak. Az ilyen
darab hus sokat ért. Hogyan, hogyan nem, többet ért, mint husz másik
falat, amelyet egy indián asszony vetett volna neki. Szürke Hód sohasem
dédelgette, nem simogatta. Talán kezének sulya, talán igazságos volta,
talán hatalmának puszta tudata, talán mindezek együttvéve nagy hatással
votlak Fehér Agyarra. A ragaszkodásnak némi köteléke fonódott közöttük.
Alattomban, homályos uton-módon, de épp oly biztosan, mintha bottal és
kötéllel pányvázták volna ki, körülfonták Fehér Agyart a szolgaság
bilincsei. Fajának tulajdonságai, melyek hajdan lehetővé tették, hogy a
farkas letelepedjék az ember tüze mellett, olyan tulajdonságok voltak,
melyekben a fejlődés csirája volt. E tulajdonságok kifejlődtek Fehér
Agyarban és a tábori élet, telve nyomorusággal, titokban mind drágább és
drágább lett szivének. Fehér Agyar nem tudta ezt. Csak azt tudta, hogy a
szive fáj Kichéért, hogy várja anyját és sóvárog régi szabad élete után.