A szürke kölyök váratlanul bukkant rájuk. Az egész az ő hibájából
történt. Gondatlan volt. Elhagyta a barlangot és a folyóhoz futott
vizért. Talán azért nem vette őket észre, mert az álom még nem verődött
ki a szeméből. (Egész éjjel zsákmány után járt és csak az imént ébredt
fel.) S talán azért nem törődött semmivel, mert már nagyon is jól
ismerte a folyóhoz vezető utat. Számtalanszor járt erre és sohse érte
semmiféle veszedelem.
Egész az elpusztult fenyőtörzsig ment, keresztülvágott a tisztáson és a
fák között ügetett. Aztán, ugyanabban a pillanatban látott és szagolt.
Előtte, csendesen üldögélve combjaikon, öt élő lény volt, aminőket
sohsem látott még azelőtt. Ekkor vetette első pillantását emberekre. De,
csodálatos! Az öt ember nem ugrott fel láttára, nem mutogatta a fogát és
nem is horkantott. Nem mozdultak, hanem tovább is ott ültek, csöndesen,
vészterhesen.
A kölyök se moccant. Lényének minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy
hanyatthomlok fusson odébb, de ugyanekkor, most első izben, másik,
ellenkező ösztön is felébredt benne.
Nagy félelem szállta meg. Saját gyengeségének és kicsiségének tudata
földhöz szegezte. Maga előtt látta az uralkodót, az erőt, mely
felülmulja és legázolja őt.
A kölyök még sohse látott embert, de az embernek való engedelmeskedés
ösztöne megvolt benne. Homályos uton-módon felismerte az emberben azt az
állatot, mely kiverekedte magának az elsőbbséget a Vadon minden állatai
között. Nemcsak a saját, hanem ősei szemén keresztül is nézte a kölyök
az embert, szemekből, melyek számtalan téli tábortüzet gyürüztek körül,
szemekből, melyek biztos távolságból, sürü bozótok mélyéből leskelődtek
a különös, kétlábu állatra, aki ur volt az elevenek fölött. A szürke
kölyköt ősi örökségének varázsa s a félelem, az alávetettség érzése,
mely hosszu századok küzdelméből született, ivadékok összegyült
tapasztalata, bűvölte mozdulatlanná. Ez az örökség nagyon is kényszeritő
erejü volt egy olyan farkas számára, aki még nem is farkas, csak kölyök.
Ha felnőtt farkas lett volna, egyszerüen elfut. Igy, amint volt,
tehetetlen félelmében a földre lapult, félig-meddig máris fölajánlva azt
az alávetettséget, amit faja elsőizben akkor ajánlott fel az embernek,
mikor egy farkas először jött elő a sürüből, hogy letelepedjék az ember
oldalánál és melegedjék a tüz világánál.
Az indiánok közül egy felkelt, odalépett hozzá és feléje hajolt. A
kölyök még jobban lelapult. Itt volt fölötte az ismeretlen, husban és
vérben megtestesülve, föléje hajolva és előrenyulva, hogy megragadja őt.
Szőre önkéntelenül felborzolódott, felvonta száját és kimutatta kis
fehér fogait. A kéz, mely mint a végzet nyult ki fölötte, habozott s az
ember nevetve kiáltott fel. «Wabam wabisca ip pit tah.» (Nézzétek!
Milyen fehér agyarak!)
A többi indián hangosan nevetett és biztatták az ötödiket, hogy fogja
meg a kölyköt. A kéz lejebb-lejebb szállt s a kölyköt elragadta harci
ösztöne. Két hatalmas biztatást érzett: hogy harcoljon – és hogy megadja
magát. Ennek valami megegyezés lett a következménye. Megtette mind a
kettőt. Megadta magát mindaddig, mig a kéz csaknem érintette testét.
Aztán harcolt, fogait megvillantotta s a kéz husába mélyesztette. A
következő pillanatban olyan ütést kapott a fejére, hogy oldalra
hemperedett. Ekkor harci heve elillant. Fióka volta és megadásra
ösztönző érzése erőt vett rajta. Hátsó lábaira ült és keservesen sirt.
De az az ember, akinek a kezét megharapta, dühös volt s a kölyök fejének
másik oldalára is kapott egy ütést. Erre aztán négy lábára állt és
keservesebben és hosszasabban sirt, mint azelőtt.
A négy indián hangosabban nevetett s arra a megharapott ember is
elkezdett nevetni. Körülvették a kis farkast és nevettek rajta, mialatt
a kölyök elsirta fájdalmát és bánatát. De ebben a lármában a kis kölyök
egyszerre meghallott valamit. Az indiánok is hallották. De a kölyök már
azt is tudta, mi az és egy utolsó, hosszu üvöltéssel, melyben több volt
a győzelmes öröm, mint a bánat, befejezte sirámát és várta anyja
érkezését, vad és megfélemlithetetlen anyjáét, aki harcolt és ölt s aki
semmitől a világon nem félt. A farkasanya horkantott rohanása közben.
Hallotta kölykének sirását s most rohant, hogy megmentse őt.
Közéjük tört és aggódó és harcias anyasága mindenné, csak széppé nem
tette őt. De a kölyök előtt mi sem volt tetszetősebb, mint az ő
védelmező dühe. Vidám kiáltást hallatott s megindult anyja felé,
miközben az ember-állatok gyorsan egy pár lépést tettek visszafelé. A
nőstényfarkas megállott kölykével szemben, szembenézve az emberekkel.
Szőre felborzolódott s torkában mély morgás volt szülemlőben. Képe
eltorzult a rosszindulatu fenyegetődzéstől s orra egész hosszában
összeráncolódott, olyan rettentő volt horkantása.
Ekkor az emberek egyike elkiáltotta magát:
– Kiche! – ennyi volt csak, amit mondott.
A meglepetés kiáltása volt ez.
A kölyök érezte, hogy anyja megreszket erre a kiáltásra.
– Kiche! – kiáltott az ember mégegyszer, de most élesen és felsőséggel.
És ekkor a kölyök látta, amint anyja, a nőstényfarkas, a
rettenthetetlen, lehasalt, vinnyogva, farkát csóválva, hogy kimutathassa
békés szándékait. A kölyök nem értette a dolgot. Megrémült. Az embertől
való félelem megint erőt vett rajta. Ösztöne nem csalta meg. Az anyja is
igazolta őt. Anyja is alávetette magát az ember-állatok akaratának.
Az ember, aki a nevét kiáltotta, közelebb jött a nőstényfarkashoz.
Rátette kezét az állat fejére s a farkas csak még szorosabban simult a
földhöz. Nem harapott és nem is fenyegetett azzal, hogy harapni fog. A
többiek is odamentek és körülvették, tapogatták s a farkasanya nem is
próbált ellenkezni velük. Az ember-állatok nagyon izgatottaknak
látszottak s a szájukkal nagy lármát csaptak. Ezek a hangok nem dühösek,
– állapitotta meg a kölyök s mikor lehasalt anyja mellé, szőre néha-néha
felborzadt, de azért mindent elkövetett, hogy megmutassa alázatosságát.
– Nem különös, – szólalt meg az egyik indián. – Farkasvér ez itt, igaz,
hogy az anyja kutya volt; de bátyám, párosodás idején, három éjszakán át
kikötve tartotta az anyját az erdőben. Épp ezért Kiche farkasvér, az
apja farkas volt.
– Egy éve annak, Szürke Hód, hogy Kiche elszökött, – mondta egy másik
indián.
– Nem csoda, Simanyelvü, – felelt Szürke Hód. – Akkoriban volt a nagy
éhinség, nem volt eledelünk a kutyák számára.
– Farkasok közt élt, – szólt egy harmadik indián.
– Ugy látszik, Háromsas, – válaszolt Szürke Hód, s kezét a kölyökre
tette, – ime, itt a bizonyság reá.
A kölyök horkantott a kéz érintésekor s a kéz felemelkedett, hogy egy
ütéssel lesujtson reá. E fenyegetésre a kölyök nem mutogatta tovább
fogait s alázatosan lehasalt, mire a kéz, visszatérőben, megdörzsölte a
füle mögött s föl-le simogatta a hátát.
– Ez a bizonyság reá, – ismételte Szürke Hód. – Világos, hogy Kiche az
anyja, de az apja farkas volt s azért valami kevés van benne a kutyából
és igen sok a farkasból. Az agyara szép fehér, azért hadd legyen Fehér
Agyar a neve. Megmondtam. Az én kutyám lesz. Hisz nem volt-e Kiche az én
bátyám kutyája? És a bátyám ma már halott.
A kölyök, aki épp az imént nevet kapott, feküdt és figyelt. Egy ideig az
ember-állatok tovább csinálták szájukkal a lármát. Aztán Szürke Hód
kihuzta kését a hüvelyéből, mely ott lógott a nyakán, a sürübe ment és
egy botot nyesett. Fehér Agyar figyelte, mit csinál.
Rovást vágott a bot mindkét végébe s a rovásokra nyers faháncs-kötelet
kötött. Az egyik kötelet Kiche nyakára kötötte, aztán az állatot egy kis
fenyőfához vezette s a fenyőhöz kötötte a másik kötelet.
Fehér Agyar anyja után kullogott és mellé feküdt. Simanyelvü Fehér Agyar
felé nyujtotta kezét s hempergetni kezdte. Kiche aggódva nézett rá.
Fehér Agyar érezte, hogy a félelem megint feltámad benne. Nem tudott
elnyomni egy horkantást, de harapni nem is próbált. A kéz szétterült és
begörbitett ujjakkal, játékosan dörzsölte a gyomra táját és ide-oda
hempergette őt. Nevetséges és ügyetlen dolog volt igy a háton
hengergőzni, a levegőben kapálódzni a lábaival. S amellett ez a helyzet
a tökéletes ügyefogyottság és tehetetlenség olyan helyzete volt, ami
ellen Fehér Agyar egész lénye fellázadt. Nem tehetett semmit a tulajdon
védelmére. Ha az ember-állat bántani akarta, Fehér Agyar tudta, hogy a
bántalmat nem kerülheti el. Hogyan tudhatna elugrani, mikor mind a négy
lába a levegőben van? De az alázatosság érzése legyőzte a félelmet s
Fehér Agyar csak gyenge morgást hallatott. Ezt a morgást nem tudta
elnyomni s az ember-állat nem torolta ezt meg egyetlen ütéssel sem.
Aztán meg, – különös! – Fehér Agyar valami csodálatos örömet érzett,
mikor a kéz föl és le végigsimogatta őt. Mikor a kéz az oldalára
hempergette, Fehér Agyar morgása megszünt s mikor az ujjak simogatták,
nyomkodták füle tövét, örömérzése még növekedett és mikor, egy végső
simitással és vakarással, az ember odébbállt és magára hagyta Fehér
Agyart, a fiatal állatból a félelem érzése egészen kihalt. Az emberrel
való együttlétének ideje alatt számtalanszor átérezte a félelmet, de a
végén mégis a félelemnélküli együttélés emléke volt az, ami urrá lett
benne.
Egy kis idő mulva Fehér Agyar különös hangok közeledtét hallotta. Fehér
Agyar gyors volt az osztályozásban s már tudta, hogy ez a lárma is
ember-állatoktól ered. Pár perc mulva az indiántörzs hátramaradt része,
hosszan elnyuló sorban, megérkezett. Sok férfi, asszony, gyermek,
összevissza negyven lélek, mind megrakva tábori készséggel és
felszereléssel. Kutyák szorosan hátukra kötött zsákban husz-harminc
fontnyi terhet cipeltek.
Fehér Agyar még sohasem látott kutyákat, de láttukra rögtön érezte, hogy
ezek, noha kissé különböztek is tőle, saját fajához tartozók. De mikor
meglátták Kichét kölykével együtt, alig különböztek valamiben a
farkasoktól. A kutyák nekikrontottak. Fehér Agyar szőre-borzadtan
horkantva kapott a tátott szájjal közeledő kutyák képébe, letiporva,
legázolva, érezte a fogak éles harapását, s ő maga is harapta-marta a
fölötte levő lábakat és hasakat. Rettenetes volt az üvöltés. Fehér Agyar
hallotta Kiche horkantásait, amint fiáért küzködött, hallotta az
ember-állatok kiáltozását, a lecsapó botok puffanását a kutyák testén és
hallotta a megvert kutyák üvöltözését.
Egy pár másodperc mulva ujra talpon állott és láthatta, mint üzik el az
ember-állatok a kutyákat botokkal és kövekkel, megvédve őt annak a
fajnak a harapásaitól, amely faj a saját faja és valahogy mégsem a saját
faja volt. S noha elméjében nem volt fogalom oly elvont dolog
kifejezésére, mint aminő az igazság, a saját módján mégis megértette az
ember-állatok igazságát és olyannak látta az embereket, amilyenek
valóban voltak: törvényhozóknak és a törvény végrehajtóinak. Azt is
megfigyelte, hogyan hajtják végre akaratukat. Eltérően minden más
állattól, amellyel eddig találkozott, az emberek nem haraptak és nem
karmoltak. Akaratukat holt tárgyakkal erőszakolták alattvalóikra. A holt
tárgyak vitték szét parancsaikat. E különös teremtmények akaratából
botok, kövek ugrottak a levegőbe, mint eleven lények és keservesen
megsebezték a kutyákat.
Az ő szemében ez az erő szokatlan volt, megfoghatatlan, természetfölötti
hatalom, mely isteni. Fehér Agyar, természetesen, mitsem tudhatott az
istenekről; a legtöbb, amit tudhatott, annyi volt, hogy vannak dolgok,
melyek érthetetlenek; de a csodálkozás és a félelem, mely átjárta az
ember-állatok láttára, nagyon hasonlitott ahhoz a csodálkozáshoz és
félelemhez, melyet az ember érezne, ha meglátna valamely hegy tetején
egy égi teremtményt, mindkét kezével villámokat hajigálva a
megfélemlitett világ lakóira.
Az utolsó kutyát is elkergették. A lárma elült. Fehér Agyar sebeit
nyalogatta és elmélkedett. Ez volt első bemutatkozása a falkánál s most
először kóstolt bele a falka-kegyetlenségbe. Sohse hitte volna, hogy
saját fajtája még több fajból is áll, mint apjából, Félszemüből,
anyjából és tulajdon magából. És öntudatlanul is haragudott, hogy
tulajdon fajtája az első pillanatban rárohant, hogy elpusztitsa őt.
Haragudott azért is, amiért anyját megkötözték, noha ezt a magasabbrendü
ember tette. De mégis, olyan ize volt, mint a csapdának és a
szolgaságnak. Mégis: a csapdáról és szolgaságról semmit sem tudott.
Szabadon jönni-menni, kószálni, futkározni, kénye-kedve szerint
lefeküdni: ez volt ősi öröksége. És most életük szabad mozgása
korlátozott. Anyja csak addig mozoghat, ameddig a bot hosszusága engedi,
ugyanaz a bot akadályozza őt is a szabad mozgásban, mert még rászorult
anyjára, ott kell élnie anyja oldalánál.
Fehér Agyar nem szerette ezt. Az se tetszett neki, mikor az
ember-állatok ujra fölkerekedtek és egy apró ember-állat meg-megfogta a
bot másik végét és Kichét fogolyként vezette maga után, Kiche után
ballagott Fehér Agyar az ujabb kalandtól megzavartatva.
A folyó völgye mentén haladtak, sokkal messzebb, mint ahova Fehér Agyar
legtávolabbi kóborlásainál eljutott, mig csak el nem érték a völgy
végét, ahol a folyó a Mackenzie-folyamba futott. Itt, ahol a csónakok a
póznákra voltak kötve s ahol halszáritó karók állottak, tábort ütöttek.
Fehér Agyar csodálkozó szemmel figyelt. Az ember-állatok
magasabbrendüsége percről-percre növekedett szemében. Urai voltak az
élesfogu kutyáknak. Csak ugy áradt belőlük az erő. De mindennél
bámulatosabb volt a halott tárgyakon való uralkodásuk; mozgásba tudtak
hozni mozdulatlan dolgokat; meg tudták változtatni a világ arculatát.
Különösen ez lepte meg. A karó-állványok emelése egészen elképesztette,
de hát ez még érthető lett volna, hiszen ugyanazok a teremtmények vitték
végbe, akik botokat és köveket hajigáltak nagy távolságra. De mikor a
karóállványokat befedték bőrrel és vászonnal és kunyhókat csináltak
belőle, Fehér Agyar oda volt a csodálkozástól. A kunyhók óriási tömege
hatott rá legjobban. Hirtelen emelkedtek fel körülötte, minden oldalon,
mint az életnek valami gyorsan nőtt roppant formái. Elfoglalták csaknem
az egész látóhatárt. Félt tőlük. A kunyhók tömege fenyegetőleg
terjengett fölötte, s ha a szél megmozgatta a kunyhók vászonfalait,
félelmében lehasalt, harciasan figyelve őket, készen a félreugrásra, ha
a falak rá akarnának zuhanni.
De a kunyhóktól való félelme nemsokára megszünt. Látta, mint járnak ki s
be rajta asszonyok, gyerekek minden bántódás nélkül, látta, mint
próbálkoznak néha kutyák is belopódzni a belsejébe s mint üzik el őket
éles szavakkal, vagy repülő kövekkel. Egy kis idő mulva elhagyta Kichét
s óvatosan csuszott a legközelebbi kunyhó fala felé. A fejlődés
kiváncsisága sarkalta, a tanulás, az élni vágyás, cselekvés
szükségessége, amikből a tapasztalatot meritheti. Az utolsó pár
hüvelyknyi utat kinos óvatossággal és elővigyázattal tette meg. A mai
nap eseményei megtanitották arra, hogy az ismeretlen a legbámulatosabb
és a legmeglepőbb formában jelentkezhetik. Végre orra megérintette a
vásznat. Várt. Nem történt semmi. Aztán megszagolta ezt a különös
alkotmányt, mely emberi szaggal volt tele. Megfogta fogával a vásznat és
gyengén megrázta. Semmi sem történt, csak a kunyhó szomszédos részei
kezdtek mozogni. Erősebben rángatta a vásznat. A sátor még jobban
mozgott. Ez nagyszerü volt. Ujra meg ujra ráncigálta a vásznat, mig
végre az egész sátor mozgásba jött. Aztán a bent levő indián asszony
rikoltása visszakergette őt anyjához. De ezután már sohsem félt a
kunyhók terjengő tömegeitől.
Egy perc mulva megint ott hagyta anyját. A Kiche nyakára kötött bot egy
földbe vert kampóhoz volt pányvázva és igy az anya nem tudta követni
fiát. Egy csaknem felnőtt kölyök, kissé nagyobb és öregebb, mint ő,
szembetünő és harcias fontoskodással, lassan közeledett feléje. A
kölyök, mint azt Fehér Agyar később hallotta, Lip-lip volt. Lip-lip már
gyakorlott volt a kölykökkel való viaskodásban és ő volt a kölyökhad
rettegett réme.
Lip-lip Fehér Agyar tulajdon fajából való volt s azonfelül ő is csak
kölyök, nem látszott veszedelmesnek, s Fehér Agyar barátságosan akart
közeledni feléje. De mikor az idegen peckesen kezdett járni s fogát
vicsoritotta, Fehér Agyar is peckesen lépegetett s a vicsoritásra
vicsoritással válaszolt. Félkörben kerülgették egymát, felborzadva,
horkantva, egymást méregetve. Ez oly sokáig tartott, hogy Fehér Agyar
örömét kezdte találni benne, mint valami játékban. De hirtelen, feltünő
sebességgel, Lip-lip nekiugrott és megharapta a vállát ott, ahol az még
fájdalmas volt a hiuzzal való küzdelem óta. A meglepetéstől és a
fájdalomtól Fehér Agyar felorditott, de a következő pillanatban, a düh
rohamában, ráugrott Lip-lipre s vadul összeharapdálta.
De Lip-lip nem hiába élt táborban és nem hiába harcolt olyan sokat a
kölykökkel. Háromszor, négyszer, hatszor vágódtak apró fogai az ujonnan
jött husába és Fehér Agyar, minden szégyenkezést félretéve, üvöltve
rohant vissza anyjához védelemért. Lip-lippel való számtalan harcainak
legelsőjét vivta meg Fehér Agyar, mert ők ellenségek voltak a kezdet
kezdetétől fogva, arra teremtve, hogy örökké szembeszálljanak és
megütközzenek.
Kiche dédelgetve nyalogatta végig Fehér Agyart s megpróbálta rávenni
arra, hogy ott maradjon mellette. De Fehér Agyar kiváncsisága egyre
növekedett és pár perc mulva a kis kölyök már ujabb felfedező utra
indult. Egyszerre csak egy ember-állatra, Szürke Hódra bukkant, aki
combjain ülve guggolt s a földön, az előtte lerakott ágakkal és száraz
mohával csinált valamit. Fehér Agyar közelebb ment és figyelt. Szürke
Hód a szájával lármát csinált s Fehér Agyar, nem találva e hangokat
ellenségesnek, közelebb merészkedett.
Asszonyok, gyerekek egyre több ágat és gallyat hordtak Szürke Hód elé.
Világos, hogy most készül valami. Fehér Agyar oly közel ment, hogy orra
Szürke Hód térdét érintette, kiváncsisága elfelejttette vele, hogy
Szürke Hód a rettenetes ember-állat, akitől félnie kell. Hirtelen valami
különös, ködhöz hasonló dolog emelkedett ki a Szürke Hód keze ügyében
levő gally és moha közül. Azután, a gallyak között, valami eleven lény
jelent meg, kigyózva, csavarodva; a szine olyan volt, mint az égen járó
napé. Fehér Agyar semmit sem tudott a tüzről. A tüz ugy vonzotta őt
most, mint kis kölyökkorában a világosság a barlang nyilásánál. Egy pár
lépésnyit csuszott a tüz felé. Hallotta maga fölött Szürke Hód elfojtott
kuncogását és tudta, hogy ez a hang sem ellenséges. Aztán orra
megérintette a lángot s abban a pillanatban nyelvét is kinyujtotta a
láng felé.
Egy pillanatig mozdulatlanul, lenyügözve maradt. Az ismeretlen, az ágak
és moha közepén rejtőzve, vadul megragadta őt orránál fogva. Visszafelé
csuszott, a siránkozás és üvöltés meglepett kitöréseit hallatva. Erre a
hangra Kiche horkantva ugrott előre, amennyire pányvája engedte és
rettentően dühöngött, amiért nem siethetett a fia segitségére. Szürke
Hód röhögött, oldalát veregette és az egész tábornak elmondotta, mi
történt, mig csak az egész tábor nem röhögött együtt vele. Fehér Agyar
hátsó lábaira ült, sirt és üvöltött, elveszett, sajnálatra méltó kis
teremtés az ember-állatok közepette.
Még sohse érzett ilyen fájdalmat. Orrát, nyelvét megpörkölte az a
napszinü, eleven valami, ami Szürke Hód kezéből született. Sirt, sirt
szakadatlanul s fájdalmának minden ujabb kitörése ujabb röhögésre
késztette az ember-állatokat. Megpróbálta nyelvével hűsiteni égő orrát,
de mikor két sebes testrésze érintkezett, még nagyobb fájdalmat érzett s
ekkor még keservesebben, nyomorultabban sirt, mint valaha.
Aztán elszégyelte magát. Tudta, mi a nevetés és tudta, hogy mit jelent
az. Nem tudhatjuk, honnan ismeri némelyik állat a nevetést s honnan
tudja, hogy kinevetik. De az biztos, hogy Fehér Agyar minderről tudott.
Szégyelte, hogy az ember-állatok nevetnek rajta. Megfordult és
elmenekült, nem a tüz, hanem a nevetés elől, mely jobban égette a
tüznél, mert nem a testét, hanem a lelkét sértette meg. Kichéhez
menekült, Kichéhez, aki őrjöngve dühöngött pányvája végén, az egyetlen
teremtéshez a földön, aki őt nem nevette ki.
Szürkült, majd leszállt az éj és Fehér Agyar még mindig ott feküdt anyja
oldalánál. Orra, nyelve még mindig fájt, de nem ez volt az ő legnagyobb
baja. Honvágya volt. Valami ürességet érzett magában, vágyat a folyó és
sziklabarlang csendje és nyugalma után. Az élet a táborban tulságosan
népes volt. Oly rengeteg sok ember-állat élt itt: férfiak, asszonyok,
gyerekek, mind lármát, bajt, nyugtalanságot csinálva. Aztán itt voltak a
kutyák, harapósak, veszekedősek, őrült lármát csapnak és növelik a
zürzavart. A magános élet nyugalmas csöndje végleg elmult. Itt a levegő
is szinte lüktetett az élettől. Zsongott-bongott szakadatlanul. Ez a
folyton változó lárma, mely hol elhalkult, hol felharsant, megzavarta
Fehér Agyar idegeit és érzékeit, idegessé és nyugtalanná tette valami
történendő veszedelem örökös fenyegetése.
Figyelte a táborban jövő-menő ember-állatok tevés-vevését. A mód, ahogy
Fehér Agyar nézte az embereket, távolról hasonló volt ahhoz, ahogy az
ember föltekint isteneire. Az emberek magasabb teremtmények, istenek.
Fehér Agyar homályos felfogása szerint az emberek több csodának voltak
szülői, mint az istenek az emberek szemében. Az emberek uralkodtak
elevenek és holtak fölött, engedelmességet parancsoltak az élőnek és
mozdulatot varázsoltak a holt tárgyakba, ismeretlen erők urai voltak és
életet teremtettek, napszinü, fájdalmat okozó életet, mely száraz
mohából és fából születik. Tüzcsinálók voltak! Istenek voltak.