Ebben az időben, mikor anyja kezdte elhagyogatni a barlangot a vadászat
kedvéért, a farkaskölyök megtanulta a törvényt, mely megtiltotta neki,
hogy a barlang nyilásához közeledjék. Nemcsupán anyja orrának és
mancsának számos ütése erőltette rá ezt a törvényt, hanem a félelem
ösztöne, mely kifejlődőben volt benne. Noha rövid barlangi életében nem
találkozott semmivel, amitől félnie kellett volna. De a félelem benne
volt. Távoli őseinek ezernyi-ezer életéből származott le rá. Örökség
volt ez, melyet egyenesen Félszemütől és a nőstényfarkastól kapott; de
viszont ezekre is az előttük élt farkasivadékokról szállott. Félelem! a
Vadonnak ez az öröksége, melyet egyetlen állata sem kerülhet el és nem
cserélhet el egy tál vastag ételért.
És igy a szürke kölyök is ismerte a félelmet, noha azt nem tudhatta,
hogy milyen bordában szőtték. Valószinüleg ugy fogadta ezt, mint az
életnek valamilyen korlátozását. Mert azt már tudta, hogy vannak
korlátozások. Ösmerte az éhséget s mikor éhségét nem tudta csillapitani,
korlátozást érzett. A barlang falának kemény ellenállása, anyja orrának
hirtelen döfése, mancsának földreteperő ütése, az éhinségek
kielégitetlen éhsége megtanitották rá, hogy az élet nem merő szabadság,
hogy az élet mellett ott van a korlátozás és a fékentartás. Ez a
korlátozás és fékentartás: törvény. Ezeknek engedelmeskedni annyit
jelent, mint elkerülni a fájdalmat és boldognak lenni.
Nem ugy okoskodott e kérdések felett, mint ahogy azt egy ember tette
volna. Csupán osztályozta a dolgokat, melyek sértenek s amelyek nem
sértenek. Ez osztályozás után elkerült mindent, ami fájdalmat okozhatott
volna: a korlátozásokat, a megtartóztatásokat, hogy örülhessen az élet
teljesüléseinek és örömeinek.
És igy történt, hogy ama törvény értelmében, melyre anyja tanitotta s
melyet amaz ismeretlen és névtelen valami, a félelem, parancsolt rá, a
szürke kölyök távoltartotta magát a barlang bejáratától. Az maradt
továbbra is, ami eddig volt: a világosság fehér fala. Mig anyja oda
volt, a szürke kölyök csaknem mindig aludt, de azokban a rövid
időközökben is, mig fenn volt, nagyon csöndesen viselkedett s elnyomott
minden vinnyogást, mely torkát csiklandozta és kitörni készült belőle.
Egyszer, ébren fekve, valami különös zajt hallott a fehér fal felől. Nem
tudta, hogy, remegve saját merészségétől, egy torkos borz áll odakünn s
óvatosan szimatolja, mi lehet a barlang mélyében. A kölyök csak annyit
tudott, hogy idegen szagot, valami osztályozatlant, tehát ismeretlen s
ennélfogva rettenetes dolgot érez, mert az ismeretlen mindig főeleme a
félelemnek.
A szürke kölyök hátának szőre felborzadt, de csendben borzadt fel.
Honnan tudta a kölyök, hogy amit megszimatolt, az olyasvalami, amitől
fel kell szőrének borzadnia? Ennek a tudása nem született vele és a
félelem, mely kiült minden vonására, nem az ő tulajdon személyes
életében leli magyarázatát.
A félelem egy másik ösztönnel társult, az elrejtőzésével. A kölyök a
megrettenés valóságos őrületében volt, mégis moccanás és hang nélkül
feküdt, belekövesülve a mozdulatlanságba: minden külső jel szerint
élettelenül. Anyja, hazajövet, orditott, mikor megszimatolta a torkos
borz nyomát s hazaérve barlangjába, az öröm tulságával nyalogatta és
szagolgatta körül fiát. És a szürke kölyök valamilyen uton-módon
megértette, hogy nagy veszedelemtől szabadult meg.
De a félelmen kivül még más erők is működtek a farkasfiókban, legerősebb
ezek között a fejlődése. Ösztön és törvény engedelmességre késztették. A
fejlődés engedetlenséget követelt. Anyja és a félelem kényszeritették,
hogy távol tartsa magát a fehér faltól. A fejlődés élet és az élet
végzete, hogy világosság felé törekedjék. Nem volt gát, ami
elrekeszthette volna az életnek árját, ami növekedett benne, növekedett
minden falat hussal, amit megevett, minden egyes lélegzettel, amit
beszivott. Végre, egy napon, a félelmet és engedelmességet legázolta az
élet előretörése és a kölyök csuszott-mászott a bejárat felé.
Minden más fallal ellentétben, melyet eddig ismert, ez a fal, amint
közeledett hozzá, egyre távolodott tőle. Semmiféle kemény felület nem
ütődött gyenge kis orrahegyéhez, melyet próbálkozva tologatott egyre
előre. A fal anyaga oly engedékeny és áthatolhatónak tetszett, mint a
világosság maga. És ha az volt, aminek az ő szemeiben látszott, akkor
belépett abba, amit ő falnak tartott és megfürdött abban az anyagban,
mely alkotta azt.
Ez megrészegitő volt. Keresztülcsuszott valami tömörségen. A világosság
mind fényesebb lett. A félelem visszafelé hajtotta, a fejlődés előre.
Hirtelen ott találta magát a barlang szájánál. A fal, melyről azt hitte,
hogy benne van, hirtelen visszaugrott előtte mérhetetlen messzeségbe. A
fény kápráztatóan világossá vált. A szürke kölyök szeme elkáprázott
bele. A tér hirtelen és rettentő kitágulása is megszéditette. Szemei
önkénytelenül alkalmazkodtak a fényhez, látni iparkodva a megnövekedett
távolság formáit. Először nem is látta a falat. Aztán egyszerre
észrevette megint, de a fal most különösen távolinak látszott. Azonkivül
meg is változott. Most tarkára festett fal volt, melyen látszottak a
folyót szegélyező fák, a szemben levő hegység a fák fölé tornyosult, a
hegyeken is tulért az ég kékje.
Hirtelen nagy félelem szállta meg. Ez nagyon is sok volt a rettentő
ismeretlenből. Lehasalt a barlang küszöbénél és onnan bámulta a világot.
Nagyon félt. A világ ismeretlen, tehát ellenséges volt az ő szemében. S
ezért szőre felborzadt a hátán, inyét felvonta s gyönge kisérletet tett
egy vad és megfélemlitő horkantásra. Törpeségében és félelmében
megfenyegette és harcra hivta ki az egész széles világot.
Semmi sem történt. Tovább bámult és közben megfeledkezett a horkantásról
is. Elfelejtkezett a félelméről is. Egy időre a növekedés
megszalasztotta a félelmet s a növekvés a kiváncsiság álarcában
mutatkozott. Kezdte észrevenni a közeli tárgyakat, a folyó egy szabad
részletét, mely csillogott a napsütésben, a korhadt fenyőfát, mely a
lejtő aljában állott, a lejtőt magát, mely egyenesen felkapaszkodott
hozzá s ott szünt meg, két lépésnyire a barlang szájától, ahol ő hasalt.
A szürke kölyök eddig mindig sima talajon élt. Soha nem érezte a
fájdalmat, ami a leeséssel jár. Nem tudta, mit tesz az: leesni. És ezért
merészen lépett ki a szabadba. Hátsó lába még a barlang küszöbén volt és
igy fejére, aztán hátára esett. A föld keményen ütődött orrához, amitől
jajgatni kezdett. Aztán bukfencezve lehemperedett a lejtőn. Páni félelem
vett rajta erőt. Az Ismeretlen végre is utólérte és kegyetlenül
megragadta s azon volt, hogy valami rettentő fájdalommal sujtsa őt. A
fejlődést most megszalasztotta a félelem és a kölyök visitott, mint
akármelyik megijedt kis baba.
Az Ismeretlen, nem tudhatni miféle rettentő fájdalmas célra, hatalmába
keritette és a kis kölyök visitott szakadatlanul. Más volt ez, mint
mikor dermedt félelemben hasalt a barlang mélyén, mialatt az ismeretlen
veszedelem a közelében ólálkodott. Most, hogy az ismeretlen a körmei
közé kapta, a hallgatás már nem vezethetett jóra; aztán meg nem is a
félelem, hanem a megrettenés rémülete járta át.
De a lejtő mind lankásabb lett s az alját sürü fü lepte el. A szürke
kölyök nem gurult tovább. Mikor megállt, még egy utolsó, kétségbeesett
visitást és hosszu, vinnyogó jajgatást hallatott. Aztán, mintha ez lett
volna örökké a dolgok rendje s mintha már életében ezerszer meg ezerszer
tisztálkodott volna, nekiállt s kezdte lenyalogatni a bundájára ragadt
száraz agyagot.
Eztán fölült és maga köré bámult, mint ahogy bámulna az az első ember,
aki a Mars csillagra jut. A farkaskölyök keresztül törte világának falát
és itt volt, még pedig minden sebesülés nélkül. De a Marsba jutott ember
kevesebb csodálkozást árult volna el, mint ő. Minden előljáró tudomány
nélkül, minden arravaló előzetes figyelmeztetés nélkül, hogy ilyesmi is
van, egy teljesen ismeretlen világ felfedezőjeként találta itt magát.
Most, hogy a rettentő ismeretlen eleresztette, megfeledkezett arról,
hogy az ismeretlen veszedelemmel is fenyegetheti. Csak merő
kiváncsiságot érzett a körülötte fekvő dolgok iránt. Megvizsgálta a
füvet maga körül, a mohát, mely ott zöldelt mellette s a korhadt fenyőfa
halott törzsét, mely egy szabad hely szélén, más fák között állott. Egy
mókus, mely a fa alja körül futkározott, egyenesen szembe jött vele s
roppant megijesztette. Lehasalt és horkantott. De a mókus épp ugy félt,
mint ő. Felfutott a fára s biztos magasból csattogott le rá vadul.
Ez visszaadta a kölyök bátorságát s noha egy harkály, amivel ezután
találkozott, megriasztotta, mégis bizalommal folytatta utját. Akkora
volt az önbizalma, hogy mikor egy szajkó vakmerően szembeszállt vele,
játékos kis mancsával feléje kapott. A merészségének következménye egy
éles vágás volt, amit orrára kapott s amitől megint lelapult és
keservesen nyivákolt. Ez a lárma több volt, mint amennyit a szajkó
elviselhetett s a repülésben keresett menedéket.
A kölyök sokat tanult. Homályos kis elméje öntudatlanul is osztályozni
kezdett. Vannak élő és élettelen dolgok. Az élőkre vigyázni kell. Az
élettelen dolgok mind egy helyben maradnak; de az élő dolgok mozognak és
nem lehet tudni, mi telhetik ki tőlük. Amit tőlük várni lehetett, az
mind váratlan volt s erre a váratlanra elő kellett készülnie.
Nagyon gyámoltalanul haladt. Mindenbe beleakadt. Az ág, amiről azt
gondolta, hogy még messze van, a következő pillanatban orron csapta,
vagy végiggereblyézte bordáit.
A talaj mindenütt egyenetlen volt. Néha keresztüllépett valamin és
megütötte az orrát, néha belebotlott valamibe és megütötte a lábát.
Voltak kövek, kavicsok, amik kifordultak lába alól, amint rájuk lépett.
Ebből megtanulta, hogy az élettelen dolgok sincsenek mindig abban a
mozdulatlan nyugalmi állapotban, mint ahogy ő azt a barlangban
megszokta; megtanulta azt is, hogy kisebb élettelen dolgok könnyebben
fordulnak meg és esnek le, mint a nagyok. Minden balesetből tanult.
Mennél tovább sétált, annál ügyesebben sétált. Alkalmazkodott a
környezethez. Megtanulta kiszámitani saját izmainak mozgását, hogy
megismerje teljesitő képességük határát, megtanulta a távolságok mérését
a tárgyak s végül a tárgyak és önmaga között.
A kezdők szerencséje kedvezett neki. Ragadozónak születvén (noha maga
sem tudott róla), első zsákmányoló utján, barlangjának közvetlen
közelében, ravaszul elhelyezett hófajd-fészekre bukkant. Egyenesen
beleesett. Éppen egy kidőlt fenyőtörzsön próbált végigmennni. A korhadt
kéreg letört alatta s kétségbeesett jajgatással lezuhant egy alacsony
bokor levelein és gallyain keresztül s a bokor tövén, a földön, egy
fészekben hét hófajdcsirke közt találta magát.
A csirkék lármáztak s ez az első percben megfélemlitette a
farkaskölyköt. Aztán észrevette, hogy ezek a csirkék nagyon is kicsinyek
s ettől merészebbé vált. A csirkék mozogtak. Mancsát rátette egyikre,
amitől az még elevenebben mozgott. Ez tetszett neki. Megszagolta.
Szájába vette. A csirke kapálódzott s megsértette a nyelvét. Ebben a
pillanatban tudatára jött annak, hogy éhes. Szája összecsukódott.
Törékeny csontok ropogtak és meleg vér öntötte el a száját. A vérnek jó
ize volt. Hus volt ez, hus, ugyanolyan, amilyent anyja adott neki,
csakhogy ez még élt fogai között s annál jobban izlett neki. Megette a
hófajdot. Meg sem állt az evésben, mig fel nem falta az egész
fészekalját. Aztán megnyalogatta a pofáját, épp ugy, mint az anyja
szokta s megpróbált kibujni a bokor alól.
Valami szárnyas forgószéllel találkozott. Megzavarva és megvakulva
állott a dühös szárnyak csapkodása és rohanása alatt. Fejét mancsa közé
dugta és jajgatott. A csapások erősödtek. A hófajdanya dühöngött. Erre a
kölyök is dühbe jött. Fölkelt, horkantva, ütögetve mancsaival. Apró kis
fogait belevágta a hófajd szárnyába és huzta, vonta a madarat makacsul.
A hófajd küzködött vele, az ütések valóságos záporát zuditva rá szabad
szárnyával. Ez volt a kölyök első csatája. Gőgös volt, büszke és
felfuvalkodott. Nem akart tudni semmit az ismeretlenről. (Az ismeretlen
egyszerre elpárolgott fejéből.) Most már nem félt semmitől. Harcolt,
nekiment annak az eleven valaminek, amely megütötte őt. És aztán: ez az
eleven valami nem volt egyéb, mint hus. Kéj volt megölni őt. Épp most
pusztitott el apró, eleven lényeket. Most elpusztit egy nagyot. Nagyon
is elfoglalt és szerencsés volt ahhoz, hogy tudja is azt, hogy
szerencsés. Lázas, tomboló öröm fogta el, mely nagyobb és különb volt
minden eddigi érzésénél. Nem eresztette el a szárnyat és morgott
összecsukott fogai közül. A hófajd kivonszolta a bokorból. Mikor a
hófajd megfordult és megpróbálta ellenfelét visszacipelni a bokor
menedékébe, a farkaskölyök elrángatta onnan, ki, a szabad térre. Ezalatt
a hófajd rikoltozott s csapkodott szabad szárnyával s tolla hullott
szanaszét, mint a hópehely. A farkaskölyök haragja a legmagasabb fokra
hágott. Harcos fajának minden ösztöne feltámadt benne és elárasztotta
őt. Ez volt az élet lényege, noha ő nem tudta, hogy az. Azt tette, amit
tennie kellett e világban, azt tette, amiért teremtetett, ölni az élőt,
legyőzni az élőt, hogy megölhesse. Azt tette, amit lényének lényege
diktált neki s ennél nagyobbat senki sem tehet, mert az élet akkor éri
el csucspontját, ha teljesiti a legfőbbet, amelyre teremtetett.
Nemsokára a hófajd feladta a küzdelmet. A kölyök tovább is tartotta
szárnyánál fogva s ott feküdtek mindketten a földön és nézték egymást. A
kölyök megpróbált morogni vadul, fenyegetően. A hófajd csőrével megvágta
az orrát, mely, előbbi kalandjából kifolyóan, még sebes volt. A kölyök
megrezzent, de nem eresztette el a hófajdot. A hófajd ujra meg ujra
nekivágott. A megrezzenés után a vinnyogás következett. A kölyök
hátrálni próbált s megfeledkezett arról, hogy még mindig szorosan tartja
s hátráláskor magával huzza a madarat is. A vagdalkozás egész jégesője
kopogott szegény orrán. A harc heve lelohadt benne és eleresztve
zsákmányát, hátat forditott és a tisztáson keresztül dicstelen futásban
keresett menedéket.
A tisztás tulsó oldalán, egy bokor széléhez közel, lefeküdt, hogy
kipihenje magát, nyelvét kilógatta, melle föl és alá járt s mivel orra
még mindig tüzelt, tovább vinnyogott. De amint itt feküdt, egyszerre az
az érzés szállta meg, hogy valami rettentő dolog van eljövendőben. Az
ismeretlen, minden félelmével, ujra megragadta és ő ösztönszerüen
visszahuzódott a bokor menedékébe. Alighogy igy tett, a levegőnek valami
legyintése csapta meg, egy nagy, szárnyas test vésztjóslóan és csendesen
szállott el fölötte. Egy héjja, lecsapva a kék magasságból, csaknem
elkapta őt.
Amint a bokorban hasalt, magához térve ijedtségéből, félve kukucskált
kifelé, a hófajdanya a nyilt térség másik oldalán a kirabolt fészek felé
repdesett. A vesztesége miatt történt, hogy ügyet sem vetett az ég e
szárnyas nyilvesszejére. De a kölyök mindent látott s ez jó lecke volt
neki; látta a héjja hirtelen lecsapását, látta, amint teste könnyedén
szántotta egy pillanatra a föld felszinét, látta, hogy csapta bele éles
karmait a hófajd testébe, hallotta a hófajd rövid kiáltását félelmében
és halálos tusájában, látta, mint röppen fel a héjja az égnek, magával
vivén a hófajdanyát.
Csak hosszu idő mulva hagyta el a kölyök a menedékét. Sokat tanult. Az
élő lény hus. Enni való. De az élő lények közt vannak nagyok, melyek
sebezni is tudnak.
Jobb megenni az apró eleveneket, aminők a hófajdcsirkék és békén hagyni
az olyan nagyokat, mint a hófajdtyuk. Mindenesetre, érezte önbizalma
ösztökélését és alattomos kivánság élt benne, hogy még egyszer megvivjon
a hófajdtyukkal, – csakhogy, persze, a héjja elragadta azt. De talán van
még másik hófajdanya is. Elmegy és megkeresi őt.
A folyó menedékes partjához érkezett. Még soha életében nem látott
vizet. A járás könnyünek látszott rajta: nem volt semmi egyenetlenség a
felületén. Merészen rálépett és beleesett. Most, hogy ismét átölelte az
ismeretlen, kiáltozott a félelemtől. A viz hideg volt. A kölyök zihált,
gyorsan lélegzett. Levegő helyett viz tódult a tüdejébe. A fuldoklás
haláltusához hasonlitott. Neki halált jelentett. Nem volt öntudatos
fogalma a halálról, de, mint a vadon minden állata, érezte a halált.
Neki a halál a legnagyobb sérelmet jelentette. Az Ismeretlen valódi
lényege volt, az elképzelhetetlen és legnagyobb szerencsétlenség, ami
megtörténhetik vele, a halál, amiről nem tudott semmit, de ami körül
minden rettegett volt és félelmetes.
Most felbukkant a felszinre és a drága levegő megint betódult szájába.
Nem bukott többet viz alá. Mintha régtől fogva megszokta volna,
szétütött lábával és uszni kezdett. A közeli part csak egy yardnyira
volt, de háttal ért oda s az első dolog, amit meglátott, a szemben lévő
part volt, amely felé tüstént uszni kezdett. A folyó keskeny volt, de
egy csendes helyen körülbelül husz lábnyira kiszélesedett. A viz közepén
az ár elragadta a kölyköt és vitte viznek lefelé. A folyó közepén a viz
egy apró kis sodra kapta el. Itt nem lehetett uszni. A csendes viz
hirtelen dühödtté vált. A kölyök hol fent volt, hol lent. De mindig
dühösen kapálódzott. A viz elkapta, megforgatta, s egy-egy sziklához
vágta. Valahányszor sziklához vágódott, a kölyök jajgatott. Haladása a
jajgatások egész sorozata volt, amiből meg lehetett számolni, hány
sziklával találkozott.
A viz gyors sodra után ujra csöndesen, szélesen elterült és itt az ár
partnak vitte és szeliden a fövenyágyra tette. Őrült dühvel mászott ki a
vizből és lefeküdt. Megint tanult valamit. A viz nem él. Mégis mozog. Ép
olyan szilárdnak látszik, mint a föld, mégis egy csöppet sem szilárd.
Ebből azt következtette, hogy a dolgok nem mindig olyanok, mint
aminőknek látszanak. A kölyöknek az Ismeretlentől való félelme örökölt
bizalmatlanság volt, amit a tapasztalat megerősitett. Ezért mindig
bizalmatlan lesz a látszattal szemben. Előbb ki kell tapasztalnia a
dolgok valódi természetét, csak azután bizhatik bennük.
Még egy másik kaland is volt szánva neki ezen a napon. Egyszerre eszébe
jutott, hogy olyasvalami is van a világon, mint az ő anyja. És ekkor ugy
érezte, hogy jobban vágyik az anyja után, mint a világ minden más dolga
után. Nemcsak testét fárasztotta el a sokféle kaland, amin
keresztülment, apró elméje épp oly fáradt volt. Egész életében nem
dolgozott elméje annyit, mint ezen a napon. Aztán meg álmos is volt.
Azért megindult, hogy a barlanghoz és anyjához menjen s egyidejüleg erőt
vett rajta az egyedüliség és elhagyatottság érzése.
Bokrok között csuszkált, mikor éles, megfélemlitő kiáltást hallott.
Valami sárga villámlott a szemei előtt. Egy menyét ugrott el gyorsan
mellőle. A menyét kicsi volt és ő nem félt. Aztán maga előtt, épp a
lábánál, valami rendkivül kicsiny dolgot látott, alig pár hüvelyknyi
hosszut. Egy fiatal menyét volt. Az is, mint ő, engedetlenül
kibátorkodott. A fiatal menyét menekülni próbált, de ő felforditotta a
mancsával. A menyét különös, csikorgó hangot hallatott. A másik
pillanatban a sárga villámlás ujra ott volt a szeme előtt. Megint
hallotta a megfélemlitő kiáltást és ugyanabban a pillanatban erős ütést
érzett a nyakán és a menyétanya éles foga a husába vágott.
Mialatt jajgatott és hátrált, látta, hogy a menyétanya fiához ugrik és
eltünik vele a környező sürüségben. A menyét fogának helye még egyre
fájt sérült nyakán, de érzelmei még jobban meg voltak sértve s a kölyök
leült és gyöngén vinnyogott. A menyétanya olyan kicsi volt és mégis
olyan vad. Meg kellett tanulnia, hogy a nagyságára és sulyára kicsi
menyét a vadon legvadabb, legkegyetlenebb, legrettenetesebb ragadozója.
De ezt a leckét hamar megkapta.
Még akkor is vinnyogott, mikor a menyétanya visszatért. Nem rohant rá,
hiszen a kölyke már biztonságban volt. Óvatosan közeledett hozzá és a
farkasfióknak alkalma volt rá, hogy jól megnézze vékony, kigyószerü
testét és szintén kigyószerü, magasratartott, sóvár, kegyetlen fejét.
Éles, fenyegető kiáltásától felborzadt a farkaskölyök szőre végig a
hátán és figyelmeztetően horkantott a menyétre. A menyét közelebb jött,
egyre közelebb. Aztán egy ugrás következett, gyorsabb, mint az ő
gyakorlatlan pillantása s a vékony sárga test eltünt egy percre szeme
elől. A következő pillanatban a menyét a farkasfiók torkán volt és
bundájába és husába mélyesztette a fogát.
A farkasfiók horkantott és küzdeni próbált, de még nagyon fiatal volt;
ez volt az első napja a nagyvilágban, horkantása vinnyogássá, küzdelme
menekülési kisérletté vált. A menyét nem eresztette el áldozatát. Rajta
csüngött és fogaival kereste azt a helyet, ahol a nyaki érben maga az
élet lüktetett. A menyét vérivó és elevenből szereti szivni a vért.
A szürke kölyök elpusztult volna és nem mesélhettünk volna róla mesét,
ha nem törtet anyja hozzá a bozóton keresztül. A menyét otthagyta a
kölyköt és a nőstényfarkas torkának ugrott, de elvétette s a farkast a
száján kapta meg.
A farkas felkapta a fejét, mint egy ostorcsapásra s megszabaditva magát
a menyéttől, magasan a levegőbe dobta támadóját. És még ott, a
levegőben, a nőstényfarkas fogai összezárultak a vékony, sárga test
fölött és az összemorzsoló fogak között a menyét megtudta: mi a halál.
A kölyök még jobban megismerhette anyjának hozzá való szeretetét. Az
anyja öröme, hogy megtalálta a fiát, talán még nagyobb volt, mint a
kölyöké, hogy anyja megtalálta őt. Megszimatolta fiát, hizelgett neki, s
megnyalogatta azt a sebet, amit a menyét foga ütött rajta. Aztán anya és
fia megették a vérivót, hazamentek a barlangba és elaludtak.