Nem hasonlitott testvéreihez. Amazok bundáján már látszott a vöröses
árnyalat, melyet anyjuktól örököltek, mig ő, különösen szinben, apjára
ütött. Ő volt az egyetlen szürke kölyök a fészekaljában. Igazi farkasvér
volt, olyan mint farkasősei, jobban mondva éppen olyan, mint Félszemü,
azzal a különbséggel, hogy neki két szeme volt, apjának pedig csak egy.
Még alig hogy nyitva volt a szeme, máris különös tisztasággal látott
vele. És mig a szeme csukva volt, máris érzett, izlelt, szagolt. Ösmerte
két him- és két nőtestvérét s kezdett játszani velük különös gyenge és
ügyetlen módon, sőt már veszekedtek is. Kis torkában különös reszelős
hang támadt, a morgás előfutárja, amint mindenáron dühbe akarta hozni
magát. És jóval azelőtt, hogy a szeme kinyilt volna, tapintás, izlés és
szaglás utján már ösmerte az anyját, mint a melegség, gyöngédség és
folyékony táplálék eleven forrását. Tudta, hogy anyjának gyengéd,
hizelgő nyelve van, amelyik simogatta őt, valahányszor kicsi, lágy
testéhez ért s amelyik kényszeritette őt, hogy anyjához fészkelődjék s
amelyik álomba parancsolta őt.
Életének első hónapja csaknem tisztán alvással telt el, de, mióta lát,
már sokszor sokáig fenn volt s kezdi jól ismerni az egész világot. Ez a
világ homályos volt, de ő ezt nem tudta, mert nem ösmert más világot.
Világa csak homályosan volt megvilágitva, de szemei sohasem szoktak meg
más világosságot. A világa nagyon kicsike volt. A barlang falainál
végződött, de ő nem tudta, hogy ennél nagyobb világ is van, sohasem
busult létének szük korlátai miatt.
De korán észrevette, hogy e világnak egyik fala különbözik a többitől.
Ez volt a barlang bejárata s a világosság forrása. Még akkor észrevette,
hogy ez a fal különbözik a többitől, mikor még nem volt gondolata és
öntudatos akarata. Már akkor ellenállhatatlanul vonzotta, mielőtt valaha
látta, vagy szeme kinyilt volna. A világosság behatolt lezárt
szempilláin keresztül és szeme és szemidege előtt kicsi, szikraszerü,
melegszinü, különös foltok játszadoztak. Testének élete, testének minden
rostja, az élet, mely testének igazi lényege volt és ami független volt
személyes életétől, sóvárgott a fény után és késztette testét a
világosság felé, mint ahogy a növény bámulatosan tudós kémiája készteti
a növényt a nap felé.
Mindig, mielőtt még öntudatos élete megkezdődött volna, ösztönszerüen
csuszott a barlang szája elé és kis testvérei egyek voltak vele e
szándékban. Soha, életüknek ebben a szakában, nem csusztak a barlang
hátsó falának sötét zugai felé. A világosság ugy vonzotta őket, mintha
növények lettek volna; az élet kémiája, mely alkotta őket, ugy követelte
a világosságot, mint az élet első feltételét; és gyönge kis
porontytestük szőlőindaként, vakon, vegyi vonzásban kuszott a fény felé.
Később, mikor egyéniségük kifejlődött és öntudatosan éreztek vágyat és
kivánságot, a fény vonzóereje még növekedett. Mindig a barlang szája elé
csusztak-másztak, mig csak anyjuk vissza nem kergette őket.
Igy tanulta meg a szürke farkaskölyök, hogy anyjának egyéb tulajdonsága
is van, mint hizelkedő, szelid nyelve. A fény felé való makacs
csuszkálás közben tanulta meg, hogy anyjának orra is van, melynek erős
taszitásával dorgálta meg őket, később megismerkedett az anyja mancsával
is, mely földre dobta, meghengergette őt gyors, de nem tulerős,
kiszámitott ütésekkel. Igy tanulta meg, hogy mi a fájdalom, de igy
tanulta meg azt is, hogy kerülje ki a fájdalmat, először ugy, hogy ne
vegye magára a kockázatát és másodszor, ha magára vette a kockázatot,
félreugorjon vagy visszavonuljon a büntetés elől. Ezek már öntudatos
mozdulatok voltak és a világról való fogalmainak első következményei.
Ezelőtt gépiesen huzódott vissza a fájdalomtól, mint ahogy gépiesen
huzódott a világosság felé. Ezután azért huzódott vissza a fájdalomtól,
mert _tudta_, hogy az fájdalom.
Dühös kis kölyök volt. Ilyenek voltak a testvérei is. Ilyeneknek kellett
lenniök. A szürke kölyök husevő állat volt. Husölők és husevők fajából
származott. Apja és anyja pusztán husból éltek. A tej, amit életlángja
első fellobbanásakor szivott, olyan tej volt, ami egyenesen husból
változott át és most, egyhónapos korában, mikor szeme még csak egy hete,
hogy kinyilt, már ő maga is evett hust, – hust, amit anyja összerágott,
félig megemésztett számukra, öt éhes farkaskölyök számára, akiket teje
már nem tudott kielégiteni.
De mindenik között ő volt a legnagyobb betyár. Hangosabban morgott, mint
akármelyik a kis testvérek közül. Apró mérgelődése borzasztóbb
igyekezett lenni, mint a többié. Ő tanulta meg legelőször, hogy kell a
testvérkét ügyes mancsaival meghempergetni. És ő volt az első, aki
megharapta kölyöktestvérének a fülét és huzta, vonta, rázta s morgott
szorosan összecsukott állkapcsa mögül. És ő okozta a legtöbb
vesződséget, mikor anyjuk vissza akarta tartani porontyait a barlang
nyilásától.
A fény varázsa a szürke kölyök szemében napról-napra növekedett.
Örökösen rőfnyi hosszu kirándulásokat tervezgettek a barlang szája felé
s anyjuk örökösen visszakergette őket onnan. De a szürke kölyök nem
tudta, hogy a barlang szája bejárat. Nem tudott semmit a bejáratokról,
utakról, melyek egyik helyről a másikra vezetnek. Nem ösmert más helyet,
még kevésbé olyan utat, mely oda vezethetett volna.
És igy az ő szemében a barlang bejárata fal volt, a világosság fala.
Mint a nap a külső világ lakójának, e fal az ő világának napja volt.
Vonzotta őt, mint ahogy a gyertya lángja vonzza a molylepkét. Mindig
arrafelé törekedett. Az élet, mely oly gyorsan növekedett benne,
folytonosan a világosság felé ösztökélte. Az élet, mely benne rejtőzött,
tudta, hogy ez az egyetlen kivezető ut, az ut, amelyet neki járnia kell.
Volt valami különös dolog a világosság fala körül. Apja (már tudta, hogy
apja e világ másik lakója, anyjához hasonló teremtmény, a világosság
közelében alszik s ő hozza az ennivalót) egyenesen nekimegy a világos
falnak és eltünik. A szürke kölyök sehogyse tudta ezt megérteni. Bár
anyja sohasem engedte meg, hogy közel menjenek ehhez a falhoz, a többi
falat ösmerte, gyakran közeledett a többi falhoz, amelynél gyenge kis
orra erős ellenállással találkozott. Ez fájt. És egy pár próba után nem
közeledett a falakhoz. Anélkül, hogy gondolkozott volna, apjának
eltünését épp oly sajátosságnak kezdte tartani, mint ahogy a tej és a
félig megemésztett hus anyjának sajátossága volt.
Valójában a szürke kölyöknek nem adatott meg a gondolkozás, legalább is
nem az a módja, mely szerint az ember gondolkozik. Elméje homályos módon
dolgozott. De következtetései oly élesek és határozottak voltak, akár az
emberé. Többnyire elfogadta a dolgokat, amint voltak, anélkül, hogy
tünődött volna a hogyanján és a miértjén. A valóságban ez nem volt más,
mint osztályozás. Sohsem törte azon a fejét: miért történik valami
dolog. _Hogyan_ történik valami, ez kielégitette őt. És igy, miután egy
párszor beleütötte a falba az orrát, belenyugodott abba, hogy ő nem tud
eltünni a falon keresztül. Épp ily módon fogadta el azt, hogy apja el
tud tünni a falon keresztül. De azzal éppen nem törődött, hogy
kitalálja, mi a különbség apja és ő maga között. A logika és fizika nem
tartozott elméjének működéséhez.
Mint a Vadon valamennyi teremtménye, korán megismerkedett az éhséggel.
Eljött az az idő, mikor nemcsak a hus fogyott ki, hanem a tej is elapadt
anyjának emlőiből. Eleinte a kölykök nyivákoltak és kiabáltak, de
legnagyobbrészt aludtak. Nemsokára az éhség aléltságába estek. Vége volt
a civódásnak, veszekedéseknek, apró dühöngéseknek és a morgás
kisérleteinek; a világos fal felé való merészkedés is megszünt. A
kölykök aludtak, mialatt az élet csak pislákolt bennük és kialudni
készült.
Félszemü kétségbe volt esve. Széltire-hosszára elkalandozott és alig
aludt valamit a barlangban, mely örömtelenné és nyomorulttá vált. A
nőstényfarkas is elhagyta porontyait és elment zsákmány után. A kölykök
születése után következő napokban Félszemü gyakran felkereste az
indián-tábor környékét, hogy megrabolja hálóikat, de amint olvadt a hó s
megindultak a folyók, az indián-tábor felkerekedett s az
élelemszerzésnek ez a forrása kiapadt.
Mikor a szürke kölyök magához tért és megint érdeklődéssel nézte a fehér
falat, ugy találta, hogy a világ népessége megfogyatkozott. Csak egy kis
nősténytestvérkéje maradt. A többiek eltüntek. Mikor megerősödött,
egymagában kellett játszogatnia, mert testvérkéje nem emelte fel többé a
fejét és nem mozdult többé. A szürke kölyök kicsiny teste
nekigömbölyödött az eledeltől, de az eledel későn érkezett a kis
testvérke számára. A kis testvérke aludt, egyre aludt, picinyke
csontváz, melyet betakart a bőre s melyben az élet alig-alig pislogott,
végre egészen kialudt.
Aztán eljött az az idő, mikor a szürke kölyök nem látta többé apját
megjelenni és eltünni a fal mögött, sem lefeküdni, hogy a barlang
bejáratánál aludjék. Ez a második és kevésbé kegyetlen éhinség végén
történt. A farkasanya tudta, hogy Félszemü miért nem jön vissza, de nem
volt rá módja, hogy elmondja a szürke kölyöknek, amit látott. Maga is
hus után vadászva, a folyó bal ága mentén, ahol a hiuz lakik, követte
Félszemü egynapos lábnyomait és megtalálta őt, vagyis ami belőle maradt,
a csapás végénél. Számtalan nyoma volt itt a küzdelemnek, melyet
megvivtak s melynek végén a győztes hiuz visszahuzódott barlangjába.
Mielőtt elment volna, a nőstényfarkas ezt a barlangot is felfedezte, de
a jelek azt mondták neki, hogy a hiuz benn van s a farkas nem
merészkedett a barlangba.
Ezutáni vadászataiban a farkasanya mindig elkerülte a folyó bal ágát.
Mert tudta, hogy a hiuz barlangjában egy fészekalja kölyök van és tudta,
hogy a hiuz dühös, rettentő haragu teremtés és borzasztó ellenfél. Jó
dolog volt, mikor egy féltucatnyi farkas üldözte a hiuzt és fölkergette
a fára, ahol a hiuz prüsszögött és szőrét borzolta, de más dolog volt
szembeszállni egy magányos farkasnak a hiuzzal, különösen, ha a hiuznak
egy csomó éhes kölyök élt a nyakán.
De a Vadon Vadon és az anyaság anyaság marad, dühödt védelmezője
magzatának vadonon innen, vagy tul. És eljövendőben volt az idő, mikor a
farkasanya, szürke kölykének kedvéért odamerészkedett a folyó bal
elágazásához, a sziklabarlanghoz és a hiuz haragjához.