A farkaskölyök gyorsan fejlődött. Két napi pihenés után ujra a szabadba
merészkedett. Ennél a kalandozásnál történt, hogy rátalált a fiatal
menyétre, melynek anyját ő is segitett fölfalni s ezt a fiatal menyétet
is az anyamenyét sorsára juttatta. De ezen a kiránduláson nem tévedt el.
Mikor elfáradt, megtalálta a barlanghoz vezető utat, hazament és
elaludt. Ezután minden nap messzebb és messzebb kalandozott.
Kezdte megitélni, meddig terjed az ereje és a gyengesége, tudta, mikor
kell merésznek, mikor kell óvatosnak lennie. Ugy találta, hogy ajánlatos
mindig óvatosnak lenni, kivéve, ha – elragadtatva rettenthetetlenségétől
– átengedte magát apró haragjának és szenvedélyeinek.
Mindig dühödt kis démon volt, valahányszor egy eltévedt hófajdra bukkant
és mindig vadul vicsorgott vissza annak a mókusnak a makogására,
amellyel először az elpusztult fenyőtörzsnél találkozott. De legdühösebb
a szajkó láttára volt, mert sohsem felejtette el azt a vágást, amit az
orrára kapott, mikor elsőizben ismerkedett meg ezzel a madárral.
De volt idő, mikor még a szajkó sem volt rá semmi hatással s ez olyankor
történt, ha az ő életét valami más, prédára leső ragadozó
veszélyeztette. Sohsem felejtette el a héját s tovasuhanó árnyéka mindig
arra késztette, hogy lelapuljon a legközelebbi sürübe.
Már nem csuszott-mászott. Járása olyan volt, mint az anyjáé: sompolygó,
ravasz, láthatólag ment minden erőlködéstől, suhanó gyorsasága
megtévesztő és észrevehetetlen.
Ami a zsákmányt illeti, szerencséje csak a kezdet kezdetén állott. A hét
hófajdcsirke és a fiatal menyét: ennyi volt mindössze, amit megölt. Az
ölés vágya napról-napra erősödött szivében és szenvedélyesen vágyott
arra, bár megölhetné a mókust, aki olyan végeérhetlenül makogott és
elcsevegte az egész világ minden vad állatának, hogy a farkaskölyök
közeledik. De, mint ahogy a madarak a levegőbe röppennek, azon mód
kusznak a mókusok a fára és a kölyöknek csak egy módja volt a mókus
megkaparintására: észrevétlenül utánacsuszni a mókusnak, ha az
véletlenül a földön tartózkodik.
A kölyök nagyon tartott az anyjától. Az anyja mindig szerzett hust és
sohsem feledkezett meg arról, hogy hazahozza a fia részét. Aztán meg az
anyja nem félt semmitől. A kölyök nem tudta, hogy az anyja
félelmetlensége a tapasztalat és a tudás következménye. Az anya
bátorsága a kölyökben az erő tudatát keltette. Az anyja az ő szemében
erő volt s ahogy nőtt, ugy érezte növekedni az anyja erejét is talpának
élesebb ütéseiben, az orr figyelmeztető lökései is fogai harapásának
adtak helyet. Épp ezért: respektálta anyját. A farkasanya
engedelmességet követelt fiától s minél öregebb lett a kölyök, annál
hirtelen haragubb lett az anyja.
Megint meglátogatta őket az éhinség és a kölyök, most már tisztább
öntudattal, mégegyszer érezhette az éhség rettentő mardosását. A
farkasanya csontig lefogyott a zsákmány utáni szaladgálásban. Ritkán
aludt a barlangban s ideje nagyrészét a zsákmány nyomában szaglászva
töltötte – merőben hiába. Ez az éhinség nem tartott sokáig, de amig
tartott, igen kegyetlen volt. A kölyök nem talált egy csöpp tejet sem
anyja emlőjében, s azonkivül se talált egy falat ennivalót.
Azelőtt merő játékból és örömből, most halálos komolysággal vadászott és
semmit sem talált. De sikertelensége csak hasznára volt fejlődésének.
Nagy figyelemmel vizsgálta a mókus szokásait és azon igyekezett, hogy
lopva csusszon hozzá és észrevétlenül lepje meg. Megfigyelte az erdei
egereket és megpróbálta kiásni lyukaikból; megismerkedett a szajkók és
harkályok szokásaival. És eljött az a nap is, midőn a héjja árnyéka nem
kergette vissza a sürübe. Erősebb lett, okosabb és magabizóbb. Aztán meg
el is volt keseredve. Hátsó lábaira ült, szembetünően elhelyezkedve a
tisztáson és párviadalra hivta le a héjját az égből. Mert tudta, hogy
uszva fölötte a kékségben hus volt, hus, mely után gyomra vágyódott
szüntelenül. De a héjja visszautasitotta a felajánlott harcot és a
kölyök visszamászott a sürübe s ott vinnyogott bosszuságában és
éhségében.
Az éhinség elmult. A farkasanya hust hozott haza. Különös fajta hus
volt, különböző minden eddigitől, amit a farkas eddig hazahordott. Egy
félig kifejlődött hiuzkölyök volt, annyi idős, mint a farkasfiók,
csakhogy kisebb valamivel. És ez mind az övé volt. A farkasanya elverte
éhségét máshol. A farkaskölyök nem tudta, hogy anyja megette a többi
hiuzkölyköt, azt sem tudta, milyen kétségbeesett bátorság kellett anyja
cselekedetéhez. Csak annyit tudott, hogy a bársonybundáju kölyök hus
volt, megette a hust és boldogabb lett minden falattal, amit megevett.
A telt gyomor elálmosit s a kölyök lefeküdt a barlangban az anyja oldala
mellett. Az anyja horkantására ébredt fel. Sohse hallott még ilyen
rettenetes horkantást. Talán ez volt a legrettentőbb horkantás, amit a
farkasanya életében hallatott. Volt is oka rá s ezt senki sem tudta
jobban, mint ő maga. A hiuz barlangját nem lehet büntetlenül kirabolni.
A délutáni világitás teljes fényében, a barlang nyilásánál hasalva, a
farkaskölyök egyszerre meglátta a hiuzanyát. Erre a látványra égnek
meredt minden szőreszála. Itt volt a félelem. Nem volt szükség az
ösztönére, hogy ezt megsugja neki. S mintha a látvány magában nem lett
volna elég, a horkantással kezdődő és hirtelen éles sivitásba törő
kiáltás, melyet a betolakodó adott, még jobban megmagyarázott mindent.
A kölyök érezte az élet ösztökélését, felállott és bátran horkantott ő
is anyja oldala mellett. De az anyja megvetően hátrataszitotta a fiát.
Az alacsony tetejü bejárat miatt a hiuz nem tudott a barlangba ugrani s
mikor a hiuz hasmánt törtetett előre, a nőstényfarkas ráugrott s a
földre szoritotta. A kölyök keveset látott a küzdelemből. Volt rettentő
orditás, köpködés és nyávogás. A két állat csak ugy csépelte egymást. A
hiuz körmével és fogával tépett, szakitott, a nőstényfarkas csak fogait
használhatta.
Egyszerre a kölyök nekiugrott és fogát a hiuz hátsó lábába mélyesztette.
Belekapaszkodott és morgott vadul. Noha nem tudott róla, testének
sulyával megakadályozta e lábat a mozgásban s ezzel anyját sok
sérüléstől óvta meg. Viaskodás közben a kölyök a küzdők alá került és el
kellett eresztenie a hiuz lábát. A következő pillanatban a két anya
elvált egymástól s mielőtt ujra egymásnak rohantak volna, a hiuz elrugta
maga mellől a kölyköt egy óriási ütéssel, mely csontig felszakitotta a
kölyök vállát és sebesülten egész a falig hajitotta. Ekkor az orditáshoz
még a kölyök félelemtől és fájdalomtól való éles üvöltése is
csatlakozott. De a viadal oly sokáig tartott, hogy a kölyök kisirhatta
magát s bátorságát másodszor is kimutathatta s a csata végén megint csak
ott találta magát a hiuz hátsó lábába kapaszkodva, dühödten morogva
fogai között.
A hiuz halott volt. De a farkasanya is nagyon gyenge volt és beteg.
Körülhizelegte fiát s megnyalogatta sebes vállát; de a vérveszteség
elvette erejét s egy nap és egy éjjel feküdt holt ellensége oldalánál,
moccanás nélkül, alig-alig pihegve. Egy hétig nem hagyta el a barlangot,
kivéve, ha inni ment s mozdulatai ilyenkor lassuak és fájdalmasak
voltak. Ez alatt az idő alatt felfalták a hiuzt s a nőstényfarkas sebei
is begyógyultak annyira, hogy ujra zsákmány után mehetett.
A kölyök válla merev volt és fájdalmas, s a kis farkas néha sántitott
attól a borzalmas ütéstől, amit a hiuztól kapott. De ekkorra a világ is
megváltozott. A kölyök jobban bizott önmagában s a merészségnek olyan
érzése szállta meg, aminőt sohasem érzett a hiuzzal való viadala előtt.
Valami kegyetlen tekintettel nézte az életet; harcolt; fogát ellensége
husába mélyesztette; és tulélte a harcot. És épp ezért merészebben
viselkedett; volt benne valami kihivó vonás, ami eddig hiányzott belőle.
Nem félt ezután az apróbb dolgoktól, félelme nagyrészt elenyészett, bár
az ismeretlen sohasem szünt meg fenyegetni őt nem érinthető és
örökkön-örökké üldöző titkaival és borzalmaival.
Most már elkisérte anyját zsákmány után való utjára; látta, hogy ölik
meg a hust s ő maga is kezdett részt venni a játékban. Kétféle fajta
élet volt: a maga fajtája és a mások fajtája. A maga fajtája csupán
anyjából s belőle magából állott. A másik fajtához tartozott minden
eleven, mozgó lény. De ez a fajta két részre oszlott. Az egyik rész volt
az, amelyet az ő saját fajtája megölt és megevett. Ez a rész a
nemölőkből és az apró ölőkből állott. A másik rész megöli és megeszi az
ő faját, vagy az ő faja öli meg és eszi meg azokat. Ebből az
osztályozásból keletkezett a törvény. Az élet célja a hus. Az élet maga
is hus. Az élet életből táplálkozik. Vannak evők s vannak, akiket
megesznek. A törvény igy szól: _Enni, vagy megétetni_. Nem fogalmazta
meg a törvényt tiszta, világos szavakban s nem bölcselkedett fölötte.
Nem is igen gondolt a törvényre, inkább élt a törvény szerint, minden
erről való gondolkodás nélkül.
Látta, hogy mindenben ez a törvény nyilatkozik meg körülötte. Ő maga
megette a hófajd-csirkéket. A héjja megette a hófajd-tyukot. A héjja
megette volna őt magát is. Később, mikor már vérszomjasabb volt,
szerette volna megenni a héjját. Megette a hiuzfiókát. A hiuzanya meg
akarta enni őt, ha nem ölték volna meg és nem falták volna föl. És igy
tovább. A törvény szerint él körülötte minden lény és ő maga is része,
tartozéka volt e törvénynek. Ő maga is gyilkos volt. Egyedüli étele a
hus volt, eleven hus, mely gyorsan futott előtte, vagy repült a
levegőben, vagy a fára kuszott, vagy elbujt a föld alatt, vagy
szembeszállt és harcolt vele, vagy – ha fordult a kocka – utána szaladt
és őt hajtotta maga előtt.
Ha a kölyök ember módjára gondolkozik, a világ lényegét telhetetlen
étvágynak látta volna s a világot oly helynek, amelyben az étvágyak
sokasága hajszol és hajszoltatik, vadászik és vadásztatik, fal és
felfalatik, vak zürzavarban, kegyetlenül és rendszertelenül, a falánkság
és öldöklés valódi káoszában, melyben a kegyetlen, tervnélküli és
végtelen véletlen uralkodik.
De a farkaskölyök nem gondolkozott ember módja szerint. Nem volt széles
látóköre. Egycélu lény volt s egyszerre csak egy gondolata, vagy vágya
volt. A hus törvénye mellett volt még miriádnyi más, kisebb jelentőségü
törvény, melyet tanulnia és követnie kellett. A világ telve volt
meglepetésekkel. A benne zsendülő élet, izmainak játéka, végnélküli
örömök forrása volt. A hus után való futás örömmámort és büszke
emelkedettséget keltett benne. Dühöngése és sok harca maga is csupa öröm
volt. Még maga a félelem és az ismeretlen misztériuma is csupa élet
volt.
Voltak gyönyörei és kielégülései is. Feküdni tele hassal, szunyókálni a
napsütésben, ezek olyan dolgok voltak, melyekben bőséges jutalmat talált
fáradozásaiért és vesződségeiért. Amellett a vesződség és fáradozás
önmagában is jutalmazó volt. Ezek az élet megnyilvánulásai voltak és az
élet mindig boldog, valahányszor megnyilatkozik. És igy a farkaskölyök
jól érezte magát az ellenséges környezetben. Nagyon eleven, nagyon
boldog és önmagára fölöttébb büszke volt.