Két napon át ólálkodtak az indián-tábor közelében. Félszemü nyugtalan
volt és haragos, de a tábor csalogatta a nőstényfarkast, aki sehogyse
akart innen tágitani. De mikor egy reggel, épp a közelükben, puskalövés
zaja hasitotta a levegőt s a golyó egy fa törzsének vágódott, alig pár
hüvelyknyire Félszemü fejétől, – nem haboztak tovább, hanem hosszu,
lebegő szökésekkel elillantak s gyors mérföldekkel hagyták maguk mögött
a veszedelem helyét.
Nem mentek sokáig, talán egy pár napig. A nőstényfarkas igen
elnehezedett és lassan járt. Egyszer, egy nyulat üldözve, melyet máskor
könnyen utólérhetett volna, föladta a küzdelmet, leült és megpihent.
Félszemü odament hozzá, de mikor szeliden megérintette nyakát az
orrával, a nőstény oly dühödt gyorsasággal vágta belé a fogait, hogy
Félszemü hátrahemperedett és mialatt azon igyekezett, hogy kikerülje
párja éles fogait, ugyancsak szánalmas alaknak látszott. A nőstényfarkas
ingerlékenyebb volt, mint valaha, Félszemü pedig egyre türelmesebbé és
aggódóbbá vált. Végre a nőstényfarkas megtalálta azt, amit keresett
néhány mérföldnyivel feljebb, egy keskeny folyó mentén, mely a nyári
áradások idején a Mackenzie-folyóba ömlött, de ami most be volt fagyva
egészen sziklás medre mélyéig: mozdulatlan fehér folyó forrásától a
torkolatáig. A nőstényfarkas nehezen vonszolta magát, jóval előtte
baktató párja mögött, mikor az előreugró magas agyagpart elé érkezett.
Megfordult és ellépkedett fölötte. A tavaszi viharok s a hóolvadás
alámosta a partot és valóságos barlangot vájt egy keskeny szükületből.
A barlang szájánál egy pár pillanatig várt s gondosan megnézte a falat.
Aztán végigfutott a fal mentén, ott, ahol tömege hirtelen emelkedett ki
a szelidebb vonalu tájból. Visszatérve a barlanghoz, belépett a keskeny
nyiláson. Három rövid lépést hasmánt csuszva kellett megtennie, aztán a
barlang fala kis, körülbelül hat lábnyi átmérőjü, kerek szobává tágult.
A tetőbe csaknem beleütötte a fejét. A barlang száraz és kellemes hely
volt. A nőstényfarkas kinos gonddal vizsgálgatta, mialatt Félszemü, aki
már visszatért, a bejáratnál állott és türelmesen nézte őt. A
nőstényfarkas földnek szegezte a fejét, orrával a földet szimatolva egy
ponton, mely egész közel volt szorosan egymás mellett levő lábához, e
pont körül egy párszor megfordult, aztán egy fáradt sóhajjal, mely
nyögésnek is beillett volna, meggörbitette testét, lerakta fáradt lábait
és ernyedten lefeküdt, fejjel a bejárat felé. Félszemü fülét hegyezve,
hallgatódzva nevetett rá s a bejárat fehér világitásában a nőstényfarkas
jól láthatta, amint vidáman és jóindulatuan csóválja bozontos farkát. Ő
maga is, hegyes fülét fejéhez simitva, hátracsapta egy pillanatra,
mialatt száját kitátotta és nyelve békésen lógott ki, igy mutatta meg,
hogy tetszik neki ez a hely s hogy meg van elégedve.
Félszemü éhes volt. Ott feküdt a bejáratnál és aludt. Álma könnyü volt,
hallása ébren figyelt a fényes világ felé, ahol az áprilisi nap sütött a
hóra. Mialatt szunnyadt, fülébe lopódzott a folyóviz rejtett csörgésének
gyönge susogása s ilyenkor fölkelt és feszülten figyelt. A nap
visszatért és az ébredő Észak szava hivta őt. Az élet zsendülőben volt.
A tavaszt lehetett érezni a levegőben, az élet növekedését a hó alatt; a
nedvek keringését a fában, a bimbó fakadását, amik letörik a jégkéreg
bilincseit.
Aggodalmas tekintetet vetett párjára, de a nőstényfarkas nem mutatott
semmiféle szándékot a fölkelésre. Kifelé pillantott és ime, vagy
féltucatnyi hómadár röppent el szeme előtt. Fölugrott, hogy
nekiinduljon, aztán párjára nézett, lefeküdt és elszundikált. Éles és
rövid éneklés hangja lopódzott fülébe. Egyszer, kétszer álmosan
megdörzsölte orrát mancsaival. Aztán felébredt. Ime, épp az ő orra
hegyénél, egy magányos szunyog dongott a levegőben. Teljesen kifejlett
szunyog, mely valami száraz fában dermedten feküdt egész télen át s
melyet most fölélesztett a nap. A hivásnak Félszemü nem tudott tovább
ellenállni. Amellett éhes is volt.
Odacsuszott párjához s megpróbálta, hogy rávegye a fölkelésre. De a
nőstényfarkas csak horkantott rá egyet s ő egyedül indult neki a ragyogó
napsütésnek. A hó meglágyult lába alatt és nehézkessé tette az
előrejutást. A folyó befagyott medrén haladt, ahol a hó, a fák
árnyékától védetten, még kemény és kristályos volt. Nyolc óra hosszat
haladt és a sötétségben még éhesebben tért haza, mint ahogy elindult.
Talált vadat, de nem fogta el. Az olvadó jégkéreg eltört alatta és ő
meghemperedett, mialatt a hónyul oly könnyüszerrel futott át a jég
felületén, mint valaha.
A barlang szájánál a gyanu hirtelen ijedtségével állt meg. Gyenge,
idegen hangok hallatszottak belülről. Ezek a hangok nem az ő párjától
származtak s valahogy, messziről, mégis ismerősök voltak. Óvatosan
csuszott befelé, de a nőstényfarkas figyelmeztető horkantása
megállitotta. Nem ijedt meg, de azért ügyelt, hogy megtartsa kettőjük
között a távolságot. De figyelt a többi hangra, gyenge, tompa nyávogásra
és ügyetlen vinnyogásra is.
Párja haragosan figyelmeztette és ő odább állt, karikába hajolt s a
bejáratnál elaludt. Mikor megjött a reggel s halvány világossága
behatolt a barlangba is, megint kutatni kezdett a félig-meddig ismerős
hangok forrása után. Párjának figyelmeztető horkantásában valami
ismeretlen hangot fedezett fel. Ez a féltékenység hangja volt és ő
nagyon is vigyázott, hogy illő távolságban maradjon. Végre kitalálta.
Testének egész hosszában, védelmező mancsai mögött, a nőstényfarkas öt
kicsi, idegen, mozgó, eleven csomót tartogatott, nagyon gyenge,
gyámoltalan kicsikéket, melyek vékony, gyenge hangon nyivákoltak és
szemük még nem nyilt meg a világosság előtt. Félszemü meg volt lepve.
Nem ez volt az első ilynemü eset, mely hosszu és sikerdus életében
előfordult. Már többször megesett vele, de mindannyiszor épp olyan
meglepetés volt ez számára, mint a legelső alkalommal.
A nőstényfarkas aggódva nézett reá s apró időközökben halkan morgott
feléje, csak, ha az anyafarkas szemében a Félszemü közeledése nagyon is
gyanusnak látszott, erősödött ez a morgás a nőstényfarkas torkában éles
horkantássá. A nőstényfarkas saját emlékezetében nem volt semmi, ami
félelmét támogatta volna, de ösztönében, mely magában foglalta minden
farkasanya tapasztalatát, ott bujkált valami emlékezet azokról a
farkasapákról, melyek felfalták saját ujszülött és jómaga-tehetetlen
utódaikat. Ez az emlék félelemként jelentkezett benne s arra ösztönözte,
hogy ne engedje tulságosan közel Félszemüt tulajdon porontyaihoz.
De itt nem volt semmiféle veszedelem. Vén Félszemü is érezte a
sürgetését valami érzésnek, ami szintén a farkasatyák összességétől
rászálló örökségrésze volt. Nem tünődött felette, nem jött zavarba
emiatt. Ez az érzés itt volt, testének minden rostjában s a
legtermészetesebb dolog volt a világon, hogy engedelmeskedjék ennek az
érzésnek s hátat forditott ujszülött családjának, hogy ennivaló után
eredjen.
Öt vagy hat mérföldnyire a barlangtól a folyó két ágra oszlott, ágai a
hegyek között derékszögben váltak el egymástól. Itt, a folyó bal
elágazását követve, Félszemü friss nyomra bukkant. Megszagolta s oly
frissnek találta, hogy hirtelen lehasalt s abba az irányba figyelt,
amerre a nyom elenyészett. Aztán meggondoltan megfordult s a folyó jobb
elágazása mentén haladt tovább. A lábnyom sokkal nagyobb volt, mint
tulajdon magáé és tudta, hogy ilyen lábak nyomán nem sok keresni valója
lehet.
Félmérföldnyire haladhatott a jobbik elágazás mentén, mikor éles fülét
rágcsáló fogak nesze ütötte meg. Lopva lépegetett a zsákmány felé. Egy
sündisznó ágaskodott egy fa mellett s a fa kérgén a foga élességét
próbálgatta. Félszemü óvatosan, de reménytelenül közeledett. Ösmerte ezt
a fajtát, noha sohse találkozott még vele ilyen messze északon és soha,
egész hosszu életén keresztül, a sündisznó nem szolgált neki eledelül.
De már régóta tudta, hogy van olyan dolog is, amit ugy hivnak: Véletlen
vagy Alkalom s egyre közelebb huzódott a sündisznóhoz. Nem lehet sohse
előre tudni, mi történhetik, mert élő dolgokkal mindig másképp esik meg
minden, mint ahogy kiszámithatjuk.
A sündisznó gombolyaggá zsugorodott össze, hosszu, éles tűket meresztve
minden oldal felé, ami meghiusitotta a támadást. Ifjuságában, fiatal
éveiben Félszemü egyszer nagyon is közelről talált megszimatolni egy
ilyen látszólag jómaga-tehetetlen tüskés gömböt, mikor a tüskés farok
hirtelen a képébe csapott. Egy tüskét magával vitt az orrában, ahol az
hetekig megmaradt, mint izzó parázs, mig végre megszabadult tőle. Azért
most kényelmesen hasmánt lefeküdt, orrával egy lábnyi távolságban – és
nem is egyirányban – a faroktól. Igy várt, tökéletes nyugalomban. Nem
lehessen tudni. Történhetik valami. Talán a sündisznó kiegyenesedik.
Talán alkalom adódik arra, hogy karmának egy ügyes szakitásával
felhasitsa a sündisznó lágy és óvatlan hasát.
De félóra multán fölkelt, mérgében morogva a mozdulatlan gombolyagra és
eltávozott. Nagyon is sokszor várt hiába arra, hogy a sündisznó
kiegyenesedjék, semhogy tovább is vesztegette volna rá az idejét.
Továbbment a folyó jobb ága mentén. A nap előrehaladt és még semmi
zsákmányt nem talált.
Az apaság fölébredt ösztöne még erősebben uralkodott rajta. Kell, hogy
ennivalót találjon. A délután folyamán egy hófajdra bukkant. Épp a
sürüből lépett ki, mikor szemtől-szembe találta magát ezzel a buta
madárral. Egy fadarabon ült, alig egy lábnyira orra előtt. Mindegyik
látta a másikat. A madár riadtan próbált fölemelkedni, de a farkas
leütötte a mancsával, a földre taposta, ráugrott és belevágta a fogát,
mikor a madár vergődött a hóban s megpróbált fölemelkedni a levegőbe.
Fogai belevágódtak a gyenge husba, a törékeny csontokba és enni kezdett.
Aztán emlékezett, megfordult s hazafelé ment, fogai közt tartva a
madarat.
Egy mérfölddel az elágazás fölött, bársonytalpon futva szokása szerint,
mint egy suhanó árnyék, aki vigyázatosan kémleli az ut minden fordulóját
és részletét, ismét rábukkant azokra a hatalmas lábnyomokra, melyeket
már reggel is fölfedezett. Minthogy a nyomok az ő utján vezettek végig,
követte a nyomokat, elkészülten arra, hogy a nyomok gazdájával a folyó
minden fordulásánál találkozhatik. A folyó egy szokatlanul éles
kanyarulatánál egy szikla sarkából óvatosan kidugta a fejét s fürkésző
szemei elé olyan látvány tárult, ami arra késztette, hogy tüstént
lehasaljon a földre. A nyomok gazdája volt, egy óriási nőstényhiuz. A
hiuz is a földön hasalt, mint ahogy ő is hasalt már ezen a napon, a
szorosan összegombolyodott tüskegombolyag előtt. Ha Félszemü mostanáig
suhanó árnyék volt, mostantól kezdve ennek az árnyéknak csak a szelleme
lett, amint csuszott és forgott, hogy szélmentében álljon e hallgató és
mozdulatlan pártól.
Lefeküdt a hóba, maga mellé téve a hófajdot, s egy alacsony lúcfenyő
tűlevelei közül fürkészte ezt az életre-halálra menő játékot maga előtt,
a várakozó hiuz és a várakozó sündisznó: mindkettő tele volt az élet
vágyával. És – ez volt az érdekessége a játéknak – az egyikben az élet
parancsa az volt, hogy megegye a másikat, a másikban pedig az, hogy ne
hagyja megenni magát. Ezalatt vén Félszemü, a rejtekhelyen kuksolva,
maga is eljátszotta a játékban a szerepét, a véletlen valamely
szeszélyére várva, ami zsákmányhoz juttatja, mert nála meg ez volt az
élet utja-módja.
Eltelt egy félóra, egy óra és nem történt semmi sem. A tüskegombolyag
mozdulatlan volt, mint egy darab kő, a hiuz dermedt volt, mint a márvány
és vén Félszemü csendes volt, akár egy halott. Pedig mind a három
állatban szinte kinosan feszült az élet és sohasem voltak elevenebbek,
mint most, látszólagos dermedtségükben.
Félszemü könnyedén megmozdult és növekvő élénkséggel vizsgálódott.
Készülőben volt valami. A sündisznó végre azt gondolta magában, hogy
üldözője eltávozott. Lassan, óvatosan kezdte kiegyenesiteni
áthatolhatatlan fegyverzetét.
A veszedelemnek semmiféle érzete nem reszkettette meg. Lassan-lassan a
felborzadt gombolyag lesimult és kiegyenesedett. Félszemü figyelt s
egyszerre érezte, hogy összefut a nyál a szájában s a nyál önkéntelenül
is kicsordult szájából az eleven hus láttára, mely, ime, mint valami
izletes lakoma, ott terül el előtte.
A sündisznó még nem nyujtózkodott ki egészen, mikor meglátta ellenfelét.
Ebben a pillanatban a hiuz rácsapott. A csapás gyors volt, akár a
villámlás. A mancs éles karmaival lecsapott a lágy hasra és gyors,
szakitó mozdulattal huzódott vissza. Ha a sündisznó már egészen
kinyujtózott volna, vagy nem vette volna észre a másodperc egy
töredékrészével előbb, hogy a csapás leszállni készül rá, a hiuz mancsa
minden sérelem nélkül huzódhatott volna vissza. De igy a farok egy
oldalütése a visszahuzásnál jó csomó tüskét ültetett a hiuz talpába.
Minden egyszerre történt: a csapás, a visszacsapás, a sündisznó halálos
visitása, az óriás macska nyávogása a hirtelen és váratlan sebzés miatt.
Félszemü félig fölemelkedett izgalmában, fülét hegyezve, farkát magasra
tartva és csóválva maga mögött. A harag elvette a hiuz eszét. Vadul
ráugrott arra, ami megsebezte őt. De a sündisznó nyivákolva és nyögve,
elszakadt izmait próbálva összehuzni védő gombolyaggá, még egyszer
rávágott farkával és az óriás macska megint megsebesülve, ijedten és
meglepetten nyávogott. Nyávogva futott el, orrán ugy meredeztek a
tüskék, mint egy óriási gombostűpárnán. Mancsával dörzsölte, hogy
eltávolitsa e tüzes, égető töviseket, majd a hóba dugta, ágakhoz,
gallyakhoz dörzsölte, mindig tovább-tovább ugrálva, majd előre, majd
oldalt, föl és le, a félelem és fájdalom őrületében.
Folytonosan nyávogott és rövid farkával jobbra-balra osztogatta a gyors,
erőszakos ütéseket. Most abbahagyta a bohóskodást és egy kis időre
megnyugodott. Félszemü figyelt. És szőre önkéntelenül is felborzolódott
hátán, mikor a hiuz minden figyelmeztető jel nélkül, hirtelen felugrott,
rettenetes hosszu nyávogást hallatva. Aztán elszökellt, felfelé a
csapáson, minden ugrásnál rettentő nyávogásban törve ki.
Félszemü nem merészkedett addig elő, mig a hiuz lármája el nem halkult
és el nem halt a messzeségben. Oly óvatosan lépegetett, mintha a hó
véges-végig meredező sündisznótüskével lenne kirakva, készen arra, hogy
talpa lágy husába hatoljanak, közeledését a sündisznó dühös sivitással
és hosszu fogainak csattogtatásával fogadta. Megpróbált megint
összegömbölyödni, de izmai jobban meg voltak szaggatva, semhogy a régi,
tömör gombolyaggá tudták volna összehuzni testét. Vére bőven ömlött. A
hiuz csaknem kettészakitotta.
Félszemü belefetyelte a véráztatta havat, falta, rágta, nyelte. Jól
esett neki ez az étvágygerjesztő falat, mely hatalmasan növelte éhségét,
de sokkal öregebb volt, sokkal régebben volt a világon, semhogy sietett
volna. Várt. Lefeküdt és várt, mialatt a sün fogát csikorgatta, nyögött,
sóhajtott s időnkint éles, rövid nyivákolást hallatott. Nemsokára
Félszemü észrevette, hogy a sün tüskéi lesimulnak s az állatot nagy
rázkódás reszketteti meg. A reszketésnek hamar vége lett. A hosszu fogak
még egyszer összecsattantak. Aztán minden tüske lesimult, a test
elernyedt és nem mozdult többet.
Ideges, rángatódzó lábával Félszemü egész hosszában kinyujtóztatta a sün
testét s a hátára forditotta. Nem történt semmi. Egész biztosan halott
volt. Figyelmesen vizsgálta egy percig, aztán óvatosan szájába kapva, a
folyó felé indult, félig cipelte, félig maga után huzta a sün testét,
fejét féloldalra hajtva, nehogy belépjen a tüskés tömegbe. Egyszerre
eszébe jutott valami s elejtette terhét, odament, ahová a hófajdot
rejtette. Egy percig sem habozott. Nagyon jól tudta, mit kell tennie és
ezt azonnal meg is tette. Felfalta a hófajdot, aztán visszatért
zsákmányához.
Mikor barlangjához hurcolta terhét s a nőstényfarkas megvizsgálta azt, a
farkasanya feléje tartotta orrát és könnyedén megnyalta párja nyakát. A
másik pillanatban már figyelmeztette, hogy ne álljon olyan közel a kis
porontyokhoz, de horkantása nem volt olyan nyers, mint egyébkor és
inkább magyarázó volt, mint fenyegető. Már nem féltette olyan nagyon
kölykeit az apjuktól. Félszemü ugy viselkedett, amint egy farkasatyához
illett s nem árult el szentségtörő kivánságot aziránt, hogy felfalja
tulajdon kölykeit.