Miután megették a reggelit s a hitvány tábori felszerelést a szánkóra
kötözték, a két férfi hátat forditott a barátságos tüznek s nekiindult a
sötétségnek. Egyszerre felharsantak a kiáltozások, mohó, kegyetlen és
szomoru kiáltások, kiáltások, melyek hivogattak és felelgettek egymásnak
a hidegségen és sötétségen keresztül. A két férfi hallgatott. Kilenc óra
tájban világosodni kezdett. Tizenkét órakor a déli ég alja rózsaszinüig
világosodott, mig a délponton álló nap és az északi világ közé lépő föld
durva tömege észak felé szürke árnyékot vetett.
A rózsaszinü ég hamar elhalványult. A nap gyönge fénye délután háromig
tartott, aztán ez is kihunyt s a sarki éjszaka halotti leple elterült az
elhagyott és hallgatag tájon.
Amint a sötétség leszállt, a zsákmányért való üvöltés hangjai jobbról,
balról s hátuk mögül közelebb hallatszottak, oly közelről, hogy a kutyák
megremegtek a félelemtől s egy-egy rövid időre vad rettegés fogta el
őket.
Egy ilyen ijedelem vadulása után, miközben a kutyákat a nyomba
visszaigazitották, Bill megszólalt.
– Bárcsak találnának valami vadat, mennének másfelé s hagynának
bennünket békében.
– Nagyon ránehezednek az ember lelkére, – felelte Henry résztvevően.
Nem is beszéltek többet, mig tábort nem ütöttek.
Henry a tüz fölé hajolt és egy darab jeget tett a babbal telt fazék
bugyborékoló vizébe, mikor egy csapás zuhanását, Bill kiáltását és a
fájdalom éles, vonitó kiáltását hallotta a kutyák közül.
Felegyenesedett, épp idejében, hogy lássa, mint tünik el a havon
keresztül valami fekete tömeg a sötétség védelme alatt. Aztán látta
Billt a kutyák között állva, félig diadalmasan, félig kétségbeesetten és
elcsüggedve, egyik kezében egy vastag botot, másik kezében egy
naponszáritott lazac féltestét és farkát tartva.
– Elkapta a felét, – jelentette Bill, – de abban a percben én is adtam
neki egyet a szeme közé. Hallottad, hogy vonitott?
– Milyenforma volt? – kérdezte Henry.
– Nem láthattam. De négy lába volt, meg szőre, meg szája és olyan volt,
mint akármelyik kutya ezek közül.
– Szelid farkas lehetett, azt hiszem.
– Átkozottul szelid lehet, hogy idejön etetés idején, a maga lazacáért.
Ezen az éjszakán, mikor megvacsoráztak és a hosszukás ládán ülve szivták
pipájukat, az izzó szemek gyürüje még szorosabb körben övezte őket, mint
azelőtt való nap.
– Bárcsak találnának ezek a dögök egypár szétszaggatni való
jávorszarvast s hagynának bennünket békében, – mondta Bill.
Henry morgott egyet, nem épp résztvevően, s egy negyedóráig hallgatva
ültek egymás mellett, Henry a tüzbe meredve s Bill a szemek gyürüjét
nézve, mely izzott a sötétben, közvetlenül a tüz világa körül.
– Csak minden baj nélkül eljussunk Mac Gurry-erődbe, – kezdte megint.
– Hagyj föl a kivánságokkal, meg a sopánkodással, – tört ki Henry
mérgesen. – A gyomrod savanyu. Ettől nyöszörögsz. Kapj be egy kanál
szódát, attól mindjárt jobban leszel és kellemesebb társalgó is
egyuttal.
Reggelre kelve Henry szörnyü istenkáromlásra ébredt: Bill káromkodott.
Henry könyökére támaszkodott és nézte, mint áll Bill a kutyák között, a
megrakott tüz mellett, karját fenyegetőleg fölemelve s arca eltorzulva a
szenvedélytől.
– Halló! – kiáltott Henry, – mi az már megint?
– Frog megszökött, – volt a felelet.
– Csak nem.
– Mondom, hogy igen.
Henry a takarók közül a kutyákhoz ugrott.
Megszámolta őket gondosan, aztán ő is szidta Billel együtt a Vadon
hatalmait, melyek megint megfosztották egyik kutyájuktól.
– Frog volt a legerősebb valamennyi között, – jelentette ki Bill.
– És nem is volt buta, – tette hozzá Henry.
Ez volt két nap alatt immár a második sirfelirat.
Szomoru reggelijük volt, aztán a megmaradt négy kutyát befogták a
szánba. A nap csak olyan volt, mint a megelőző. A férfiak szó nélkül
törtettek a megfagyott Világon keresztül. A csendet nem törte meg semmi,
csak követőik kiáltása, követőiké, akik láthatatlanul egyre a nyomukban
voltak. Délután közepe felé, mikor az éjjel már leszállóban volt, az
üldözők és kiáltozásaik, szokás szerint, még közelebb merészkedtek, a
kutyák izgatottak voltak, megrémültek s rémületük rohamaiban
összekuszálták a gyeplőszárakat, ami még jobban elkedvetlenitette a
férfiakat.
– Ehun-e, – szólt Bill ezen az estén, elégülten szemlélve saját művét, –
ez majd itt tart benneteket, bolond kutyák!
Henry abbahagyta a főzést, hogy ő is láthassa ezt a csodát. Bill nemcsak
kipányvázta, hanem indián szokás szerint még botokkal is megkötözte a
kutyákat. Minden kutya nyaka köré bőrnyaklót erősitett. Ehhez a
nyaklóhoz, oly közel, hogy a kutya nem érhette el és nem haraphatta el
fogaival, vastag négy vagy öt láb hosszu botot kötött. A bot másik végét
bőrszijjal egy földbe erősitett cölöphöz kötötte. A kutya nem haraphatta
el a nyakánál levő botvégre kötött szijat s a bot nem engedte, hogy
elharapja a másik végére kötött bőrszijat.
Henry helybenhagyóan bólintotta meg a fejét.
– Ez a szerkezet az egyetlen, ami visszatarthatja Egyfülüt. Ugy harapja
el a bőrt, mint a kés, csakhogy felével rövidebb idő alatt. Holnap
reggel mind itt lesznek, kutyabajuk se lesz.
– Meghiszem azt, – bizonykodott Bill. – Ne igyak holnap reggel kávét, ha
holnap egy is hiányzik közülük.
– Mintha csak tudnák, hogy nincs töltényünk, amivel elpusztithatjuk
őket, – mondta lefekvéskor Henry, az izzó szemgyürüre mutatva, mely
szinte körülzárta őket. Ha egy pár golyót küldhetnék közéjük, mindjárt
jobban tudnák a becsületet. Minden éjszaka közelebb jönnek. Takard csak
el a tüz világát a szemed előtt és nézz merőn oda – ott! Látod ott azt a
dögöt?
Egy kis darabig a két ember azzal mulatott, hogy a tüzvilág körén tul a
homályos alakok formáit nézegette. Ha szigoruan és sokáig néztek oda,
ahol egy pár szemgolyó izzott a sötétben, az állat alakja homályosan
előtünt a feketeségből. Néha még azt is láthatták, hogy mozog
egyik-másik alak időről-időre.
A kutyák közt támadt hangra lettek figyelmesek a férfiak. Egyfülü gyors,
mohó vinnyogást hallatott és botját megfeszitve neki-nekirugaszkodott a
sötétségnek, néha-néha dühöngő kisérleteket téve, hogy a botot fogaival
szétharaphassa.
– Nézz oda, Bill, – suttogta Henry.
A tüzfény teljes világánál alattomos oldalmozgással siklott el egy
kutyaforma állat. A gyanakvás és merészség keverékével lépegetett,
óvatosan lesve az embereket s figyelmét a kutyákra összpontositva.
Egyfülü egész hosszában kifeszitette pányváját a betolakodó felé és mohó
vággyal szükölt, vinnyogott.
– Ez a bolond Egyfülü nem igen fél, – szólt Bill.
– Egy nőstényfarkas, – suttogta Henry és most már tudom, hogy tünt el
Fatty és Frog. Ez a falka csalogatója. Elcsábitja a kutyát, a falka
megrohanja és felfalja.
– Henry, gondoltam valamit, – szólt Bill.
– Mit gondoltál?
– Azt gondoltam, hogy ez volt az, amelyiket én a bottal elvertem.
– Az nagyon lehet, – felelte Henry.
– És még azt is meg akarom mondani, hogy ez a farkas milyen jól tudja a
táborbeli szokásokat. Ez különös és nem is lehet Istentől való.
– Biztos, hogy többet tud, mint amennyit egy becsületes farkasnak tudnia
kell. Egy farkas, amelyik etetés idején bejön a táborba, az sokat
láthatott, hallhatott.
– A vén Villannak volt egy kutyája, – szólt Bill hangosan gondolkodva, –
amék farkasokhoz szegődött. Én tudhatom, mert én lőttem ki a falkából
egy jávorszarvas-legelőn, valamivel Little Stick fölött. A vén Villan
sirt, mint egy gyerek. Azt mondta, nem látta már három esztendeje. Azóta
mindig a farkasokkal volt.
– Azt hiszem, Bill, most eltaláltad. Ez a farkas kutya, amelyik már nem
egyszer evett halat ember kezéből.
– És ha tehetem, ebből a farkasból, amelyik kutya, nemsokára kutyák
eledele lesz. Nem szabad elveszitenünk több állatot.
– Csak három töltényünk van, – ellenkezett Henry.
– Majd várok biztos lövésre, – volt a felelet.
Reggel Henry felszitotta a tüzet és megfőzte a reggelit, cimborája
horkolásának kisérő zenéje mellett.
– Olyan édesdeden aludtál, – szólt Henry, mikor kihuzta Billt a takarók
alól, hogy reggelihez hivja, – nem volt szivem, hogy felkeltselek.
Bill enni kezdett nagy álmosan. Észrevette, hogy csészéje üres és
kinyujtotta kezét a kávésbögréért. De a bögre kartávolságon tul volt a
Henry oldalán.
– Mondd, Henry, – szólt szeliden korholó hangon, – nem felejtettél el
valamit?
Henry körülnézett nagy gondossággal, aztán megrázta a fejét. Bill feléje
tartotta üres csészéjét.
– Ma nem kapsz kávét, – jelentette ki Henry.
– Csak nem futott tán ki? – kérdezte aggódva Bill.
– Nem.
– Azt hiszed talán, hogy ártana az emésztésemnek?
– Nem.
Bill arcát a harag vérhulláma öntötte el.
– Akkor hát igazán kiváncsi vagyok, miért nem akarsz nekem kávét adni?
– Spanker megszökött, – felelte Henry.
Minden sietség nélkül, mint aki hozzászokott a szerencsétlenséghez, Bill
elforditotta a fejét, hogy megszámolja a kutyákat.
– Hogy történt? – kérdezte apatikusan.
Henry vállat vont.
– Nem tudom. Hacsak Egyfülü nem rágta el a sziját. Ő maga nem tehette,
annyi bizonyos.
– Átkozott dög. – Bill komolyan és lassan beszélt, hangjában nyoma sem
volt annak a haragnak, ami benne dult. – Nem tudta kiszabaditani
önmagát, kiszabaditotta hát Spankert.
– No, Spankernak már semmi baja sincs. Azóta már nyugszik husz,
szanaszét szaladgáló éhfarkas beleiben, – ez volt Henry gyászbeszéde az
utolsó elveszett kutya fölött. Igyál egy kis kávét, Bill.
Bill ellenkezve rázta a fejét.
– No, igyál, – biztatta Henry, fölemelve a kávésbögrét
Bill félretolta a csészéjét.
– Akármi legyek, ha iszom. Azt mondtam, nem iszom, ha egy kutya is
hiányzik a csomóból – és nem is iszom.
– De igazán nagyon jó kávé, – csábitgatta Henry.
De Bill makacs volt s csak nyelte a száraz falatokat s nem öblitette le
egyébbel, mint Egyfülüre szórt, elnyomott szitkaival és átkozódásaival.
– Estére megkötöm őket ugy, hogy egyik ne érje el a másikat, – szólt
Bill, mikor ujra nekiindultak az utnak.
Alig haladtak száz yardnyira, mikor Henry, aki elől haladt, lehajolt és
fölszedett valamit, ami hócipőjéhez ütődött. Sötét volt, nem láthatta,
mi az, de megérezte a tapintásból. Hátrafelé dobta, hogy az ismeretlen
valami a szánkóra esett, onnan lecsuszott és megakadt Bill hócipőjében.
– Jó lesz az esti kötözködéshez, – szólt Henry.
Bill egy kiáltást hallatott. Ez volt minden, ami Spankerből megmaradt: a
bot, amellyel ki volt pányvázva.
– Megették szőröstől-bőröstől, – jelentette ki Bill. – A bot oly
csupasz, mintha lehántották volna, még a bőrszijat is lerágták mind a
két végéről. Fene éhesek ezek Henry, meglátod, bekapnak engem is, téged
is, mielőtt az utunk véget ér.
Henry dacos ellenkezéssel nevetett. – Ezen az uton még nem kergettek meg
a farkasok. De mentem én már különb veszedelmeken is keresztül és lám,
mégis itt vagyok. Több kellene ide, mint ez a pár alkalmatlan dög, hogy
végezzen velem, Bill, kedves fiam!
– Nem tudom, nem tudom, – mormogta Bill vésztjóslóan.
– Majd megtudod, ha minden baj nélkül eljutunk Mac Gurrybe.
– Nem hiszek én már semmiben, – makacskodott Bill.
– Beteg vagy, ez az oka mindennek, – jelentette ki Henry fölényesen. –
Kinin kellene neked, majd kapsz is, amint elérünk Mac Gurrybe.
Bill elégedetlenül morgott egyet erre a diagnózisra, aztán hallgatásba
merült. Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Kilenc órakor
kivilágosodott. Tizenkét órakor a látóhatár rózsaszinü lett a
láthatatlan naptól, aztán a fény szürkülni kezdett s három órával később
leszállt az éj.
Épp akkor történt, mikor a nap hasztalan erőlködött, hogy
felkapaszkodjék a láthatár széle fölé, hogy Bill előszedte a puskát a
szánkó kötelei alól.
– Vigyázz, Henry, mig én elmegyek egy kicsit széjjelnézni.
– Jobb volna, ha itt maradnál, – ellenkezett Henry. – Csak három
töltényünk van és közben Isten tudja, mi történhetik.
– Ki nyöszörög most, – kérdezte Bill diadalmasan.
Henry nem felelt, fáradtságosan haladt tovább, gyakran visszapillantva a
szürke magányosságba, melyben barátja elveszett a szeme elől. Egy órával
később, hála a kerülőknek, melyet a szánkó kénytelen volt megtenni, Bill
megérkezett.
– El vannak szóródva szerte s a nyomunkban vannak, – mondta Bill, – s
egyuttal vadra is leskelődnek. Látod, mondtam, hogy ezek biztosak
felőlünk, de tudják, hogy még várniok kell, mig megkaphatnak s azalatt
megesznek mindent, amit elől-utól találnak.
– Azt mondod, hogy ezek azt _gondolják_, hogy biztosak felőlünk! –
vetette ellene Henry.
De Bill nem hallgatott reá. – Láttam egy párat közülük. Borzasztó
soványak. Bizonyosan nem ettek egy falatot se hetek óta, kivéve Frogot,
Fattyt és Spankert; és annyian vannak, hogy ez a félfogukra is kevés
lehetett. Nagyon-nagyon soványak. A bordájuk kiáll, mint a deszka, a
hasuk oda van száradva a gerincükhöz. Ugyancsak dühösek, mondhatom. Majd
megvesznek az éhségtől, meglátod!
Pár perccel később Henry, aki most a szánkó mögött haladt, lassu,
figyelmeztető füttyöt hallatott. Bill megfordult, körülnézett, aztán
nyugodtan megállitotta a kutyákat.
A szánkó háta mögött, a legutolsó hajlásból kibukkanva, teljes célt
mutatva, tulajdon azon a nyomon, melyet csak az imént hagytak hátra, egy
bundás, ösztövér alak lépegetett. Orrát a szánkónyom felé tartotta és
különös, oldalgó, erőtelen tartással lépegetett. Ha a szánkó megállt, ő
is megállt, fölfelé tartva fejét, s kitartóan nézte a fogatot és
orrlyukai rángatóztak, mikor megszimatolta az emberek és kutyák szagát.
– Egy nőstényfarkas, – mondta Bill.
Otthagyta a kutyákat, melyek lefeküdtek a hóba s hátrament barátjához s
ketten együtt nézték ezt a különös állatot, mely napok óta követte
nyomukat és elpusztitotta kutya-falkájuk felét.
Vizsgálódó kutatás után az állat egy pár lépéssel közeledett. Ez a
közeledés egypárszor ismétlődött, ugy hogy az állat alig volt száz
yardnyira tőlük. Itt megállt, fölfelé tartott fejjel, szorosan egy csomó
lúcfenyő mellett, szemével és szaglásával tanulmányozva a figyelő
férfiak fölszerelését. Valami különös sóvárgással figyelte őket, akár
egy kutya, de sóvárgásában semmisem volt a kutya ragaszkodásából. Olyan
sóvárgás volt ez, melyet az éhség nevelt, oly kegyetlen sóvárgás, mint a
tulajdon tépőfogai és könyörtelen, mint maga a hideg.
Nagyobb volt, mint egy közönséges farkas. Sovány, kiaszott formái azt
mutatták, hogy ez az állat egyike a legnagyobbaknak fajának példányai
között.
– Megvan két és félláb a válla magasságáig, – magyarázta Henry. – És
fogadok, hogy a hossza nem sokkal kevesebb öt lábnál.
– Különös szine van, – kritizálta Bill. – Sohse láttam még rőt farkast.
Mintha csak cinóberrel festették volna be.
Az állat éppen nem volt cinóbervörös. Bundája igazi farkasbunda.
Uralkodó szine a szürke, melyben bujkált valami gyönge-vöröses árnyalat,
árnyalat, mely eltünt, itt elővillant, ott elhalványult, ami inkább
olyan volt, mint valami hamis káprázat, most szürke, határozottan
szürke, aztán itt-ott megint halvány nyoma valami bizonytalan
vörösségnek, melynek nincs határozott neve.
– Akármi legyek, ha nem olyan, mint egy nagy szánkóhuzó hámos kutya, –
mondta Bill. – Nem csodálkoznék, ha egyszerre csak megcsóválná a farkát.
– Halló, te! kutya te, gyer ide! – kiáltott, – gyere ide, akárhogy
hivnak is!
– Nem is fél tőled, – nevetett Henry.
Bill fenyegetőleg rázta kezét a farkas felé és hangosan kiáltozott, de
az állat semminemü félelmet nem mutatott. Az egyetlen változás, mely
észrevehető rajta, az élénkség növekedése volt. Még mindig az éhség
kegyetlen sóvárgásával nézte őket. Ez a két ember hus volt az ő szemében
s ő éhes volt s ha merte volna, legjobb szeretett volna rájuk rohanni és
megenni őket.
– Nézd csak, Henry, – szólalt meg Bill, öntudatlanul halkitva hangját
amiatt, amit mondani akart, – három töltényünk van, az igaz, de ez
halálbiztos lövés lenne. Nem lehet eltéveszteni. Három kutyánkat
elpusztitotta, ideje volna végezni vele. Mit gondolsz?
Henry bólintott. Bill óvatosan csusztatta ki a puskát a szánkó kötelékei
alól. A puska már csaknem a vállán volt, de sohse jutott el oda. Mert
abban a pillanatban a nőstényfarkas oldalt ugrott az utból, be a
lúcfenyő-csoport mögé és eltünt a szemük elől.
A két ember egymásra meredt, Henry hosszasan és megértően füttyentett.
– Tudhattam volna, – korholta Bill önmagát, amint a puskát helyére
tette. – Ha már a farkas a táborba merészkedik, hogy a kutyákkal együtt
egyék, ismeri a lőszerszámot is. Mondom neked, Henry, ez a dög okozta
minden szerencsétlenségünket. Hat kutyánk volna három helyett, ha ez a
dög itt nem lábatlankodik. De azt is mondom, Henry, majd megmutatom én
még ennek a dögnek. Ahhoz nagyon is okos, hogy nyilt helyen lelőjem, de
én tuljárok az eszén és agyonlövöm lesből, ez olyan igaz, mint ahogy
Bill a nevem.
– Nehogy messzire elkóborolj ezért, Bill, – intette a társa. – Ha a
falka megtámad, az a három töltés annyi, mint három orditás a pokolban,
a dögök átkozottul éhesek s ha egyszer rádrohannak, meg is kapnak, Bill.
Ezen az éjszakán korán tábort ütöttek. Három kutya sem olyan gyorsan,
sem oly hosszu ideig nem tudta huzni a szánt, mint hat s a kimerülés
látható jelei mutakoztak rajtuk. Korán le is feküdtek, miután Bill előbb
utánanézett, hogy a kutyák olyan távolságban legyenek egymástól, hogy
egymás sziját el ne rághassák.
De a farkasok mind merészebbek lettek s az emberek többször felriadtak
álmukból. A farkasok oly közel bátorkodtak, hogy a kutyák szinte magukon
kivül voltak a félelemtől s a tüzet ujra meg ujra meg kellett rakni,
hogy a kalandor rablókat minél biztosabb távolságban tarthassák
maguktól.
– Hallottam tengerészektől, hogy a cápák utánausznak a hajónak, – kezdte
Bill, mikor visszamászott a takarók alá, egy ilyen tüzrakás után. – A
farkasok szárazföldi cápák. Jobban értik a mesterségüket, mint mi,
Henry. Nem azért járnak a nyomunkban ennyi ideig, mert ez jót tesz az
egészségüknek. Azért járnak, hogy megkapjanak bennünket. Biztosak benne,
hogy megkapnak bennünket, Henry.
– Annyi, mint ha már meg is kaptak volna, ha igy beszélsz, – válaszolt
Henry élesen. – Ha egy ember azt mondja, hogy elveszett, már el is
veszett. Téged félig már meg is ettek, ha igy beszélsz.
– Megettek ezek már különb embereket, mint te, meg én, – felelt Bill.
– Ugyan, hallgass már, egész beteggé teszel a nyöszörgéseddel.
Henry mérgesen fordult az oldalára s meg volt lepve, hogy Bill
haragjának semmi hasonló mozdulattal nem adja jelét. Bill nem szokott
máskor igy tenni, a gunyoló szavak mindig könnyen felingerelték. Henry
sokáig gondolkozott ezen, mielőtt elaludt volna s mikor szempillái
leragadtak s elszunnyadóban volt, ez a gondolat forgott még egyre
elméjében:
– Semmi kétség. Bill borzasztóan dühös. Holnap reggel ki kell őt
békitenem.