Sötét lucfenyőerdő állott mogorván a befagyott folyó mindkét oldalán. A
minapi szél megfosztotta a fákat fehér dérruhájoktól s ezek most,
mintegy egymásnak hajolva, sötéten és vésztjóslóan állottak a hunyó
világitásban. Mérhetetlen csend uralkodott a tájon. A tájék maga volt az
elhagyatottság, élettelen és mozdulatlan, oly kietlen és hideg, hogy
szelleme már nem lehetett a szomoruságé sem. Valami nevetés bujkált
benne, nevetés, mely borzasztóbb volt a szomoruságnál is, nevetés, mely
örömtelen volt, mint a sphinx mosolya, nevetés, mely hideg volt, mint a
fagy és mintegy része a csalhatatlanság bősz marconaságának. Az
örökkévalóság uralkodó és érthetetlen bölcsesége nevetett az élet
hiábavalósága és az élet erőlködései felett. A Vadon volt, az a bősz,
dermedt szivü Északi Vadon.
De mégis volt itt élet szerte a földön, dacos, csak azért is élet. Lent,
a befagyott vizmederben egy farkaskutya-fogat küzködött. A kutyák durva
prémbundáját belepte a dér. Leheletük párája megfagyott a levegőben,
amint kigőzölgött szájukon és gomolyogva ülepedett bundájukra,
jégkristályokat alkotván. A kutyákon bőrheveder volt s bőristráng
kötötte őket a szánhoz, amelyet huztak maguk után. A szánnak nem volt
talpa. Erős nyirfakéregből készült és egész alapjával a havon feküdt. A
szánkó eleje fölfelé csavarodott, mint egy tekercs, hogy letapossa és
lenyomja a hó áradatát, mely mint egy hullám elboritotta a szánt. A
szánon, jó erősen megkötözve, hosszu, keskeny, téglaalaku láda volt. Még
más holmi is volt a szánon. Takarók, egy fejsze, egy kávésbögre, egy
serpenyő, de mindenen uralkodott, a legtöbb helyet elfoglalva, a
hosszukás, keskeny, téglaalaku láda.
A kutyák előtt, bő hócipőiben, vesződött egy ember. A szán hátuljánál
egy második. A szánon, a ládában feküdt egy harmadik ember, akinek
vesződsége örökre elmult, – egy ember, akit a Vadon legyőzött, megvert s
aki eztán nem mozdul és nem küzködik többé soha. A Vadon nem szereti a
mozgást. Az élet maga is sérti a Vadont, mert az élet: mozgás s a Vadon
arra törekszik, hogy elpusztitsa a mozgást. Kihajtja a nedveket a
fákból, hogy megdermedjenek hatalmas szivük mélyéig. De legvadabbul és
legborzasztóbban üldözi a Vadon az embert, összetöri és maga alá
tiporja, – az embert, aki az élet legnyugtalanabbja és aki örökös
lázadásban él ama gondolat ellen, hogy minden mozgásnak a mozgás
megszünésében kell végződnie.
De a szán előtt és mögött, meg nem félemlitve és rettenthetetlenül,
küzködött az a két ember, aki még nem volt halott. Testüket prém és
lágyan cserzett bőr boritotta. Szempillájukat, arcukat, szájukat ugy
belepték megfagyott leheletüknek kristályai, hogy vonásaik nem voltak
kivehetők. Ez olybá tette őket, mintha kisérteties álarcot öltöttek
volna, egy kisérteties világ lakói valami szellem temetésénél. De ez
álarc alatt mégis emberek voltak, áthatolóban az elhagyatottság, gúny és
csend eme földjén, apró kalandorok óriási kalandokra hajlandóan,
nekivetve magukat egy világ hatalmának, mely olyan idegen, ellenséges és
élettelen volt, mint a tér végtelensége.
Minden szó nélkül haladtak, lélegzetükkel takarékoskodva. Köröskörül
csend volt, csaknem érezhető és tapintható csend, mely ugy ránehezedett
elméjükre, mint ahogy a mély viz több atmoszférányi nyomása ránehezedik
a buvár testére. Rájuk nehezedett a véghetetlen pusztaság sulyával és a
megmásithatatlan végzet erejével. Behatolt elméjük legkisebb zugába is,
kipréselve onnan, mint szőlőből a mustot, minden hamis lelkesedést,
emelkedettséget és tulságos önbecsülést, amig végre látták, hogy mily
végesek és kicsinyek, parányok és porszemek, gyönge képességekkel és
csekély bölcseséggel mozogva a vak erők és elemek titáni játékában.
Óra, óra után mult. A rövid, naptalan nappal gyönge fénye hunyóban volt,
mikor gyönge kiáltás hallatszott a mozdulatlan levegőben. A kiáltás
felszállt magasra gyors rohanással, mig elérte legmagasabb hangját, ahol
megmaradt lüktetőn és feszülve, aztán lassan elhalt. Egy elveszett lélek
siráma lett volna, ha nem hallatszik ki belőle valami szomoru szilajság
és éhes, mohó vágy. Az elől haladó férfi hátraforditotta fejét, mig
szeme nem találkozott a hátul baktató férfiéval. És aztán, a hosszukás
ládán keresztül, bólintottak egymás felé.
Egy másik kiáltás hasitotta a levegőt tűhegyszerü élességgel. Mindkét
ember tudta, honnan jön a hang. A hátuk mögül jött, valahonnan a
hópusztaságból, melyen ép az imént jöttek keresztül. Egy harmadik
kiáltás válaszolt, ez is a hátuk mögül és balra a második kiáltás
helyétől.
– Ezek utánunk jönnek, Bill, – mondta a férfi, aki a szánkó elején
haladt.
Hangja rekedten és valószinütlenül hangzott s érezhető erőlködéssel
beszélt.
– Kevés a hus, – felelt a másik. – Napok óta nem láttam nyul nyomát.
Ezután nem beszéltek, bár fülük figyelte az elnyujtott kiáltásokat,
melyek egyre felelgettek egymásnak a hátuk mögül.
A sötétség beálltával a kutyákat egy csomó lúcfenyőhöz vezették a folyó
partján és tábort ütöttek. A koporsó, a tüz mellett, szolgált asztal és
szék gyanánt. A farkaskutyák egy csomóban a tüz tulsó oldalán
civakodtak, morogtak egymás között, de nem mutattak hajlandóságot arra,
hogy elcsavarogjanak a sötétbe.
– Ugy látszik, Henry, ezek nagyon is közel húzódnak a tüzhöz, –
magyarázta Bill.
Henry a tüz felé hajolva és a kávésbögrét egy darab jéggel a tüz fölé
állitva, bólintott a fejével. Nem szólt egy szót sem, mig el nem
foglalta helyét a koporsón és enni nem kezdett.
– Tudják, hol vannak biztonságban, – mondta. – Inkább ők esznek, semhogy
őket egyék. Ezek a kutyák okos dögök.
Bill rázta a fejét. – Nem hiszem, hogy azok.
Pajtása kiváncsian nézett rá. – Most mondod életedben először, hogy nem
okosak.
– Henry, – szólt Bill s elgondolkozva rágta a babot, ami vacsorájuk
főfogása volt, – láttad, hogy marakodtak a kutyák etetéskor?
– Jobban, mint máskor szoktak, – hagyta rá Henry.
– Hány kutyánk van, Henry?
– Hat.
– Jó, Henry… – Bill elhallgatott egy pillanatra, hogy mondanivalója
nagyobb jeletőségünek tünjék fel. – Amint mondtam, Henry, hat kutyánk
van. Hat halat vettem elő a tarisznyából. Egy halat adtam minden
kutyának és mégis, Henry, egy kutyának semmi sem jutott.
– Rosszul számoltál.
– Hat kutyánk van, – ismételte a másik szenvedélytelenül. Hat halat
vettem elő. Félfülünek nem jutott. Aztán vettem ki a tarisznyából még
egyet s azt adtam neki.
– Csak hat kutyánk van, – mondta Henry.
– Henry, – szólt ismét Bill, – nem mondom, hogy mind a hét kutya volt,
de én hétnek dobtam halat.
Henry felhagyott az evéssel s a tüzön keresztül pillantva, megszámolta a
kutyákat.
– Most csak hatan vannak, – mondta.
– A hetedik elszaladt a havon keresztül, – felelte nyugodt biztosságggal
Bill. – Heten voltak, tudom.
Henry sajnálkozva nézett rá, aztán megszólalt:
– Nagyon örülnék, ha már tul lennénk ezen a kiránduláson.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Bill.
– Ugy, hogy ez a koporsó itt nagyon is ránk nehezedik és hogy te már
kisérteteket látsz, Bill.
– Én is gondoltam már erre, – válaszolta Bill komolyan. És épp ezért,
mikor a _hetediket_ láttam megfutamodni, a hóra néztem és megláttam a
nyomait is. Aztán megolvastam a kutyákat, hatan voltak. A nyomok még
most is ott vannak a hóban. Ha látni akarod, megmutathatom.
Henry nem felelt. Hallgatva evett, mig végre befejezte lakomáját s
tetejébe megivott még egy csésze kávét. Megtörölte a száját a keze
fejével s megszólalt:
– Hát azt gondolod, hogy az a hetedik…
Szomoruan dacos, hosszu, jajgató kiáltás tört elő valahonnan a sötétből
s félbeszakitotta szavát. Elhallgatott, hallgatódzott, azán kezével a
hang irányába mutatott:
– … azok közül való?
Bill rábólintott. – Akármi legyek, ha nem az. Nem vetted észre, milyen
lármát csaptak a kutyák?
Kiáltás kiáltás után hangzott, hosszan felelgetve, fölverve s valóságos
pokollá téve az erdő csöndjét. Köröskörül minden irányból fölhangzott a
kiáltás s a kutyák félelmükben összeverődtek s oly közel huzódtak a
tüzhöz, hogy szőrük megperzselődött a nagy hőségben. Bill megrakta a
tüzet s pipára gyujtott.
– Bökd ki, amit mondani akarsz, – szólt Henry.
– Henry… – és Bill elgondolkozva szivta pipáját, mielőtt tovább beszélt
volna, – Henry, arra gondoltam, mennyivel boldogabb ő, mint amilyen te,
vagy én valaha is leszünk.
Lefelé tartott hüvelykujjával a harmadik emberre mutatott, aki abban a
ládában feküdt, melyet ők székül és asztalul használtak.
– Te meg én, Henry, ha megdöglünk, beérjük annyival, ha egy csomó követ
raknak ránk, hogy a kutyák ki ne ássák a testünket.
– De nekünk nincs se pénzünk, se rokonságunk, se semmi egyebünk, ami
neki mind volt, – szólt Henry. – Nem kivánhatjuk, hogy holtunk után ily
messzire elszállitsanak.
– Amit nem értek, Henry, az az, hogy egy ilyen legény, mint ez is itt,
aki lord, vagy mi a csuda a hazájában s akinek sohse fájt a feje
ennivaló, vagy a gunya miatt, mi az ördögnek jött ez ide kinlódni,
tülekedni az Isten háta mögé. Ez az, amit nem értek, Henry.
– Elélhetett volna száz esztendeig is, ha odahaza marad, – hagyta rá
Henry.
Bill szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta a dolgot s beszéd
helyett a sötétségre mutatott, mely falként övezte őket köröskörül. A
vak sötétségben semmiféle alakot nem lehetett látni, csak egy pár szem
fénylett feléjük tüzesen, mint az eleven parázs. Henry fejével egy
második, aztán egy harmadik pár szemre mutatott. Fénylő szemek gyürüje
vette körül a tábort. Néha-néha egy-egy pár szem megmozdult, vagy
eltünt, hogy egy pár perc mulva ujra megjelenjék.
A kutyák nyugtalansága növekedett s a hirtelen félelem áradatában,
eszeveszetten menekültek a tüz innenső oldalára, csuszva-mászva,
összekuporodva az emberek lábainál. A tolongásban az egyik kutya
fölfordult s a tüz szélire esett s fájdalmában és félelmében ugatott,
mikor égett bundájának szaga betöltötte a levegőt. Ez a mozgás arra
inditotta a szemek gyürüjét, hogy nyugtalanul megmozduljanak egy
pillanatra és visszahuzódjanak egy kicsit, de ujra letelepedtek, amint a
kutyák elcsendesedtek.
– Henry, milyen szerencsétlenség, hogy kifogytunk a töltényekből.
Bill elszitta a pipáját és segitett Henrynek kiteregetni a szőrméből
való ágyat és takarókat azokra a fenyőágakra, melyeket még vacsora előtt
fektettek a hóra. Henry nyögött s kezdte kifüzni őzbőrcipőit.
– Hány töltényünk maradt?
– Három, – volt a felelet. – De bár volna háromszáz. Majd megmutatnám
ezeknek…
Dühösen rázta öklét a fénylő szemek felé és őzbőrcipőjét a tüz elé
állitotta.
– Szeretném. – folytatta, ha ez a nagy hideg alábbhagyna. Már két hete,
hogy ötven fokon alul van és szeretném, ha sohasem indultam volna el
erre az utra. Nem szeretem ezt az egész mindenséget, igy, ahogy van.
Valahogy rosszul érzem magamat. S ha már benn vagyok a kivánságokban,
kivánom, bár már tul lennénk ezen a dolgon s ott ülnénk mind a ketten a
Mac Gurry-erősségben és játszanánk cribagget, az ám. Ez az, amit
kivánok.
Henry nyögött s bebujt az ágyába. Már szundikált, mikor pajtása hangja
felébresztette.
– Mondd, Henry, azt a hetediket, amelyik idejött és egy halat elkapott,
mért türték meg a kutyák maguk között? Mért nem marták ki? Ez az, ami
megzavar.
– Ugyan, ne törd annyit a fejedet, – volt az álmos válasz. – Még eddig
sohse voltál ilyen. Feküdj le, aludd ki magadat és holnap olyan vidám
leszel, mint a pinty. A gyomrod savanyu, ez az, ami megzavar.
A két ember aludt, mélyen lélegezve, egymás mellett a közös takaró
alatt. A tüz és a villogó szemek szorosabb gyürübe huzódtak a tábor
körül. A kutyák egy csomóba verődtek a félelemtől, néha-néha
fenyegetőleg morogva, amint egy-egy pár szem nagyon is közelre
bátorkodott. A lárma oly nagy lett, hogy Bill felserkent. Óvatosan
kimászott az ágyból, hogy Henryt föl ne zavarja és megrakta a tüzet.
Amint a tüz fellángolt, a szemek gyürüje is tágult. Bill pillantása az
összeverődött kutyákra esett. Hihetetlenül megdörzsölte a szemét s
jobban megnézte őket. Visszamászott a takaró alá.
– Henry, – szólalt meg. – Oh, Henry.
Henry nyöszörgött, amint felébredt.
– Mi bajod megint?
– Semmi bajom nincs. Csakhogy megint heten vannak. Most számoltam meg
őket.
Henry nyögött egyet, jelezve, hogy tudomásul vette a dolgot, aztán egy
horkolással ismét mély álomba merült.
Reggel Henry ébredt föl elsőnek s ő volt az, aki kihuzta pajtását az
ágyból. A nappal még messze, még három órányira volt, noha már hat óra
mult s Henry a sötétségben elkészitette a reggelit, mialatt Bill
összegöngyölta a takarókat s előkészitette induláshoz a fogatot.
– Mondd, Henry, – szólalt meg hirtelen, – hány kutyánk is van nekünk?
– Hat.
– Nem jól tudod, – jelentette ki Bill diadalmasan.
– Megint hét? – kérdezte Henry.
– Nem, csak öt. Egy elszaladt.
– A pokolba is! – kiáltott Henry mérgesen s abbahagyta a főzést, hogy
megszámolja a kutyákat.
– Igazad van, Bill, – mondta végre. – Fatty elszökött.
– Pedig ugy ment, mint az olajozott istennyila, ha egyszer nekiindult:
még a pora se látszott.
– Nincs szerencsénk, – mondta Henry. – Fogadok, hogy a farkasok élve
falták fel s ugatott még akkor is, mikor lecsuszott a torkukon. Hej, az
átkozottak!
– Mindig buta egy dög volt, – mondta Bill.
– Akármilyen buta volt is, olyan buta kutya nincs, amelyik öngyilkos
tudna lenni. – Végignézett a fogat megmaradt kutyáin s birálóan
szemügyre vette mindenik állat feltünő tulajdonságát. – Fogadok, hogy
ezek között nincs olyan buta!
– Bottal se lehetne őket a tüztöl elkergetni, – bólintott rá Bill. –
Mindig mondtam, hogy Fatty nem tisztességes kutya.
Ez volt a sirfelirata egy kutyának az északföldi utakon, sok kutyáé, sok
emberé még ennél is szegényesebb.