Ez a nap szerencsésnek igérkezett. Nem tünt el egy kutya sem az éj
folyamán és a két férfi nekiindult a csöndnek, sötétségnek és hidegnek
olyan szivvel, mely csaknem könnyünek volt mondható. Ugy látszott, Bill
elfelejtkezett előző esti balsejtelmeiről és még tréfálkozott is a
kutyákkal, mikor azok az utnak valami zökkenős részén fölboritották a
szánt.
Rettenetes fölfordulás volt. A fölfordult szán egy fatörzs és egy nagy
szikla közé szorult s ki kellett fogniuk a kutyákat, hogy eligazithassák
a gabalyodást. A két férfi a szán fölé hajolt s próbálta
helyreránditani, mikor Henry észrevette, hogy Egyfülü eloldalgott.
– Egyfülü! ide! – kiáltott fölegyenesedve s a kutya felé fordult.
De Egyfülü nekirontott a hónak, mély lábnyomokat hagyva maga után. Ott,
a hóban, a szánkó vágta csapáson ült a nőstényfarkas és várakozott reá.
Amint Egyfülü a farkashoz közeledett, egyszerre óvatos lett. Gyorsasága
óvatos, tetszelgő közeledéssé változott, aztán a kutya egyszerre
megállt. Óvakodva, kétkedően és mégis sóvárogva nézte a farkast. Az
mintha ránevetett volna: rávicsoritotta, inkább kedveskedve, mint
fenyegetően, fehér fogait. Egy pár lépést tett Egyfülü felé játékosan,
aztán egy helyben maradt.
Egyfülü is közeledett, még mindig gyanakodva és óvatosan, fülét, farkát
hegyezve, fejét magasra tartva.
A farkas orrához akarta dörzsölni az orrát, de a nőstényfarkas játékosan
és csalogatóan ugrott vissza. Valahányszor Egyfülü közeledett, a
nőstényfarkas mindannyiszor hátraugrott. Lépésről-lépésre csábitotta az
emberi társaság biztonságából. Egyszer, mintha valami homályos
figyelmeztetés merült volna fel elméjében, Egyfülü hátrafelé forditotta
a fejét s visszanézett a felfordult szánra, fogatbeli társaira s a két
emberre, aki egyre hivta őt.
De bármilyen figyelmeztetés is élt elméjében, azt mind elzavarta a
nőstényfarkas, aki most feléje közeledett, orrát szimatolta egy röpke
pillanatra s Egyfülü közeledésére ujra elkezdte csábitó visszavonulását.
Ezalatt Billnek eszébe jutott a puskája. De az mélyen lent volt a
fölfordult szánkó alatt s mig Henry segitette a rakományt helyrerakni,
Egyfülü és a nőstényfarkas nagyon is közel voltak egymáshoz s a távolság
nagyon is nagy volt ahhoz, hogy megkockáztathassa a lövést.
Későn bánta meg Egyfülü a tévedését. Mielőtt még tudhatták volna, miért,
a két férfi látta, hogy Egyfülü megfordul s hanyatt-homlok rohan
feléjük. És akkor, derékszögben rohanva a szánnyom felé és elvágva
Egyfülü utját, egy tucat sovány és szürke farkas rohant a havon
keresztül. Ebben a pillanatban a nőstényfarkas tartózkodása és
játékossága eltünt. Egy horkantással Egyfülünek ugrott. Egyfülü ellökte
őt a vállával és utja el lévén vágva, irányt változtatott és
körbefutott, hogy visszatérhessen társai közé. Mind több és több farkas
tünt elő és csatlakozott az üldözőkhöz. A nőtényfarkas egy ugrásnyira
haladt Egyfülü mögött és végig megtartotta ezt a távolságot.
– Hová mégy? – kérdezte hirtelen Henry s társa karjára tette kezét.
Bill lerázta magáról. – Nem türöm tovább, – mondta. – Nem kapják meg
Egyfülüt, ha addig élek is.
Puskával a kezében az uttal határos bozótba vette be magát. Világos
volt, hogy mi a szándéka. A szánkót annak a körnek középpontjául véve,
melyet Egyfülü megtenni kényszerült, Bill ugy gondolta, hogy elérheti e
körnek egy pontját és megelőzheti az üldözőket. Lőfegyverrel az oldalán,
teljes napvilágnál, talán elijesztheti a farkasokat és megmentheti a
kutyát.
– Hé! Bill! – kiáltott utána Henry. Vigyázz!
Henry leült a szánra és várakozott. Semmi egyéb tennivaló nem maradt
számára. Bill már eltünt a szeme elől, de itt, majd ott, előtünve, majd
meg eltünve a bozót és az elszórtan álló fenyők törzse között, látni
lehetett Egyfülüt. Henry ugy látta, hogy Egyfülü helyzete reménytelen. A
kutya teljesen átérezte a veszedelmet, de a külső körön futott, mig a
farkasfalka a rövidebb és belső kört futotta meg. Arra gondolni sem
lehetett, hogy Egyfülü elhagyja üldözőit maga mögött, hogy átvágjon a
körön s ugy érje el a szánt.
Az üldözött és üldözők vonala gyorsan közeledett egy pont felé. Henry
tudta, hogy valahol a hóban, fák és bozótok sürüjében a farkasfalka,
Egyfülü és Bill összetalálkozik. Hamar, sokkal hamarabb, mintsem várta
volna, ez is bekövetkezett. Egy lövést hallott, még két lövést, rövid
egymásutánban, és tudta, hogy Bill kifogyott a municióból. Aztán
rettenetes mozgás és üvöltés kitörését hallotta. Megösmerte Egyfülü
fájdalom- és rémület-orditását, aztán farkasüvöltést hallott, egy
sebesült farkasét. Ennyi volt az egész. Hallgatás telepedett megint az
elhagyott tájra.
Hosszu ideig ült a szánon. Nem kellett a tett helyre mennie, hogy
megtudja, mi történt. Tudta, mintha ott történt volna minden a tulajdon
szeme előtt. Egyszer hirtelen felugrott s gyorsan kivette a fejszét a
szánkó kötelékei közül. Aztán megint leült s magában töprengett. A két
megmaradt kutya remegve lapult meg lábánál.
Végre fölkelt fáradtan, mintha minden ruganyosság elhagyta volna testét
és kezdte befogni a kutyákat a szánba. Egy kötelet vetett a vállain
keresztül, magát is befogta a szánba és együtt huzta a kutyákkal a
terhet. Nem jutott messzire. Alig hogy sötétedni kezdett, sietve tábort
ütött és gondoskodott bőséges tüzrevalóról. Megetette a kutyákat,
megfőzte, megette a vacsoráját s megvetette az ágyát szorosan a tüz
mellett.
De nem sok öröme volt az alvásban. Még le sem hunyta a szemét, a
farkasok nagyon is közel huzódtak ahhoz, hogy biztonságban lehetett
volna. Már nem kellett megerőltetnie a szemét, ha látni akarta őket.
Egész közel voltak a tüzhöz és őhozzá, szük körben, világosan láthatók a
tüzfényben, fekve, ülve, hason csuszva, vagy eloldalogva. Némelyik még
aludt is. Egyik-másik karikába huzódott a hóban, akár egy kutya, alva,
mikor az alvás nyugalma nem adatott meg az embernek.
Henry lángolni hagyta a tüzet, mert tudta, hogy egyedül ez védelmezi
testét az éhes fogak ellen. A két kutya szorosan mellette állt, egyik az
egyik, másik a másik oldalán, feléje hajoltak, mintegy védelmet kérve,
vinnyogva és üvöltve, kétségbeesetten vonitva, valahányszor egy-egy
farkas túlságosan közel merészkedett. Ilyen pillanatokban, ha a kutyák
vonitottak, az egész kör megélénkült, a farkasok felültek, lábra álltak
s előre bátorkodtak s a vonitás és üvöltés egész kara harsogott Henry
körül. Aztán a kör megint megnyugodott, a farkasok lepihentek és
egyik-másik tovább folytatta megszakadt szunditását. De a körben
folytonos volt a hajlandóság, hogy közelebb nyomuljon a férfihez.
Nyomról-nyomra, vonalról-vonalra, emitt is, amott is csuszott egy farkas
a hasán, a kör egyre szükült s a fenevadak már csaknem ugrásnyi
távolságban voltak. Ilyenkor Henry felkapott egy tüzes üszköt s a falka
közé hajitotta. A falka gyorsan visszavonult, haragos üvöltözés és ijedt
vonitás kiséretében, ha a tüzes fadarab eltalált és megperzselt egy-egy
nagyon is merész állatot.
A reggel kimerülten és megviselve találta Henryt, szemei égtek az
álmatlanságtól. Megfőzte a reggelijét és kilenc órakor, mikor a
világosság közeledtére, a farkasok hátrább vonultak, véghez vitte azt a
feladatot, amelyet éjszaka tüzött ki maga elé. Fiatal fákat vágott le s
ezeket keresztbe kötözte élő fák törzseire. A szánkó kötelékét emelőként
használva a kutyák segitségével a koporsót felvonta erre az emelvényre.
– Megkapták Billt, megkaphatnak engem is, de sohsem kaphatnak meg téged,
fiatal ember, – szólt, a fakoporsóban fekvő halotthoz beszélve.
Aztán megindultak. A könnyü szán baj nélkül haladt az engedelmes kutyák
után. Még a kutyák is érezték, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha
rövidesen elérik Mac Gurry erősséget.
A farkasok még bátrabbak voltak az üldözésben, mint valaha. Csöndesen
ügettek a szánkó nyomában, sorban jobbról is, balról is. Piros nyelvük
kilógott és horpadt oldaluk világosan mutatta minden mozdulatnál kiálló
bordáikat. Nagyon soványak voltak, merő bőrzsákok – csontvázra feszitve,
és izomkötegekkel ellátva, – oly soványak voltak, hogy Henry
csodálkozott, meddig birják még a futást s mikor esnek össze a hóban.
Nem mertek menetelni a sötétség beálltáig. Délben a nap nemcsak hogy
rózsássá tette a látóhatár alját, hanem ki is pillantott a látóhatár
fölött, látszott sápadt arany korongjának széle ott, ahol a horizont
vonala érinti a földet. Henry ugy fogadta ezt a látványt, mint kedvező
jelet. A nappalok hosszabbodtak. A nap visszatérőben volt. Alig hogy a
napkorong széle eltünt, Henry tábort ütött. Még volt egy pár világos óra
hátra és néhány szürkületi óra is s ezalatt Henry rengeteg fát vágott
ki, hogy legyen elegendő tüzrevalója.
Az éjszakával együtt megjött a rémület. Nemcsak a farkasok lettek
merészebbek, de az alvás hiánya is kinozta Henryt. A tüz mellett
guggolva, takaróit vállai köré vetve, a baltát térde közt tartva,
egy-egy kutyával a két oldalán, akarata ellenére is elszenderedett.
Egyszer csak fölriadt, nem egészen egy tucatnyi lépés távolságban, egy
nagy szürke farkas, a falka öregje, állott vele szemtől-szembe. És még
akkor is, mikor a férfi nézte, a bestia eltünődve nyujtózkodott, mint
valami lusta kutya, a férfi szeme közé ásitva, és olyan szemmel nézve
rá, aminővel csak a biztos zsákmányt nézhetik. – Ha most nem, majd
nemsokára, – ezt jelentette az állat biztos pillantása.
Ezt a biztonságot mutatta az egész falka. Valami huszat számolhatott meg
közülük, éhesen meredve rá, vagy nyugodtan szundikálva a hóban. A
farkasok gyermekekre emlékeztették Henryt, akik körülállják a teritett
asztalt s várják az engedelmet, hogy mikor kezdhetnek az evéshez.
Amint megrakta a tüzet, egyszerre olyan megbecsülést érzett a tulajdon
teste iránt, mint még soha. Nézte izmai játékát és csodálta ujjainak
nagyszerü mechanizmusát. A tüz világánál hajlitgatta ujjait, egyet
külön, majd mindegyiket, szétterjesztette ujjait, aztán szorosan és
gyorsan összeszoritotta. Álmélkodott a köröm formáján, szurkálta
ujjhegyeit, most erősen, most gyengén, birálva s eltünődve az
idegizgalmon, melyet a mozdulatok okoztak. Ez egészen elbüvölte őt és
egyszerre megszerette ezt a gyöngéd hust, mely oly szépen, simán és
szeliden dolgozott. S ekkor egy félő pillantást vetette a farkasok
gyürüjére, mely várakozóan huzódott köréje és a valóság
villámcsapásaként hatott rá az a gondolat, hogy teste, e csodálatos
test, ez az élő hus, nem más, mint ennyi meg ennyi ennivaló, ragadozó
állatok ragadmánya, arra való, hogy szétszaggassák, széttépjék éhes
fogaikkal, arra való, hogy táplálja farkasok testét, mint ahogy táplálja
a jávorszarvas, meg a nyul.
Csak azért ébredt fel, rezzent fel e szörnyü álmodozásból, mely olyan
volt, mint valami lidércnyomás, hogy maga előtt lássa a rőtbundáju
nőstényfarkast. Nem volt messzebb, mint hat lépésnyire tőle. A havon ült
és sóvárogva nézett reá. A két kutya vinnyogott, kurrogott, morgott
gazdája lábainál, de a nőstényfarkas ügyet sem vetett reájuk. A
nőstényfarkas a férfit nézte, aki néha viszonozta a tekintetét. A
nőstényfarkas most épen nem volt fenyegető. Inkább mohó sóvárgással
nézett a férfira, melyről Henry jól tudta, hogy ez a mohó éhség mohó
sóvárgása. Ő volt a hus, az ennivaló s látása fölizgatta a farkas izlelő
szerveit. A farkas szája tágra nyilt, nyála csorgott s nyalogatta
száját, előre örvendve az izletes lakomának.
Henryn görcsös félelem vett erőt. Hirtelen egy tüzes üszökhöz kapott,
hogy a farkashoz vágja. De alig nyujtotta ki a kezét, ujjai még körül
sem zárták a fadarabot, a farkas hátraugrott a sötétség biztonságába és
Henry tudta, hogy a farkas hozzá van szokva ahhoz, hogy meghajigálják. A
farkas kurrogott, amint hátraugrott s vicsoritotta fehér fogait, minden
sóvárgó kifejezés elmult róla s helyébe lépett a ragadozó állat
rosszindulata. Henry összerázkódott. A kezére pillantott, melyben a
tüzes üszök volt s észrevette a szoritó ujjak csodálatos ügyességét,
hogyan alkalmazkodtak a felület egyenlőtlenségéhez, meggörbülve a nyers
fa körül, csodálta kis ujját, mely közel lévén az üszök parázsló
végéhez, ösztönszerüen és érzékenyen huzódott vissza az ártó hőség elől,
és ugyanabban a pillanatban másik vizió is állt a szeme előtt: látta
finom és érzékeny ujját törten, zuzottan, tépetten a nőstény farkas foga
alatt. Még sohsem szerette testét ennyire, mint most, mikor
megtarthatása oly bizonytalanná és kétségessé vált. Egész éjjel égő
üszökkel hajtotta el az éhes farkasokat. Ha akarata ellenére
elszunnyadt, felébresztette a kutyák vinnyogása és szükölése. Megjött a
reggel, de most, először, a napfény nem tudta elüzni a farkasokat. Az
ember hiába várakozott arra, hogy eltünjenek. Ott maradtak körben a tüz
körül, a biztos birtoklásnak oly látszatával, mely csaknem
megsemmisitette a férfiben azt a bátorságot, mely a napvilág közeledtére
szülemlett meg benne.
Kétségbeesett kisérletet tett, hogy utját folytathassa. De amely percben
elhagyta a tüz nyujtotta menedéket, a legmerészebb farkas neki ugrott,
de elhibázta az ugrást. Henry megmenekült egy hátraugrással s az állat
fogai összecsappantak, alig hat hüvelyknyire csipőjétől. Most az egész
falka felkerekedett és rárohant és a tüzes üszkök jobbra-balra dobott
egész áradata tudta csak az állatokat megfelelő távolságban tartani.
Még nappal sem tudta elhagyni a tüzet, hogy friss tüzrevalót vághasson.
Husz lábnyira tőle egy hatalmas elhalt lucfenyő törzse magaslott. A fél
napot azzal töltötte, hogy a tábori tüzet lassanként a lucfenyőig
tolta-rakta, minden pillanatban készen arra, hogy egy féltucat égő
hasábot dobáljon ellenségeire. Mikor a tüzzel a fához ért, tanulmányozni
kezdte a környező erdőrészt, hogy ha kivágja a fát, az odaessen, amerre
a legtöbb tüzrevaló kinálkozik.
A következő éjszaka mása volt az előzőnek, azzal a különbséggel, hogy az
alvás szükséglete teljesen erőt vett rajta. A kutyák kurrogása már nem
költötte fel. Különben is a kurrogás egész éjjel hallatszott és
elkábult, álmos érzékei nem különböztették meg a kurrogás hangjának
élesebb és ijedtebb hangjait. Hirtelen ijedelemmel felébredt. A
nőstényfarkas alig egy rőfnyire volt tőle. Gépiesen, egy pillanatnyi
késedelem nélkül, égő üszköt dobott a farkas nyitott és kurrogó szájába.
A nőstényfarkas elugrott, fájdalmában vonitva, Henry, mialatt élvezettel
szivta be az égő hus és perzselt bunda szagát, látta, hogyan rázza a
farkas a fejét és hogy morog dühösen egy pár lépésnyivel odább.
Most, mielőtt elaludt volna, a jobb kezére egy égő fadarabot kötött.
Alig aludt egy pár percig, mikor a láng megperzselte bőrét s ő
felébredt. Néhány órát töltött igy el. Valahányszor felébredt, mindig
elüzte a farkasokat rájukhajigált üszkökkel, megrakta a tüzet és
megigazitotta kezén az égő fenyőfagörcsöt. Minden jó lett volna, de
eljött az idő, midőn keze már bizonytalanul kötözte meg az égő
fenyőhasábot. Amint szemét lehunyta, az égő fa is leesett kezéről.
Álmodott. Ugy tetszett neki, mintha Mac Gurry erődjében lett volna.
Meleg volt és barátságos és ő cribbaget játszott a gazdával. Aztán ugy
volt, mintha az erődöt megtámadták volna a farkasok. A bestiák már a
kapu aljában voltak s ő meg a gazda időnként abbahagyták a cribbaget,
hogy figyeljék és nevessék a farkasok hasztalan való erőlködését. És
aztán, különös álom! – egy roppanás hallatszott. Az ajtót betörték.
Látta, hogy árasztják el a farkasok az erőd nagy nappali szobáját. Ime!
egyenesen ő rá s a gazdának ugranak. Amint betörték az ajtót, lármájuk
növekedett és fülsiketitővé vált. Ez az üvöltés most bántotta Henryt.
Álma most hirtelen átcsapott valami másba, hogy mibe, azt nem tudta, de
az üvöltés ide is követte őt.
Fölébredt és az üvöltés valósággá vált. Üvöltés és vonitás hallatszott.
A farkasok rárohanóban voltak. Körülötte és rajta voltak. Az egyiknek
foga összekoccant karján keresztül. Ösztönszerüen a tüzbe ugrott s ugrás
közben érezte, amint éles fogak szakitják keresztül lábát. Most
megkezdődött a tüzi harc. Vastag keztyüi egy ideig megvédték kezét és ő
eleven szenet lapátolt velük minden irányban a levegőbe, mintha a tábori
tüz vulkánná változott volna hirtelen.
De ez nem tarthatott soká. Arca felhólyagzott a hőségtől, szemöldöke és
szempillája elperzselődött és lábai már nem birták a hőséget. Égő
üszökkel mind a két kezében a tüz szélére ugrott. A farkasok
hátrahuzódtak. Minden oldalon, ahová eleven parázs esett, a hó
sistergett és itt is, ott is egy-egy visszavonuló farkas vad ugrása,
horkanása és kurrogása tudatta vele, hogy üldözői ilyen eleven szénbe
botlottak.
Az égő hasábokat legközelebbi két ellenére hajitva, Henry a hóba dugta
füstölgő keztyüit, s maga is a hóba lépett, hogy lehütse forró lábait.
Két kutyája nem volt sehol és ő tudta jól, hogy a két kutya egy-egy
fogás volt azon az elnyujtott és régóta huzódó lakomán, mely Fatty
fellakmározásával kezdődött s melynek utolsó fogása valószinüleg ő
leend, a következő napok során.
– Még nem kaptatok meg! – kiáltotta vadul rázva öklét az éhes bestiák
felé; s hangjának hallatára az egész kör nyugtalanná vált, általános
kurrogás támadt s a nőstényfarkas a havon keresztül egész közel osont
hozzá és éhes mohósággal nézett rá.
Hozzálátott, hogy végrehajtsa tervét, mely az imént jutott eszébe. Nagy
körbe rakta a tüzet s a kör közepén lefeküdt, maga alá téve
alvókészségeit, hogy legyen, ami szárazon tartsa az olvadó hó dacára is.
Amikor a lángok menedéke között eltünt, az egész falka kiváncsian vonult
a tüz széléhez, hogy megláthassa, mi lett belőle. Eddig sohasem jöttek
ily közel a tüzhöz és most letelepedtek a tüz mellett szoros körben,
mint megannyi kutya, pislogva, ásitozva és nyujtóztatva sovány testüket
a szokatlan melegségben. Ekkor a nőstényfarkas leült, orrát egy csillag
felé hegyezve és elkezdett üvölteni. Egyik farkas a másik után
csatlakozott hozzá, mig végre az egész falka, hátsó lábain ülve, orrát
az égnek szegezve, vele együtt üvöltötte az éhség dalát.
Jött a hajnal és a napvilág. A tüz lángja alacsonyabbra lohadt. A
tüzrevaló kifogyott és ujat kellett volna szerezni. A férfi
megkisérelte, hogy kilépjen a lángok köréből, de a farkasok
nekirohantak, hogy szétszaggassák. A tüzes üszök elől félreugrottak
ugyan, de már nem szaladtak hátra. Hiába igyekezett elűzni őket. Amint
föladta a harcot és visszabotorkált a lángok körébe, egy farkas utána
ugrott. Az ugrás rövidebb volt a kelleténél és a farkas mind a négy
lábával a tüzbe esett. Rémült kiáltással hátrált s kurrogva csuszott
vissza, hogy mancsait a hóban hűsitgesse.
A férfi leült takaróiba burkolódzva, előregörnyedve. Teste csipőben
előrehajolt. Vállait elernyesztette, csüggedten s fejét térdeire hajtva
jelezte, hogy föladta a küzdelmet. Néha-néha fölemelte a fejét, hogy
lássa, mind hal el jobban, egyre jobban a tüz. A lángok és parázs köre
néhol megnyilt, a nyilások nőttek, a tüzrakások kisebbedtek.
– No, most már jöhettek, ha akartok, – mormogta. – Akárhogy lesz is, én
lefekszem és alszom.
Egyszer felébredt és a kör egyik nyilásánál, épp szemben vele, látta a
nőstényfarkast, amint merőn figyelte őt.
Kevéssel utóbb, neki óráknak tetszett, megint felébredt. Valami
titokzatos változás történt, oly csodálatos, amitől még jobban
felébredt. Valami történt. Először nem értette meg, Aztán egyszerre
kitalálta. A farkasok eltüntek. Csak a letaposott hó maradt utánuk, hogy
megmutassa, milyen közel voltak hozzá. Az alvás megint erőt vett Henryn
és teljesen urrá lett rajta. Feje leesett térdére, mikor hirtelen
felébredt.
Emberi hangokat hallott, szánok zötyögését, szerszámok zörgését,
szánkóhuzó kutyák élénk vinnyogását. Négy szán érkezett a folyómeder
felől a fák melletti táborba. Féltucat ember állta körül a haldokló
parazsak körében görnyedő férfit. Hasztalan igyekeztek öntudatra rázni,
lökdösni. Ugy nézett rájuk, mint egy részeg ember és különös, álmos
nyelven dadogott.
– Rőt nőstényfarkas… Bejött a kutyákkal az etetés idején… Először
megette a kutyák ételét… Aztán a kutyákat… Aztán megette Billt…
– Hol van lord Alfréd? – orditotta egyik ember a fülébe és durván
megrázva őt.
Lassan intett nemet a fejével… Nem, őt nem ette meg… Ott fekszik egy fa
tetején az utolsó táborhelyen.
– Halva? – kiáltott a kérdező.
– Egy ládában, – felelte Henry és türelmetlenül rántotta ki vállát a
kérdezősködő szorításából. – Hagyjatok… aludni… Oda vagyok… Ki vagyok
merülve… Jójcakát…
Szempillája rebegett, aztán szeme lezárult. Álla mellére esett. S amint
kényelmesen lefektették takaróira, horkolása már hallatszott is a fagyos
levegőben. De még más hang is hallatszott. Messziről és elhalón, nagy
távolságból a farkasfalka éhorditása hangzott. Elszalasztották a
zsákmányt s most futottak más zsákmány után.