bárót, a mint az uj tanitó elbeszélte a dolgokat; föltárom a temérdek
visszaélést, komédiát, hiuságot, csalást: de volt tekintetében valami
oly sötét, gunyos, feddő, tipró vonás, mely hallgatást parancsolt.
Bizonyosan arra emlékezett, hogy engemet tolvajságért és sikkasztásért
pereltek s csak az ő nemeslelküsége mentett meg a gyalázatos börtöntől:
s im most ezeket a hiu oszlopokat mégis be merném vádolni, a kiknek csak
az a bünök, hogy nagyitják azt a kicsit, a mit a szegények érdekében
tesznek, vagy nagyon magas kitüntetést várnak érette, rendjeleket, a
minőkkel némelyik alázatos és kevély ember melle tele volt és a minőkre
mindnyájan áhitoztak a kik ilyenekre még nem birtak eddig szert tenni.
Meg lehet mondta is magában a báró: te akarnál itéletet mondani ezek
fölött, a ki mindnyájánál bünösebb vagy; te akarnád ezeket itt
kicsufolni, a kit csak a szerencse juttatott e körbe; és te akarnál
nekem tanácsokat és oktatásokat adni…
Mélyen éreztem, hogy kezem, lábam, nyelvem kötve van és bár isten előtt
tisztán állok: nekem most nem lehet szólnom egy szót is. Várnom kell,
mig a maga idején és helyén mindeneket a maguk nevén nevezhetek meg.
Akkor mindent százszorosan kipótolok.
De a bárót; – ki oly éleseszü, tiszta látásu, kiméletlen itéletü,
igazságos ember volt ez előtt még csak pár hónappal, de héttel is – mi
korlátozza, hogy ugy ne beszéljen, a mint érez? Vagy volna valami
hatalom, a mi a szivet, lelket egyszerre hirtelen megváltoztatja és
rendeli, hogy a legbecsületesebb ember is egészen máskép cselekedjék,
mint azt az egyenesség magával hozná? Hogy bókoljon, mikor gunyolódnia
lehetne; dicsérjen, mikor feddeni tartoznék; és simogassa, ölelgesse
azt, a ki magában is beösmeri, hogy kilöketésre méltó? Az talán csak
lehetetlen!
Akarja azt az isten és van abban kedve, hogy ily alacsonyságok
történjenek még olyanok által is, mint a báró, a ki jó és nemes és ifju
még?
Kivertem a fejemből a szegény, örökös eminens öreg tanitó vádjait,
panaszait, tételeit, felvilágositásait, annyival is inkább, mert egy
szögeletben őt is ott láttam egy fiatal, hetyke alispánnal, a ki a
tanitó ur hosszu nyakravalójával játszott és táncoló lábaival az öreg
tanférfi térdeit rugdalgatta.
Láttam, hogy az öreg férfiu, ki az egész uton egyebet sem tett csak mind
panaszkodott és feddőzött, most mily boldogan mosolyog, tördeli a
kezeit, hogy egy alispán szóba állott vele és dicsekszik neki a
szövőszékeivel, felhajszolt tanköteleseivel s minta bikaborjuival.
Törekedtem én is vidámabb lenni, a mit a báró hamar észre vőn és jó
néven is vett.
A vacsora nagyszerü volt, majd éjfélig tartott – és a mint ma mondják és
irják a lapok – »felséges pohárköszöntésekkel füszereztetett.«
Különösen egy széles vállu, nagy, lapos orru, kidudorodott száju
alacsony emberke mondott rendkivül erős hangon számtalan pohárköszöntőt
igen nagy magasztalásokkal, melyeket az asztal végén, a hol én is ültem
az öreg tanitóval – sokan pirulva, bosszankodva, sőt nevetve és sértő
megjegyzések közt hallgattak.
– Ki ez az ifju ember? – kérdém egy vidéki polgármestertől, ki fölötte
mód bosszankodott, hogy ily alant helyre került.
– Ki? hát egy szemtelen, tolakodó fertálymágnás, egy megyei aljegyző, a
ki ezt a kis hivatalát is az orcátlankodásainak köszönheti. Hitvány
verseket ir miniszterre, főispánra, a grófokra; leirja őket hosszu,
vidéki levelekben mint oszlopembereket, a melyekre ő rátekerődzik, mint
lánc a keritésekre. Hallgassunk csak, most a vén uzsorás bárót dicséri…
No, no bolond… mondjad: elévülhetetlen érdemeid… feddhetlen hazafiságod…
áldozatkészséged, kimerithetlen bőkezüséged… istápja a megyei ügyeknek –
fényes árpádkori ősök utódja, nádorok sarja, királyok oszlopa – – No, no
pergesd bolond, pergesd…«
Egyszerre mindnyájan felállottak, kirugták a széket maguk alul és
sorban, mint gyónásnál, oda mentek az öreg báróhoz, ki mindenkivel
koccintott, némelyikkel kezet szoritott és hulló könyekkel, melyek
végetlenül tiszteletreméltóvá tették urias arcát – mondott köszönetet az
ifju aljegyző urnak.
Most meg mindenki ezt a fiatal urat dicsérte és hát még hogyan az én
polgármesterem:
– Laji, ma nagyszerüen kitettél magadért, isteni ember vagy, lángész.
Te, te maholnap alispán lész és egy szökéssel főispán. Csókollak.
– Maga bátyám uram mindenütt tulságos magasztalóm. Egy szép minta
bikaborjut adatok a városnak – de csak a kedves Mihály bátyám kedveért.
Hát sikerült? Mi? Jól ment?
– Teljességgel kedves Laji öcsém – de az ifju báróra is s a bárónéra s
az alispánra, a törvényszéki elnökre – a főispánra, ha nincs is itt –
tudod fukar, smutzig ember – de ne nézd, emeld föl, hátha megszégyenli
magát és nem szökik el mint mostanában is – a hivatalos ebédadás elől.
Tedd meg. Élhal a dicséretekért a komisz.
– Gondolunk valamit bátyám – hát sikerült? He he he…
S az ifju ember széles szájával folyvást mosolyogva és mindenünnen lesve
és követelve az elismerő dicséreteket – döcögött poharával helyére, mint
győztes, mint a kire minden szem sóvárogva fordul.
– Ezek igazgatják a megyét – szólt hozzám az öreg tanitó ur, mellettem
foglalva helyet, – mig én, a ki tizenkét éven át voltam első eminens,
jogot végeztem, filisofiát faltam, Kantot ettem, Hegelt vacsoráltam,
Fichtével sétáltam, Verbőczyvel intim voltam, egy nyomorult tanitó
vagyok, öt gyermekkel és sivár jövővel. Mit szól erre fiatal barátom?
Van ezen a földön igazság, erkölcs – mi? Van isten?
– Van – mondám hidegen.
– Majd megtanulja, hogy nincs. Adja ide a borát, maga látom ugy sem
iszik. Tegye ide azt a másik üveget is. Pakol barátom, pakol a cukorból?
Többet ér a bor, lelket ád, szivet gyógyit, helyre állitja az egyensulyt
ezen a megvesztegetett földi mérlegen. Tizenkét évig voltam első
eminens…
Nem igen hallgathattam reá, mert az aljegyző fölemelkedett és rettentő
erős basszus hangján megszólalt: Midőn… a nap alászáll, feltünik a
biborajku hajnal…
Mindenki az ifju báróra nézett – és Ádám egy szemvillanattal én reám.
A mi nekem legjobban feltünt a pohárbeszédben: az aljegyző ur eleinte
méltóságolta, nagyságolta, nagysádolta, önözte, magázta – a végén mikor
az emberek rettentő éljenzésekben kezdtek kitörni tegezte Ádám bárót. A
mennyi oszlop elképzelhető, egyház oszlopa, iskola oszlopa, megye
oszlopa, jog oszlopa, női erények oszlopa, lovagiasság oszlopa, a mezei
gazdászat oszlopa, a közmunka oszlopa, a felvirágzandó athletika
oszlopa, halászat, vadászat, irodalom, nemzetiség, haza, emberiség,
egyetértés, egyenlőség és szabadság – és még némely szép dolgok oszlopa
– ez mind-mind báró Ladár Ádám volt.
Én is oda mentem a csörömpölő, ujjongó vendégekkel a báróhoz – és
tartottam a poharamat.
Oda hajolt hozzám és a fülembe sugta:
– Várjon, elkisérem az édes anyjához. Juliska pompás leány lett…
Sokan azt gondolták, megölelt és megcsókolt és gratuláltak a nagy
szerencséhez, hogy ilyen barátom van.
Mikor a báróné Ő Nagysága is felköszöntetett és a nagy közönség az ő
igen tisztelt személye iránt is kifejezte a legnagyobb hódolatot a
fentebbi odacsörtetéssel és itt a koccintás helyett kézcsókokkal és mély
meghajlásokkal; mikor minden valamire való főbb ember megkapta a maga
éljeneit: a báróné intésére felkeltünk s a számtalan kisebb-nagyobb
termekbe eloszoltunk.
– Kedves barátom uram – fogott engemet körül három élemedett ember és
kért hogy vonulnánk félre egy szögletbe, a hol egyedül lehetünk – egy
kis bizodalmas kérésünk lenne Önhez.
– Én – kérdé egy kis görbe emberke igen nyájas kék szemekkel és a
szemöldöke fölött egy jókora holttetemmel – a maga édes atyjának
tanulótársa voltam, kedves barátom volt ő, még ugyan igen kedves barátom
és soha sem is fogom elfelejteni – én alszámvevő vagyok a megyénél,
Kormos Pál. Nem tetszett ura atyjának emliteni az én nevemet, Kormos
Pál, a ki sok galambot tart – –
Elfutott a melegség és a szégyen. Ugyan mit akarnak ezek?
– Tudom, öcsém uram is igen szereti. Oh szolgálhatok, ezer örömmel, csak
egyszer legyen szerencsém Tamásvárán. Ez itt hivataltársam, árvaszéki
ülnök Rétes Károly – és im itt Tollas Jakab nyugalmazott városi
pénztárnok. Önt uram az isten nagyon megsegitette – –
Egyszerre mind a három szivarral kinált és tüzzel.
– Az ifju báró fölötte jóindulatu ember lehet ugy-e?
– Igen.
– Lehet vele beszélni? Nem kevély?
– Nem gőgös? – kérdé Tollas ur kifeszitett nyakkal.
– Mert a mágnások jobbára lenézik a szegény embert – jegyzé meg Rétes
ur, élénk fejmozdulatokkal. Én is ösmertem atyja urát. Nagyon becsültem.
Sándor öcsém szakasztott atyja – ugy-e Jakab? Ugy-e Pali?
(Ezeket az urakat sem nem hallottam emlegetni, sem soha nem láttam
boldogult édes atyámnál.)
– Hej volna nekünk egy kis kérésünk – furta magát egészen mellém Kormos
Pál ur – vagyon nekem egy nyolc osztályt végzett fiam, ha azt ide
helyezhetnők a báró ur udvarába valaminek. Derék fiu, erősen szereti a
gazdálkodást, azért a tanulásban egy kissé gyenge is volt. Hej ha ide
tehetnők! Csak Ilyés öcsém mondana egy szót, egy kicsi igét a bárónak,
hogy Kormos Pál megyei alszámvevőnek (átadta névjegyét), a ki atyjának
igen kedves barátja és tanulótársa volt – vagyon egy derék, ügyes fia.
Kormos István, szeretne ide jönni – ispán… no mert a fiu nagyon életre
való. Oh, hogy megszolgálnám, minő galambokat küldenék.
Simogatott, cirogatott, hogy a kis emberke majd a mellényembe bujt.
– Hej, hej – sóhajtozá, fel-feltologatva szemölde fölött a holttetemét –
ha ide helyheztethetnők… ide ide.
Rétes Károly ur egy csomó irást vett ki belső zsebéből és busan elém
helyezte.
– El vagyok vádolva lelkem öcsém az alispán előtt – miért? egy semmiért,
nehány haszontalan száz forintokért. Ha az én kedves Sándor barátom élne
most, az ön édes atyja, oh akkor eligazitaná ő a bárónál, mert az öreg
báróval nagy barátok voltak, de isten elvette. Im azonban hagyott egy
lelkes fiat.
És nekem minden okmányt el kellett olvasnom szóról-szóra és meg kellett
reá hallanom a magyarázatokat.
– Hát nem igaz-e, lelkem, jó öcsém, hogy itt az én ártatlanságom tisztán
áll, de naptisztán? Csak egy kis jó információcskát a fiatal báró urnak,
az aztán megnyerheti az alispánt – és én akkor holtomig hű alattvalója
leszek kedves öcsém uramnak.
Ugyan tegye meg, látogasson meg; fiaim, nagy leányaim vannak. Jőjjön el
az édes anyjával, a kedves testvéreivel – – Hogy fognánk örvendeni. De
isten ugyse eljőjjön. Kocsit küldök, különben itt a báró hintaja – majd
elfelejtem. Csak egy kis, lelkes, jó információcskát kedves Sándor
öcsém, lelkem, galambom. Oh milyen lelki testi barátom volt az édes
atyja. Az volt ám a becsületes, tiszta lelkü ember. Gyémánt karakter,
egy Cátó. Megteszi édes öcsém, ugy-e megteszi? Hogyne tenné, hisz
Berzsenyi mondja: Csak sast nemzenek a sasok. Én most egy sok gyermekü,
szerencsétlen családapa egy ilyen dicső sas szárnya alá folyamodom.
Ujra megkinált szivarral és valami jóféle taplóval is.
– Nekem, de igazán nem tudom, mondjam-e? – állott most elő Tollas Jakab
nyugalmazott pénztárnok ur – csak egy parányi kis kérésem volna.
Csekélység. Ha édes atyja nem lett volna legjobb barátom s ha azt nem
látnám, hogy a tekintetes ur öcsém mily bent van a Nagyságos báró
családnál, de főkép az ifju méltóságosnál, ki maholnap excellenciás
lesz: hát egyet se szólnék, de igy készt az alkalom.
Itt a menháznál, avagy az uj iskolánál hallottam, szükség van egy hű,
értelmes és kauciós gondnokra. No én épen alkalmas lennék erre az
állásra. Tisztes hetven évem, ötven éves közszolgálatom és hogy
családtalan vagyok, hát egészen az ügy szentségének áldozhatnám
hátralevő éveimet – mondom, de persze protekció nélkül, ma csak
bélyegeket vesztegetünk. Ugyan elnyerhetném-e én ezt a kis állást?
Persze hogy el, ha a tekintetes ur öcsém beajánlana az ifju báró Ő
nagyságának bár. Elmondhat minden dicsérőt, tele marékkal, mert a ki
édes atyjának legbensőbb barátságát tudta kiérdemelni: az bizonyára
megállja a sarat.
Jött két három érdemrendes ur, egy elnök, egy képviselő s a
legnyájasabban vettek karjaikra: hogy Adám báróhoz vigyenek, a ki már
régóta keres mindenütt.
– Hol volt maga Sándor? – kérdé a báró egy könnyü köpenybe burkolózva. –
Csakhogy megkaptuk. Menjünk gyorsan édes anyjához.
S vitt az éjben, kerten, réten, szőlőn keresztül édes anyámékhoz.
A báró – oh nemes, magas szivü ifju ember volt – megölelte, megcsókolta
anyámat, azután oda állt Juliska elé, kezét nyujtotta és hosszan-hosszan
nézte húgomat.
Édes anyámékat szűkös, de tiszta, egészséges hajlékban találtam, jó
egészségben és vidámságban.
Ragyogott minden a tisztaságtól. Annyi volt a virág szobánkban – nem
hiába hogy kertészház volt valamikor – hogy ablak, asztal, almáriom,
sublát egy csupa virágerdő vala.
Anyám erőnek erejével azt akarta, hogy a báró nálunk vacsoráljon, holott
ez lehetetlen volt oly nagy vacsora után. Ám a báró leült és a mi
egyszerü ételeinkből ha keveset is, de evett és jó kedvvel.
Sohasem láttam ilyen derültnek. Minden testvéremnek tudott valami szépet
mondani, hogy azok nevettek, ugrándoztak, s a ruhájába csimpalykóztak.
Hogy az ágyon gitárt látott s megtudta, hogy Juliska játszik – csupa
udvarias jólelküségből bizonyosan – felkérte hugomat hogy játszék és és
–
Nagyon jó az isten, fölötte jó: az én édes jó anyámat annyi sirás,
nyomoruság, után dalolni hallottam a gitár mellett a báróval.
Későn-későn kisértem haza a bárót, mert alig tudott elszakadni tőlünk.
– Hogy megnőtt Juliska, milyen kedves, és tudja-e Sándor, milyen szép
leány! Sokszor eljövök magukhoz. Ugy-e szabad lesz te Sándor?…
XI.
A menyasszony megérkezik.
Nem tudom én, valjon a szegény embert az isten nem ugy teremtette-e,
hogy a legnagyobb csapások és veszteségek után is mindig higyjen – és
soha ne tanuljon? Nem adott-e csupa áldásból az égi gondviselés az
özvegyek és árvák szivébe, agyába csupán egy mákszemnyit abból a
kelesztőből, a mely a legédesebb álmokat adja, bátorságot, reményt,
teljes bizodalmat, s azt a csodálatos mámort, mely a legóvatosabb embert
is leveri? Vagy telik-e abban kedve a legfőbb hatalomnak, hogy az ész
egyszerre csak kiforduljon, – mint a gyenge ajtó szélvész idején –
sarkaiból s a tolvajok, gonosztevők számára tárva, nyitva hagyjon minden
fiókot, szekrényt, rejtegetett, takargatott kincset?
Hát az én anyám, az én okos, óvatos jó anyám, mikor magunkra maradtunk,
alig kérdezett valamit, hogy én mit csináltam; hogy éltem; most hogy
vagyok; bámultam-e a Bévárdiék alacsonysága miatt, hogy szinte börtönbe
kerültem s alig-alig hogy megszabadulhattam: hanem minden szava: oh be
kedves ifju ez a báró, micsoda egy gyöngyszív, de milyen ügyes, szép
ember, milyen jól állott rajta az a kis fekete köpenyeg, egész
megszakállasodott, egy kész férfi, de van is husz esztendős, nálamnál
három évvel bizonyosan több s hogy megnőtt, soha egy Ladár báró se volt
ekkora, meg ilyen deli szép férfi. S ma már másodszor van nálunk, de
milyen jó kedvvel…
Igy ment ez mámorosan, sebesen, hogy szegény anyám arcái kipirultak, a
szemei forogtak, égtek s mind szüntelen Juliskát nézte, mérte
tetőtől-talpig, a ki egy év alatt valóban, mintha négy évet szépült és
fejlődött volna. Rózsaszin ruhája mintha csak ugy lett volna öntve
karcsu, szép, magas termetére; szemei élénkebbek, nagyobbak lettek,
orra, mint apámé, kissé sasforma, de vékony, fehér szép orr; a közepén
egy kis emelkedéssel, mely mintha homlokát is magasabbá tette volna;
haja fekete, mint a szén és vastag; szemöldei dusak, hogy ilyen fiatal
leánykának a fele is elég lenne és keskeny kis ajkai pirosak mint a
megygy; s fogai fehérek, – mikor nevetett, szinte csillogók.
Anyám csak őt nézte, őt hallgatta, rám olykor-olykor vetett egy
pillantást. Valami egészen beszőtte világos elméjét. Nem ilyen volt ő
eddig –
Juliska se volt óvatosabb. Dalolt, gitározott, holott mindkettő felette
gyengén ment; a gitár hamisan, az ének elnyujtva, falusiasan minden
taktus nélkül és egyáltalán igen fátyolozottan.
De nem figyelmeztettem, gondoltam holnap, mikor elmulik a mámor: minden
máskép lesz. Kisebb testvéreim, mire a bárótól elváltam – már aludtak.
Magunk voltunk tehát, cak hárman. (Nem, nem – szégyen!)
Minden szó, minden kérdés: a báró Ádám báró.
Anyám, mintha mindent elfelejtett volna a multból, apám életéből:
kifogyhatatlan volt oly szerencsés történetek elbeszélésében, mikor az
isten egy-egy választottra tele marékkal szórja az áldást. Királyfiak,
hercegek, grófok fordultak elő, kik szegény polgárleányokat,
postamesterleányt, papleányt de sőt pásztorleányt választottak
feleségül.
– S mit akar ezekkel édes anyám – törtem ki végre némi haraggal.
– Mit? oh édes fiam, te, azt csak egy anya tudhatja. Az én eleim gazdag
emberek voltak, a Ferenciek főispánokkal voltak rokonságban.
– És?
– És hát fiam, ezt a báró is olvashatta, de hallhatta. Látszik a
beszédéből.
S Juliska és anyám összementek és boldogan nevettek.
– A báró keveset törődhetett a Ferenciek történetével –
– A Ladárok között gyolcsos tótokat is ösmertem fiam.
– Mi következik ebből?
– Mi? Az, hogy a Ferenci nemzetség nem áll hátrább a Ladároknál. Ez az
Erdőhát is valamely Ferenci birtoka volt egykor. Csippel-csuppal ették
meg, mint a tűz a nádat – a Ladárok. Igaz jószág fiam – azt szokták
mondani: nem vész el. Visszakerülhet az még.
Láttam, hogy anyám ma a legszélső határon is tulment; nehány szó után
vetkeződni kezdtem s pár perc mulva ugy tettem, mintha aludnám.
Most közdődött még a csöndes, susogó beszédben anyám és Juliska között a
báró ur égig magasztalása. Hogy szerette azt a paprikás csirkét (pedig
alig evett belőle egy szárnyacskát) – de a turós csusza hogy megnyerte
tetszését, pedig – susogá anyám büszkeséggel – otthon a sok német
szakács érti is mi a jó tészta, a magyar étel? Majd a palacsintát
Juliska, azt próbáld te meg, ordával, finom tejföllel, malozsával, rá
egy kis vaniliát. Szegény báró! mennyi rosszat megetetnek egy báróval.
Igazán örülök, hogy mindenből olyan jól evett. De hogy félt ettől a
Sándortól, alig merte megfogni a kezedet s te is olyan együgyü voltál,
hogy nem nyujtottad neki nyájasan, mikor láttad, hogy ő…
Észrevehették, hogy hallgatok – s elcsöndesedtek.
Juliska kezdte:
– A kék ruhámat holnap el kel vinnem a Hajnal leányokhoz, a fehér
csipkével. – Csak Oláh Laci ne jönne most el hozzánk – mondá az utóbbi
szavakat alig hallhatón.
– De az ünnepen, a holnapi iskolaszentelésen a kékben fogsz megjelenni.
Ah csak meg volna négy sor gyöngyöm – – atyád betegsége, meg a temetése
elvitte. Egyetlen gyürűm volna bár. Mit szól a báró, hogy te neked még
csak egy mákszemnyi smukkod sincs! – –
Hallottam, hogy anyám csöndesen zokog és siratja, hogy még csak egy
mákszemnyi smukja sincs – holott a Ferenciek – hires nemzetség…
Kezdett már bevilágitani a hajnal, nem kisérhettem édes anyámékat
tovább; aggódva, félve, mosolyogva, nevetve elaludtam.
Arra ébredtem fel, hogy két legkisebb testvérem ott feküsznek –
fejemnél, a másik lábamnál. Vidáman köszöntöttek, csókoltak és kináltak
azzal a nagy darab főtt kukoricával a mit kis kezükben tartottak.
– Sándor bácsi – csacsogott Jánoska, gömbölyü, barna arcát oda nyomkodva
arcomhoz – mit hoztál? Hoztál képet? a sárga nyőstén galamb megtojott –
– A fekete búbos társát elvitte a macska – értesitett a gyászról Marika
busan. A kertész itt járt és megkérte mamát ne haragudjék, hogy Sándor
bácsira fogta a galambot, mert nem Sándor bácsi lopta el, hanem a Dús
János meg a Pintér Marci.
– Aztán be is csukták őket – toldá meg Jánoska, végig hengergőzve a
mellemen.
– Mikor? – kérdém, nagyot kiáltva örömömben.
Édes anyám válaszolt, ki csinos reggeli főkötősen hozta be a kávémat:
– Megverte az isten a gonosz Dús Jancsinét, mert összeveszett a kertész
feleségével s elárulta – no menjetek ki gyerekek, hozzatok almát.
A reggeli hűs lég volt-e, vagy a gyermekek vidám zaja tette: szerettem
volna ugrándozni, nevetni, kiabálni, szivem annyira megtelt örömmel.
Egyszerre a régi jókedvü fiu lettem, a ki semmitől se fél s a kinek
kezét, lábát, nyelvét semmi sem köti többé. Ártatlan vagyok, tiszta
vagyok, becsületes vagyok, az egész világnak oda nézhetek a szeme közé
bátran, senki sem vádolhat tolvajsággal, sikkasztással.
Örömemet azonban hamar ketté vágta az a tény, hogy a lopást tanáraim
előtt magamra vettem. Most igy még gonoszabbnak, alattomosabbnak
tartanak.
– Ne sirj fiam – vigasztalt anyám, látva, hogy könyeim hullanak – az
isten mindeneket kivilágosit, bűn büntetlenül nem marad, de József is
kikerült a Pharaó börtönéből. Ugy volt édes fiam, hogy – de ne mutasd
iránta haragodat, bizd az istenre – – hogy Bévárdi csinálta az egészet
azon való bosszujában, hogy Pélen oda mondogattál neki. Dús Jancsi meg
az anyja felbiztatták a süket kertészt, hogy adjon fel tégedet, mert a
galambokat te loptad el. Az volt a cél, hogy te kiessél a báró
gráciájából. No nem hagyta az isten végkép rajtad száradni a szégyent,
forditott a bajon. De mégis – – Fiam, fiam, mennyit sirtunk. Mint a
kutyát ugy szóratott ki bennünket a báróné dühösen. Térden állva
könyörögtem neki – nem nem – még, bocsássa meg neki a jólelkü fiáért az
isten – még meg is rúgott. Hanem, hogy te visszamentél a báróhoz: minket
is visszaköltöztetett a báróné s azóta százszor jobb, mint volt. Talán
minden falat ételéből küldene, olyan kegyes. Éretted fiam mindent
elfelejtettem – de Bévárdit – száradjon le édes fiam ez a két szép fehér
karod – ha büntetlenül ereszted el. Ne ma, ne most még, de ha az órája
üt, mert bizonyosan fog ütni. Akkor mutasd meg, hogy Ferenci vér vagy,
az én fiam, és tipord szét, mint a szeméten túró férget. A kertészné
vallott ki mindent, a ki féltette a kasznárt Dús Jánosnétól. Igy került
ki az istentelen gonoszság. Megkaptad-e a levelet fiam?
– Én soha anyám egy sort sem.
– Hát a jegyző? De hisz komája Bévárdinak.
– De hát a báróék tudják anyám?
– Mindent tudnak fiam. Pünkösd másodnapján, mikor mentünk volna a
templomba: akkor derült ki a dolog. Az az akasztófára való Sötér Pista
volt a kasznár spiónja, a ki most gazda a munkások mellett. Mennyi
minden rosszat beszélt az itthon rólad, hogy részeges vagy, hogy
becsuknak, hogy megveretnek – hogy – – jaj fiam –
Im, hát e szavakra hegyesen, tisztességes kék ruhában, hosszu pálcával,
veres orral, az orcáján sürü kék buborcsékokkal, de kikent, hegyes,
fekete bajuszszal, vigyorogva állit be Sötér István ur.
– Hát a deák még az ágyban! Ne bántsa asszonyság, mikor haza kerültem a
katonaságból én is fél délekig elheverésztem a szénában, a réten, vagy a
hol gusztusosan pihenhettem. Hadd heverészszen. Nagy ur lesz ő belőle
még. Második Bévárdi. Mert a kasznár ur is azt beszélte ma reggel, még
hozzá minő magasztalásokkal, hogy: te Pista, az az Ilyés Sándor pompás
egy fiu, milyen becsülettudó, alázatos, igazi finom egy gyerek, ugy
szeretem, mint a legkedvesebb véremet, a Sárikámat tán nem szeretem
jobban. Hej Sándor! a maga napja is aligha fel nem virradt ám. Hanem azt
mondhatom, de tudja ön kedves asszonyság, hogy arra én is sokat tettem.
Én voltam, a ki dicsértem a kasznár urnál, a ki beszéltem a báróné ő
nagyságánál, hogy az ifjuság, hogy szereti Ilyés Sándort, micsoda nagy
mulatságot adott a tiszteletére. De mit dicsekedjem én itt, látja és
tudja az isten, hogy miket tettem én itt. Hát azért is legyünk jó
barátok; én is a kastélyhoz tartozom már, támogassuk egymást lelkesen.
Én a véremet adom magáért, mert tudom, hogy nem lesz háládatlan. Most is
egy kosár fain-fain sárga koránérő muskotály körtvét küldött a kasznárné
teinsasszony – én bizony nem tudom, hogy asszonyságnak-e, vagy Sándor
urfinak.
S nagy tüntetéssel beemelte a kosár körtvét, melyben egy névjegy is volt
a kasznár urtól, hogy holnap délután egy kis barátságos uzsonára jó
szivvel látja Ilyésné asszonyságot Sándor öcsémmel és Juliska hugommal.
Más tisztességes családok is fognak lenni. Várjuk.
Anyám elsápadt, majd elpirosodott a mint olvasta e sorokat a névjegyen;
nem mert se reám nézni, sem Sötér urra, nehogy elárulja mit gondol erre
az alázatos, barátságos szemtelenségre, csak lefedte egy kendővel a
szőlőlevelekkel csinosan betakart körtvét és halkan mormogta:
– Mondja meg Sötér uram a kasznár urnak, hogy a jót a jó isten jóval
szokta viszonozni. Én egy szegény özvegy asszony vagyok, a kitől mindent
elszedtek; nem is tudom mivel viszonozzam barátságát.