nyáron kasznár urékhoz, mert ugy hallottam – már hogy tiszta
egyeneslelkü ember vagyok, hát kimondom: Sárika kisasszony, ugy vettem
ki a tegnap estvéli szavakból, különösen jó indulattal van – hanem ha
megölnek se mondok többet.
Két-három pohár szilvóriumot ivott, a mit Juliska tett elébe egy csinos
kis fatálcán s még egyszer kijelentve, hogy itt valakinek a napja erősen
kezd fölfelé menni, de ugyan gyorsan, röptiben: eltávozott, lábaszárait,
mintha táncolna, folyvást ütögetve.
A hosszu nyomoruság, bánat és nélkülözések után, édes anyám igazán nem
tudta, mit csináljon. Ennek tulajdonitom, hogy erős ellenmondásokba
esett. De valjon nincsen igy más árva fiunak édes anyja is, a kit
sok-sok csapás ért s egyszerre csak szakadni kezd rá az áldás. És nem
kellene-e, hogy az ilyen asszony be fogja a szerencse sugara előtt a
szemeit és befogja a hizelgés édes szavai alatt füleit?
– Fiam – ragadta meg anyám kezemet – a szent irás mondja: a ki megtér,
idvezül. Ugy látszik az a gaz Bévárdi megtért; ha megtért, isten
téritette meg: legyen az ur akaratja.
– Nos anyám?
– Én Ferenci vér vagyok s ha te is az vagy, hát akkor nem hordod
szivedben a haragot s elmégysz ahhoz a kevély néphez Juliskával. Én nem
megyek. Nekik esik az keservesen, hogy meg kellett magukat alázniok,
mert tudom, hogy Bévárdi örömestebb hányna ki maga tulajdon kezeivel
bennünket, mintsem igy megjuhászodjék: de csak hadd törje a büne.
Elmentek. Ha isten csakugyan felhozta a napunkat, nem illenék, hogy mi
truccoljunk. Isten nem gyönyörködik a makacs lélekben. Apád is több jót
látott volna, ugy lehet, ha eltalálja a gonoszok nyelvét. Te fiam, kis
korodban is igy hitt apád – nagy farizeus vagy, no a farizeusok okos
emberek voltak: hát élj az eszeddel. Igaz, te Ilyés vagy s az Ilyések az
apádon kivül, még mind talpra estek, de én fiam Ferenci vér vagyok.
Anyám, ugy gondolom, folytatta volna még a Ferenci-vér magasztalását –
ha egy igen kedves körülmény azt félbe nem szakasztja.
Ádám báró nyitott be keztyüsen, lovagostorral, ugy öltözködve, olyan
elragadó öszhangzattal, a mint csak bárók tudnak, kik ezt már
születésükkel öröklik.
Szerencsémre már én is fel voltam öltözködve – és hozzá legjobb
ruhámban. De mi voltam én a báróhoz képest.
A ruha, a gyönyörüen álló, feszes kék kvekker, tündöklő fehérségü
nadrág, fényes lak-topán s a kigöndöritett fekete hollóhaj s kis
pofaszakáll és mohodzó fekete selyembajusz tette-e, vagy fölötte jó
kedve, vagy a mi virágos, sugaras boldog hajlékunk: de rendkivül csinos
volt Ádám báró.
Lehuzta keztyüjét s fehér, átlátszó fehér, kicsinyke, vékony kezeivel
sötét, göndör fürtjeit babrálgatta s ugy egyengette el magas, szép, okos
homlokán, hogy még hóditóbbnak lássék.
Mire való ez? nyomult e kérdés, mint valami kés szivembe.
És szegény Juliska is, hogy fel volt cifrázva. Hajában virág, nyakán
gyöngy (a Schwarcz pékné gyöngye), szép, csinos, bár nem fehér ujjain
gyürűk (mind a Schwarcz pékné gyürűi.)
Isten, jó isten! hogy örömed telhetik a szegény ember oktalanságában!
Hogy fölemeled – és – –
– Sándor, a mama hivat; gyorsan, valakinek be akar mutatni. Kérlek,
aztán ne nevess és ne szánakozzál szegény Ádámon. Rögtön otthon leszek
én is. De Juliska kisasszonynak kell valamit elbeszélnem a mai
iskolaszentelésről és hogy a templomban hova üljön. Rettentő sokan
leszünk; a mama az egész világot ide gyüjtötte s azt akarja, hogy ezt a
roppant tömeget én tartsam, mint egy bolond oszlop. Igen, ha segit
valaki.
S Juliska két keze már a báró ur két kezében pihent.
Égő agygyal, vergődő szivvel mentem át a báróné ő Nagysága
parancsolatára.
– Ilyés – ültetett le a báróné maga mellé kegyesen – magának egy ügyes
kis nővére van.
Megdöbbentem, felhőt láttam s éreztem a villám szelét.
– Igenis, méltóságos báróné, van egy kedves nővérem.
– S annak egy ifju mérnöksegéd, valami Oláh László nevü kedvese.
– Ezt még nem tudom. (Tehát ez az az Oláh Laci, kiről suttogtak.)
– Én tudom. Akarom, hogy itt a kastélyban történjék, ma délután az ő
eljegyeztetésök is, tiz más leányéval együtt, mert a tizenkettedik a
hercegnő lesz, Hohenau Matild hercegnő, az Ádám báró menyasszonya. Adja
ezt hirül édes anyjának s még ma a templomi szertartás előtt jelenjenek
meg előttem a vőlegénynyel. Ádám kitünő lett, maga Sándor jól viselte
magát. Itt a jutalom.
A ki egyetlen fiamhoz oly jó, oly hű és igaz volt, s a ki meg tudja
szavát tartani – a mi szinte példátlan az én gyakorlatomban: az
megérdemli tőlem, hogy életem e szebb órájában közelebb hozzam
családomhoz. Ádám 19 éves ma. Huszonhárom éves korában átveheti
birtokait, addig utazni fog magával édes Ilyés. Tanuljon egy kis jogot,
gazdászatot vagy a mit szeret, ösmerjen embert, világot, értse meg, minő
feladat vár reá; mi az, mikor valaki elnyeri az oszlop nevezetet, s
három év mulva itt, ezen a helyen, ezen a napon, őseim kastélyában
megtarthatja lakodalmát a hercegnővel.
Jőjjön, bemutatom a hercegnek s a hercegnőnek. Nagyon előkelő család.
Egyik ága souverain a német földön. Ádám hivatva van, hogy följebb
emelje a Ladárok cimerét. Semmi fáradtságot sem sajnálok; örömest
áldozom időmet, pénzemet, nyugalmamat, de a mit leányaimban megtagadott
tőlem a sors: azt meg kell, hogy adja nekem fiamban. Hallottam, hogy
Öreg-Teleken valami német katonatiszt leányával akarták összehozni.
Mondja ki volt az? Miért nem irt nekem erről?
– Nagyon jó leány volt, Cecil kisasszony.
– De szép?
– Ritka szépnek és jónak mondta mindenki.
– Ide jönnek, de akkorra mi beutazunk Erdélybe. A Ladároknak mindig az
volt a betegsége, hogy futottak a polgárleányok után. Jó, nem bánom;
Adám is élvezzen, ajándékozzon: az tetszik nekem, ha egy ifju itt is
ismereteket akar szerezni; ennyivel tartozunk a polgárosztályoknak, csak
arra vigyázzon, hogy egy csinos kis viaszbaba rá ne kösse magát
végzetesen. A pénzt, ha kell, ne sajnálja, legyen gavallér s ezzel
törleszsze le adósságait apró szivviszonyaiban.
Éreztem, hogy az alatt, mig lelkemmel anyáméknál jártam s szivem a
félelem miatt szét akart hasadni, a báróné erősebben megragadta karomat.
– Édes Ilyés, az első kérésemet megtette, szavát, mint egy becsületes
férfi be is váltotta: most egy második, de nagyobb kötelességgel bizom
meg. Vállalkozik-e reá?
– Parancsoljon a nagyságos báróné.
– Tudja, én mindent megteszek magukért, anyjáért, testvéreiért, magáért,
de itt, ebben e pontban, a mit mondani akarok, feltétlen hűséget
követelek. Édesanyja meg van-e elégedve a lakással s gondozásommal?
– A legnagyobb hálával köszönjük kegyességét.
– Boldogok-e nálam? Olvassák-e szorgalmatosan a füzeteket, miket küldök
időnkint? »Az ég bárányát« ajánlja nővérének, az egy igen szép történet,
egészen fiatal leányoknak való. Ovakodásra és alázatosságra tanit. És
hát: »A liliom«-ot; »A szép eltévedtet«? »A nagyravágyás áldozatát«?
Vagy édes anyja olvassa-e »A hét főbűnt«?
– A kasznártól hallom, hogy anyja tulságosan öltözteti Juliskát. Ez
minden anyát veszedelembe visz, a mint »A hét főbűn« ezt nagyon jól
kifejti; el a csipkékkel, kenőcsökkel, apró tükrökkel. El, el, gyorsan
fiam. De nem ezt akarom mondani, hanem azt, hogy maga minden
lépten-nyomon sarkában lesz Ádám bárónak. Jegyezze meg, hogy a báró
menyasszonya Hohenau Matild hercegnő és nincs a földön senki más, a ki
ezt a helyet betöltse fiam mellett. Ezeket azért mondom, mert Ádám báró
szenvedélyes, könnyen lángra lobbanó. Ah, nővérei is azok voltak mind,
azért lettek polgáremberek nejei s azért nem léphetik át küszöbömet
soha. Tartson Ádám szeretőt – ezt meg kell engednem, mivel gyermekes,
polgári tilalmakat a mi rangunk nem ismer: de ezen túl senkiért,
semmiért soha egy lépést is. Adám báró felesége csak Hohenau hercegnő.
Ennek a szent jognak őrizője lesz ön. S ha itt férfiasan teljesiti
kötelességét: tudja meg, hogy nem lesz önnek soha oka megbánnia, hogy a
péli erdő mellett akkor a szekerünkbe ült. Anyja az én testvérem lesz és
a testvérei az én gyermekeim. Ezzel a kezébe vette ön ifju ember a
kulcsot a szerencséhez. Emlékszik-e, hogy atyja koldusmódra halt meg s
hogy anyja a varrásából élt: nos, ön urrá, boldog emberekké teheti
családját. Megértett ön engemet édes fiam? Ne válaszoljon, maradjon itt
pár percre.
S a báróné kövér, vastag termetével térdre vetette magát egy régi,
fekete festésü kép előtt.
Hevesen, gyorsan, suttogva imádkozott, de én szinte minden szavát
megértettem. Könyörgött, kérte az istent, hogy ezt az egyetlen gyermekét
oltalmazza meg; hozza haza majd tisztán, nemesen; oltalmazza meg a
kisértésektől, rosz nőktől; mentse meg az alacsony családok tőreitől és
adja, hogy sok vesztesége, bánata, megaláztatása után, élete legfőbb
célját fiában elérhesse. »Te arra tanitasz Uram – szólt hangosabban,
majdnem énekelve: megemlékezzetek azokról, a kik nyomorusággal
terheltetnek – te látod, hogy én engedelmeskedem; te arra tanitasz: a
tiszta és szeplő nélkül való isteni szolgálat ebben áll: meglátogatni az
árvákat és özvegyeket az ő nyomoruságukban – te látod, hogy én ezt tenni
sohasem vonakodtam. De ha te édes Atyám ezekben hűnek találsz és
találtál engemet: akkor te is tedd meg az én egyetlen kérésemet:
hallgasd meg imádságomat és tartsd meg egyetlen fiamat!…
Soha sem érzett melegség fogott el e szavak hallatára. Én is összetettem
kezeimet, én is térdre ereszkedtem és imádkoztam.
És mintha abból a képből szegény haldokló édes atyám nézett volna felém:
nekem csodálatosan ugy tetszett. Mintha láttam volna, a mint megnyitja
száját és figyelmeztet, hogy ő is bizott rám valamit – és hogy első
egyetlen kötelesség a világon isten és ember előtt: a becsület!
Mikor a báróné elvégezte imádságát – fölkelt, s intett, hogy kövessem.
Középtermetü, veres pofaszakállas, nagy fityegő, veres bajuszu,
szemüveges katonatiszthez vezetett ő Nagysága. Mondott neki valamit
franciául, melyből, legujabb tudományom után pár szót értettem, s azután
reám mutatva folytatá németül, a mely nyelvet már beszéltem
gyermekkoromtól fogva:
– Fiamnak, Ádám bárónak tanitója egy igen megbizható, lelkiismeretes,
szegény fiu. Anyját, egész családját én tartom. Feltétlenül bizom benne.
Aztán, mintha nem tudnék németül, magyarázni kezdte:
– Herceg Hohenau tábornok, fiam leendő apósa. Nagyon nemeslelkü ember. A
magyaroknak nagy barátja. Tisztelje és szeresse édes Ilyés. És itt a
hercegnő – ugrott a báróné, mint egy gyermek, nagy örömmel egy elhizott,
veres, szeplős, szemüveges – már épen nem igen fiatal leányhoz.
De a hercegnő nagyon nyájas volt és bizonyosan azt hivén, hogy én valami
előkelő ifju ember vagyok, felszökött helyéről, és hosszan, hosszan
megrázta kezemet.
– Ön – mondá németül – Ádám barátja, akkor nekem is az. Jőjjön kérem, s
beszéljen nekem sokat a báróról. Vidám ember, szeret vadászni – – s ön
is?
– Épen itt a báró ur – figyelmeztetém a hercegnőt a báróra, ki a fenyves
mellett, levett kalappal s azzal magát legyezve nagy kipirulva jött.
Én pár perc mulva távozhattam.
XII.
Mindent isten kezébe teszünk.
A virágház udvaráról egy magastetejű kalapos, fekete ruhába öltözött
uriember köszöntött.
– Kérem, kérem – szólt, hogy álljak meg. Nemde ön Ilyés Sándor?
– Igen.
– Oly régóta várjuk önt. Szabad karomat ajánlani, menjünk együtt; én
Oláh László vasuti segédmérnök vagyok, de mindennap remélhetem rendes
mérnöki kineveztetésemet. Nagybátyám, Horváth igazgatósági tanácsos, s a
Horváthok mind igen segitik egymást. Borzasztó jó rokonok. A ki egy
Horváthnak, Szásznak, Magyarnak rokona: az bizton számithat
előmenetelre. Nagyon örvendek, hogy eljegyeztetésünkre megérkezett ön.
Azonban tudatnom kell, hogy édesanyjánál valami hidegséget tapasztaltam
ma reggel, csak ma reggel. Mondja mi történt? Nem akar ön a
Horváthokkal, Szászokkal és Magyarokkal rokonságba lépni. Azon igen
csodálkoznám.
Nevetett és kétkedőleg rázta a fejét.
– Nem tehetném fel önről. Ki volt az, a ki imént önöktől kijött?
– A báró ur.
– Az ifju báró? Derék. Csinos, csinos fickó. Fesch.
S Oláh ur mutatta, hogy ő se marad mögötte.
Valóban a mérnök ur igen csinos, szőke ember volt és nem lehetett több
huszonnégy évesnél. Csak fogai voltak felette rútak, főkép elől, a hol
majd ugy tetszett, mintha egy sor helyett két, sőt három sor foga is
lett volna. De fogyatkozás nélkül mely ember van a földön? Bizonyára a
Horváthok, Szászok és Magyarok sem.
Észrevehette, hogy fogait nézem, s kék selyemkendőjével szorgalmatosan
eltakarta a száját.
– Öt és fél hava s két napja, hogy ismerjük egymást Juliával, de komoly
nyilatkozatra nem birhattam egész tegnapig Oh, mi igen-igen szeretjük
egymást és hiszem a legboldogabb párok leszünk. Képzelheti, hogy
mennyire vártam önt. De most itt van, vagy mondjuk itt vagy –
És megölelt kétszer-háromszor igen szivélyesen.
– Hiszed-e Sándor, hogy mi boldogok leszünk? Én még senkit sem szerettem
s főbe lőném magam, ha Julia anyád miatt – ki igen büszke a
nemzetségére, holott a Horváthok, Szászok, Magyarok barátom – hohó, mind
főemberek. Különben hallottam, hogy apád gazdag ember volt. No, én nekem
egy krajcár se kell, csak sziv, mely szeressen, forrón.
– Megállj Sándor – folytatá nehány hosszu lélegzetvétel után – te jól
vagy az ifju báróval, de tudod ugy értem, hogy a kedvedért megtenne
valami csekélységet.
– Elég jól vagyok.
– Kainz, az igazgató, igen le van kötelezve az öreg bárónak. Most már a
ti családotok tagja vagyok, bizodalmasan kell beszélnem. Kainz igen
sokkal tartozik az öreg bárónak, no és egy osztálymérnöki üresedés van
jelenleg nálunk. Bévárdi, a kasznár mindent elkövet, hogy házához kössön
rút, szeplős leánya által, ám abból semmi sem lesz. Ő tette nekem azt az
ajánlatot: mérnök ur, tekintetes mérnök ur, én önt az öreg báró által
kineveztetem osztálymérnöknek, de persze – no persze, én nem az az ember
vagyok Sándor, a ki eladja magát. Nagynevü rokonaim azt meg nem
engednék. Hanem te tehetsz nehány nyomós szót az ifju bárónál s én – a
többiben értesz engemet. Protekció nélkül képtelenség mai nap haladni.
Rokonaim a Magyarok, Németek, Szászok mind protekció által jutottak
magas állásaikhoz, jól lehet – de hibáikról később. Egyik hatvanezer
forintig buktatott meg egy intézetet, megérdemelte volna, hogy
becsukják: és a protekció oly tisztára mosta, mint a nap. Nehány erdélyi
báró. Ezt a bárót nekünk is meg kell fognunk; oszlop ő, a kibe
kapaszkodnunk kell. Tehát te jól vagy vele, azt megértettem leveleidből,
melyeket édes anyádnál volt szerencsém olvasni. Nagyon kivánatos lenne,
ha lakodalmunk előtt megnyerhetném kinevezésemet. Kérlek feküdj ebbe a
dologba, még ma feküdj bele. Oh mi igen boldog házasok fogunk lenni.
Rokonaim a Magyarok, Németek, Szászok, no és Oláhok, Tótok a
legmagasabbra emelhetnek bennünket. De kérlek feküdj bele a dologba, még
ma bele feküdj.
Haza értünk ez előterjesztések alatt.
Oláh ur felette udvariasan csókolt kezet anyámnak, de kétszer, háromszor
is, s mint a ki már egészen fent, fent magasan áll, egy szökéssel benn
termett nővérem szobájában.
– Julia hol? kiáltott a mérnök ur.
– Talán – nem tudom – dadogá anyám kedvetlen mozdulatokkal, száraz
hangon – meglehet Bévárdiékhoz ment át, hogy együtt menjenek a templomba
– nem tudom…
– Ah, megyek. Jössz Sándor? Maradsz Sándor? Isten veled Sándor! kérlek
Sándor – de ekkor már futott – feküdj a dologba, csak… jól… s hangzott
mind elenyészőbben – erősen… bele… feküdj.
Nővéremet a kis oldalszobában találtam.
– Hogyan? hát te itt vagy? S a mérnök urat kizárod? mi ez?
– Nem engedem – toppantott anyám – hogy ez a szélhajtó ide járjon. Már
minden valamire való leányt megkért itt a környéken, most ide kapott.
Kereszteséknél pénzt keresett, Benkőéknél hivatalt, Madarászéknál a
házat kérte.
– De Juliskát szereti, s mondja, hogy féléve jár már házunkhoz s
Juliskával szeretik egymást.
– No, csak ezentul nem engedem.
– Miért anyám? Juliska szegény leány, s Oláh ur elég csinos ember. Igen
előkelő rokonai vannak… ha egymást szeretik…
– A báró megkért, hogy senki se látogassa Juliskát.
S látszott édes anyám arcán az a végtelen boldog kifejezés, melyet
bizonyos remények támasztottak.
De egy okos, jó asszony, egy szegény anya!
– Tudja-e anyám, hogy a báró menyasszonya megérkezett?
– Oh, beszélte a báró, hogy egy vén német leányt akarnának a nyakára
kötni – hanem abból semmi se lesz. Ő férfi és korlátozást nem tűr. Ezt
itt mondta, ezen a helyen, Juliska előtt.
– De édes anyám, következik ebből valami reánk nézve?
– A báró egy igen lelkes, jó ember, elütött apjától, látom én azt, hogy
elütött. S aztán, ha isten akarja…
– Isten semmi lehetetlent sem akar
– Gyermek vagy te még fiam.
S Juliska is, anyám is derült kacagásban törtek ki.
– Anyám nem tudja, hogy a báró csak hercegnőt vehet el.
– Oh, királyfiak is vettek el szegény leányt s aztán a Ferenczy vér
olyan vér, hogy azzal egy bárócska se szégyelheti meg magát.
– De anyám nem tudja –
– Csak ne pattogj fiam. Én vagyok az anya, nekem kell mindent látnom. A
Ladárok tönkre tették apádat, isten a Ladár-nemzetségben akarja
visszaadni a szerencsét – és miért volna az lehetetlen, hogy épen Ádám
báróban.
– Tehát anyám elhiszi, hogy egy látás… egy szegény leány – egy báró, egy
hercegnő…
Mindent felhoztam, de két nővel birni – az képtelenség.
– Az ugy van fiam, a kitől isten mindent elvett: annak egy napon fog
visszaadni mindent. A templomban is ezt tanulhatni, de százszor
föltárták ezt nekem az álmok.
– S anyám hiszen az álmokban?
– Abban hiszek fiam, a kit isten hozzánk küld.
– De mi szegények vagyunk.
– Csak az Ilyés nemzetség volt a szegény, a Ferenczy vér, az más. Az én
vérem uri vér, a tied fiam bocskoros Ilyés vér, azért nem tudsz följebb
látni. Asztalfőre akar ültetni a szerencse: s te a pad alá dugnál
bennünket. Ezért kár volt annyit tanulnod. Alispánné is lehettem volna.
– Nem anyám irta-e a levelében, hogy szálljunk meg hazajövet a köblösi
urambátyáméknál – az akarta édes anyámat elvenni. Molnár bácsi pedig
csak rektor.
Ez a szerencsétlen emlékeztetés merőben feldulta házi békességünket.
Anyám sirni és átkozódni kezdett, hogy őt a sors milyen rosz gyermekkel
verte meg, a ki egy irigylelkü, csufolódó, gonosz Ilyés-vér; a ki nem
átallaná egy hitvány lánchordozónak oda vesztegetni a drága, szép
testvérét, mikor épen a szerencse… de ugy van az, – légy bolond anya jó,
igaz; add a véredet gyerekeidért, tedd rájuk a csillagokat – azt kapod,
hogy kigunyolnak érte.
Sok vad, sok kemény itélet zudult reám midenünnen.
Nem csodálom, ha megtántorodtam a tiszta nézetemben s egy percig
elvesztettem a látásomat s meghajoltam a többség előtt.
– Mi lesz hát Juliska – mondám enyhültebben – hisz már készülődnöd
kellene, az idő itt van, a báróné vár – –
– Miért vár?
– Hogy Oláh mérnök urral eljegyeztessél. A báróné azt akarja, hogy mind
a tizenkét pár lakodalma egyszerre legyen.
– Az én leányom se lud, se réce, hogy a vásárra vigyék – pattant fel
anyám, holott jól emlékszem reá, mennyire dicsérte azokat a kegyes
asszonyokat, a kik egy csomó szegény leányt szoktak kiházasitani.
– Nem értem mi ludság és réceség lenne abban, ha valakit egy báróné akar
férjhez adni.
– Az, – felelt Juliska élesen, – hogy a báró kikötötte…
– Ugy van, – erősité anyám – hogy Juliska itthon maradjon.
– Jó, tehát maradjon itthon – ha nem szereti a mérnököt.
– Ki nem állhatja – válaszolt hugom helyett anyám. – Az olyan ember, a
ki egy látásra kész házasodni – nem becsületes szándéku ember.
– Anyám most nagyon igazat mondott – gondoltam a báróra.
– Mikor voltam én vak gyermekeim? Hiszen a sors csak egyetlen-egyet nem
vehetett el tőlem – a tiszta eszemet. Bizzátok én rám ezt a dolgot; érzi
a szivem, hogy itt isten munkálkodik. Ha elküldte a kedves vendéget:
fogadjuk illő tisztességgel.
A kedves vendég – bizonyosan a báró volt.
– Aztán még egyet mondok fiam – tette hozzá anyám kiderült, vidám
orcával, e jelenet után néhány perccel, mikor már másról kezdtünk
beszélgetni, – hogy a ki oszlopnak készül: az csak egy tiszta, egyenes
lelkü, nagy szivü ifju lehet, a milyennek én Ádám bárót tartom is.
Gondoltam felhozom anyám előtt a szegény Cecil kisasszonyt, a ki
mennyivel okosabb, szebb és kitünőbb leány volt Juliskánál, s a kivel
mégis hogy bánt a báró: de Cecil kisasszonynak csak az emléke is oly
különös hatással volt reám – hogy hallgattam.
Pedig lehet, hogy ha körülményesen elmondom a dolgot: a történetnek más
vége lesz.
– Csak tegyünk mindeneket gyermekeim az isten kezébe – erősitett
bennünket jó anyánk – én ugy látom – –
És leültette Juliskát egy székre az ablak mellé.
Kibontotta fekete sürü haját, mely szinte a földig ért s fésülte,
fésülte egy szép ünnepélyhez, egy ragyogó jövőhöz s beszélte, hogy neki
is épen ilyen haja volt s az isten őt is igy megkisértette a
szerencsével; de nem volt eszem fiam – nevetett buskomolyan.
Most – –
Besütött a nap a kis alacsony ablakokon, a tükörből felém verődött egy
büszke, szegény, szép leánynak s egy boldog anyának a képe – s teljes
megadással indultam a templom felé.
XIII.
Az oszlopbáróság megindul.
Fiatal szivem egész bizodalmával tekintettem tehát a jövőbe, melyet édes
anyám vallásos lelke oly tiszta fényben látott. Nem tagadom, örvendtem,
hogy a nagy rokonságu, léha mérnöksegéden anyámék kiadtak. Rosszul
hatott reám az a három erőszakos fogsor Oláh ur szájában, mintha a
Németh, Szász, Magyar és Oláh családokat láttam volna egymás hátán
emelkedni és előretörni. Mindig borzadtam a tolakodástól. – Szörnyü
szemtelennek, aljas gondolkozásunak és gonosz szivünek kell az olyan
embernek lennie, a ki mindig ökleivel és rokonaival csinálja, fesziti,
töri az utat.
Oláh László urat ilyennek láttam én
Hogy én tegyem hivatalba a báró által s hogy abban ugy is nekünk lesz
hasznunk: de hát nem szégyenl egy ifju ilyen ajánlattal és kéréssel
előállani?
Ezt az embert nem bántam, hogy elszalasztottuk.
Mily boldogság, ha az embernek egy őszinte jó barátja van, a kivel
minden titkát közölheti. Nekem – szégyenkezve vallom be – ilyen jó
barátom sem akkor sem később nem igen volt. Mit tette ezt?
Némelyek azt mondták: borzasztó önző vagyok.
Mások, hogy igen jónak és eszesnek tartom magamat.
Nem tudtam belátni soha e két nyomós vád alapos voltát, de meg kellett
nyugodnom a végzeten, hogy magam intéztem minden ügyemet, ha jól, ha
rosszul, ha nem találtam célszerünek, hogy idejében kössem magamat a
Németh, Szász és Magyar családok valamelyikéhez, mint egy harmadik, –
örökké készen álló fogsor az előretörekvés fáradhatlan állkapcájában, ha
a közös munkában családilag segiteni kell.
Az egész Erdőhát, de a megye nagyszerüen készült az ünnepélyre; még
testvéreim is – Juliska kivételével, mert ő isten kezébe tette sorsát a
báró kedveért – százszor beszaladtak és felkiáltottak: anyám egy gombot
a kabátomra; egy zsebkendőt nekem; egy csipkét a nyakamra; egy tollat,
egy tűt! Anyám, hallja már harangoznak – én megyek! Juliska nem láttad,
az Oláh Laci bácsi Bévárdi Sárikát kiséri ám a karján – – Hát mért nem
jösz? És édes anya, mit akar itthon?
Ezek a rohamos kérdések egyik testvéremtől a másikhoz csapódtak gyorsan,
mint egy lapda.
Anyámon egy cseppet se látszott, hogy sajnálná az elmaradást és igy meg
kellett győződnöm, hogy itt csakugyan titkos ügyben isten keze müködik.
Némi kényes kérdéseket tettem magamhoz.
Azokra igy válaszoltam:
Igaz, a báró leánytestvérei mind szegény erdélyi nemesekhez és pedig
szegény nemesekhez mentek, a kiknek csak a katonaruhájuk volt – és a
nagy szerencséjük. Hát ez a szerencse nem érhetné-e folytatólag
Juliskát, a ki igaz, becsületes, munkás és bizony csinos leány. Ha most
a báró eljegyeztetése – szülői kényszer folytán ma megtörténik is a
hercegnővel: három évig még sok minden megváltozhatik.
Olyan szépen, nyugodtan szövögettem a jövőt, hogy lassanként Ádám báró
mind fényesebb, magasztosabb alakban kezdett előttem megjelenni. Ő
oszlopember, egyháznak, községnek, minden szép ügynek oszlopa, sőt a
haza leendő szilárd oszlopa. Anyja akarja igy.
Egy ily ifju miért ne tehetné meg azt, egy ily magas pályáju ifju, a mit
gyengébb, és nem is oszlop-leánytestvérei önálló, szép gondolkozásból
meg mertek és meg is tudtak tenni.
A szeretet…