megsértette, a cifra ruhás, kikondoritott, szőke haju Károly. Most is,
mintha tiz leány nézné, egyre nyalogatta az ujjait és kondoritgatta a
sárgás veres haját és ritkás, hosszu bajuszát, a sarkantyus csizmáját
össze-össze ütögette és egyre vigyorgott, nevetett. Látszott, hogy igen
jól megy az állapota, tudott élni az eszével s merőben megnyerhette az
öreg István báró ur kedvét.
Hetykén, föl sem vevőleg vigyorgott reám s utasitott, hogy üljek át a
málhás szekérre, mert a hintón Bévárdi fog ülni a báróval.
Igen, hogy az egész utam meg legyen keseritve: a kevély, durva Bévárdi
kasznár ur is eljött.
– Nini báró ur – sugta oda Ádám báró fülébe Bévárdi pakolás közben –
valami hires galambokat ne vinnénk? Tán Ilyés tudna hamarosan szerezni,
ő ebben nagy mester.
És röhögött, hogy majd felvette az udvart.
Nézett folytonosan reám és várta, hogy mit mondok erre a gorombaságra.
Oh istenem, mintha leragadt volna a nyelvem. Ártatlan voltam, éreztem
jól a lelkemben, de mégis elkerültem a gunyolódó ember éles tekintetét,
holott tökéletes jogom lett volna visszavágni a durva pofot. Alázattal
hajtottam le fejemet és ugy tettem, mint a ki nagyot hall.
Az inas is mulatott rajtam s emlitette, hogy Sötér Pista sokat beszélt
otthon ezekről.
– Hát a bizonyitvány, mi? Sándor öcsém? – fotytatá a kasznár ur – most
szeretném ám látni. Ehol a nagysás báró uré – s egyet pöckölt a vastag
fekete ujjaival a kabátja belső zsebéből kivett iraton – kivettem. Ez a
bizonyitvány domine, igazságos, tiszta kitünő, aztán, magaviselete
mintaszerü, feddhetetlen. Nos, hát a magáé jó uram? Lássam. Ugyan várják
ám otthon is, a mama tudom elhordozza minden házhoz. Benne van-e a
galambhistória? De nem vette ki ugy-e? Elhiszem. Igy jár ám öcsém az
olyan ember, a ki az öregebbet nem becsüli, felfuvalkodik, csunyául
letiporja az isten. Lássa Sándor, én jobb vagyok, mint maga, kivettem a
maga bizonyitványát is, magam tettem le érte a taksát. Itt van, de
kitünő, csak elvétve sétál benne vagy egy. Ilyen ám az igazságos sors.
S a szürkületben olvasni kezdte a bizonyitványomat s a báróét is.
– Teringettét domine ugy-e? De Öreg-Telek nem Erdőhát ám, a hol egy kis
kézcsókolással, subickolással eminenciákat lehetett szerezni: im, itt
meglátszik, ki hogy igyekezett. Itt igazság, lelkiismeretesség uralkodik
a professor uraknál. Álljon is, mig a világ hogy: fiat justitia aut
pereat mundus.
S vad örömmel fejtegette e latin mondás nagyszerüségét.
A báró ur intett, hogy hallgassak, a mely körülmény még kegyetlenebbé
tette az ugy is lelketlen embert. Össze-vissza beszélt Kusztoráékról,
mindennemü viselt dolgaimról, Sötér Pistáról, ki fainul lefestett s ki
ellátott utravalóval a deres cimü iskolai paripához. Általában
kifogyhatatlan volt a sulyosabbnál-sulyosabb csapásokban.
Rizs tanár ur vágta ketté a csufolódásokat, midőn a hosszu folyosón
papucsban hozzánk csoszogott.
Össze-vissza csókolta a bárót.
– Nőm és Cecil nevében, édes Ádám – szólt ölelgetve és csókolgatva.
Reménylem a legjobb véleménynyel fogsz eltávozni szerető házunktól, a
melynek csillaga, koronája voltál.
S ujból kezdte a szeretet jeleit.
Engemet is szivélyesen megölelt, sőt megcsókolt.
– Fiu! itt a kasznár ur előtt kell kinyilatkoztatnom, miszerént, de
tartozom is ezzel az igazságnak – miszerént, hogy nagyon sokat változtál
családi körömben. Paraszt hányavetiségedet merejében elhagytad, jó
modort vettél fel, szerény, emberiséges modort, emberré lettél. A mi
történt veled: hasznodra vált. Légy továbra is növendékem, alázatos,
mindenki iránt nyájas, szolgálatkész. A nyelveden állandóan ott legyen a
lakat és szivedben a mult képe – –
– Mely intsen, a mint a megszabadult juhtolvajt a bitó – mormogá a
kasznár ur hátam megett.
– A miket, Sándor, nálam tanultál, forditsd hasznodra, a bárót mint a
szemed világát ugy őrizd mindentől. Gyakorold magad az énekben, szép
hangod van, feleségem dicséri a tenorodat. Szegény fiu, azzal szerzi
szerencséjét a mivel lehet. Ének, tánc főkellék.
S a kezét nyujtotta, hogy csókoljam meg.
Benne voltam-e már az alázatoskodásban, vagy jobb, nemesebb
természetemet végkép elvesztettem talán: elég az, hogy én a kasznár ur
előtt megcsókoltam a tanár ur kezét. De sőt – midőn a báró maga mellé
akart ültetni – én egész tisztelettel fölkértem Bévárdi urat, hogy
öregebb és méltóbb erre, ő foglalja el a nekem szánt helyet.
Bévárdi ur rögtön fel is ugrott a báró mellé a hintóba és épen nem várta
meg, hogy erre Ádám báró is felszólitsa.
E felette csekély körülmény azonnal meg is termette gyümölcsét, mert a
gőgös ember nyájasabb lett hozzám, a mennyiben szives volt megigérni,
hogy édes anyámnak lakását a legközelebbi héten igen szépen rendbe
hozatja. Szólott arról is, hogy Sárikája haza jött már Szedresről a
nevelőből, nagy énekes, nagy táncos, nagy gitáros. Ha én olyan szépen
tudok énekelni – nála lehet benne módom. Ne féljek, mert ő is, mint a
professor ur, becsületes, nyilt szivü magyar ember, meg tud bocsátani s
jó helyébe jót ád, de még duplán. Az is a betegsége, hogy igen jó szivü.
No, csak látogassak el hozzájuk bátran, Sárika igen nagyszerü énekes.
– Én tudok felejteni Sándor – nyujtotta le hozzám kezét a hintóból,
fölötte megváltozott tekintettel – ez emberi kötelesség is, azt tartom.
A tékozló fiut tudod-e, hogy a moslék tette becsületes, engedelmes
emberré? Korbácscsal neveljük ám jó a futó paripát, meg a mely vizsla el
nem tud menni a gazdájáig, a szájában levő nyullal – hason csuszva: hát
az olyan eb egy falat kenyeret sem érdemel. Lecke kell mindenkinek édes
barátom. No Károly – indulhatunk. Az a két első bokros egy kissé –
ügyeljetek.
A kocsis megpattogtatta hosszan kinyujtott korbácsát s mint a villám
rohantunk át a városon.
Egyedül ültem a málhás szekéren és hovatovább inkább megnyugodtam, hogy
magam lehetek. Nem bántott többé senki és szabadon gondolhattam szomoru
tárgyaimra –
Elsőben is bizonyitványomra gondoltam.
Nekem középszerü osztályzatom van a latin nyelvből és a bárónak kitünő,
a ki az első deklinációt sem tudja jól és biztosan.
Nekem a görögből, a számtanból, a történelemből – – oh istenem,
csorogtak a könyeim. De nem bánnám ezeket, csak a magamviselete, az
erkölcs ne volna megbélyegezve.
Magam bélyegeztem meg magamat gyávaságom által. Az a szegény, nyomorult
zsidó fiu tudott tűrni – s én – –
S itt önkénytelenül is arra kellett gondolnom, hogy tanáraim, a báró,
osztálytársaim – és mindenki jobb indulatu lett hozzám, hogy azt a
szerencsétlen dolgot, a galamblopást magamra vettem.
Mi ez, miképen van ez? Micsoda játéka ez a sorsnak? Rosznak kell-e
lennünk, hogy az emberek szeressenek? Fáj az a világnak, ha tiszták,
igazak, nemesek vagyunk? Nem élne-e most szegény apám is, ha jó arcot
tudott volna csinálni a veszteségekhez, nem vádolta volna a bárót és nem
kereste volna – ugy is hiában – igazát? Ha édes anyám is – nem, nem, ő
maradjon tiszta, a milyen mindig volt és maradjanak ilyenek testvéreim
is. Hátha az isten igy is megsegiti őket.
Szegény, jó anyám, valjon hogy vagytok?
Szenvedtetek-e sokat ettől a dölyfös kasznártól? Juliskát nem bántotta-e
az a hitvány inas? Mariska, Károly és Jánoska jól viselték e magukat,
nem hoztak-e szégyent…
De hogy is nézek én a szemeitek közé, mig ártatlanságomat ki nem
deritem? Valjon szólnak-e hozzám régi, kedves tanáraim? Mit mond a jó
lelkész ur? S hogy fogja szivemből az igazi gyomot gyomlálni a báróné,
most, mikor már kénytelen leszek ezt a gyomlálást el is tűrni?
Mit csinálok én?
Oh, bár soha se érnénk haza!
Igy, ily rettentő gyötrelmekkel kellett nekem lakolnom, a miért
megfeledkeztem magamról és nem tudtam elhordozni a reám mért
nyomoruságot.
Milyen boldog volnék most, ha gyalog mennék szegényebb társaimmal
mezitláb, rongyos ruhában, éhesen – de tiszta szivvel – haza! És nem
kellene mindenki előtt lesütni a szemeimet; ha nem kellene eltűrni
minden mocskot, megaláztatást, nekem, a ki épen olyan tiszta vagyok ma,
mint mikor édes anyámékkal megindultunk a péli erdő alatt! Nem tudtam:
mi történik velem; szemeim elsötétedtek, hol a hideg borzongatott, hol a
forróság égetett. Semmit se láttam, ugy utaztam, mintha veremben ültem
volna, a hova magam taszitottam magamat. Hiába kinált, biztatott a
kocsis: van ám bor is, sült is a kosárban bőven, egyem, igyam: csak
kinlódtam, sirtam és vertem magamat a gondolataimmal.
– Urfi, itt meg kell állanunk – szólt késő délután, mikor jó közel
lehettünk már Erdőháthoz – itt vagyunk Körtvélyesen. Az uj tanitó urat
kell fölvennünk.
Leszállt, hogy egy zsidó korcsmába bemenjen.
Nem kellett sokat várnunk, mert az az ember, a ki az uj tanitó volt, egy
kis batyuval már ott várt a korcsma tornácában.
Alacsony, kis kurta ember volt, széles vállakkal, kifeszülő hatalmas
mellel és sutára nyirott, tüskés, őszbe csavarodott vastag bajuszszal.
Szakálla nem volt, de a sok ősz, apró, kibuvó sörte elboritotta kövéres,
barna, égett arcát.
Ruhája olyan lehetett, mint a jobb módu falusi mestereké. Tisztának
akart látszani, ha ezt a viseltesség és foltosság megengedte volna. De –
a mi különös ily öltözet mellett – keztyüt viselt.
Ugy tetszik, fizetett a korcsmárosnak – és szó nélkül felült mellém.
Mehettünk már egy jó félórát, mikor még mind nem szólt hozzám.
Azt kellett gondolnom ismeri bűnömet, azért nem méltat egyetlen kérdésre
is.
– Az a sok kocsi a varsádi, szakadási, kenderesi uton – mutatott a
mondott utak felé, kezében tartott zöldes kalapjával – bizonyosan
jobbadán mind a koncszagra megy.
Nem tudhattam micsoda koncot ért, de csupa illedelemből a szekerek felé
néztem.
Tiz-tizenöt szekér is lehetett.
– Jórészt – mormogá. Hej, nagyon éhes a világ.
És sóhajtott.
– Borzasztóan sok a gazember. Ki tudja önből is mi lesz.
Istennek hála, tehát e szerint – gondolám – most még nem tart annak. Meg
könnyebbült szivvel hallgattam.
– Milyen ember az ifju báró?
– Nagyon jó ember – siettem válaszolni.
– Szive?
– Nemes.
– Esze? Nos, miért nem válaszol?
– Jó esze van, uram.
– Értem. Oh, egy bárónak akármilyen esze van, nem határoz; de szeretném,
ha legalább szive volna igaz, egyenes, áldozatkész. Isten ugy osztotta
be, hogy az ész a szegénynek, a szerencse, boldogság a gazdagnak jusson.
Nekem is adott az isten szárnyakat (és mintha röpülni akarna, hirtelen
kiterjesztette a két izmos karját), de ha nem adott hozzá levegőt.
Vergődöm a porban öt gyermekkel és egy jó, de semmihez sem értő
feleséggel.
Sokáig hallgatott ismét, mi alatt térdein ujjaival folyvást zongorázott.
– Meddig marad ön itt a kastélyban?
– Talán az egész szünidőn át.
– Akkor jó segitségem lehet ön. Én vagyok az uj iskola tanitója. Tanitó
vagyok, kinek méltóságos urnak kellene lennem, királyi táblabirónak, a
mik egykori tanulótársaim, képviselőnek – eh! Ide csapott a sors. Csak
azért, hogy mertem tizenkét éven át folyvást első eminens lenni. Ez
rosszul esett az intéző égi hatalomnak, hogy egy ember erősebb, mint ő,
s mikor osztogatni kellett a hivatalokat: akkor egy taszitással mindig
utolsónak lökött. Persze szidtam az igazságot, vádoltam minden elnököt,
összevesztem minden gazemberrel, de hát mit csináljak? A számat csak be
nem foghatom, ugy-e?
Mondanom kellett, hogy: igen.
– Most ebbe a bárófiuba helyezném minden reménységemet, de gondolom ő is
meg fog gyülölni, ha megtudja, hogy 12 éven át folytonosan első eminens
voltam, Azt hiszi elitélt fegyenc voltam, azért nem vihettem többre.
Hogy is lehet, minden bizonyitványom kitünő, jogot végeztem, ördögöt
végeztem, filozofiát ittam, csillagokon ültem, s itt vagyok.
Kiemelte az ülés alól a kosarat, kiszedte a sülteket, üvegeket, s mintha
ugy találta volna, nagy örömmel hozzájuk fogott.
Ragyogtak a szürkés-barna szemei, sárgás orcái kipirultak s a kezei oly
felette gyorsan szedték szét a csontokat, hogy az az éhes ember, a ki
lopottból vendégeskedik: nem tudna gyorsabban dolgozni.
Mert érezte, hogy ez étel és italnemüek számomra lehettek elhelyezve,
nagy barátsággal fordult hozzám.
– Igy ad a sors egy-egy kis oázist az üldözött embernek.
Mikor készen volt, megtörölte kezeit, száját, még a szemeit is, melyek
hasonlóképen jól lakhattak és megveregette a vállamat.
– Ön derék ifju lehet, a báró correpetitora.
– Igen.
– Akkor ez a találkozás talán fordulópontot jelez életemben – emelgette
a kezeit nagy örömmel a tanitó ur. A bárónénak sok szegény javára isten
azt a bogarat röpitette a fejébe, hogy oszlopasszony legyen, a férjét is
oszloppá tegye, azt a vén, fukar uzsorást és a fiából meg épen országos
oszlopot faragtasson. Ez a passioja. Ki verte a fejébe, a szent isten
tudná, de ugyan jó, hogy a fejébe verte. Most már meg volna az alap,
csak erre kellene nekünk barátom ügyesen épiteni. Mit épitsünk? Szörnyü
szeszélyes asszony, irtóztató makacs. A mennyi csavargó, részeges, rest,
bukott mesterember, meg eliszákosodott cselédasszony, szakácsné,
varróné, mosóné van a vidéken: azt mind összefogdostatta és épittetett a
számukra egy granariumból menházat. Ezek most itt a Mátyás király
lustái. Akasztani kellene őket, de a báróné passioja szerencséjük.
Istenem, mennyi nyomorult, éhező, szerencsétlen, valóságos ügyefogyott
van ebben a kis városkában is, bizony nem kellene őket lámpával
keresnünk: de künn maradnak, mert nem tudnak orditani. Mig itt a mieink
között sok olyan van, a ki uzsorára adja a havi pénzeit és titkon
meggazdagszik. Jó volna, igazán jó volna, ha az ifju bárónak lenne esze,
hogy látná ezt a sok bolondságot és csapna szét ebben a kötnivaló
Falstaff-hadban. Engem esz a méreg és szólnék is, de a feleségem térden
állva kér: hogy ne kockáztassam állásomat, hadd fusson a bolond a maga
utján, csak a gyerekeid ne éhezzenek. Borzasztó! meg kell tagadnom az
igazságot, be kell fognom a látó szemeimet, betömnöm a füleimet,
táncolnom egy bolond muzsikájára, hogy élhessek. Nem állom ki,
megbolondulok, még ma beadom a lemondásomat, de a mit nem lehet eltűrni:
azt nem tűröm. Fel kell világositanom a bárónét, hogy lopják, csalják,
kacagják, csufolják az oszlopságával. Önnek pártomon kell lenni. Csak
nem tűrheti, hogy egy csomó tömlöcbe való ringy-rongy bolondot űzzön
belőlünk. Jó, legyenek a bárónék oszlopok, segitsenek a szegényen, ez a
legszebb feladatuk, de ne játszanak komédiát. No nézze, a vén báró a
legkegyetlenebb uzsorás, oly fukar, hogy egy krajcárért megenné az
embert, s a felesége mint valamely rongy- és csontszedő cigány szedi a
szegényeket, sir velök és kötözi a fekélyeiket. Valjon őszintén teszi e?
Ha igen, akkor ha bolondnak tartom is: becsülöm; de ha csak hiuságból
teszi, hogy az ujságok emlegessék, magasztalják és elnyerje a
palotadámaságot, a fia meg a főispánságot, akkor egy ilyen oszlopasszony
alábbvaló annál a zsidó korcsmárosnénál, a ki addig itat, mig az ingedet
is lehuzza a hátadról. Az legalább gyerekei számára gyüjt.
A kocsis visszafordult, hogy hallgassa a beszédet. Intettem a tanitó
urnak, hogy ne beszélne, mert otthon elmondhatja. Magam is féltem, hogy
engemet is elárul, azt hivén, hogy osztom ennek a szegény embernek a
nézeteit.
– Eh, ne integessen nekem barátom! én azt mondom, a mit érzek. Tizenkét
évig voltam első eminens, jogom van hozzá. Mindig tanitásból tartottam
magamat: kötelességem az oktatás. És igazán, ez nekem is passio, mint a
bárónénak a koldustartás. De világositsuk fel az ifju bárót, ezen
törekedjünk barátom.
Mintha maga is megsokalta volna, a mennyit mondott: csöndesen elnémult.
Épen Pélen mentünk keresztül, a nagy kut mellett, a hol Bévárdi urnak
egykor jól oda mondogattam. Most akaratlanul is látnom kellett, hogy mi
lesz az olyan emberből, a ki mindig odamondogat. De feltettem azt az
égető kérdést is: melyik a tiszteségesebb ember, az e, a ki maga-magát
bűnösnek teszi, hogy élhessen; vagy az, a ki nyomoruságban marad inkább,
semhogy hazudjék.
– Van iskolánk is, derék nagyszerü iskolánk – fogott némi szünet után
ujból a beszédbe – de ez is komédia. Minden gyereket összefogdostunk
közel, távol, mert a kormány rendeli, hogy 6–15 évig minden gyermek,
leány tanköteles és iskolába hajtandó vaspálcával is. Tanfelügyelők
járnak kötéllel, csizma, ruha és kenyér helyett: s erőnek erejével, mint
valamely bitang juhot vagy borjut ide terelik őket a kastélyba. Csupa
tiszta rabok, ugy bőgnek.
– Verik? kérdém.
– Dehogy verik? Én nem verem, de gyermeknek, a ki épkézláb, munkabiró, a
mezőn ilyenkor a helye apja mellett. S most ennek a sok szánandó
teremtésnek éjjel-nappal itt ólálkodik az apja, anyja vagy a bátyja,
nénje, hogy kiszabaditsa, kisirja és hazalopja valahogy. Az ember szive
megesik a szegényeken. Barátom itt magára is sok tenni való vár. A bárót
oktassa, világositsa, hogy a komédia szünjék meg.
– Van-e bűne, mi? ragadta meg kezemet hirtelen.
És nevetett.
– A báróné odáig megy, hogy gyóntat is. Hogy állsz a lelki üdvösséggel,
mennyit törlesztettél örök adósságaidból; a szegények, árvák számára
hány fillért raktál félre hetenkint; hát a betegek számára mit adtál és
igy ni. Mit? Hát dolgozzanak ők is valamit. Ne lopják a napot, én is
árván nőttem fel. Ki törődött valjon velem? Az isten. Nevethetném.
Hallgatott. Bizonyosan magában nevetett.
– A belső cseléd hét számra fekhetik betegen, azt ütik, verik; fizetését
minden csekély hibáért lefogják, végkép el is fogják; éhezhetik, mint a
kutya, vagy eszik rosz, egészségtelen korpa-kenyeret: ezeket nem látja
meg a jó oszlopbáróné. De a kik be vannak könyvelve, rubrikázva, a kik
csókolják a báróné lábait és tudnak jól hazudozni: azoknak egy csomó
komédiás uri asszonynyal maga visz a báróné eledelt. Hol itt a józanság?
Erkölcs? Itten? Furcsa. Most a napokban meghal egy uri származásu vén
leány, de uri nem. Nos, mi történik? A dámák gyüléseznek, lótnak futnak
s eltemetik az öreg kisasszonyt, a ki mindig a más kenyerén élt, a más
ruhájában járt – pompával. Három pap, négylovas halotti kocsi hat
halál-legény fáklyával. – Tizenöt-husz dáma a koporsó után a bárónéval
mély gyászban, elől-hátul tenger kiváncsi nép. Erre volt pénz,
segedelem. De mikor meghal egy szegény asztalos, a ki után hat árva
marad: azt takaritsa el a jó isten. Ezeket kell jól megértetni az ifju
báróval. Alig várom, hogy lássam. Ezt, ezt a fiatal lelket kell jól
elkészitenünk. Ha oszlop: legyen igazi oszlop. A porig meghajlom előtte,
ha kebelében igaz, okos, egyenes szivet hordoz. De ha ő is komédiából
csinálná a Krisztus munkáját: akkor jobban teszi ha uzsorából él, mint
apja, pénzt gyüjt, embert nyúz, vért szí és élő hust eszik. Az ilyenre
isten, ember rámondhatja: akasztófára való, uzsorás gazember; de az
olyan asszonyra, a ki oszlopot játszik és a mellett tele van a szive
nevetséggel, hiusággal, dicsvágygyal, önzéssel: mit szóljak?
X.
Az oszlopok között és a kertészházban.
Igy értünk be a kastélyba, a melynek udvara tele volt már kocsikkal.
Ádám báró már rég otthon volt s a hogy megtudta, hogy megérkeztem,
nyájas, derült képpel jött elém; karon fogott s majdnem mint édes
tesvérét – annyi kitüntető szivélyességgel vezetett be szüleihez. Az a
mély komorság, mely az utóbbi napokban erőtt vett lelkén, mintha itthon
végkép elenyészett volna fehér, halavány arcáról.
– Tudja-e Sándor, hogy temérdek dolgunk lesz a szünnapok alatt; a mama
egész telepeket rendezett be számunkra gyerekekből és koldusokból. Most
már igazán elemében van, varrat, főzet, tanit, büntet, még prédikál is.
Oh szegény mama! Mindig ilyen volt, de ekkora mértékben még soha se adta
át magát szenvedélyének. Valami angol könyveket olvas, afféle három
leveles kis füzetkéket s azok teljességgel hatalmukba keritették. Ne
szóljon ellene, mert dühös; hagyjunk mindezt reá, ugy is minél előbb
megszökünk innen Erdélybe. Nem akarok találkozni Rizsékkel és Ráczékkal.
Soha, soha többet.
S e szóra ismét elkomorodott.
Fölvetette fejét és hidegen ment előre a márvány lépcsőkön.
Most voltam legelőször a nagy, emeleti társalgóban. Mivel alkonyat volt
már, égtek a lámpák s a drága aranyos butorok ezer meg ezer sugárban
verték felém a fényt. Sokan ültek jobbra-balra – mások csoportokban
állottak.
A báró oda vezetett a szüleihez.
Soha szebb, tiszteletreméltóbb embert nem láttam, mint az öreg báró.
Öregben, őszben ugyanaz volt, a mi Ádám ifjuságában. Nagy, magas,
egyenes homloka, melyet a fehér ezüst haj, mint valamely koszoru ölelt
át, villogó, apró szemei, melyek vereslő lángban égtek, tömött, szürkés
szemöldei, egyenes, hosszu orra, melyből vastag, fehér szőrök nyultak
elé, mellére simuló ritkás, fényes szakálla, melybe a bajusz egészen
beleolvadni látszott: csodálatos, soha el nem felejthető hatással voltak
reám.
Oly tisztán, ünnepiesen vala öltözve fehér nyakkendővel, fehér
mellénynyel, nadrággal, fekete kabátban, behorpadt mellén nagy, vastag
arany lánccal, rendkivül pirosas kezein sok-sok kisebb-nagyobb gyürüvel.
Aprókat köhögött halkan és folyvást mosolygott azokra, a kik reá néztek.
Egy nemes prófétának mertem volna tartani, mindamellett, hogy annyi
rosszat beszéltek róla, ha apró szemeinek hunyorgatása más gondolatokra
nem térit. Azonban oly szép, tiszteletgerjesztő arc volt igy is, hogy
midőn kezei után nyultam, hogy megcsókoljam: majd leborultam előtte.
Senki se gondolhatta volna, hogy az az aggastyán egy gonosz, lelketlen
uzsorás, a ki szüleimet tönkre tette és annyiakat koldusbotra juttatott.
Meg is voltam győződve azonnal, hogy ezekből egyetlen szó se lehet igaz.
Mély dörgő, érces hangon, mint az orgona szólt:
– Ádám báró szeret tégedet, annak örülök; légy hű, engedelmes és igaz és
nem fogok megfeledkezni rólad fiam. Apádat ismertem, makacs, indulatos
ember volt, nehogy kövesd. Anyád jó asszony, nagyon becsületes, jó
asszony.
S a kezével és mosolyával figyelmeztetett, hogy félre állhatok.
Ő nagysága a báróné felé mentem, de felindulva, haraggal és szégyennel,
hogy a báró apámról oly keményen nyilatkozott, holott anyám szerint épen
nem apám volt a hibás.
A báróné törpe, gömbölyü kis termetével, mintha még jobban elhizva
volna, mióta nem láttam. Szeretettel, élénk, szapora kérdésekkel
ültetett maga mellé. Alig győztem válaszolni kérdéseire. Mindenről és
mindenkiről kikérdezett pár perc alatt. Professorokról, professornékról,
tanulókról, templomról, papokról, szinházról, városi egyletekről,
kórházakról, menházakról és egyszersmind gyorsan előadta, hogy mi teendő
vár reám az udvarban.
– Holnap lesz az uj iskola és menház felszentelése. Akkorra
halasztottam, mire Ádám báró haza érkezik.
Elmondta, de milyen lelkesedéssel, boldogan, hogy hány növendéke van az
iskolának és hány szegénye az egyletnek; mit esznek, hogy élnek, hogy
haladnak az üdv ösvényein és mily biztosan.
Ekkor bemutatott a vendégeknek a vidék küldöttségének, főbiráknak,
papoknak, alispánoknak, elnököknek, nevezetes oszlopoknak, kik egyes
falvak, községek, városok sőt megyék oszlopai.
Hogy emelkedtek többen e nevezetes férfiak közül a dicsérő szavakra.
Tisztán látszott nem egynek a sugárzó tekintetéből, hogy magasan nyuló,
hatalmas oszlopnak tartja magát.
De másfelől azt is észrevettem, hogy többen mind egyre az oldaltermek
felé tekintgettek, a hol hosszu, patkóalaku asztalok voltak fölteritve
csillogó ezüst késekkel, villákkal és tündöklő poharakkal.
Minden vendég akart Ádám báróval egy-egy szót váltani, ha csak ugy
röptiben is és mindenki el volt ragadtatva, hogy mily nagyszerü ember az
ifju báró, kész férfi, már is egy valódi oszlopbáró – éljen! Ah!
Ádám báró vissza is nyerte élénkségét, de nem régi, gunyolódó
fanyarságát, – a min nem győztem eléggé csodálkozni; – beszélt,
tréfálódzott, ölelkezett az emberekkel és törekedett mindenkinek
visszaadni a bókot, magasztalást hasonló nagy szavakkal.
– Öregem – szólitott egy ablakmélyedésbe a vacsora előtt – maga nagyon
szomoru. Vacsora után elmegyünk együtt édes anyjáékhoz, de most még
maradnia kell. Megizentem, hogy nincs semmi bajunk. Mondja: mért olyan
szomoru? Hogy én annyi bolondot össze-vissza fecsegek s a helyett, hogy
ezt a sok csinált oszlopot kidobatnám, magam is beállottam
oszlopembernek? De lássa, hátha ezek jobbak, mint mi minden bolondságuk
mellett is? Gondolkozzék.