latin és 2 magyar. Utóbbiak Gyöngyösi Jánosnak magyar versei 2 kötetben.
Nagy érdemeket szerzett azonban a «Kilián Testvérek» cég azáltal, hogy
kiadta a lipcsei Messz-Katalog mintájára az «Allgemeines Verzeichniss
der inländischen neuen und neu aufgelegten Bücher, für den Pester
Josephi Markt 1798» című vásári könyvjegyzéket, melyet nagy
szakértelemmel Schediusz Lajos, az irodalomtörténet tanára szerkesztett.
E könyvjegyzéket 1799–1802. években is közrebocsátotta. Az elsőt, az
1798. évit nem épen kedvezően fogadta az egykorú kritika. Egyik birálója
akként nyilatkozott, hogy ezzel csak irodalmunk szegénységét mutattuk
be. Schwartner Márton pedig főleg nyomdai kiállítását vette birálat alá
és azt jegyezte meg, hogy a kis 8-rétű 18 oldalra kinyujtott füzetkét
valamivel nagyobb alakban és kisebb betűvel egy lapra lehetett volna
kinyomtatni.
A kedvezőtlen kritika dacára a könyvjegyzék mégis nagy szolgálatot tett
és szinte nélkülözhetetlen volt a vásárokat látogató könyvkereskedőknek.
Különösen abban az időben, mikor a kereskedelem minden ágának, tehát a
könyvkereskedelemnek is, a vásározás volt lüktető ereje. A vidéki
könyvkereskedők és könyvkiadók pedig egyenesen a híres pesti vásárokra
támaszkodva alapították üzletüket, mert bebizonyult, hogy ilyenkor a
könyv legkelendőbb. A legkeresettebb vásári cikkek azonban a csempészett
könyvek voltak. Maguk a könyvkereskedők is gyakorolták ugyan a
csempészést, de csekélyebb mértékben. A cenzura által eltiltott
könyvekre a legártatlanabb, többnyire vallásos címet nyomtattak s ezek
mint «Krisztus követése», «Szentek legendái» és ehhez hasonló címek
alatt siklottak át a határszéli vámokon felállított vizsgáló
hivataloknál. De nagyobb vásárokra rendesen a legnagyobb választékban
hozták a külföldi irodalom legújabb, tiltott termékeit. Sőt voltak
emberek, kiknek az ezekkel való kereskedés biztosította megélhetésüket.
Mint ezidőbeli pesti könyvkereskedő megemlítendő még Pauer Mihály.
Üzletéről azonban csak annyit tudunk, hogy az 1786-ban még Trattner
János Tamásé volt, kinek Pesten kívül az osztrák birodalom hét nagyobb
városában volt még könyvkereskedése. Főüzlete Bécsben volt és e
városokban leginkább azért alapított könyvkereskedést, hogy nagyszámú,
de főleg utánnyomatokból álló kiadványait terjeszthesse.
Azonkívül volt Pesten, az országúton, báró Orczy házában Lövi I. M.-nek
héber könyvkereskedése, mely arról érdekes, hogy ugyanazon épületben még
ma is létezik, csakhogy az Orczy-féle ház király-utcai oldalán.
Akkoriban is mint ma, e könyvkereskedés készlete legnagyobbrészt a
Talmud könyveiből állott.
A XVIII. század magyar könyvkereskedelmét a «Magyar Minerva» könyvkiadó
és könyvterjesztő vállalat működésének ismertetésével zárjuk le. Ezen
vállalatot 1788-ban Takáts József, az akkori irodalmi mozgalmak egyik
lelkes és kitartó vezetője alapította oly célból, hogy megkönnyítse a
magyar művek kiadását és némi anyagi hasznot is nyujtson az íróknak. A
vállalat tervét Takáts József 18 pontban dolgozta ki, melyet gróf
Festetits Györgynek is bemutatott, ki azt jóváhagyta és egyszersmind
igéretet tett, hogy évenkint 1000 forinttal hozzájárul a vállalat
fenntartásához.
A vállalat tervét azután levélben a nevesebb írókkal is közölték,
különösen Baróti Szabó Dávid, gróf Gvadányi József, Molnár Borbála,
Kultsár István, Virág Benedek, Révai Miklós, Veszprémi István,
Keszthelyi László, Dugonics András és Szatmári Pap Mihállyal, kiket arra
is felkértek, «hogyha vagy maguknak kiadandó kész munkáik volnának, vagy
másoknál nyomtatást érdemlő kéziratokat tudnának heverni, adják Takáts
Józsefnek értésére, aki mind a reviziónak, mind a közrebocsátásnak
előmozdításában egész készséggel el fog járni és bizonyossá teszi őket a
9. pont alatt megigért jutalomnak megnyeréséről.» A terv említett 9.
pontja ugyanis így szólott: «A helybenhagyott munkáért az író jutalom
nélkül nem fog maradni. A legnagyobb jutalom 500 exemplárban, a
legkisebb 150-ben állhat. Ha pedig talán inkább készpénzt kivánna a
szerző, jókor jelentse meg szándékát, és úgy fog azután közmegegyezéssel
a jutalom meghatároztatni. Tudni való, hogy az eredeti munkák mindig
nagyobb becsben tartatnak, mint a fordítások; mindazonáltal a jelesebb
könyvek fordítóira is illendő tekintet fog lenni.»
Takáts József a felhívásra több mint száz levelet kapott a magyar
íróktól, kik siettek neki bejelenteni kész vagy készülő műveiket. Válasz
nélkül egyiket sem hagyta s így rövid két év alatt nagy számmal írta a
legkülönfélébb leveleket, melyek irodalomtörténeti szempontból is
fontosak, mert számos oly magyar műről adnak felvilágosítást, melyek
napvilágot sohasem láttak.
A beérkezett műveket Takáts József bemutatta gróf Festetits Györgynek,
ki egyelőre – tekintve, hogy kevés pénz állott rendelkezésükre, – a
következő műveket jelölte kiadásra: Ányos Pál verseit, gróf Teleki
Domokos «De administratione legati Comitatum etc.» című latin művét és
Molnár Borbála «Szerencsétlen szerelem» című költői elbeszélését. Ányos
Pál verseit Bacsányi János gyüjtötte össze s ezért 100 forint jutalmat
kapott. Molnár Borbála pedig 12 aranyat. Az itt felsorolt 3 mű közül
1798-ban elsőnek Ányos Pál verseit adták ki. A következő évben azonban
Takáts József az «Erkölcsi oktatások» című műve jelent meg, utána pedig
Virág Benedek költeményeinek kellett volna megjelenniök, de hirtelen
váratlan csapás érte a vállalatot, minek következtében ezek megjelenése
egyelőre elmaradt. Gróf Festetits György ugyanis minden előzetes
értesítés nélkül megvonta az 1000 forintnyi segélyt s minden kérés
ellenére szándékát nem másította meg.
Képzelhető, mily nagy volt Takáts József elkeseredése annak láttán, hogy
az oly szépen megindult vállalatba helyezett reménye egy csapásra
széjjelfoszlott. Fölötte érdekes az a levél, melyet ez alkalommal Aranka
Györgynek 1799 április 29-iki kelettel Bécsből írt. Megtudjuk belőle,
hogy minő tervei voltak a «Magyar Minervá»-val, milyenek voltak az
akkori nyomdai és könyvkereskedelmi viszonyok, és milyen nehézségekkel
kellett a magyar íróknak megkűzdeniök. «Alig kezd a jó remény
csillámlani – írja többek között – mindjárt megint komor fellegek
borítják a tiszta eget. Ime Minervánk is közelít a sírhoz! Midőn én
tehetségem szerint dolgozom gyarapodásán, egyszersmind oly értelmű
levelet veszek Keszthelyről, hogy Mæcenásunk Lipszky hadnagy
magyarországi mappáira 2000 forintot szánván, nem segítheti a Magyar
Minerva folytatását. Szörnyű csapás volt ez az én jó szándékomnak;
annyival is inkább, hogy én általam estek meg az igéretek néhány munkás
férfiaknak írásaik kinyomatása iránt. Mely hirtelen, mely csúfos
változások ezek! Oda néki. Én ugyan még minden erőimet megvetem, hogy
fordulást tegyek a rossz dolgon; nem kimélem a szép, a nyomós kérést; de
ha ez nem használna is, mégsem hagyom oly hamar kihalni a Minervát. Reá
szánom időmet, fáradságomat, csekély mindenemet, amíg csak győzöm. Ha
kevesebbet is, de csak fog esztendőnként valamit látni édes hazám.
Bécsben kivánnám tölteni életem napjait, eshetik módom, hogy pártfogókat
szerezhetek a jámbor és hasznos igyekezetnek. Lehetetlen, hogy az olyan
munkálkodásnak ellenségei támadjanak, a melyhez, igérem, soha még csak a
gyanu sem fog férhetni. Ami a II. kötetből bejövend, nekem méltóztatott
ajándékozni a méltóságos gróf. Ezt én a III. kötet, Virág Benedek
felséges költeményei kiadására fordítom; és így teszek a többi részekkel
is. Mely könnyű dolog volna minden akadályokon győzedelmeskedni, ha a
könyvbéli kereskedés jobb lábon állana hazánkban. Mind tiszta, de
szomorú igazság, amit ezen tárgynál méltóztatott utolsó levelében írni
Nagyságod. Vajha foganatos eszköz volna a fogyatkozás megjavítására a
könyvárúsokkal való szövetség! De tapasztalásból szólok, így sem
orvosolhatjuk meg a nyavalyát. Ezen zsugori emberek sokkal drágában
árulják a könyveket, hogysem keletök lehetne; vagy, ha van, részint
megcsalódik s így elkedvetlenkedik az olvasó fél; részint nem adunk
annak idejében gyámot, föl nem küldik a bévett pénzt, epesztő
bizonytalanságban hagyják, számtalan leveleire is, a kiadót. Weber,
pozsonyi könyvnyomtatónak, még tavaliban 50 exemplárokat küldöttem
Ányosból az eladás végett és még csak két hét előtt tudhattam meg gyakor
értekezéseim után tőle, hogy csak egyetlen-egyet sem adott el belőle.
Még eddig csak jó barátim segítségével kelt el Minervából, a mi elkelt.»
Amit Takáts József e levélben igért, azt csakugyan teljesítette. Kiadta
Virág Benedek költeményeit. Utána azonban egészen 1808-ig nem jelent meg
semmi a «Magyar Minerva» kiadásában. Ezévben azután megjelent Pápai
Sámuel «A magyar literatura esmérete» című 2 kötetes nagy műve.
Ezenkívül – Dréta János anyagi támogatása mellett – Ruszek József
«Magyar filozófiá»-ja jelent még meg a «Magyar Minerva» kiadásában s
azután megszünt.
A XIX. században érte el a magyar könyvkereskedelem mai szinvonalát,
ámbár már a XVIII. század végén – a politikai és szellemi élet
újjáébredésével – emelkedett magasabb színvonalra. A század elején a
magyar könyvkereskedelem még nagyon is német szellemű volt, de ezen ne
csodálkozzunk, hiszen németek vetették meg hazánkban a könyvkereskedelem
szilárd alapját s így természetszerűen csak lassan ébredt a nemzeti
öntudatra. De azért voltak magyar származású könyvkereskedők is, kik – s
ez elég jellemző az akkori korra – mind nemes családokból kerültek ki.
A XIX. századnak köszönheti a magyar könyvkereskedelem az első
könyvészetet, melyet 1803-ban «Magyar Könyvesház, avagy a magyar
könyveknek kinyomatások ideje szerént való rövid említésök» cím alatt
Sándor István adott ki Győrött. Sándor István különben már 1795-ben
«Sokféle» című III. kötetében közölt 105 XVI. századbeli magyar könyvet
s már ekkor azon óhajtását fejezte ki, vajha a XVIII. századbeli magyar
könyvek címeit is valaki összeállítaná. És ez a valaki, ő maga volt. «Az
én Könyvesházam – írja 1803 május 20-án Révai Miklósnak – most minden
órán elkészül. Streibig megigérte, hogy pesti Medárd-vásárra leviszi.
Ideje is immár, mert egy egész esztendejénél tovább kezeinél hever.
Abból a magyar literaturának történeteit alkalmasan megbővitheted.»
Ugyanezen év szeptember 25-én pedig már azt írja Révai Miklósnak: «Az én
Könyvesházamat is a tollamnak hasznát vevő Streibig egyszer valahára
kinyomatta.»
A «Magyar Könyvesház» 285 lap terjedelmen 1054 magyar művet sorol fel és
pedig a XVI. századból 198 művet, a XVII. századból 788-at és a XVIII.
századból (1711-ig) 78-at. Ezzel a könyvészet természetesen nem volt
teljes; tekintve azonban, hogy elsőnek készült, így is sok fáradságba
került az összeállítása. Mindenesetre nagy hálával gondolunk Sándor
Istvánra, ki megalapította a magyar könyvészetet.
Utána Döbrentey Gábor és hívei foglalkoztak a magyar könyvészet ügyével.
Az érdekében elfoglalt álláspontjukat egy kis füzetkében fejtették ki,
melyet ily cím alatt bocsátottak közre: «Planum egy tökélletes Magyar
Bibliografia és Szókönyv iránt. Pesten, Trattner János Tamás betűivel
1814.» E füzet bevezetéséből tudjuk, hogy céljuk volt «olyan Magyar
Bibliografiát, azaz olyan lajstromot létesíteni, melyben a Typografiának
feltalálásától fogva kinyomtatott minden magyar könyvnek Titulusát
(címjét) egész a XVII. századig betűrend szerint rakva találtatnék.» A
szép és üdvös terv azonban csak terv maradt. Megvalósítására nem került
a sor. Hogy mi oknál fogva, nem tudjuk.
Ezután a magyar könyvészet ügye másfél évtizedre ismét elaludt. Csak
1830-ban volt ismét könyvészetünk, midőn Wigand Ottó megindította
«Bibliografiai Értesítő»-jét, melyet későbben utóda, Heckenaszt Gusztáv
folytatott 1841-ig. Ennek megszüntével az «Eggenberger és fia» cég adott
ki 1842-től 1848-ig egy könyvészetet «Irodalmi Hirdető» címen. Újabb
könyvészet azután csak 1855-ben keletkezett, mely «Magyar Könyvészet»
cím alatt Magyar Mihály szerkesztésében és kiadásában jelent meg «a honi
új-irodalom és művészet terjesztésére». Az I. évfolyam 6. számának végén
a következő tudósítás olvasható: «Felsőbb engedély folytán a «Magyar
Könyvészet» akadálytalanul jelenhetik meg havonkint egy íven, és minden
a könyv, zene és művészet köréhez tartozó ujdonságok telljes cimét,
alakját, terjedelmét, kiadóját, vagy bizományosát, árát és egyébb
felvilágosító kellékeit lehető pontosan közölvén, ez által mig egy részt
hazai irodalmunknak rég szükséggé vált leendő nagy jegyzékére némi
alapot vethet, más részt az irodalom és művészet kedvelőinek és
pártolóinak megrendeléseknél biztos utmutatóul szolgáland mind arról, mi
napjainkban a sajtó alól kikerül. – Ez évi folyam előttünk fekvő első 6
számához még másik 6 iv következik és minden hó elején az ujdonságok, s
folytatólag az 1849–55-iki még jegyzékbe nem foglalt irodalom leend
közölve; a mű és zene-tárgyakat csak a jövő éviben közlendhetem stb.»
A fennebb ismertetett könyvészeti művek közül – természetesen Sándor
Istvánétól eltekintve, mely alapvető mű – Magyar Mihályé a legjobb. Bár
nagy szeretettel és lelkiismeretességgel szerkesztette könyvészetét és a
könyvkereskedők részéről is meglehetős támogatásban részesült azáltal,
hogy nagyobb mennyiségben megrendelték és terjesztették, mégis csak 2
évfolyamot adott ki; 1857-ben már megszünt.
A XIX. század első felében a magyar írók – kevés kivétellel – még mindig
saját költségükön adták ki műveiket. A magyar könyvkereskedők ugyanis
nem vállalkoztak magyar könyvek kiadására. Ennek okát egyrészt abban
látjuk, hogy a legtöbb magyar könyvkereskedő német származású volt s így
inkább a német irodalommal foglalkoztak, kiadványaik is legnagyobbrészt
német nyelvűek voltak, tehát kifelé igyekeztek maguknak piacot
teremteni; másrészt, pedig, hogy megifjúhodott magyar irodalomnak nem
volt még olvasóközönsége. A külföldi könyvekkel való kereskedés azonban
némileg korlátozva is volt, amennyiben szigorú rendelet tiltotta a
külföldön nyomtatott egyházi könyvek (breviarum, misszale, antifonale)
és zsidó vallásos könyvek behozatalát.
Igen jellemző az akkori irodalmi viszonyokra Kultsár Istvánnak a «Hazai
és Külföldi Tudósítások» 1820. 4. számába írt cikkének következő
részlete: «A jó (magyar) póétai költemények csak imitt-amott csillognak,
«rari nantes in gurgite vasto», a tudósok nem dolgoznak, a nemesek nem
olvasnak, a gazdagok a nemzeti literaturára semmit sem áldoznak. Így
lévén dolgunk, lehetne-e csudálni, ha a nemzet, mely a maga tulajdonához
oly hideg, oly érzéketlen, nemsokára a nemzetek sorából kiveszne; mint
már több német geografusokban, mappákban és históriai táblákban
valósággal kihagyatott és vagy Németországhoz átaljában, vagy különösen
Ausztriához csatoltatott». És az a kevés író, aki tényleg dolgozott és a
saját költségén adta ki műveit, az is mint magánkiadó szerepelt.
Ilyen buzgó magánkiadó volt elsősorban Csokonai Vitéz Mihály. 1800
december 15-én előfizetési felhivást bocsátott ki, mely így szól:
«Jelentem előre, hogy mindennemű, poetai s folyó beszédbe írott
munkácskáimat az új esztendővel közlésre bocsátani szándékozom. Egy
tonnus áll 12 árkusból s ára lesz 8 garas, olyan kiadásba mint a Diaetai
Múzsa. A gyüjtemény pedig hány tonnusra terjed, a nyomtatás mutatja meg;
lesz mintegy 3 tonnus.» Műveinek nyomtatásával Trattner János Tamást
bízta meg, de minthogy a cenzura nehézségeket okozott, nem vállalkozott.
Így tehát más nyomda után kellett néznie s emiatt az igért terminust nem
tudta betartani, miért is újabb előfizetési felhívással fordult a
közönséghez: «Mely késedelmet hogy annyival jobban kipótolhassak, két
sajtón dolgoztatok, úgy hogy Szent Mihályra mind a 2-ik, t. i. Lilla,
mind a 3-ik, t. i. Dorottya egyszerre ki fog jönni… Aki tíz exemplárra
prænumerál, egyet a szokás szerint ajándékba fog nyerni, valamint
leopoldi pesti vásárkor egy-egy exemplárt az én anecreoni ódáimból,
melyek külön fognak kijönni, és egy-egy exemplárját az én rézre metszett
nótáimnak, melyek klavirra és énekre vannak alkalmaztatva.» Mindezekből
azonban halála előtt, 1804-ben, csak a «Dorottya» jelent meg Poetai
munkáit halála után, 1813-ban, Márton József adta ki először Bécsben, 4
kötetben.
Mint magánkiadó Csokonai Vitéz Mihály után Vörösmarty Mihály
buzgólkodott a legtöbbet. Első jelentését 1825-ből ismerjük, melyben
«Zalán futásá»-nak a megjelenését jelentette. E jelentésben a többek
között így szól: «A munka Trattnernél fog nyomtattatni nagy nyolcad
rétben, csinosan, s amennyire lehet, hibátlanúl, szines boritékkal.
Képet és cimlapot, ha előfizetőim száma engedi, valamellyik jelesebb
rézmetszővel szándékozom készíteni. Előfizetési ára egy példánynak
közönséges papiroson 5 fr. V. Cz. Velinen 7 fr. Előfizetni lehet a
Medárd napi Pesti Vásárig; a következő Augusztusi Vásárra pedig
megkészül a munka, s ugyan akkor szét is fog küldetni. Az előfizetők
nevei ki lesznek nyomtatva.» Úgy látszik, hogy első művével mindjárt
megnyerte a közönséget, mert 1826-ban már «Salamon király» című
szinjátékára hirdetett előfizetést, melyben «az előfizetés tisztelt
beszedőinek minden tiztől egy példányt ajánl».
Fáy András, kinek egyik-másik műve még ma is közkézen forog, szintén
ilyen módon terjesztette műveit. 1832-ből két előfizetési felhívását
ismerjük. Az egyikben «A Bélteky-ház» című regényét, a másikban «Meséi
és aphorismái» című művét hirdette. Ugyancsak ez évben Kovács Ferenc
rézmetsző egy magyar atlaszra hirdetett előfizetést.
A XIX. század pesti és budai könyvkereskedőinek sorát Leyrer Józseffel
kezdjük. Üzletét még 1795-ben alapította, de eleinte csak a
ponyvairodalom, csizió, álmoskönyv, naptárakat és imakönyveket
kultiválta. Rendes könyvkereskedés csak akkor lett üzletéből, mikor
1828-ban a meggyilkolt Szubuly György nevű könyvkereskedő raktárát vette
meg, a csekély kis kölcsönkönyvtárral együtt, melyet idővel 2500 kötetre
szaporított. Leyrer József mint könyvkiadó is működött. Könyvkiadói
tevékenységével, mely kizárólag a német irodalomra szorítkozott,
bizonyos nevezetességre is tett szert. Ő ugyanis kiadott mindent, ami
kezeügyébe került és kivált a mindennapi szükségletnek szolgáló kis
röpiratok, dalok, bohóságok és színdarabok, mitologiák stb. képezték
kiadványainak zömét. Utánnyomásokra is vállalkozott. Igen helyesen
jellemzi őt Roszner Lipót pesti születésű tekintélyes bécsi
könyvkereskedő, amidőn azt írja róla: «Leyrer József egy sokoldalú ember
volt, ki soha nem fogyott ki az élelmesebbnél élelmesebb vállalatokból,
miknek teremtésénél őt a kiadói tisztességre való tekintet korántsem
szokta volt feszélyezni». Könyvkereskedése 1842-ben fia, Lantossy József
birtokába ment át.
Ugyancsak a mult századba vezethető vissza Mosótzi Institórisz Gábor
üzletalapítása. Még 1793-ban, mint könyvkötő magyar könyvekből álló
kölcsönkönyvtárt alapított. Feljegyzéseink szerint azonban a könyveket
nemcsak kikölcsönözte, de el is adta. Ebből arra lehet következtetni,
hogy könyvkereskedése is volt és a kölcsönkönyvtári címet inkább csak
kibúvónak használta, mivel mint könyvkötő valószínűleg nem nyithatott
könyvkereskedést. Későbben könyvkiadással, előfizetők gyüjtésével és
szerzők magánkiadásainak bizományba vételével is foglalkozott. 1804-ben
a cég «Institórisz és fiá»-ra, 1808-ban pedig Institórisz Károlyra
változott. 1812-ig állott fenn.
1802-ben Weingand János Mihály könyvkereskedését Eggenberger József
vette át, ki ezt ekként adta tudtul: «Minden barátinknak, s
levelezőinknek illendő tudósítására jelentem, e folyó 1802. esztendőben
17-ik juniusban történt szomorú halálát az én kedves barátomnak és
kereskedőtársamnak Weingand Mihály úrnak. Ki rövid ideig tartó
betegeskedése után, életének 59-ik esztendejében rothasztó hideglelésben
meghólt. Könyvkereskedésünkben semmi változás nem lészen, mivel ez,
halála után egyedül magamra szállott. Azért tovább is a számadásoknak
tellyes befejezéséről az eddig volt név alatt, úgymint: Weingand és
Eggenberger fog folytattatni. Tudva vagyon a tudományok barátai előtt,
hogy ezen könyvkereskedésben a tulajdon költségeinken nyomtatott jeles
könyveken kivül sok rendbéli belső és külső országi külömbféle nyelveken
írtt minden tudománybéli könyvek találtatnak. Azért bizvást ajánlom az
egész hazában lévő érdemes uraknak minden készségemet, bizonyossá tévén,
hogy kivánságaiknak tellyesitése mindenkor főgondom lészen.» Mindazt,
amit jelentésében igért és azt a célt, amit maga elé tűzött, hiven be is
tartotta. Könyvkereskedését kiváló munkásságával rövidesen az elsők közé
emelte, de érdemeket főleg azzal szerzett magának, hogy nagy
lelkesedéssel karolta fel a magyar irodalmat. 1806-ban már eredeti
magyar regényeket adott ki és hirdetésében így szól a magyar
közönséghez: «…nagy dicsőségére válik a magyar nemzetnek, ha az idegen
munkák izetlen forditásaik által nem hagyja már tovább magát vezetéken
hordoztatni, mint a járni tanuló gyermek…» Az első magyar regény,
mellyel a nyilvánosság elé lépett «Az ifjú Palugyai Andrásnak Bebek
Kriskóval való hív szerelme» című volt. 1837-ben maga mellé vette fiát,
Ferdinándot, mint társat s ennek következtében a cég «Eggenberger és
fiá»-ra változott. Eggenberger Józsefnek 1850-ben bekövetkezett
halálával Eggenberger Ferdinánd lett a cég s 1863-ban, mikor utóbbi is
elhalálozott, Hoffmann Alfréd vette át a könyvkereskedést.
Tevékeny és nem mindennapi könyvkereskedő volt a XIX. században Nemes
Ivanics Zsigmond, ki 1800-ban alapított Budán könyvkereskedést és
antiquáriumot. Ivanics Zsigmond nagy bibliofil és tanulmányozó hírében
állott és szélesebb írói körökben is szép hírnévnek örvendett. 1802-ben
könyvkereskedését Hartleben Konrád Adolfnak adta el és csak az
antiquáriumot tartotta meg, mellyel 1815-ben Pestre költözött. Ez volt
azután Pesten az első antiquárium. Itt 1817-ben kölcsönkönyvtárt is
rendezett be. Mint könyvkiadó is szerepelt. 1811-ben egy németből
fordított kis röpiratot adott ki, 1842-ben pedig ifj. Palugyay Imre
«Werbőczy István rövid életrajza» című művét, melyhez ő maga írt
előszót.
Ivanics Zsigmond, mint jeles bibliofil különösen azon fáradozott, hogy a
hazánkat érdeklő régi nyomtatványokat és kéziratokat külföldön
felkutassa. Sok ritkaságot gyüjtött így össze és hozott vissza
Magyarországba; ezekkel azután a hazai tudományos intézetek könyvtárait,
de különösen a Magyar Nemzeti Múzeumot gazdagította. Jegyzékeiben
azonban kevés magyar könyvre akadunk, az árak pedig az akkori
viszonyokhoz mérten, nem mondhatók épen olcsóknak, de mégis bizonyítják
azt, hogy Ivanics Zsigmond kellő tájékozást tudott adni a
könyvkedvelőknek a könyvnek valódi értékéről. Nem hagyhatjuk említés
nélkül, hogy az első könyvárverést Magyarországon is ő tartotta
1836-ban. De úgy látszik, nálunk akkor még nem igen ismerték a
könyvárverések nagy jelentőségét, mert a nagyközönség egyáltalában nem,
a könyvkedvelők pedig csak kis számban érdeklődtek iránta. Természetes
tehát, hogy eredménye alig volt. Mindazonáltal 1837-ben megtartotta a
második könyvárverést és ez már valamivel jobb eredménnyel zárult. 1040
mű került eladásra és 327 frt 7 kr. folyt be. Legjobb áron szótárak,
atlaszok és a latin klasszikusok keltek el.
Ivanics Zsigmondról elmondhatjuk, hogy erején felül teljesítette
hivatását. A sok ritkaságok összevásárlása teljesen felemésztették
vagyonát, úgy hogy a későbbi években már alig tudta üzletét fenntartani.
1844-ben halt meg. Az örökösök az üzlet vezetését hű munkatársára és
vejére, Magyar Mihályra bízták, kinek nemsokára reá – vétel útján –
egyedüli tulajdonába ment át.