mértékben adta jelét, mikor 1784-ben megindította az első erdélyi német
ujságot, a «Siebenbürger Zeitung»-ot, mely hetenként kétszer jelent meg
és előfizetési ára évi 3 tallér volt. E lap első évfolyamait Erdély
legkiválóbb tudósai szerkesztették és hogy magas színvonalon állott,
amellett szól az, hogy még külföldön is az olvasottabb lapok közé
számíttatott.
Id. Hochmeiszter Márton üzletét még II. József is kitüntette magas
látogatásával. Erről naplójában ezeket olvassuk: «1786. évi július hó
16-ik napján ¾7-kor ő felsége II. József császár könyvesboltom, nyomdám,
valamint egész házamat legmagasabb látogatásával szerencséltetni
kegyeskedett.» Id. Hochmeiszter Márton e látogatást emléktáblával
örökítette meg.
1789-ben bekövetkezett halálával, kiterjedt üzletének vezetése 22 éves
fiára, ifj. Hochmeiszter Mártonra maradt. S hogy fiatalsága dacára
értett az üzlet vezetéséhez, az kétséget nem szenved. Ugyanis még atyja
életében II. József különös parancsára a bel- és külföldön körutat tett,
hogy magát tökéletesen kiképezze minden, egy nyomda és könyvkereskedés
vezetéséhez szükséges ismeretekben.
Ifj. Hochmeiszter Márton mindenben édes atyja nyomdokain haladt.
Könyvkiadói tevékenységének szép jelét adta mindjárt önállósága elején,
midőn kiadta Erdély első tudományos folyóiratát, a «Siebenbürger
Quartalschrift»-et, melyet még édes atyja tervezett. Ezen évnegyedes
szemle körül Erdély legkiválóbb írói csoportosultak. Az első füzetben a
szerkesztők őszinte elismeréssel emlékeznek meg áldozatkész kiadójuk ama
érdemeiről, melyeket e folyóirat kiadásával szerzett magának Erdély
irodalma körül.
Még nagyobb érdeme azonban ifj. Hochmeiszter Mártonnak, hogy Erdélyben ő
alapította az első magyar lapot, az «Erdélyi-Magyar Hir-Vivő»-t, melynek
első száma 1790 április 1-én jelent meg. Előfizetési ára egész évre 5
forint volt. E lapot, mikor Kolozsvárott is alapított üzletet, oda vitte
át s ott később «Hiradó» címen adta ki tovább. Kolozsvárott azért
alapított üzletet, mivel az országos kormányzat összes hivatalait oda
helyezték át. Erre vonatkozólag naplójában a következőket olvassuk:
«1790-ben Kolozsvárott a dikaszteriális munkák olcsóbb szállíthatása
tekintetéből nyomdát és az irodalom terjesztése céljából
könyvkereskedést rendeztem be, mely utóbbit a magyar irodalom sok
közhasznú eredeti és fordított műveivel gyarapítottam.»
Hazafias érzelmeit igen híven tükrözi vissza az az «Ajánlás» melyet
1790-ben kibocsátott könyvjegyzéke elé írt: «Mentől nagyobb fájdalommal
kellett eddig tapasztalni, hogy annak a nemzetnek, amelynek dicsőségéről
kisebb vagyok én, hogy sem szólhassak, fiai közül oly kevesen
találkoztak azelőtt, akik anyjokhoz tartozó tiszteletekről megemlékeztek
volna, hogy annak nyelvét gyarapítani és az erre szolgáló könyveket
szaporítani kivánták volna: annál nagyobb örömére és vigasztalására
szolgálhat kinek-kinek valaki csak a nemes magyar nemzethez érdeme
szerint való tisztelettel viseltetik, hogy már ma ezen nemzetnek fiai is
felébredvén ebbeli kötelességeket bővebben teszik és ebbeni
szorgalmatosságokat már is annyira léptették, hogy kevés neme légyen a
tudománynak, amelyről könyvek ezen nyelven is ne találtassanak. – Én is
azért ezen nemes hazának fia lévén, vétkezném, ha ezen örömben részt nem
vennék és kötelességemet tehetségemhez képest nem tenném. Több pedig
tőlem ki nem telhetvén, udvarlok nemes magyar hazámfiainak következendő
könyvek lajstromával, ki kérvén egyszersmind méltóztassanak velem más
könyvek iránt is, amelyek eddig könyvtáramban nem találtatnának
parancsolni. Akármely alkalmatosságon is örömmel fogok kapni, amelyben
csak megbizonyíthatom, mely nagy tisztelettel és készséggel legyek
Kedves Magyar Hazámnak. Szebenben Boldogasszony havának 21-ik napján
1790 alázatos szolgája Hochmeiszter Márton különös királyi szabadsággal
való könyvárus.» A jegyzék címe és ajánlása 4 lapra terjed. Ezután
következik 9 számozatlan lapon 239 magyar könyv címe betürendben.
De lássuk már most ifj. Hochmeiszter Márton magyar nyelvű kiadványait,
működésének első idejéből. 1793-ban megjelent: Benkő F. «Parnasszusi
időtöltés» és Szeelmann K. «Gyermekek barátja» című műve. 1794 és
1795-ben: «Erdélyi játékós gyüjtemény» és Gyarmathy «Magyar nyelvtana».
1796-ban: Eder J. «Erdélyország esmertetésének zsengéje» és «A magyar
nyelv-mivelő társaság munkáinak első darabja». 1797-ben: «Az egészség
katekizmusa» Fauszt német munkájából fordítva. Ezek a magyar művek
különösen gróf Bánffy György, Erdély kormányzójának buzdítására jöttek
létre, ki 1793-ban a magyar nyelvművelő társaságot is létrehozta.
Ime, így kezdte meg ifj. Hochmeiszter Márton könyvkiadói működését a
magyar irodalom javára és igy folytatta továbbra is. Szűk terünkre való
tekintettel azonban sajnálattal le kell mondanunk arról, hogy összes
kiadványait részletesebben ismertessük. De már az elmondottakból is
meggyőződhettünk, hogy mint született szász, mégis magyar volt.
Örökre emlékezetessé tette azonban nevét azzal a nemes cselekedettel,
mely minden akkori alapítványt felülmúl. Ugyanis naplója szerint, 1809
február 15-én Kolozsvárott fennállott egész, 26,000 forintra becsült
üzletét a kir. liceumnak ajándékozta, kárpótlásul a váczi nemes
Thereziánumban való neveltetéseért. Azonkívül Nagyszebenben tett
kisebb-nagyobb alapítványokat. Nagyszebenben különben nagymérvű üzleti
elfoglaltsága mellett még a közügyekkel is foglalkozott.
Ifj. Hochmeiszter Márton 1837-ben, 60 éves korában halt meg s bátran
mondhatjuk, hogy vele e kor legnagyobb és legtevékenyebb magyar
könyvkiadója szállott sírba.
Nagyszebenben ifj. Hochmeiszter Márton idejében még egy könyvkereskedés
állott fenn: Barth, Gromen és Gänszelmaier társas cége (1790–1792).
Az ezen korbeli könyvkereskedők között kétségkívül legkedvezőbb helyzete
Ellinger János Józsefnek volt, ki 1787-ben Kassán alapított
könyvkereskedést és nyomdát. Épen akkor indult ki Kassáról amaz örökké
emlékezetes, felfrissült szellemi mozgalom, mely majdnem 80 éves
tespedés után a magyar nyelvet és irodalmat felébresztette
tetszhalottaiból s azt egyszerre új életre, mondhatni virágzásra emelte.
Három fenkölt lelkű magyar ember megteremtette irodalmunk új irányát és
ez az új irány volt egyszersmind alapja későbbi szellemi életünk egész
jövőjének. Baróti Szabó Dávid, Kazinczy Ferenc és Bacsányi János volt az
a három dicső férfiú, kiknek áldott nevét a hazai szellemi élet
története aranybetűkkel írt lapjaira.
Ők ugyanis tapasztalták a sok évek folytán beállott hanyatlást s a
magyar nyelvnek a latin elemmel való egybeforradását, valamint ezen ósdi
klasszikus nyelv minden téren lábra kapott kultiválását, tehát hazafiúi
kötelességüknek ismerték, hogy fejlődő magyar nyelvünket ismét jogába
helyezzék vissza. E célból megalakították az úgynevezett «Kassai Magyar
Társaság»-ot, az elsőt hazánkban s annak közlönyéül «Magyar Múzeum»
címen évnegyedes folyóiratot indítottak meg. Az I. évfolyam 1788-ban
ugyan Pesten jelent meg, de a II. évfolyamot 1792-ben már Kassán
Ellinger János Józsefnél nyomatták. Időközben Bacsányi János és Kazinczy
Ferenc között némi személyes, de inkább irodalmi nézeteltérések támadtak
s így utóbbi az I. évfolyam befejeztével kilépett a társaságból, mire a
II. évfolyam az előbbi egyedüli szerkesztésében és kiadásában jelent
meg. A III. évfolyamra is hirdetett Bacsányi János előfizetést, de
közben a vállalat hirtelen elakadt, mert egy forradalmi költeménye miatt
bevádoltatván, Kassáról távozni kényszerült.
Az irodalmi «triász» elejétől fogva kijelentette, hogy vállalatát csak
hazafiságból és semmiképen sem anyagi haszon kedvéért indította meg. A
«Magyar Múzeum» tehát előrelátásuk szerint nem is kecsegtetett anyagi
haszonnal, mert előfizetőinek száma egész létezése alatt a 327-nél
magasabbra nem emelkedett, mi az ilyen vállalatoknál még az akkori
mostoha viszonyok között sem ütötte meg az alapúl szolgáló üzleti
kalkulus mértékét. S így igazán különös, sőt nagyon sajnálatos, hogy
épen Kassa városa, melynek nevéhez örökké hozzáfűződik az új magyar
nyelv és irodalom születésének emléke, s mely emiatt húzamosabb időre
szinte központjává lett az egész két magyar haza szellemi életének,
mégis a legkevésbé támogatta ezen irodalmi vállalatot.
A «Magyar Múzeum» megszüntével Kazinczy Ferenc állott élére a magyar
nyelv és irodalom további fejlesztésének. Már közben megindított egy új
folyóiratot «Orfeusz» címen, mely ugyancsak Kassán jelent meg 1790-ben s
2 évfolyamot élt. Úgy a «Magyar Múzeum», mint az «Orfeusz» egy és
ugyanazon irányban kivántak segíteni a magyar irodalom elhanyagoltságán,
mely nemes célt a külföldiével egy színvonalon álló magyar időszaki
sajtónak megteremtésével igyekeztek elérni.
Jóllehet az «Orfeusz» is csak a «Magyar Múzeum» sajnos sorsára jutott;
de a magyar nyelv és irodalom iránti közöny csakhamar megszünt és a
közönség át-átérezni kezdte legszentebb javainak melegítő tüzét. Az sem
volt hasznára a «Kassai Magyar Társaság»-nak, hogy idővel végképen
feloszlott. Tagjait a sors ide-oda széthányta, csak egyedül Kazinczy
Ferencnek volt fenntartva a Kassán való továbbmaradás, hivatalos
állásánál fogva.
Kissé hosszasan foglalkoztunk a «Kassai Magyar Társaság» ügyével, de ez
szükséges volt, mert a nyelvújítás eme első mozgalma fontos momentum a
magyar könyvkereskedelem történetében.
Visszatérve Ellinger János Józsefhez, róla főleg mint könyvkiadóról
emlékezhetünk meg. Kiadványai mennyiségileg így állottak: 98 magyar, 18
német és 51 latin nyelvű. Ezek közül megemlítendő: Milton «Elveszett
paradicsom»-a Bessenyei Sándor fordításában (1796), Baróti Szabó Dávid
«Kisded szótár, mely a ritkább magyar szókat tartalmazza» (2. bővített
kiadás 1792) és «Költeményes munkáji» (3. kiadás három kötetben 1789)
című művei és Kazinczy Ferenc «Bács megyeije» (1790) és egy német
alkalmi beszéde, melyet tanfelügyelői hivatalába iktatása alkalmával
tartott.
Ellinger János József azon könyvkiadókhoz tartozott, kik a haladó kor
igényeihez alkalmazkodni tudtak. Kiadványai – bár nem számosak – de
mégis elegendők voltak arra, hogy azokkal az akkori időben élénk
kereskedelmet űzzön. Könyvkereskedésében különben más könyvkiadók
különféle kiadványait is árusította. 1820 táján üzleteit fia, Ellinger
István vette át.
A XVIII. század végén Maros-Vásárhelyen is volt már könyvkereskedő,
amint azt a következő fennmaradt körlevél mutatja: «M.-Vásárhelyen a
méltóságos született gróf nagyercsei Toldalagi László úr ő nagysága
házainál levő tipográfiában találtatnak ezek az eladó könyvek feles
exemplárokban, melyet a könyvszeretőknek kiszabott árával együtt, kiván
tudtukra adni nagyajtai Huszár Antal 1793-ban. Az eladandó könyvek ezek:
A magyar játékszin, első esztendő, első kötet, ára 51 kr., a 2., 3., 4.
kötetnek ára is 51–51 kr. – A Szinopéi Diogénes dialogusai Vieland
irásaiból, réztáblájával együtt ára 1 rf. – Herdernek és Leszingnek
mesélései, ára 1 rf. – Budai Basa, ára 15 kr. – Ujmodi gonosztevő, ára
20 kr. – Az igazgatások formáiról Fridrik munkáiból fordítás, ára 5 kr.
– A lebilincsezett Prometheusz Eschiluszból, ára 15 kr. – Kazinczi
Ferenc külföldi jádzó szinye. Első kötet Hamlet, Misz Sara Samson, ára 1
rf. – Keresztyén érzékenységei. Vielandból fordította Váli András, ára
31 kr. – A szerelem gyermeke, ára 24 kr. – Társalkodás regulái, öszve
szedte Szroy Sámuel, ára 3 kr. – Julia levelei Ovidiuszhoz ára 1 rf. –
Magyar Penelope, ára 12 kr. – Arany perecek, ára 20 kr.»
Ezek a könyvek képezték tehát Huszár Antal könyvkészletét s ezekkel
látta el a marosvásárhelyi közönséget, melyben nagy segítségére volt
Aranka György, az erdélyi irodalmi mozgalmak vezetője.
Rendszeresebb könyvkereskedők voltak még a XVIII. század végén:
Brassóban Reich testvérek (János és András) 1789-ben, kiknek
kölcsönkönyvtáruk is volt. 1793-ban Reich János kilépett a cégből és az
üzlet Reich András cégen folytattatott; ugyanott Wagner János András, ki
mesterségére nézve ugyan «Tuchmacher» volt, de azért könyveket is
kiadott és eladott. Sopronban 1794 táján Pfuntner Mátyásnak volt
könyvkereskedése és kölcsönkönyvtára. Szepesszombatban Liedemann
Jánosnak (1795–1800 között) vegyeskereskedése mellett jól berendezett
könyvkereskedése és 2–3 jelentékenyebb kiadványa is volt. Zágrábban 1795
táján két könyvkereskedés létezett: a Mühler örököseié, melyet későbben
Szuppán Ferenc vett át és a «Püspöki könyvkereskedés».
Most azonban térjünk át Buda és Pest, e két testvérváros
könyvkereskedelmére.
A kronológikus sorrendet követve, Kiss Istvánnal kell kezdenünk, ki
pályáját 1785-ben mint könyvkötő kezdte meg Óbudán. A bécsi «Magyar
Músa» 1789. évi 7. számában azonban már mint olyanról emlékszik meg
róla, ki nagyobb könyvraktárt tartott. Ugyancsak akkor már Kazinczy
Ferenc is érintkezett Kiss Istvánnal, mint ezt Horváth Ádámnak egyik
leveléből tudjuk, melyet 1789 május 13-án Szántódról intézett Kazinczy
Ferenchez. Többek között ezeket írja: «…Bárcsak mikor Kiss István budai
kompaktorral beszéltél, biztad volna rá, hogy küldjön egy néhány
«Hunniást és Holmit» azon helyekre, ahová minapi leveledre küldetni
kivántál…»
Kiss István szorgalmas és értelmes ember volt, miért is kartársai és
üzletfelei illő elismerésben részesítették. Üzletének híre mindinkább
növekedett, összeköttetései egyre jobban kiterjedtek, úgy hogy 1799-ben
már Pesten alapított rendes könyvkereskedést. Ez időtől fogva azután
kiadványaira e sorokat írta: «Pesthenn, találtatik Kiss István úr
Nemzeti Könyváros Boltjában». Kiss István méltán vallhatta magát
«nemzeti könyvárus»-nak, mert a külfölddel nem kereste az
összeköttetéseket, német könyvet alig tartott és 21 oly kizárólagos
magyar kiadvánnyal gazdagította a magyar irodalmat, melyek között nem
egy jeles mű dicsérőleg hirdeti kiadója nevét.
Kiss János 1827-ben bekövetkezett halálával a cég «N. Kiss István
özvegye és József fiá»-ra változott, mely így 1820-ig állott fenn s a
boldogult nemzeties szellemében folytattatott. 1821-től azonban már Kiss
József egyedül volt a tulajdonos.
Benedikt Mihály és társainak is volt Budán 1782-től kezdve
könyvkereskedése. A társak egyike valószinűleg Diepold Floridusz volt,
ki nemsokára reá 1783-tól 1785-ig ugyancsak Budán «Diepold Floridusz és
társai» cégen működött. 1786-ban pedig Lindauer Jánossal társult és a
céget «Diepold és Lindauer» név alatt folytatták. Ez a cég adta ki
1789-ben Klein János Sámuel «Nachrichten von den Lebensumständen und
Schriften Evang. Prediger in Ungarn» című 2 kötetes művét. Midőn azután
1790-ben Diepold Floridusz megvált társától, az üzlet Lindauer Jánosra
szállt, ki azt Pestre tette át és saját neve alatt folytatta 1793-ig.
Nevét több jeles magyar kiadvány közrebocsátásával is megörökítette.
Érdekes, hogy fényesen berendezett könyvkereskedésében könyveken,
térképeken és színezett terveken kívül, egyúttal jó, valódi tokaji
máslást is lehetett kapni nagy palackokban darabját 1 fr. 30 kr.-ért!
A legelőkelőbb könyvkereskedés e korban Strohmayer Ignác Antalé volt,
kinek 1788 táján alapított pesti főüzletén kívül Budán és Kassán
fióküzlete is volt. Személyéről csak annyit tudunk, hogy nemes ember
volt, mert ezt kiadványain mindig feltüntette. S hogy erdélyi születésű
volt, megmondja ő maga a kiadásában 1790-ben megjelent «Collectio
repræsentationum» I. részének «Præmonitum»-ában: «…engem ezen kollekció
kiadására nem ösztönzött sem a nyerészkedés, sem nemességem fitogtatása,
hanem csupán mint jó hazafihoz – tudniillik erdélyi születésűhöz illik…
stb.» Egyébként fel van róla jegyezve, hogy tekintélyes pesti polgár
létére, különösen a Lipótváros telepítése körül szerzett magának
érdemeket.
Előkelő összeköttetéseiről az akkori magyar írók és irodalompártolók
egymással folytatott levelezései tanuskodnak; különösen Kazinczy Ferenc
leveleiben találjuk sűrűn említve Strohmayer Ignác Antal nevét.
Kiadványai között pedig első helyen áll: «Abbildung der edlen
hungarischen Banderisten, wie sie im Jahre 1790… aufgezogen sind». E mű
4-rét alakban 4 levél szöveggel és 24 színezett egyenruha-jelmezt
ábrázoló rézmetszetű táblával jelent meg és a II. Lipót koronáztatásakor
kivonult sokféle magyar bandériumoknak festői s szebbnél-szebb jelmezeit
ábrázolja. Ezenkívül még 16 kiadványa ismeretes.
Korjellemző, de különösen az akkori alkalmazottak helyzetéről sok
világosságot felderítő azon «Hir-adás», melyet Strohmayer Ignác Antal a
Budán megjelent «Ungarische Staats- und Gelehrten Nachrichten» 1790. évi
augusztus 11-ről kelt 64-ik darabjának mellékletében közlött magyar
nyelven és mely szóról szóra így hangzik:
«Mindenek előtt tudva vagyon, hogy a köz-társaságnak elő-mozdítására,
nincsen egy-egy meg-kivántatóbb szükséges eszköz; mint a kereskedés s e
tekintetben minden igaz hazafinak is szoros kötelessége ezen jeles
ágazatját a haza boldogságának tehetsége szerint előmozdítani. Nem lehet
ebben akadály sem a nagy nemből való származás, se semmiféle rangja a
köz-társaságnak egymástól különböző tagjainak. Mert a mi egy tagnak
diszes és szükséges is cselekedni, nem lehet az a másiknak
becstelenségére.
E részben én is csekély értékemet a haza javára tellyes szívből
célozván, bátorkodom az nemes közönségnek alázatossan ajánlani; a midőn
szándékozok egy nemes ifjat keresni, a ki, minekutánna oskolabéli
tanulását elvégezte s a magyar, deák, tót, német nyelveken szóllani tud,
azomba a frantzia nyelv megtanulására is magát ajánlja, praktikans
nevezet alatt mellém jönne könyvárrosi hivatalom folytatására lévén
segedelmül, igérvén, hogy nemcsak szabad asztalt, de ingyen szállást
ahoz tartozó fütéssel, gyertyával fogok számára szolgáltatni, de azon
felyül a többi polgári inasok minden szükséges házi szolgálatot körülte
el fognak végezni, úgy hogy e szerint csak ruhájára lesz magának gondja.
Két esztendők után pedig már öltözetére s egyébb szükségeire is
esztendőnként 200 r. for. úgy igérek, hogy az alatt szorgalmatosságát s
hűségét tapasztalván, fizetését meg-megnagyobbítani kötelességemnek
fogom esmérni.
Ha el-gondolom, melly nemes kereskedésnek tartatik a könyv-árosság
Francia-, Anglia s Németországba, úgy látom, hogy annak javaslására
indító okokat előhozni a hazafiak előtt szükségtelen. Költ Pesten 9.
Augusztus. 1790. Strohmayer Ignátz Antal, könyvárros.»
E felhívásnak azonban aligha lett foganatja. A magyar ember, kivált
akinek kutyabőre is volt, húzódozott a kereskedéstől, s középkori
felfogással lealázónak tartotta azt.
Pesten újabb könyvkereskedést Stahel József és Kilián Ádám alapítottak
1789-ben. Az üzletalapítást a következő német szövegű körlevéllel
tudatták, mely magyar fordításban így hangzik: «Pest, 1789. évi
augusztus 1-én. T. c. Elegendő tőkével ellátva, az itteni piacon új
könyvkereskedést rendeztem be, mely üzletkönyveit és számláit bécsi
üzletemtől egészen függetlenül vezetni fogja. E vállalatomnál Kilián
Ádám úrral szövetkeztem, ki nemcsak boldogult édesatyámnak, Stahel Jakab
János würzburgi könyvkereskedőnek számos éven át tett legjobb
szolgálatokat, de bécsi üzletemben az én oldalomon is már húzamosabb
időn át sikeresen működik, amiért őt t. címednek mint jóravaló szolid
férfiút ajánlhatom. Közös vállalatunkhoz ennélfogva t. címed barátságos
jóindulatát kérjük. Sziveskedjék alábbi cégjegyzésünket tudomásul venni
és semmi másnak hitelt nem adni. Van szerencsénk mély tisztelettel
maradhatni stb., kik jegyezni fognak… Stahel József és Kilián Ádám».
E körlevél szerint Stahel Józsefnek Bécsben már volt könyvkereskedése s
hogy Pesten is nyitott könyvkereskedést, az az ez időben ujjáébredt
szellemi élettel hozható összefüggésbe. Egyébként az ezzel felidézett
irodalmi mozgalmak több külföldi könyvkereskedőt csábítottak
Magyarországba.
A Stahel és Kilián cég, mint könyvkiadócég is szerepelt. Azonban
mindössze csak 2 kiadványát ismerjük. Az egyik: Horváth Ignác István
«Commentatio practica in ordinem judiciarium» című művének II. kötete,
megjelent 1790-ben. Az I. kötet még 1788-ban jelent meg Bécsben Stahel
Józsefnél. A másik: «Szükségben segítő könyv stb. Németből fordította
Kömlei János». E mű szintén 1790-ben jelent meg és ára 30 pengő krajcár
volt, ami – tekintve terjedelmét (513 lap) – rendkívül olcsónak
mondható. E mű megjelenéséről a «Bécsi Magyar Kurir» 1790 március 15-iki
számában is szólott s ezzel kapcsolatban Stahel Józsefről a következőket
említette föl: «Itt Bécsben, egy nagytudományú, s Nemzetünkhöz (mellynek
nyelvét nagy előmenetellel tanulja is) különös indulattal viseltető
könyv-áros Stahel úr, olly megbecsülhetetlen könyvet fordíttat maga
költségén magyarra s adat ki képekkel, a mellynek hasznos voltát csak
onnan is lehet sajditani, hogy német nyelven lett kibocsáttatása után,
igen kevés idő alatt 80,000 nyomtatvány költ el. A könyvnek német homlok
irása ez: Noth und Hülfsbuch – magyarul illy titulussal fog megjelenni:
Szükségben segitő könyv. Együgyü embereknek vagyon irva, és igy annál
közönségesebb hasznú». Hogy Stahel József szorgalmasan tanulta a magyar
nyelvet, azon nem csodálkozunk. Hiszen az új nemzeti áramlat, mely épen
akkor volt a legerősebb, mindenkitől megkövetelte, hogy magyarul tudjon
beszélni. Aki tehát boldogulni akart itten, annak okvetlenül meg kellett
tanulnia a magyar nyelvet. Ha nem is hazafiságból, de érdekből. Stahel
József is csak adta a hazafit, mikor a «Segítőkönyv» előszavában ezeket
írta: «Kedves Haza!… jóllehet én, a mi az eredetemet illeti nem magyar
vagyok: kérlek mindazáltal egész bizodalommal és tartozó tisztelettel,
hogy engemet fogadott fiaidnak számok közzé bé venni, és anyai kebledben
ápolgatni méltóztassál; úgymint aki a magas könyves boltjából kitelhető
minden szolgálatommal erántad vonzó állhatatos buzgóságommal és örökös
hűségemmel magamat Neked feláldozni, s életemnek minden napjaiban a Tiéd
maradni kivánok. Stahel József, bécsi és pesti könyv-áros».
Stahel József, úgy látszik, hamarosan beleunt a hazafiusdiságba, mert
már 1794-ben megvált a pesti üzlettől és ismét Bécsbe vonult vissza. Így
azután Kilián Ádám volt a pesti üzlet egyedüli tulajdonosa, ki azonban
előrehaladott korára való tekintettel maga mellé vette öccsét, Kilián
Györgyöt és ennek következtében a cég a «Kilián Testvérek»-re változott.
A két testvér 14 évig működött együtt. 1809-ben Kilián Ádám elhunyván,
Kilián György egyedül lett a tulajdonos és saját neve alatt folytatta.
Hogy Kilián Ádám derék magyar könyvkereskedő volt, azt megtudjuk
Vitkovics Mihálynak 1809 junius 9-én Kazinczy Ferenchez intézett
leveléből, melyben Kilián Ádámra vonatkozólag ezt írja: «…Leveledet
Szögyényi úrnak átadtam… Kiliánnak is átadtam, tudniillik az ifjabbiknak
(Györgynek), aki igérte, írni fog hozzád. Az öregebbiket (t. i. Ádámot)
éppen azon nap, május 26-án, midőn leveledet vevém, szállásom mellett
vitték el a fekete széles kocsin az örök elnyugvásra. Szivfájlalva
néztem le koporsójára ezen embernek, ki hazánkban a jobb könyvek
árulásával annyi jót tett vala. Ha e mennydörgős idő el nem söprőzte
volna tőlem a múzsámat, végsőt zenegtem volna tiszteletére. Be sok
érdemes férfi, minden végső megtiszteltetés nélkül múl ki közülünk.
Ellenben sokat, kik egy szives könnyet sem érdemelnek, apotheosissal
szállítanak a földbe».