örökölte, ki ekkor még kiskorú volt. Így a nyomdák vezetését egyelőre
Blöszl Józsefre bízták. Landerer Lajos 1824-ben elérvén nagykorúságát, a
nyomdákat saját kezelése alá vette.
Tevékenységét mindjárt azzal kezdte, hogy a pozsonyi sajtók számát 9-ről
2-re szállította le és az onnan elvett 7 sajtóval pesti nyomdáját
nagyobbította, ami amellett szól, hogy már akkor is fősúlyt fektetett
Pestre. Pozsonyi nyomdáját ezentúl csak az országgyűlések tartama alatt
szaporította néhány sajtóval.
[Illustration: Landerer Mihály.]
Landerer Lajos rendkívül buzgó könyvnyomtató volt. Minden a
könyvnyomtatás terén felmerülő újítást azonnal alkalmazott és 1833-ban a
szines nyomást is ő kezdte meg nálunk.
Fénykorát nyomdája 1840-ben érte el, amikor társas viszonyba lépett
Heckenaszt Gusztáv könyvkiadóval. Innen kezdve azután a cég «Landerer és
Heckenaszt»-ra változott. A nyomda berendezésére nagy gondot fordítottak
s minden törekvésük oda irányult, hogy a technikai haladással lépést
tartsanak.
Fontos szerephez jutott a nyomda az 1848-iki mozgalmas időkben. Ugyanis
itt nyomatta a márciusi ifjúság a szabadsajtó első termékeit: az
ismeretes 12 pontot és Petőfi Sándor «Talpra magyar!» című lelkes
költeményét. És ez olyan történelmi momentum, mely örök időkön át
hirdetni fogja a Landerer és Heckenaszt nevet.
Az 1848-iki nemzeti kormány egy bankjegynyomda felállítása végett
szintén Landerer Lajoshoz fordult, melyet ő a célnak megfelelően gyorsan
be is rendezett. A bankjegynyomda ideiglenes technikai vezetését is
Landerer Lajosra bízta a kormány s hogy e megtisztelő bizalomnak
tökéletesen megfelelt, arról tanuskodnak az úgynevezett
«Kossuth-bankók». Ez volt utolsó nevezetesebb alkotása. S minthogy ez
évtől kezdve az országgyűlések már Pesten tartattak, pozsonyi
nyomdájukat eladták az ottani művezetőnek, Schreiber Alajosnak.
[Illustration: Landerer Lajos.]
[Illustration: Heckenaszt Gusztáv.]
[Illustration: A szabadsajtó első termékeit nyomtató prés.]
Landerer Lajos 1854 február 1-én, életének 54-ik évében meghalt. Ő vele
kihalt a leghíresebb és legnagyobb magyar könyvnyomtató-család. Halála
után az egész üzletet Heckenaszt Gusztáv vette át s Landerer Lajos
örököseivel barátságosan kiegyezvén, egyedül kezelte. 1863-ig «Landerer
és Heckenaszt» cég alatt, de azontúl már saját neve alatt folytatta. –
1873-ban pedig az egész vállalatot az e célra alakult részvénytársaság,
a «Franklin-Társulat» vette meg.
A nemzeti kormány 1849-ben még egy nyomdát állított «Álladalmi nyomda»
címen, melyben a hivatalos lap és a kormányrendeletek készültek.
Berendezése a kolozsvári r. k. liceum-nyomda Debreczenbe szállított
felszereléséből került ki. A nyomdát a kormány magával vitte Szegedre,
utóbb Aradra is. A szabadságharc végével pedig megszünt. Állítólag az
egész nyomdát Aradon a Marosba sülyesztették.
A nagyobb nyomdák sorába emelkedett az a nyomda is, melyet 1848-ban
Eiszenfelsz Rudolf állított fel s mely 1850-ben Emich Gusztáv, a
hírneves könyvkiadó tulajdonába ment át. Emich Gusztáv a nyomdát a kor
igényeinek megfelelően szerelte fel és folyton nagyobbította. 1868-ban
pedig könyvkiadó-üzletével együtt eladta az «Athenæum» cím alatt alakult
részvénytársaságnak.
[Illustration: Emich Gusztáv.]
A pesti nyomdák közül még felemlítendők:
Beimel József (1830–1852) és Kozma Vazul (1846–1852). 1853-ban e két
nyomda egyesült és «Beimel és Kozma» cég alatt működött 1862-ig. Ez
évben Beimel József kivált a cégből és ennek következtében Kozma Vazul
saját neve alatt vezette tovább, de csak 1864-ig. Ekkor a nyomda
végképen megszünt. Azonban nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy e
nyomdában készült 1857-ben a «Szent-István-Társulat» által kiadott
«Szent Erzsébet legenda» című mű, mely technikai szempontból még ma is
egyik értékes terméke a magyar könyvnyomtatásnak.
Lukács László szintén 1848-ban állított fel nyomdát és gőzerőre rendezte
be; ez volt hazánkban az első gőzerőre berendezett nyomda. 1854-ben a
nyomda Herz János birtokába jutott, kinek keze alatt nagy lendületnek
indult. Későbben azonban hanyatlani kezdett és 1881-ben megszünt.
Ugyancsak 1848-ban állított fel nyomdát Müller Adolf, melyet nemsokára
reá testvére, Müller Emil vett át. 1863-ban a nyomda vétel útján Khór és
Wein birtokába került. E nyomdában nyomtatták a «Pester Lloyd»-ot,
melynek előállításához 1876-ban e nyomda hozatta meg elsőnek a
körforgó-gyorssajtókat. A nyomda jelenleg a «Lloyd-Társulat» tulajdona.
1860 körül Hornyánszky Viktor állított nyomdát, mely mint elsőrangú
nyomda ma is fennáll.
A magyar könyvnyomtatás harmadik korszakát azzal zárjuk le, hogy
1866-ban Budapesten 17, vidéken 88 nyomda működött.
A magyar könyvnyomtatás 1868-tól napjainkig.
Az 1867-iki kiegyezés után az alkotmányos rend helyreállításával
hazánkban a viszonyok jobbra fordultak és ezzel minden téren rohamos
fejlődés mutatkozott.
Ezen fejlődési korban azután a magyar könyvnyomtatás is elérte azt az
időpontot, mely kedvezőbb helyzetbe terelte további terjedését és
technikai tökéletesbítését.
Ma, a magyar könyvnyomtatás már hatalmasan fellendült s a könyveken és
egyéb nyomdai termékeken meglátszik már, hogy a könyvnyomtatás e
korszakban óriási, szinte beláthatatlan mellékágazatokkal gyarapodott. S
ha még hozzávesszük a modern tanulmányokat, azt mondhatjuk, hogy a
könyvnyomtatás e korszakban alaposan megváltozott.
A mellékágazatok közül mindenesetre kiemelkedett a kő- és színes nyomás.
A kőnyomást még 1806-ban Szenefelder Alajos találta fel, ki Münchenben
állította fel az első kőnyomdát. A kőnyomtatás azóta természetesen
nagyfokú átalakuláson ment keresztül és ma már a tökély oly magas fokára
emelkedett, hogy a grafikai ágak terén szinte uralkodó szerepet játszik.
A színes nyomáshoz kétségkívül legalkalmasabb a kőnyomtatás.
A háromszínű nyomással nálunk először Veress Ferenc foglalkozott, ki
1854-ben fotografiai műtermet nyitott.
De nem szabad megfeledkeznünk az egyéb magyar technikai találmányokról
sem. Szedőgépet például már 1839-ben talált fel nálunk Kliegl József
bajai egyén, ki azt Pozsonyban kiállítván, nagy feltünést keltett.
1870-ben újból jelentkezett egy szedőgéppel, de az már nagyban
különbözött a régitől; az új, rendkívül komplikált gépnél már az
elektromosságnak is akadt szerepe. 1887-ben Méray-Horváth Károly is
konstruált egy szedőgépet.
Az első magyar gyártmányú gyorssajtó pedig Röck István gépgyárából
került ki 1859-ben.
Nyomdáinkban ma már hatalmas rotációs-gépek és a legmodernebb
kőrforgó-gyorssajtók vannak működésben, melyeknél tökéletesebb gépeket
már nem igen várhatunk.
Mai nagyobb és minden modern felszereléssel ellátott nyomdáink közül
felemlítjük a következőket:
_Franklin-Társulat nyomdája._ Elsőrangú műintézet. Termékeiről
általánosan hangoztatják, hogy a Franklin-Társulattól megszokott
ízléssel vannak kiállítva. És ez Hirsch Lipót, az intézet egykori
igazgatójának az érdeme, ki szaktudásával és céltudatos vezetés által
emelte a nyomdát mai nivójára.
_Pesti könyvnyomda részv.-társ._ 1868-ban alapította Klapka György, Falk
Miksa és Falk Zsigmond 540,000 K alaptőkével.
_Pallas irodalmi és nyomdai részv.-társ._ 1884-ben keletkezett a régi
Wilckens-féle nyomdából.
_M. kir. államnyomda._ Alapját a Temesvárott 1851-ben felállított cs.
kir. fiókállamnyomda képezte. A pénzügyminiszter ezt a fióknyomdát
Budára helyezte át és újra szervezte. Az újjászervezés alkalmából kapta
a nyomda hivatalos nevét: M. kir. államnyomda. Magánrendeléseket nem
vállal. Egyedüli kiadványa az «Osztrák-Magyar Monarchia írásban és
képben» című nagyszabású mű.
_Athenaeum részv.-társ. nyomdája._ 1868 óta áll fenn, mint
részvénytársaság, azelőtt Emich Gusztávé volt. Ma elsőrangú műintézet.
_Kertész József_ mintaszerű nyomdáját a hatvanas években rendezte be.
Azonban 1881-ben eladta és újat létesített, mely még ma is fennáll. Az ő
nevéhez fűződik a mesterszedés megteremtése hazánkban.
_Wodianer F. és Fiai nyomdája._ 1856-ban állította fel Wodianer Fülöp.
1890-ben fia, Wodianer Hugó vette át, és szakszerű vezetéssel csakhamar
a fővárosi nagyobb nyomdák nivójára emelte.
Mennyire fejlődött a magyar könyvnyomtatás az utolsó 25 évben, azt
mutatja a következő statisztika: 1888-ban volt Budapesten 70, vidéken
293 nyomda; 1913 végén Budapesten 251, környékén 22, vidéken 395
városban 946 nyomda.
Ez volna a magyar könyvnyomtatás rövid története, mely bár nem mondható
teljesnek, de az adott keretben némileg mégis tájékoztat a
könyvnyomtatás mindenkori állásáról és fejlődési menetéről.
MÁSODIK FEJEZET.
A magyar könyvkereskedelem rövid története.
Irodalmi viszonyok és kéziratkereskedelem az ókorban és a középkorban.
Már a legrégibb korban foglalkoztak az emberek azzal, hogy milyen
eszközökkel lehetne a fontosabb eseményeket az utókor számára maradandó
formában megörökíteni. E gondolattal való foglalkozás eredményezte
azután az írás feltalálását. Az első kisérletet jelírásnak nevezi a
történelem, mert csupa jelekből állott. Minden tárgy, személy vagy állat
megjelölésére volt egy meghatározott jel. Utána következett a képirás.
Az meg olyan volt, hogy minden fogalomra egy-egy képet alkalmaztak. Csak
nagy későn, mikor az írás mindjobban tökéletesedett és egyszerűbbé vált:
képződött az úgynevezett betűírás.
Az eszköz a gondolatok megörökítésére tehát megvolt. Mi sem
természetesebb, hogy így azután szellemi élet is fejlődött ki. A
szellemi élet első nyomait az egyiptomi népeknél találjuk. Sőt a
legrégibb könyvgyüjtemény, melyről a történelem említést tesz, szintén
egyiptomi. Oszimanduász thébéi király tulajdonát képezte s a memfiszi
mauzoleumban levő könyvtárában volt elhelyezve, ezzel a nem mindennapos
felírással: «A lélek orvossága». Itt röviden megjegyezzük, hogy az
akkori könyvnek nem volt olyan alakja, mint a későbbi kor könyvének,
mikor a ma is ismert alakját vette fel, hanem tekercsalakú volt s így
könyv helyett inkább kéziratnak nevezhető.
Ugyancsak pezsgő szellemi életet a görögöknél találhatunk, mely
kétségkívül sok tehetséges írót hozott felszínre, kik gazdag irodalmat
teremtettek. Különösen sok komédia-költőjük volt, kik rengeteg
vígjátékot írtak össze. Úgyszintén a történelem terén is fellépett sok
görög tudós.
Az uralkodók és némely főemberek birtokában hatalmas könyvtárak voltak,
melyek közül nem egy több ezerre menő tekerccsel dicsekedhetett.
A kéziratokkal való kereskedést a görögök űzték először. Athénben már
Kr. e. az V. században, Szokrátesz idejében, a Dioniszusz-féle szinház
orkesztrájában kötöttek a mai könyvkereskedelemhez hasonló üzleteket.
Legtöbbnyire az athéni és szamoszi könyvtár fölösleges kéziratait
árusították. Idővel pedig annyira fellendült a kéziratkereskedelem, hogy
a könyvtárakból származó kéziratokkal nem tudták a könyvgyűjtés
szenvedélyét kielégíteni. A kéziratoknak több példányban való lemásolása
vált tehát szükségessé. A másolást a kéziratkereskedők rendszerint maguk
végezték.
A rómaiaknál a szellemi élet kezdetben igen alacsony fokon állott. Csak
Kr. e. a III. században a görög műveltség elterjedésével s mikor már a
magasabb társadalmi illem is megkívánta a jó és változatos könyvtár
bírását, vett nagyobb lendületet az irodalom.
A kéziratkereskedelem Rómában azonban csak a köztársaság utolsó éveiben
kezdődött. Az írók saját műveiket több példányban lemásoltatták és
csereviszonyba léptek. Kiváló példájuk volt maga Cicero, ki különben már
kiadóval is dicsekedhetett. Kiadója Pomponiusz Attikusz volt, ki
következő műveit hozta forgalomba: «A szónokról, taszkuláni tanulmányok,
levelezés, beszédek Ligeoriusz mellett és Antoniusz ellen.» Attikusz
korában már a másolás is gyorsabban ment. A másolók rabszolgák sorából
kerültek ki, kiknek az írás volt foglalkozásuk. E célra külön műhelyt
rendeztek be s ott az egyik tollba mondása után írtak a többiek.
A kedveltebb íróknak meglehetősen sok példányt kellett újabb műveikből
másoltatni, mert hálás olvasóik mindjárt szétkapkodták. Voltak írók,
mint például Ovidiusz és Propertiusz, kik nyiltan dicsekedtek azzal,
hogy műveiket az egész föld kerekségén olvassák: «Öregek s ifjak,
leányok s asszonyok, Róma s a tartományok, a szenátus s a hadsereg
egyaránt kedvelik költeményeinket.» Egyébként az új művek másolását igen
sietve kellett végeztetniök, mert könnyen megesett, hogy valamelyik
versenytárs egy-egy példánnyal hamarosan átkelt Hiszpániába vagy
Afrikába s ott gyorsan eszközölt másolatokkal vidéken megelőzte a mű
íróját vagy annak kiadóját. A vidéki olvasók ugyanis sokkal buzgóbbak
voltak az elkényeztetett központnál s ezt a versenytársak kihasználták.
Ez magyarázza meg azt, hogy egyes írók világhirét egyenesen a vidéki
kéziratkereskedelem állapította meg.
A római kéziratkereskedelem igazi lendületét a császárság ezüstkorában
érte el. A főbb városnegyedekben egymásután nyiltak kéziratkereskedések.
A középületek pedig tele voltak hirdetésekkel. Ez időből ismeretes
cégek: a Szosziusz testvérek (Horáciusz kiadói), Triklon, Dorusz és
Juvenalisz Rariszt. Ez utóbbinak egy érdekes feljegyzése maradt reánk:
«A gyermek mielőtt elmondja leckéjét, a pad alá tartja könyvét s
alattomban mégegyszer átfut rajta.» Ebből arra lehet következtetni, hogy
Rómában a tankönyvekkel is élénk kereskedést űztek.
Az ókorban felpezsdült szellemi élet a római birodalom bukásával jóval
aláhanyatlott. Míg az ókorban a rabszolgák százai, a középkor első
századaiban már csak a kolostorok magas falai mögött a szerzetesek
foglalkoztak a kéziratok másolásával. Így tehát a szerzetesek voltak a
műveltség fenntartói és részben fejlesztői. Csakhogy az ő általuk
készített másolatok nem voltak oly könnyen megszerezhetők, mint az
ókoriak, a kéziratkereskedelem virágzásának idején. Ritkák és drágák
voltak. Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy páratlan szorgalommal
másolgatták le az ókorból fennmaradt kéziratokat, mintegy helyreállítani
igyekezvén ezáltal azt az alig elképzelhető veszteséget, melyet a
világirodalom több ókori könyvtár elégése következtében szenvedett.
Azonban nemcsak a kolostorokban, de a fejedelmek udvaraiban is
készítettek másolatokat, de csak magánhasználatra.
A szellemi élet újabb fellendülése csak a VIII. században észlelhető.
Ekkor a nyugaton Nagy Károly frank király fáradozott a tudomány és
műveltség emelésén. Halála után fia, «Jámbor» Lajos uralkodása alatt a
pártviszályok a frank birodalmat megingatták s az apja által kezdett
törekvések dugába dőltek. A romokból felvirágzott azonban egy új élet
Németországban, mely a tudományra és műveltségre kétségkívül
nagyjelentőségű kihatással volt.
A XII. században, az egyetemek alapításakor, már nagyobb arányokban
folytatták a kéziratok másolását. Eleinte csak az egyetemi, de későbben
már minden nagyobb városban voltak másolók. S ezzel kezdetét vette a
rendszeres kéziratkereskedelem is. Legelőször Olaszországban tüntek fel
kéziratkereskedők; utána Franciaországban és Angolországban. Mind a
három helyen meglehetős nagy mértékben űzték a kéziratokkal való
kereskedést. Legtöbben közülük a másolást is maguk végezték, sőt
kéziratokat lemásolás végett ki is kölcsönöztek. Németországban eleinte
leginkább a tanítók kezében volt a kéziratkereskedelem. Későbben azután
a levélfestők vagy levélnyomtatók és a formametszők voltak azok, kik
kisebb füzetek és egyes lapok készítésével foglalkoztak s azokat főkép
vásárok alkalmával hozták a nép között forgalomba.
A középkori kéziratkereskedelem a XV. században érte el virágzását.
Ekkor az egyetemi városokban a kézirat-szükséglet egyre nagyobbodott, a
főurak és gazdag könyvkedvelők könyvtárakat alapítottak, melyek közül a
legnevezetesebb mindenesetre az V. Miklós pápa által alapított vatikáni
könyvtár Rómában.
Magyarországon a kéziratkereskedelemnek – sajnos – semmi nyoma. Pedig a
középkorban hazánk sem állott az utolsó helyen a szellemi műveltség
terén. A XIII. században már egyetemünk volt Veszprémben, a XIV.
században Pécsett és Budán. Könyvtáraink is voltak szép számban. Az
iskolák, a püspökök, a vagyonosabb kolostorok és könyvkedvelő főurak
bírtak könyvtárakkal. S így szinte érthetetlen, hogy magyar
kéziratkereskedelemről semmi feljegyzést sem találunk, holott külföldön
minden egyetemi városban voltak kéziratkereskedők. Nagyon valószínű,
hogy a mi egyetemeink külföldön szerezték be tan- és egyéb könyveiket és
pedig ama kalmárok által, kik áruikkal Zárát, Velencét, Bécset, Prágát
és Krakót is szokták volt látogatni. Arról azonban vannak adataink, hogy
hazánkban is voltak a XIV. és XV. században kéziratmásolók és
betűfestők. Az ismertek száma körülbelül százra tehető. Csakhogy ezek
leginkább elzárkózva a kolostorokban és a főurak házaiban dolgoztak s
valószínűleg csak az ottani könyvtárak számára.
A könyvkereskedelem alapvetése és állapota a XV. és XVI. században.
A könyvnyomtatás feltalálása után alapját vetették a
könyvkereskedelemnek is. Noha a könyvnyomtatás mellett folytatták még
egy ideig a kéziratok másolását, mert a vagyonosabb könyvgyűjtők sokkal
jobban szerették a díszesen ékesített kéziratot, mint a nyomtatott
könyvet. Idegenkedtek tőle s nem igen vettek róla tudomást. Végre
azonban mégis csak diadalmaskodott a nyomtatott könyv és a kéziratokra
ráborult az örök alkonyat. Szóval, a maradiság helyébe a haladás lépett.
A szellemi haladás egészen új életet hozott felszínre. Ezen új élet első
hirnöke a reneszánsz volt, mely Olaszországból kiindulva, csakhamar
átcsapott Európa többi művelt országaiba is. A reneszánsz a szabad
szellem jegyében erős küzdelmet folytatott a skolaszticizmus ellen.
Ennek jótékony hatását természetesen a könyvnyomtatás és a
könyvkereskedelem érezte legjobban.
Kezdetben a könyvnyomtatók voltak egyszersmind a könyvkiadók is.
Későbben azonban már kizárólagos könyvkiadók és könyvkereskedők léptek
fel. Értve ezalatt azokat, kiknek nyomdájuk nem volt. Németországban, a
könyvnyomtatás őshazájában, Fuszt és Schöffer voltak az első nagyobb
könyvkiadók és könyvkereskedők. A könyvkiadás terén nagyarányú
tevékenységet fejtettek ki s mindenesetre méltó hely illeti meg őket a
könyv történetében. Hiszen ők voltak azok, kik a nyomtatott könyvet
elsőnek bocsátották útjára s igyekeztek számára állandó piacot
létesíteni nemcsak hazájukban, de idegen országokban is. Így többek
között Párisban és a Keleti-tenger mellékén fióküzleteket állítottak
fel, hogy a könyv elterjedését minél szélesebb körben biztosítsák.
Hasonló szellemben működött Birckmann Ferenc Kölnben, ki működését
1507-ben kezdte. Könyvkiadó-üzletét a család mindenkori tagjai közel 200
évig folytatták, miáltal jelentős szerephez juttatták a kölni
könyvkereskedelmet. Sorukat követte Froben János, ki 1491-ben alapította
könyvkiadó-üzletét. Főleg arról nevezetes, hogy a remekírók helyes
kiadásaira törekedett s hogy kiadványait művészies kiállításban hozta
forgalomba. Jelentékeny könyvkiadó volt még Rinmann János Augszburgban.
Működésének ideje alatt 146 művet adott ki, melyekkel évente beutazta az
országot. A legjelentékenyebb német könyvkiadó és könyvkereskedő azonban
kétségkívül Koberger Antal volt Nürnbergben. Könyvkiadói tevékenysége
(1473-tól 1513-ig) és az a mód, mellyel kiadványait terjesztette,
láthatóan irányították a könyvkereskedelmet. Ő volt az első könyvkiadó,
ki vándor-könyvkereskedőkkel bejáratta Olaszországot, Ausztriát,
Magyarországot és Lengyelországot. S hogy a könyveknek ily módon való
terjesztése bevált, bizonyítja az, hogy aránylag kevés kiadványaival –
számuk 220 – óriási vagyont szerzett.
Itt említjük meg, hogy a vándor-könyvkereskedők voltak azok, kik a
könyvnyomtatást és könyvkereskedelmet a külföldön meghonosították. Igy
elsősorban Olaszországban, Franciaországban és Angolországban.
Luther fellépésével az irodalom és a könyvkereskedelem újabb irányba
terelődött. Előtte ugyanis a skolasztikusok és a humanisták uralták az
irodalmat, de Luther a reformáció behozatalával egészen új irodalmat
teremtett és ez lett azután a győztes. A reformációval új könyvkiadók is
léptek fel, kik Luther és annak követői szolgálatába állottak. Semmi
kétség tehát aziránt, hogy a reformáció csak hasznára vált a
könyvkereskedelemnek, mert a nyomában keletkezett gazdag irodalom újabb
rétegét hódította meg a közönségnek, megszaporította a könyvkiadók
számát s biztosította későbbi fejlődését.
Nagy fordulóponthoz jutott azonban a könyvkereskedelem, mikor a
frankfurti vásárhoz csatlakozott. Az első könyvvásárt a XV. század
utolsó éveiben tartották meg. A frankfurti vásár a könyvek eladására
igen jó talajnak bizonyult, mivel oda a világ minden részéből látogattak
el az emberek. Igy a könyvvásár idővel hatalmassá fejlődött s évről-évre
többen keresték fel. De nem hagyhatjuk említés nélkül a frankfurti után
megindult lipcsei könyvvásárt sem, melyet leginkább akkor kezdtek
látogatni, mikor Lipcse a vallásos vitatkozások központja lett. S itt a
könyvkiadók és könyvkereskedők szabadabban is űzhették a könyvek
eladását mint Frankfurtban, hol a szigorú cenzura működésüket nagyon
megszorította. Későbben már jegyzéket is adtak ki a könyvvásáron
megjelent könyvkiadókról és kiadványaik számáról. Az első könyvvásári
jegyzék 1564-ben adatott ki s innentől kezdve minden évben rendszeresen
bocsátották közre.
XV. és XVI századbeli könyvkereskedelemről megrajzolt kép tehát azt
mutatja, hogy a rendszeres könyvkereskedelem őshazája és kiindulópontja:
Németország volt.
A magyar könyvkereskedelem kezdete. Az első könyvkereskedők Budán,
Felsőmagyarországon és Erdélyben. (1484–1525.)
Hazánkban Mátyás király idejében Budán, a könyvnyomtatás behozatalával
tüntek fel az első könyvkereskedők, kik egyszersmind könyvkiadók is
voltak. Kiadói működésük leginkább vallástani, iskolai és történeti
könyvekre szorítkozott. Minthogy azonban első nyomdánk rövid fennállás
után megszünt s újabb nyomda 1534-ig nem alapíttatott, kiadványaikat
külföldön, többnyire Velencében, Nürnbergben és Bécsben nyomatták.
Az első budai könyvkereskedők időszaki sorrendben a következők voltak:
_Feger Tibold_ (1484–1494). Első kiadványa az esztergomi breviarium
volt, melyet Mihály, milkói püspök megbizása folytán 1484-ben adott ki.
Ezenkívül még 4 kiadványa ismeretes. A legértékesebb ezek közül Turóczi
János krónikája; megjelent 1488-ban.
_Ruem György_ (1490–1493). Kornisz Benedek drivasztumi püspök és
nagyváradi kanonok meghivására Németországból jött Budára.
_Paep (Pap) János_ (1498–1515). Egyike volt a legtevékenyebb budai
könyvkereskedőknek. Hét kiadvány – misekönyvek és ehhez hasonlók –
látott működése alatt napvilágot, melyek csinosan és ízlésesen vannak
kiállítva. Ismerjük 1509-ből keltezett végrendeletét, melyből az
látszik, hogy leginkább velencei könyvnyomtatókkal állott
összeköttetésben, mert három ottani könyvnyomtatót: Giunta Lukács
Antalt, Lichtenstein Pétert és Frankfurter Miklóst említi mint
hitelezőit. De felemlíti Alantszee Lénárd és Schreiringer Márton bécsi
könyvkiadókat is, kiknek könyvekért tartozott. Valószínű, hogy még
1509-ben elhunyt, mert ez év december 10-én özvegye a végrendeletet
láttamoztatta a budai tanács által. Adataink szerint üzlete 1515-ig
állott fenn.