többnyire vallásos és pedagógiai tartalmú művet sorol fel, melyek ebben
az időben a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában készültek. Legkiválóbb
ezek közül a «Graduál» (Énekeskönyv) volt. Felette érdekes, amit erről
Szilágyi Sándor «I. Rákóczi György» című művében ír: «A protestánsok
énekeskönyvei az összes hívek használatára szolgálván, egyszerű alakban
láttak világot. A közhasználatban lévő énekeskönyvnek sok fogyatkozása
volt. Bethlen udvari papjának, Geleji Katona Istvánnak ösztönzésére a
püspök, Keserüy Dayka István, hozzá fogott annak kijavításához s
kiegészítéséhez. A himnuszokat kiigazítá, rimekbe szedte s énekhez
alkalmazá, a hiányokat külömböző példányokból pótolta. Bethlennek
megtetszett ez a munka, leiratta és fényesen beköttette. Természetes
csak egy példány volt meg: a fejedelmi templomban. De Rákóczi azt
akarta, hogy az összes egyházakban egyforma legyen a kultusz, mi csak
úgy volt elérhető, ha azt minden egyház megkapja s «elméjét ottan annak
kinyomatására bírta». Megbízta a püspököt, készítse sajtó alá, de a
püspök mindjárt a munka elején meghalt s így annak befejezése Gelejire,
mint a püspök munkatársára maradt. Geleji a kéziratot új javítás alá
vette, hagyott ki belőle, toldott hozzá, azt mintegy negyedrésznyivel
öregbíté. A fejedelem saját költségén kinyomatta. Minthogy a katolikusok
Graduáljának nagy ívrétű alakját választá, a betüket és hangjegyeket
külön kellett hozzáönteni. Nem a hívek, hanem az egyház használatára
volt szánva. Kétszáz példányban volt nyomva, ajándékul kétszáz
egyháznak. A példányokba a fejedelem beírta a maga nevét, és jeligéjét s
azután szétküldte azokat.»
A fejedelemnek azonban sok baja lehetett könyvnyomtatóival, mert amint
egy bizalmas emberének panaszolja, «a Graduált két sajtón nyomják s még
sem tudnak vele elkészülni». Végre is úgy segített a dolgon, hogy a
lengyel király útlevelével Hamburgon át, Hollandiából hozatott
könyvnyomtatókat s a «Graduál» 1636 elején elkészült.
1639-ben pedig Brassai Márton volt a nyomda vezetője. Neve azonban nem
igen ismeretes, mert a könyveken nem használta. Hogy ez időben ő volt a
nyomda vezetője, azt Geleji Katona Istvánnak I. Rákóczi György
fejedelemhez 1639 december 12-én írt leveléből tudjuk: «Ngodnak
jelentettem Bisterfeldius wram által az én concióimnak nyomtatásokban
való nagy fogyatkozását, de Marci Brassóból eljött s Istennek hála
Albert is ismét feléledett, mert megint hozzá kezdtek.» Brassai Márton,
úgy látszik, igen tevékeny és szorgalmas könyvnyomtató volt, miáltal nem
kis mértékben kiérdemelte I. Rákóczi György fejedelem megelégedését, ki
1651-ben nemességre emelte.
1640 körül I. Rákóczi György, ugyancsak Gyulafehérvárott oláh
nyomtatványok készítésére külön nyomdát rendeztetett be, ahol 1641-ben
kinyomatta az oláh bibliát, 1642-ben pedig az oláh kálvinista kátét.
Sárospatakon, eme nevezetes helyen, I. Rákóczi György neje, Lorántffy
Zsuzsánna felállította 1650-ben a második fejedelmi nyomdát, melyet
1657-ig Remiusz György vezetett. Utóda Rozsnyai János volt, közhasznú
tevékenységét azonban csak 1671-ig fejthette ki, mert ez évben a
jezsuiták a főiskolát és a nyomdát szétűzték.
A könyvnyomtatásban ebben az időben majdnem a XVII. század végéig tartó
hanyatlás állott be. Nemcsak nálunk, de egész Európában. Kivétel csak
Hollandia volt, ahol az Elzevir család a könyvnyomtatást éppen akkor a
virágzás és művészet legnagyobb, szinte bámulatos fokára emelte. És ezen
időbeli néhány jelesebb könyvnyomtatóinkat mi is Hollandiának
köszönhetjük. Itt képezte ki magát Szenczi Kertész Ábrahám, ki 1640-ben
Nagy-Váradon állított fel nyomdát, mellyel Nagy-Váradnak török kézre
jutásáig, 1660-ig, tevékenyen működött; Töltési István, ki 1683-ban a
debreczeni városi nyomda vezetését vette át és Misztótfalusi Kis Miklós,
ki 1693-ban Kolozsvárott állított fel nyomdát.
A hanyatlás korában nagyon sok magyar író külföldön nyomatta műveit.
Legtöbbet Szenczi Molnár Albert nyomatott. Frankfurtban Szauer János
nyomdájában ő maga is korrektor, majd Openheimben Galler János
nyomdájában felügyelő volt és itt nyomtatott 1612-iki zsoltárfordítása
is.
A XVII. század folyamán keletkezett kisebb nyomdákat a következőkben
foglaljuk össze: Németujvár (1619), Pápa (1624), Trencsén (1637),
Tejfalú (1638), Brassóban, ahol 1534 óta állandóan volt könyvnyomtatás,
1630-tól Hermann Mihály fejtett ki nagy tevékenységet s sorát e
században még számosan követték; Csepreg (1643), Nagyszeben (1663),
Zsolna (1665), Lorétom (1670), Sopronban 1673-ban Dobner Sebestyén
Ferdinánd állította fel az első nyomdát, mely a század végéig működött;
Szászsebes (1683), Keresd (1683), Zágráb (1690), és Késmárk (1705).
Bártfán 1668-tól Szambuch György vezetése alatt városi nyomda működött.
A nyomda 1672-ben megszünt, azonban 1701-ben Scholtz Tamás újra életre
keltette és fenntartotta 1715-ig. Ekkor a kassai jezsuiták vásárolták
meg és kassai nyomdájukkal egyesítették.
Szenczi Kertész Ábrahám, minthogy Nagy-Váradról távozni kényszerült,
nyomdáját 1660-ban Kolozsvárra tette át, majd innen 1663-ban
Nagyszebenbe. Közben több kisebb nyomda működött Kolozsvárott, 1672-ben
pedig felállította I. Apafi Mihály fejedelem a híres ref. főtanodai
nyomdát, melyről a «Magyar Könyvszemle» 1882. évfolyamában a
következőket olvassuk: «A Szenczi Kertész Ábrahám-féle s megszakadás
útján fiskusra szállott, valamint a gyulafehérvári országos nyomdát I.
Apafi Mihály 1672-ben és 1673-ban a kolozsvári főtanodának adományozta.
Ezekhez járult a Gilányi Jakab által vásárolt s felerészben a
főtanodának, felében a kolozsvári ev. ref. egyháznak ajándékozott
tipográfia, melyet Bacsesdi Sára, előbb Székely László, később gróf
Haller István hitvese, Tótfalusi Kis Miklós által megigazítatott s 560
m. forintért tőle 1702-ben kiváltván, az egy ideig külön használtatott.»
[Illustration: Szenczi Kertész Ábrahám nyomdajegye.]
A ref. főtanodai nyomda első vezetője 1672-től 1684-ig Veresegyházi
Mihály volt, ki már 1668-ban mint a fejedelem udvari könyvnyomtatója
szerepelt. Ebből az időből ismerjük konvencióját, mely szerint kötelezte
magát, hogy a fejedelem számára felényi fizetésért dolgozik, az
artikulusokat pedig ingyen nyomatja. A konvenció teljes szövege így
hangzik: «Conventio nobilis Michælis Veresegyházi, typographi nostri,
annus incipit 27. September 1668. Lészen készpénz fizetése per annum
másfélszáz forint. Ruházatára hét sing gránátposztó. Huszonöt kis köböl
buzája. Két negyvenes bora. Fél köböl kásája. Fél köböl borsója. Három
disznó. Hat bárány. Tizenhat itce vaj vagy itcéjéért 25 pénz. Tizenhat
itce méz vagy annak is itcéjéért 25 pénz. Azonkívül mikor számunkra
munkálkodik, felényi fizetést adunk, mint mások szoktak adni.
Artikulusokért pedig semmit nem adván neki, ajándékon tartozzék
kinyomtatni. Dato in civitate nostra Alba Julia etc. Michael Abafi.» Ez
a konvenció mindenesetre igen jellemző az akkori viszonyokra nézve.
[Illustration: A debreczeni városi nyomda nyomdajegyei.
1. régi nagyobb, 2. régi kisebb, 3. újabb nyomdajegy.]
Pozsonyban, ahol a könyvnyomtatás mindenkor a fejlődés magasabb fokán
állott, 1669-ben Gründer Gottfried állított fel újabb nyomdát és
nagyarányú tevékenységet fejtett ki. Gründer Gottfried protestáns
vallású volt s ezért nyomdáját 1671-ben bezárták. A katolikus egyház
ugyanis panaszt emelt ellene, hogy számos polemikus könyvet adott ki a
katolicizmus ellen.
A katolikusok, úgy látszik, mindenáron ki akarták szorítani a protestáns
érzelmű könyvnyomtatókat. Elkeseredett harcot vívtak ellenük, de
bármihez folyamodtak is, erősségüket már nem tudták ledönteni. A
katolikusok újabb fegyvere az 1676-ban Csiksomlyón Kájoni János
rendfőnök által felállított kolostori nyomda volt. Leginkább vallásos
tárgyú műveket nyomtatott, melyek az erdélyi keresztény műveltség
terjesztését célozták. A nyomda egészen a XIX. század közepéig működött.
Töltési István, ki 1683-ban Rozsnyai Jánost váltotta fel a debreczeni
városi nyomda vezetésében, a város költségén 1681-ben Hollandiába ment,
hogy ott a könyvnyomtatást és betüöntést a legtökéletesebben
elsajátítsa. Hazajövetele után a városi nyomdát mindjárt új metszésű
betükkel szerelte fel, de 1686-ban már végleg távozott Debreczenből.
Komáromba ment, hol saját nyomdát állított fel.
Töltési István távozása után a debreczeni városi nyomdát Kassai Pál
vezette 1686-tól 1694-ig, majd özvegye 1696-ig. Utána Vincze György
következett 1697-től 1704-ig. Ezen idő alatt súlyos katasztrófa érte
Debreczen városát a nyomdával együtt. Ugyanis 1704 október 21-én a
várost ellenséges német csapatok rohanták meg és feldúlták. Ez
alkalommal nemcsak a főiskolai könyvtár és a nyomda ment tönkre, hanem
az öreg tanácsházban elrejtett sárospataki nyomda felszerelése is. A
veszély elmultával azonban a nyomdát hamarosan helyreállították.
A XVII. század leghíresebb és legtevékenyebb könyvnyomtatója,
Misztótfalusi Kis Miklós volt. Hogy könyvnyomtatói munkásságát kellően
értékelni tudjuk, szükséges, hogy életének történetével kissé
részletesebben foglalkozzunk.
M. Kis Miklós 1650-ben a Nagybánya mellett fekvő Alsó-Misz-Tótfaluban
született. Szülei szegények voltak s így nem igen volt módjukban fiúkat
iskoláztatni. S ha véletlenül nem akadt volna pártfogója, M. Kis Miklós
hazai irodalmunk és könyvnyomtatásunk nagy kárára, talán örökre
elveszett volna.
Horthi István, alsó-misz-tótfalusi ref. lelkész, ki felismerte
tehetségét segítette a tanulásban. Előbb a helybeli, majd a nagyenyedi
híres kollégiumba adta. Ez utóbbi helyen cipókiosztó lett, ami abban az
időben megtisztelő állás volt. Innen pedig Fogarasra került, mint
református tanító, hová időközben pártfogója is átment papnak.
Itt Horthi Istvánnak ismét alkalma volt rendkívüli tehetségéről és
szorgalmáról meggyőződni s ezért felhívta reá Tofeusz Mihály erdélyi
református püspök figyelmét. Mikor azután 1680-ban 350 tallérnyi, az
akkori szokás szerint, kéregetés útján gyüjtött pénzével Amszterdamba
ment, hogy mint főiskolás papságra készüljön, a püspök a fejedelem
tudtával megbízta, hogy az ott nyomandó biblia javítására is ügyeljen
fel. Itt azonban belátta, hogy a biblia nyomtatása, hibás szövegének
javítása sok időt igényel s legalább másfél évet kell csupán a nyomdában
töltenie Amszterdamban, – mialatt természetesen a főiskolai előadásokra
nem járhat – megfogadta tehát egykori tanára Pápai Páriz Ferencnek
tanácsát s a könyvnyomtatás tanulásához fogott. Mestert fogadott, kinek
félévre 200 forintot fizetett s elhatározta, hogy nemcsak a nyomtatást
és betüöntést sajátítja el, hanem az öntéshez szükséges betüminták
metszését is, hogy a bibliát saját maga által öntött betükkel
nyomathassa ki. E célra és a biblia kinyomatására hazulról 2500 aranyat
kért. Csakhogy ezt az összeget nem kapta meg. Ekkor elhatározta, hogy
amit egy ország nem mer megcsináltatni, megcsinálja ő a maga erejéből.
M. Kis Miklós ügyessége a betüöntésben akkora lett, hogy mesterét is
meghaladta és féltékennyé tette azt. Ilyen körülmények között
mindenesetre nagy jövőre lett volna kilátása, ha ott marad Hollandiában.
Csakhogy nem maradt. Egyedüli vágya az volt, hogy a biblia nyomását
befejezze és azután hazajöjjön. A nagy művet 1690-ben befejezvén,
Lengyelországon keresztül hazajött, mintegy 40,000 forint értékű
bibliakészletével.
Mikor hazaérkezett Erdélybe, a fejedelem szívesen fogadta. Bibliája igen
megtetszett neki s ezért megigérte, hogy Kolozsvárott nyomdát állíttat
fel számára. Könyvnyomtatói működését 1693-ban Kolozsvárott meg is
kezdte, hol 1702-ig a könyvnyomtatás mellett élénk irodalmi
tevékenységet is fejtett ki. Mint a református egyház hivatalos
könyvnyomtatójának, nyomtatott műveinek tekintélyes részét a református
és unitárius imádságos könyvek, zsoltárok, katekizmusok, halotti
beszédek és búcsúztatók képezték. Emellett azonban több kisebb iskolai
földrajzon és olvasókönyvön kívül, számos latin és magyar nyelvű
tudományos művet is állított elő. A nevezetesebbek ezek: Werbőczy István
«Hármaskönyvé»-nek egyik 4-rétű kiadása, «a Haza fiainak szükségekre és
hasznokra, deákul s magyarul kinyomtattva», továbbá egy másik híres régi
könyv, a Haller «Hármas Istoriá»-ja, szintén 4-rétben és egy 12-rétű
igen gondos szedésű «Arithmetika» Menyői Tolvaj Ferenctől. Pápai Páriz
Ferenc volt tanárának is több nagyobb művét nyomtatta. Így «Az emberi
test nyavalyáinak okairól, fészkeiről» és az «Idvességes és szükséges
elmélkedés arról, mikép kellessék keresztyén embernek élni» című orvosi
és filozófiai tartalmú műveit.
A nyomdájából kikerült művek eléggé bizonyították M. Kis Miklós korát
megelőző ízlését, szakértelmét és különösen nyomdájának gazdag
felszerelését.
Azonban minden törekvése és áldozatkészsége s minden ügyessége mellett
nem igen talált elismerésre hazájában. Kétszer volt kénytelen védekezni
a megtámadtatások ellen. Először 1697-ben a latin «Apologia
bibliorum»-ban, a bibliájának irályát kifogásoló ortodoxia ellen,
másodszor pedig 1698-ban magyarul «A maga személyének, életének, és
különös cselekedetének mentségé»-ben. Ebben védekezett az ellene szórt
vádak ellen s korjellemző azon nyilatkozata, hogy bár az általa
nyomtatott zsoltárt 1 tallér helyett 10 sustákon (20 garason), a bibliát
12 forint helyett 5-ön adta: e művek mégsem váltak kelendőkké – szabott
áruk miatt; «mert az a nemzet semminek limitált árához nem szokván, nem
állhatja meg, hogy mégis el ne kunyoráljon benne: úgy hogy, ha a bibliát
2 pénzen tartanám, mégis a magyar 1 pénzen kérné». Keserűségében azt is
mondja, hogy «az igazgatásnak változásával bejött sok húzás-vonás» neje
örökétől megfosztotta; s ezért azután ellenei s némely főurak közzsinat
elé idézték, hol az utóbbi vád visszavonására kényszerítették s mindkét
iratnak példányait beszedték.
M. Kis Miklós 1702-ben, mint a hazaszeretet és irodalom mártirja halt
meg. Pápai Páriz Ferenc versekben írta meg életrajzát, melyet «Életnek
képe, példás emlékezetre méltó neve a Nemzetes, Tiszteletes, Tudós M.
Tótfalusi Kis Miklós Uramnak» cím alatt az özvegy azután ki is
nyomtatott s amelyben M. Kis Miklós tehetségét a többek között így
méltatja:
«Mindenféle nyelvben s minden formában
Betüt metszhet vala nagyobban és apróbban;
Úgy jár vala tudós keze az acélban.
Mint másnak a könnyen engedő viaszban.»
Ezt az elismerést méltán megérdemelte.
E korszakot azonban nem zárhatjuk le anélkül, hogy meg ne emlékezzünk a
nagyszombati katolikus nyomdának II. Rákóczi Ferenc idejében való
szerepléséről. Ugyanis abban az időben ez a nyomda gondoskodott a
szabadságharc nyomtatványairól. Itt nyomtatták egyéb proklamációk és
szabályzatokon kívül II. Rákóczi Ferencnek fegyverre szólító
manifesztumát; továbbá 1704-ben egy másik manifesztumát «Az Ausztriai
Ház erőszakoskodása alól való felszabadulásáért fogott Magyar fegyvernek
ártatlanságáról»; 1706-ban a «Hadi regulák azaz artikulusok a vitézlő
rend számára» és végül pedig II. Rákóczi Ferencnek imádságát, mely által
«a birodalom alatt lévő vitézlő Magyar nép és az ő kegyelmes Urát s
Fejedelmét a buzgó imádkozásban követni megtanullya».
Bár II. Rákóczi Ferenc az I. Lipót által Magyarországba behozott
cenzurát 1703-ban megszüntette és a sajtót szabadnak tekintette, azt
azonban mégsem tűrte, hogy az országban az ő hatalma alá került
részeiben a magyar nemzetet gyalázó, vagy ennek szabadságküzdelmeit
kisebbítő, elferdítő, meghamisító nyomtatványok jelenjenek meg.
Ilyen volt pedig a Brewer-féle nyomdából kikerült híres «Lőcsei
kalendárium»-nak az 1705. évre szóló folyama, mely valami labancos
embertől szerkesztve, benne a megelőzött 1704-iki év hazai eredményei
császári szellemben adattak elő. Az 1704. év december havában Lipótvárát
ostromló II. Rákóczi Ferenc ennek tudomására jutván, december 20-án
Galgócz várából kelt rendeletet intézett felsőmagyarországi
tábornokához, Berthóthy Ferenchez, vizsgálatot és az említett naptár
példányainak lefoglalását parancsolván. Az érdekes fejedelmi rendelet
kivonatosan így szól: «Die 20. X-bris Bertóti Ferenc úrnak, hogy a
lőcsei typographus miért nyomtattatta a kalendáriumban a históriát
nemzetünk prostitutiójára és maga hitetlenségének indiciumjára? azt
investigálja, minden munkáit penig supprimálja, bennünket aziránt
voltaképpen tudósítson.»
A magyar könyvnyomtatás 1712-től a kiegyezésig. (1712–1867.)
A magyar könyvnyomtatásnak ezen harmadik korszakát 1848-ig a
privilegiumok korának nevezhetjük. Mindjárt e korszak elején, 1715-ben
III. Károly Bécsben kelt kiáltványával elrendelte, hogy: «Tiltatik oly
könyvnyomtatók letelepedése, kik nem becsületes és tisztességes egyének,
valamint azok, kik vonakodnának az általunk rendelt eskü letétele által
minket arról biztosítani, hogy a birodalmi rendeleteket mindig szigorúan
megtartani el nem mulasztandják. Meghagyjuk, hogy minden nyomdához
értelmes és tudományos cenzorok neveztessenek, kiknek kötelességükké
tétessék, hogy a nyomtatványok figyelmes átolvasása után azokat az író,
költő, kiadó és könyvnyomtató kereszt- és vezetékneve, valamint az
évszám és város megnevezése nélkül sajtó alá bocsátani vagy eladni ne
engedjék, ellenkező esetben a kiadó, író és könyvnyomtató vagyonával,
becsületével, testével, ingóságaival, vagy vérével kiméletlenül bűnhödni
fog». Ezek mellett a rendszabályok mellett működtek a magyar
könyvnyomtatók több mint egy századon át. Bár a XVIII. század végén
Mária Terézia s később fia, II. József enyhítettek a szigorú
rendszabályokon, de végleg mégsem törölték el.
A cenzurát, mely 1540 óta kisebb, majd nagyobb mérvben állandóan
működött, intézményileg III. Károly hozta be. Azelőtt privilegium nélkül
is működhettek a nyomdák, de alatta már nem.
A privilegiumok behozatala azonban korántsem vált hasznára a magyar
irodalomnak. Mindjárt e korszak elején hanyatlás állott be és a magyar
irodalom a pusztán szükségleti irodalom nivójára sülyedt. Azonban ez a
jelenség részben az akkori közviszonyokkal is hozható kapcsolatba. De a
latin irodalom virágzóbbá vált. Ugyanis ebben az időben a jezsuita
nyomdák fejtettek ki nagy tevékenységet és igyekeztek befolyásukat minél
szélesebb körben biztosítani. Ez abban is megnyilvánult, hogy könyveiket
a múlt századbeliektől eltérőleg sokkal kisebb, könnyebben kezelhető
alakban állították elő, bizonyára azzal a célzattal, hogy olcsóbban
adhassák és ezáltal a közönség nagyobb rétegét megnyerjék.
A XVIII. század elején, de különösen második felében, amikor Mária
Terézia a jezsuita-rendet feloszlatta és nyomdáikat megszüntette, egész
sereg német könyvnyomtató vándorolt be, kik azután a mindmélyebbre ható
szellemi műveltség terjedésével és a csendesebb politikai idők
beálltával hazánk nagyobb városaiban felállították nyomdáikat, melyek
közül néhány még ma is működik.
Hogy a magyar könyvnyomtatás a XVIII. század végén nagyobb arányú
lendületet vett, mutatja az is, hogy ekkor már mintegy 40 helyen
létezett papirmalom, de azok együttesen nem készítettek annyi papirt,
hogy a belszükségletre elég lett volna.
A XIX. század elején a magyar könyvnyomtatásban már nekilendült a
művészi irány. Ezt mindenesetre nagy részben előmozdították az újabb
találmányok és a modernebb gépek alkalmazása.
Azonban nagyjelentőségű kimenetele volt a magyar könyvnyomtatás további
fejlődésére az 1848-iki márciusi eseményeknek, melyek a sajtót szabaddá
tették.
Ezen rövid általános vázolás után lássuk mármost e harmadik korszak
nevesebb könyvnyomtatóit és nyomdáit.
A XVIII. század folyamán a legnagyobb tevékenységet a kassai és a
nagyszombati akadémiai nyomda fejtette ki, mely nyomdák a jezsuiták
kezében voltak. Különösen utóbbi az említett időszak alatt annyit
termelt, mint a többi összes magyarországi nyomdák együttvéve.
Működésüknek Mária Terézia vetett véget, ki a jezsuita-rendet 1773-ban
feloszlatta.
Kolozsvárott a ref. főtanoda egyesített nyomdája működött. Ugyanis
Misztótfalusi Kis Miklós halálával örököseitől gróf Bánffy Miklós vette
meg a nyomdát és átadta a ref. főtanodának és eklézsiának egyenlő joggal
való haszonélvezetre. Ez a nyomda a már létező ref. főtanodai nyomdával
egyesíttetett, melyet azután Telegdi Pap Sámuel vett haszonbérbe és
vezetett 1731-ig. A nyomda majdnem a XIX. század végéig volt a ref.
főtanoda birtokában és végleges feloszlatásáig állandóan képzett
könyvnyomtatók vezették. De a mindenkori bérlők, illetve vezetők
felsorolását és működésük vázolását mellőzzük. Az egyháztanács
1710–1742. évi jegyzőkönyvéből azonban mégis ideiktatjuk a nyomda
vizsgálatára vonatkozó pontját, mely szerint, «meghagyatik, hogy a
Collegium Curatorai egyetértve a püspökkel, a Typographia számára cedált
házat primo quoquo tempore vizsgálja meg, azon három rendbeli
Typographica Officináknak kivántató épületeket és commoditásokat intézze
el: mennyi securitással állíttathatik fel, a Consistoriumot informálja,
azalatt az Isten hírével hozzáfogván, azt minél hamarabb felállítsa és
mindenik rendbeli Typographia distincte ac specifice hitelesen minden
hozzátartozó eszközöket registráltatván s a betüket speciesek és
gradusok szerént megvizsgáltatván és a fennlevő defficultások iránt
tiszt. Superintendens atyánkfiával megegyezvén, oda ugyancsak a
Szathmári Sándor uram kezébe és directiója alá resignálja, egyszóval a
Typographia felállításában Isten dicsőségére mindeneket kövessen el;
meghagyván, hogy azokra jó gondot viseljen, az exemplárokat jobban mint
eddig, correcte és nitide igyekezzék kibocsátani, és evégre coadjutora
Pataki József mellett jó erkölcsű, serény és accuratos legényeket
tartson». A személyzetre vonatkozó utasítás az, mely a legjobban
megragadta figyelmünket. Arra enged ugyanis következtetni, hogy az
egyháztanács pontos és gyors munkát követelt és hogy efölött szigorú
ellenőrzést is gyakorolt.
Mint már fennebb említettük, Töltési István Debreczenből Komáromba ment.
Itt még 1686-ban saját nyomdát állított fel. Komáromi működésének egyik
nevezetes mozzanata, hogy 1705-ben szabadalmat kapott az ismert
«Komáromi Kalendárium» kiadására. Nyomdája 1718-ban szünt meg. Utána
1721-ben Turóczi Mihály működött itten, majd 1740-ben Schmid János
Miklós, kinek 1736-ban Sopronban volt nyomdája. Komáromban azután
majdnem 50 évig nem volt nyomda. Csak 1789-ben állított fel itten
fióknyomdát Weber Simon Péter pozsonyi könyvnyomtató, mely 1795-ben
Weinmüller Bálint birtokába ment át.
Pozsonynak, úgy mint a múlt században, e században is voltak kiváló
könyvnyomtatói. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Pozsonyban 40 évig
szünetelt a könyvnyomtatás és csak 1715-ben állított fel ismét nyomdát
Royer János Pál, ki külföldről vándorolt be. A nyomda azonban csak
1720-ban kezdte meg működését, mert akkor kapta meg az engedélyt. Itten
nyomtatta Bél Mátyás «Nova Posoniensis» című lapját, melyet 1721-ben
indított meg és 2 évig tartott fenn. Royer János Pál 1737-ben
bekövetkezett halálával a nyomdát özvegye vezette 1740-ig. Utána pedig
veje, Bauer Károly József 1743-ig. Azután Royer Ferenc Antal birtokába
jutott, kitől 1750-ben Landerer János Mihály budai könyvnyomtató vette
meg.
Ezekután áttérhetünk a Landerer könyvnyomtató család budai nyomdájának
történetére.
Az eddig elmondottakból tudjuk, hogy Budán, mióta az ottani, de
egyszersmind hazánk első nyomdája megszünt, újabb nyomda nem volt. A
második budai nyomdát 1724-ben, tehát 251 évvel az első után, Landerer
János állította fel.
Mielőtt azonban tovább mennénk, nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy
Heyll Quirinusz német könyvnyomtató már 1689-ben foglalkozott egy Budán
felállítandó nyomdának a tervével, de a folyamodványára kapott
kedvezőtlen válasz következtében szándékáról lemondott. Hogy miképen
jutott Heyll Quirinusz erre az eszmére és mi okozta visszalépését, annak
érdekes történetét Takáts Sándor «Egy budai könyvnyomda felállításának
terve 1689-ben» című cikke nyomán (megjelent a «Magyar Könyvszemle»
1905. évfolyamában) a következőkben adjuk: