XXI. évfolyam 1915. 1–3. szám.
IPAROSOK OLVASÓTÁRA.
Szerkeszti: MÁRTONFFY MÁRTON nyug. iparoktatási főigazgató.
A KÖNYV TÖRTÉNETE
I. RÉSZ
A MAGYAR KÖNYVNYOMTATÁS ÉS KÖNYVKERESKEDELEM
RÖVID TÖRTÉNETE A LEGRÉGIBB IDŐKTŐL NAPJAINKIG
IRTA
STEINHOFER KÁROLY
BUDAPEST
LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) r. t.
könyvkiadóvállalata
1915
Franklin-Társulat nyomdája.
ELŐSZÓ.
A könyv történetének feldolgozását a következőleg terveztem: rövid
összefoglalást adni a könyv történeti fejlődéséről és ennek
bevezetéseként a magyar könyvnyomtatásról és könyvkereskedelemről rövid
vázlatot, befejezésül pedig a könyv mai előállításának ismertetését.
Azonban az anyag elrendezésénél azt tapasztaltam, hogy mindezt a
kiszabott kis terjedelemben nem lehet úgy feldolgozni, hogy ne veszítsen
érdekességéből. Ezt elkerülendő, az anyagot két részre osztottam. Az
első rész a magyar könyvnyomtatás és könyvkereskedelem rövid történetét
foglalja magában, melyet a jelen füzetben adok, a második rész pedig a
könyv történeti fejlődése és mai előállításának ismertetése leend,
melyet a jövő évfolyamban fogok közreadni.
Még így is az I. rész anyagát: a magyar könyvnyomtatás és
könyvkereskedelem történetét a lehető legrövidebbre kellett szabnom. Már
pedig a magyar kulturtörténetnek ezen mindeddig elhanyagolt ágának,
minden részletre kiterjedő formában való megirása nem volna meddő munka.
Hiszen a könyvnyomtatás és könyvkereskedelem történetében tükröződik
vissza a legjobban a műveltség mindenkori állása, mely a nemzetek
boldogulásának alapfeltétele. Nem egyszer győződhettünk meg, hogy amely
nemzetnek kiterjedt műveltsége volt és van: azé a szellemi erők felett a
hatalom és a tekintély.
Remélem, hogy ez a kis mű mostani terjedelmében is hasznos szolgálatot
fog tenni s megerősíti az olvasókban azt a tudatot, hogy a
könyvnyomtatás és könyvkereskedelem minden időben fontos és hatalmas
eszköz volt a műveltség terjesztéséhez.
A mű megirásához közel 800 kötetből álló szakkönyvtáram szolgált
forrásul.
Budapest, 1914 március havában.
_Steinhofer Károly._
ELSŐ FEJEZET.
A magyar könyvnyomtatás rövid története.
Nyomtatási kisérletek a Gutenberg előtti időkben.
A történelem tudós művelői, kik bámulatraméltó igyekezettel kutatnak a
mult eseményei után, már rég felderítették, hogy az emberi ész
szüleményeinek sokszorosítás útján való elterjesztésére és megőrzésére
irányuló törekvés első nyomai a legrégibb ókorba vezethetők vissza. Már
akkor ismerték a kimetszett lemezekkel és a bélyegzőkkel való
nyomtatást. A kimetszett lemezeket az egyiptomiak használták először a
templomok és síremlékek díszítésénél. A bélyegzőket ellenben a
babiloniaiak, jegyeknek és feliratoknak téglákba való benyomására.
Hasonló bélyegzőket, melyekbe a szavak fordítva voltak vésve, a rómaiak
és görögök is használtak, rabszolgák, állatok és edények megjelölésére.
Fölötte csodálatos tehát, hogy mindazonáltal egy lépéssel sem jutottak
közelebb a nyomtatáshoz, holott a megfordított írással való lenyomatást
Ageszilaosz spártai király is alkalmazta és ez az eljárás már mindenütt
ismertté lett. Plutarchosz jegyezte fel, hogy az említett király egy
ütközetet megelőzőleg, hogy harcosaiba bátorságot öntsön, a következő
cselhez fordult: mielőtt az isteneknek hozandó áldozathoz indult volna,
tenyerére a «győzelem» szót festette megfordítva s azután a feláldozott
állatnak máját egy ideig, mintegy mély gondolatokba merülve kezében
tartotta, de hirtelen nagy lelkesedéssel ébredést szinlelt és felmutatta
katonáinak a májra lenyomódott «győzelem» szót, mint az istenek
kinyilatkoztatását.
A rómaiak azonkívül elefántcsontból faragtak betűket és azokat adták
gyermekeiknek játékszerül, hogy megtanuljanak olvasni. Ezt a módszert
különben a IV. század végén már szent Jeromos is megpendítette, mikor
egy római hölgyhöz, Letahoz intézett levelében, ennek leánya tanítására
vonatkozólag ezeket írta: «Adjunk a gyermek kezébe puszpángfából vagy
elefántcsontból faragott betűket játékszerül, hogy maga a játék is
tanítássá váljék. Nagyon célszerű a betűket gyakrabban összekeverni, így
a helyzetcsere folytán a gyermek azokat nemcsak nevök, de alakjuk után
is tanulja megismerni.» Hasonló eszmét pendített meg a hires szónok,
Cicero is, ki «De natura deorum» (Az istenek természete) című művében
Balbusz sztoikussal a következőket mondatta el Vellejusz epikureusnak:
«Fel nem foghatom, hogy az, ki azt véli, hogy szilárd és megoszthatlan
testek bizonyos mennyisége képes volna véletlen együvéjutás által egy
rendszeres szép világgá alakulni, ne higyje, hogy ha a 21 betű
töméntelen mennyiségét, akár aranyból vagy bármely más anyagból legyenek
ezek, összekeverve a föld kerekségén elterjesztenénk, ezekből Enniusz
évkönyvei azonnal olvashatóan összeszedhetők lennének. Részemről
kételkedem abban, hogy a véletlen ezt csak egyetlen versben előidézni
tudná.»
Mindebből az látszik, hogy már a régi rómaiak is tudták, hogy a
mozgatható betűkkel szavakat lehet összerakni, de arra a gondolatra
mégsem jutottak, hogy azokkal könyveket nyomtatni is lehetne.
A történelem tanusága szerint 1041–1048 között a kínaiak próbáltak
először mozgatható betűkkel könyveket nyomtatni, de ennek semmi
gyakorlati következménye nem volt. A feltaláló egy Piching nevű kovács
volt, ki puha agyagból domborúan alkalmazott mozgatható, tetszés szerint
összerakható és szétszedhető szóképeket formált, melyeket tűzön
megkeményített, festékkel bekent és a reá helyezett papirt kefével
lenyomta. Piching halálával a nyomtatásnak ezt az eljárását nem
folytatták.
A XIV. és XV. században a nyugaton általában a bélyegzőkkel és a
lemezekkel való sokszorosítási eljárást alkalmazták. Ezzel leginkább a
levélfestők és kártyakészítők foglalkoztak, kik nemcsak képeket, de
kisebb terjedelmű könyveket is nyomtak. Nyomólemezekül eleinte
fémtáblákat, későbben fatáblákat használtak. A nyomtatás pedig úgy
történt, hogy a megnedvesített papirt a könnyű földfestékkel bekent
fatáblára helyezték, dörzsölővel lesimították, miáltal az alakok és a
betűk körvonalai mélyen a papirba nyomódtak. Ezzel az eljárással
természetesen csak egyoldalú nyomás volt eszközölhető, a papir másik
fele rendszerint üresen maradt. A fatábla-nyomatok három csoportba
oszthatók: _a)_ tisztán képek, _b)_ képek magyarázó szöveggel és _c)_
kizárólag szöveg. Minden ilyen egyes lapra nyomtatott kép vagy szöveg
«breve»-nek neveztetett. A legismertebb könyv, mely abban az időben
ilyen eljárással készült, az úgynevezett «Kis Donatusz», Eliusz Donatusz
régi római nyelvtudós nagyobb latin nyelvtanának kivonata.
A táblákba való metszésnek vesződséges volta és a nyomtatáshoz használt
eszközök kezdetlegessége ugyan nem volt alkalmas nagyobb terjedelmű
könyvek előállítására, de azért a kolostorokban űzött kéziratmásolással
szemben mégis nagy lépés volt a haladás útján és mindenesetre
előkészítője az önálló, szétszedhető és ismét összerakható betűk
alkalmazására irányuló törekvésnek.
A könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése a XV. században.
A könyvnyomtatást a művelődéstörténet egyik nevezetes korszakában
találták fel. A középkor átalakulásának korszaka volt ez. Az emberekben
ekkor alakult ki a szabadabb gondolkozás és világnézet, új társadalmi
rend keletkezett, mely megtörte a nemesség és a papság hatalmát és
kiszorította tekintélyét és befolyását. A vallásos buzgóság és
hiszékenység tünedezett és felébredt az egyéniség tudata. Reformátorok
léptek fel, kik új és merész tanokat hirdettek, humanista mozgalmak
támadtak, melyek felelevenítették az ókor klasszikus irodalmát,
forrongásba ejtvén a szellemeket.
Ilyen mozgalmas volt az a korszak, melyben a könyvnyomtatást
feltalálták. A feltaláló személyét azonban hosszú ideig homály fedte és
a kutatóknak nagy fáradságába került, míg kiderítették, hogy a feltaláló
Gutenberg János volt. Eleinte nem kevesebb, mint 17 német, francia és
olasz város versenyzett a könyvnyomtatás feltalálásának dicsőségéért,
későbben azonban már csak Bamberg, Harlem, Strasszburg és Mainz városok
között folyt a küzdelem. Bamberg Pfiszter Albertért, Harlem Janszoon
Lörincért, Strasszburg Mentelin Jánosért és Mainz Gutenberg Jánosért
szállt sikra. A győzelem pálmáját végre Mainz város vitte el s így ma
már általánosan el van ismerve, hogy a könyvnyomtatást Gutenberg János
találta fel.
Gutenberg János, a mainzi Genszfleisch patriciusi család sarja,
1390–1400 között született Mainzban. A Genszfleisch család nevét a
Mainzban tulajdonát képezett «Hof zum Genszfleisch» nevű háztól vette.
Gutenberg János atyja, Genszfleisch Friele, Mainzban tiszteletbeli
számvevő volt, de 1420 körül, a patriciusok és céhbeliek között kitört
torzsalkodások miatt kénytelen volt 112 patriciusi családdal együtt
kivándorolni. 1430-ban ugyan kibékültek a polgárok s a száműzött
családok nagyrésze ismét visszajött Mainzba, de Gutenberg János atyja
nem; valószinűleg időközben meghalt Strasszburgban, ahol a család
száműzetése alatt tartózkodott.
Gutenberg János az ő nevét anyja, született Wyrich Elza zum Gutenberg
után vette fel és kezdetben csak predikátum gyanánt használta. Hogy
atyja halála után továbbra is Strasszburgban maradt, amellett szólnak
ama nagyfontosságú pör aktái, melybe Gutenberg Jánost 1439-ben Dritzehn
örökösei keverték. A pör aktáiból ugyanis kitünik, hogy Gutenberg János
Strasszburgban a mechanika különféle ágával foglalkozott. Jövedelmének
főforrását akkor az ötvösség képezte s így megtanította Heilmann Andrást
a kövek csiszolására. Ezenkivül szövetkezett 1437 végén vagy 1438 elején
Riffe János lichtenaui biróval tükrök készítésére, melyeket az aacheni
búcsún kellett volna értékesíteni. Midőn azonban Heilmann András és egy
másik strasszburgi polgár, Dritzehn András, aki már korábban is
összeköttetésben állott vele, ezt megtudták, ők is be akartak lépni a
szövetkezetbe, mely kivánságuknak Gutenberg János eleget is tett, de
fejenként 80 forint betétet kért tőlük. A várt nyereség azonban soká
késett, mert az aacheni búcsú 1440-re halasztatott el. Emiatt azután, de
különösen mivel a társak egy látogatásuk alkalmával észrevették, hogy
Gutenberg János lakásán még egyéb művészetekkel foglalkozik, ők is meg
akarták azokat tanulni és új szerződést kötöttek, mely szerint egyenként
még 125 forintot fizettek be azzal a kikötéssel, hogy ezért öt éven át
részük van a nyereségből. Azonkivül kikötötték azt is, hogy ha a
szerződés tartama alatt valamelyik fél meg találna halni, annak örökösei
100 forint kártérítésben részesülnek, de az időközben előállított munkák
és eszközök a szövetkezet tulajdonában maradnak.
A szerződés megkötése után, rövidre reá, 1438 végén, meghalt a
szövetkezet egyik tagja: Dritzehn András, mielőtt még a reá eső betétet
teljesen befizette volna; tartozott ugyanis még egy 75 forintos
részlettel és korábbi időből 10 forinttal. Dritzehn testvérei, György és
Miklós, hivatkozva arra, hogy meghalt bátyjuk szerény kis vagyonát
egészen befektette a közös vállalatba, be akartak lépni a szövetkezetbe,
de Gutenberg János ezt nem engedte meg és emiatt pörre került a dolog.
A pör aktái szerint Gutenberg János és társainak első szerződése, mint
azt már fennebb is érintettük, tükrök készítésére vonatkozott, a másikat
pedig különféle titkos művészetek értékesítésére kötötték. A
tükörgyártás akkor már nem volt titok, arra nézve pedig, hogy mit
értettek a szerződő felek a «titkos művészetek» alatt, Gutenberg János
nem adott felvilágosítást. De a tárgyalások folyamán előfordult
különböző technikai kifejezésekből, továbbá a már említett eszközökből
és anyagokból arra lehet következtetni, hogy Gutenberg János már
Strasszburgban foglalkozott a könyvnyomtatás eszméjével és hogy a
«titkos művészetek» alatt ezt értette. Emellett szól az a körülmény is,
hogy a pör aktáiban többször előfordul egy sajtó, mely Dritzehn András
lakásán volt elhelyezve s melyet Gutenberg János, amannak halála után,
azonnal szétszedetett és onnan elvitetett, nehogy beavatatlanok kezébe
kerüljön és titka idő előtt felfedeztessék.
Dritzehn András örököseit 1439 december 12-én elutasították keresetükkel
és Gutenberg Jánost 15 forint megfizetésére kötelezték, bár a szerződés
szerint 100 forint volt az örökösök részére kikötve, csakhogy Dritzehn
András 85 forint tartozását levonásba hozták.
Gutenberg János időközben zavartalanul folytatta működését másik két
társával, de úgy látszik, nem sok anyagi haszonnal, mert folytonosan
gondokkal küzdött.
Gutenberg János Strasszburgban való tartózkodását igazolni lehet egészen
1444 március 12-ig, mikor a városi adókönyvek szerint illeték fejében 1
forintot fizetett le. Ezután nyoma veszett és csak 1448 október 16-án
tünt fel újra, de már szülővárosában, Mainzban, amikor 150 forint
kölcsönt vett fel. Gutenberg János ezt a kölcsönt kétségkivül
találmányának fejlesztésére fordította, de úgy látszik, nem volt elég,
mert a következő évben új kölcsön után nézett. Ekkor szövetkezett Fuszt
Jánossal, aki később oly végzetes befolyást gyakorolt sorsára. Fuszt
Jánostól ugyanis 6% kamatra 800 arany forintot vett kölcsön, hogy ezzel
az összeggel egy nyomdát rendezzen be s az összeg biztosítására
lekötötte neki az egész berendezést. Ez az akkori viszonyokhoz képest
nagy összeg elég volt a nyomda felszerelésére; minthogy azonban Fuszt
János meggyőződött a találmány jövedelmező voltáról, szeretett volna a
nyereségen is osztozkodni s késznek nyilatkozott erre az esetre évenkint
újabb 500 forintot a vállalatba fektetni, továbbá a házbér és
személyzet, valamint a papir és festék vásárlására is előleget adni.
Ámbár e megállapodás alkalmával Fuszt János kijelentette, hogy ezen
összegek után kamatra nem tart igényt, Gutenberg János, aki valószínűleg
türelmetlenül várta már céljának elérését, mégis írásbelileg kötelezte
magát kamatok fizetésére.
Így működtek azután együtt. Fuszt János időközben megismerkedett
Schöffer Péterrel, későbbi vejével, akit egészen alkalmasnak tartott
arra, hogy a nyomdában Gutenberg Jánost helyettesítse. S mikor Fuszt
János a találmánnyal már eléggé tisztában volt, elvált Gutenberg
Jánostól és 1454-ben beperelte őt követelése erejéig, mely kamatokkal
együtt 2026 forintra rúgott. A pört 1455 november 6-án meg is nyerte és
a nyomda az itélet folytán egyedüli birtokába jutott.
Gutenberg János tehát itt állott csalódottan, reménytelenül. Tény
azonban az, hogy az első sajtótermékek előállítása az ő műve volt. Mert
azok a kisebb iratok és legelső nagy műve, a 42 soros biblia, melyekről
tudomásunk van, 1453–1455 között készültek.
Fuszt János különben már 1454-ben, Gutenberg János legértékesebb
anyagából, berendezett Schöffer Péter közreműködésével egy másik nyomdát
s innen került ki 1457-ben az ismert latin Pszalterium, ezzel a
végszóval: «Ez a könyv a nyomtatás művészi találmánya és a betű alkotása
segítségével készült, minden tollvonás nélkül, Isten tiszteletére Fuszt
és Schöffer szorgalma által, az Úr 1457-ik esztendejében Mária
mennybemenetele napján.»
Nemsokára azonban Gutenberg János, Humery Konrád dr. mainzi szindikus
anyagi támogatása mellett, egy újabb nyomdát rendezett be és ezen nyomta
1460-ban legutolsó ismert művét, a Katholikon-t.
Az 1462-iki mainzi nagy tűzvész alkalmával újra tetemes károkat
szenvedett, úgy hogy 1465-ben örömmel fogadta Adolf nasszaui érsek
meghivását, a ki őt hivatalnokává nevezte ki. Ennek a vendégszerető
egyházfőnek az udvarában fejezte be áldásos, de gondokkal és
küzdelmekkel teljes életét 1468 február végén. Szülővárosában hatalmas
ércszobor őrzi emlékét, mig halhatatlanságát találmánya hirdeti, mellyel
az emberiséget megajándékozta.
[Illustration: Gutenberg János mainzi szobra.]
A könyvnyomtatás kezdetben természetesen őshazájában, Németországban
terjedt el a legjobban. Mainz után Strasszburgban tünt fel az első
könyvnyomtató Mentel János személyében, ki 1460 körül állított fel
nyomdát. Az első, évszámmal ellátott terméke azonban csak 1473-ból való.
Bambergben 1465-ben Pfiszter Albert foglalkozott elsőnek a
könyvnyomtatással. Kölnbe 1466-ban Zell Ulrik hozta be a
könyvnyomtatást, Augszburgba 1468-ban Zainer Günther és Nürnbergbe
1470-ben Szenszenschmied János. Hires könyvnyomtató volt Nürnbergen a
későbbi években Koburger Antal, kinek egyébként nagy kiterjedésű
könyvkiadó üzlete is volt. 1473-tól 1513-ig működött. Mindenesetre nem
lesz érdektelen felemlíteni azt is, hogy Koburger Antal nyomdájában
látott napvilágot az első magyar nyelvű nyomtatvány, az István király
szent jobbjáról szóló ének, melyből azonban nem birunk egyetlen példányt
sem. Lipcsében, a német könyvkereskedelem mindenkori gócpontjában,
Friszner András állította fel az első nyomdát 1481-ben. Mindezeknél a
nyomdáknál a mainzi könyvnyomtatás sajátságos jellege jutott érvényre.
Olaszországba két német vándorkönyvnyomtató, Pannartz Arnold és
Schweinheim Konrád vitték be a könyvnyomtatást, kik 1464-ben
Szubiakoban, 1467-ben pedig Rómában állítottak fel nyomdát. Velencében
1469-ben Speyer János, Milanóban ugyanezen évben Lavagna Fülöp,
Nápolyban 1471-ben Rieszinger Sixtusz vetették meg az első nyomda
alapját. Olaszország az új művészetet nagy előszeretettel karolta fel és
itt vették eredetüket az első latin, görög, héber és arab betűk,
valamint a dült betűk is.
Franciaországba 1470-ben Strasszburgból hivtak be több német
könyvnyomtatót, névszerint Gering Ulrik, Kranz Márton és Friberger
Mihályt, kik Párisban telepedtek le. Csakhogy akkoriban folytonos
zavargások voltak Franciaországban és emiatt művészetükkel kezdetben nem
igen tudtak sikert elérni.
[Illustration: Könyvnyomtató prés a könyvnyomtatás bölcsőkorából.]
[Illustration: Egy XV. századbeli nyomda belseje.]
Hollandiában Aalszt városában Martensz Dierik állitotta fel az első
nyomdát 1473-ban.
Spanyolországot egy Palomar nevű német könyvnyomtató ismertette meg az
új művészettel. Első művét 1474-ben nyomta Valenciában.
Angolországban Caxton Vilmos volt az első könyvnyomtató, ki 1471-ben
Londonban állította fel nyomdáját és csakhamar a hiresebb könyvnyomtatók
sorába emelkedett.
Ausztriában legelőször 1482-ben Bécsben egy vándorkönyvnyomtató
működött, ki néhány kisebb művet állított elő. Az első állandó nyomdát
ugyanitt 10 évvel későbben Winterburger János állította fel, ki
misekönyveket és egyéb nagyobb műveket nyomtatott.
Lengyelországban is még e század végén, 1491-ben, állíttatott fel az
első nyomda Krakóban, Szaybold Frank által.
Mindezekből láthatjuk, hogy a könyvnyomtatás mindenütt, ahol a
felvilágosodás és haladás elől el nem zárkoztak, kedvező talajra talált.
A könyvnyomtatás meghonosítása Magyarországon. Hessz András, az első
magyar könyvnyomtató. Magyar könyvnyomtatók külföldön. (1472–1534.)
Hazánkban a reneszánszműveltség Mátyás király alatt érte el tetőpontját.
Tudjuk, hogy Mátyás király nemcsak bölcs és igazságos uralkodó volt,
hanem tudós és felvilágosodott férfiú s mint ilyen hő pártfogója volt a
tudománynak és a művészeteknek. Udvarában állandóan olasz tudósok és
művészek tartózkodtak, kik nagy befolyást gyakoroltak az ízlés
finomulására és a műveltség elterjedésére.
Ilyen körülmények között csak természetesnek kell találnunk, hogy
hazánkba a könyvnyomtatást is hamarosan behozták. Meghonosítója Karai
László budai prépost, alkancellár volt. Hogy és miképen jutott ehhez az
emlékezetes szerephez, az az alábbiakból tűnik ki. Karai Lászlót
1470-ben a király mint rendkívüli követet küldte a pápához Rómába s az
örök városban időzvén, megtekintette a Masszimo-palotában működő
nyomdát, melyet 1467-ben két német könyvnyomtató állított fel. E nyomda
híre kiválóan díszes kiállítású könyvei révén akkor már igen el volt
terjedve. Nagyon hihető tehát, hogy tudós Karai Lászlóban felébredt az
óhajtás, hogy hazánk se nélkülözze tovább a könyvnyomtatást, melynek
segítségével a tudomány és a műveltség szélesebb körben terjeszthető.
Amilyen gyorsan felismerte a könyvnyomtatás nagy jelentőségét, olyan
gyorsan meg is valósította óhajtását. Rögtön tárgyalásba bocsátkozott a
nyomda egyik német munkásával, Hessz Andrással, avégből, hogy
Magyarországon állítson fel nyomdát. A nyomda berendezésének költségeit
Karai László magára vállalta. Igy megegyezvén, Hessz András azonnal útra
kelt és 1472-ben Budán, a prépostság egyik épületében felállította a
nyomdát. A nyomda felállítása azonban nem volt könnyű dolog. S ezen nem
is lehet csodálkozni, mert hiszen nálunk akkor még nem ismerték a
könyvnyomtatást. Hessz András csak nagy küzködések árán tudta a
legszükségesebb eszközöket beszerezni, a betük vésésére pedig
egyáltalában nem talált megfelelő embert. Próbálkozott ugyan egy budai
ötvössel, kinek római nyomtatványokat adott mintának, hogy ezeknek
gömbölyű, olasz betűit utánozza, de az nem igen sikerült. A rajz
finomságát, a vésés éles szabatosságát nem volt képes utólérni.
Hessz Andrást egyébiránt is csalódás érte. A király és a főurak, kiknek
pártfogására a legjobban számított, nem igen törődtek a nyomdával.
Mátyás király meg épenséggel távol tartotta magát. Persze, a király
inkább gyönyörű és nagy művészettel kidolgozott kódexeiben lelte örömét,
az egyszerű betűvel nyomtatott könyv nem igen volt kedvére. Nem tudta
finoman kifejlett szépérzékét kielégíteni.
Igy tehát egyedüli pártfogója Karai László volt, ki őt meghívta.
Csakhogy ő nem volt képes a nyomdát munkával ellátni. Hessz András
mindezt látván, saját kockázatával maga vállalt munkát. Még pedig olyan
könyvnek a kinyomatására gondolt, mely általánosabb érdeklődésre tarthat
számot. Erre csakhamar rájött. Felismerte a magyarnak kiváló kegyeletét
nemzete multja iránt s így elhatározta, hogy elsőnek a magyar nemzet
történetét bocsátja közre. Ez a könyv «Chronica Hungarorum» cím alatt
1473 junius 5-én, nagy 8-rét alakban 67 levél terjedelemben és pergamen
vastagságú papiron nyomva, meg is jelent. Általában azonban «Chronicon
Budense» cím alatt ismeretes. A könyv záradéka így hangzik: «Finita Bude
Anno dni M. CCCC. LXXIII. in uigilia panthecostes: per Andreā Hess.»
Hogy ki volt az írója, azt még mostanáig sem derítették fel. A könyv
ugyan Karai Lászlónak van ajánlva, de ez még korántsem bizonyítja, hogy
ő írta volt. Ezt az ajánlást Hessz András egyedüli pártfogójához, a vele
tanusított jóindulatért, inkább hálából intézhette. E könyvészeti
tekintetből ritka kincsből mindössze 9 példány ismeretes s ezekből 3-at
Magyarországon őriznek.
Hessz András ezenkívül még egy-két nagyobb műnek a közrebocsátását
tervezte, de azt már nem valósította meg. Lehetséges, hogy első
könyvével, mely egyúttal az utolsó is volt, nem érte el a várt
eredményt, mert rövid időre reá a nyomda működése megszűnt, ő pedig
nyomtalanul eltűnt.
Az első magyar nyomda megszüntével hazánk ismét évtizedeken keresztül
nyomda nélkül maradt. Azonban 1472-től 1494-ig külföldön működött számos
magyar könyvnyomtató, kik közül legtöbbnek saját nyomdája volt. A
különös azonban az, hogy ezek a külföldön működő magyar könyvnyomtatók a
hazájukat csak némileg is érdeklő műveket egyáltalában nem adtak ki.
Panzer György «Annales Typographici ab artis inventae origine ad unum
MD. – Norimbergae 1794–1796» cimű műve szerint a következő magyar
könyvnyomtatók működtek külföldön: Sziebenbürger Tamás (1472–1481), Raab
András (1476–1486), Bernardus de Dacia (1478), Petrus Ungarus (1482),
Garai Simon (1491) és Basay C. (1494).
A budai nyomda után a magyar szent korona országainak területén újabb
nyomda 1507-ben Horvát- és Szlavonországban, Zenggben állíttatott fel,
Szenjánin Gergely által. Itteni működéséről csak egy horvát nyelvű mű
ismeretes. Sziléziában nemrég felfedeztek egy ismeretlen művet, melyet
1494-ben Zenggben nyomtattak, de hogy ki által, azt mindeddig nem
állapították meg. Eszerint tehát Zenggben már 1494-ben volt nyomda. De
az is lehetséges, hogy a nyomdahely költött. Utána Zágrábban működött
egy Oderburgi Kraft Hermayor nevű vándor-könyvnyomtató, kitől szintén
csak egy mű maradt reánk.
A magyar könyvnyomtatás Honter Jánostól a szatmári békéig. (1534–1711.)
A magyar könyvnyomtatás második korszaka 1534-től 1711-ig terjed. Ezen
utóbbi évet azért vettük határ gyanánt, mert ebben az évben kötötték meg
a szatmári békét, mely után a vallási és függetlenségi harcok korszakát
a békés fejlődés és a modern állam kialakulásának korszaka váltotta fel.
A XVI. és XVII. században a magyar könyvnyomtatás már nagyobb arányokat
öltött. Ezt a körülményt mindenesetre a reformációval kell kapcsolatba
hoznunk. Az új hit terjesztésére főleg a vitairatok szolgáltak, melyeket
nyomda nélkül nem igen lehetett terjeszteni. A reformátorok ezt jól
tudták, azért, aki csak tehette, elsajátította a könyvnyomtatás
mesterségét és ahol az új hit szilárd talajra számíthatott, ott ügyük
érdekében azonnal nyomdát állítottak. Innen van, hogy a XVI. és XVII.
században a magyar nyomdák majdnem mind a protestánsok kezében voltak.
De tény az is, hogy a reformátorok lendítették fel nálunk a
könyvnyomtatást. A katolikusok csak későbben ismerték fel a
könyvnyomtatás jelentőségét. Mikor a visszahatás szelleme mindinkább
érezhetővé vált, akkor gondoltak csak arra, hogy nyilatkozataikat a
nyilvánosság elé viszik, de minthogy nyomdájuk nem volt, azokat Bécsben
nyomatták. Szegedy Gergely, Draskovics György, Oláh Miklós, Telegdy
Miklós és a katolicizmus többi védőinek művei mind itt nyomattak.
Feltünő és egyetlen kivétel a XVI. század vége felé Szilvási János volt,
ki katolikus szellemű vitaíratát a Heltai-örökösök nyomdájában nyomatta.
A XVI. század könyvnyomtatását a napi szükséglet korának is nevezhetjük,
mivel a könyvnyomtatás célja inkább a szellemi fellendülésre irányult s
a technikát elhanyagolta. Jellemző erre nézve a tudós pap és csínra
törekvő könyvnyomtatónk, Abádi Benedeknek nyilatkozata: «Jobban tetszék,
hogy a könyv hamar kikelhetne, noha nem igen szip betűvel volna, – hogy
nem mint szip betűre erőlkednénk, nagy késedelemmel, – mely dolog a
keresztyéneknek igen káros volna.»
A XVII. században azonban már a könyvnyomtatás technikai kifejlődése is
fellendült.
A magyar könyvnyomtatás második korszakának első könyvnyomtatója Honter
János protestáns pap volt, ki 1534-ben Brassóban állította fel
nyomdáját. A nyomda felszerelését Bázelben szerezte be. Honter János
állította fel az első papirmalmot is s ő alapította a híres brassói
könyvtárt, mely 1698-ban leégett. Nyomdájából latin, görög és német
nyelvű művek kerültek ki, melyek csinos kiállításukkal nagy feltünést
keltettek. Honter János különben kiváló fametsző-művész is volt. Halála
után Wagner Bálint brassói lelkész kezelte a nyomdát 1557-ig. Utóda
Szebeni Nyirő János volt, ki 1580-ig működött. Brassóban ő nyomtatta az
első magyar nyelvű könyvet «Az életnek kútfeje» címen. Ebben az időben,
1577-től 1628-ig működött még Brassóban Greusz György.
E korszak második nyomdáját 1537-ben Nádasdy Tamás gróf állította fel
Ujsziget nevű birtokán, Sárvár mellett. E nyomdában 1540-ig egy bécsi
könyvnyomtató működött. Erdősi Szilveszter János felügyelete alatt, de
nem igen boldogult. Közben megérkezett Sárvárra Abádi Benedek, ki
Krakóban hallgatta az egyetemet és ott a könyvnyomtatás mesterségét is
elsajátította. Nádasdy Tamás gróf meghivására ő vette át azután a nyomda
vezetését és igyekezett a megkezdett műveket befejezni. Három mű jelent
meg: Dévai Biró Mátyás «Orthographia Ungarica» és Erdősi Szilveszter
János «Grammatica» és «Uj Testamentum magyar nyelven» című műve. Ezek
voltak az első magyar nyelvű könyvek, melyeket hazánkban nyomtattak. Az
utolsónak említett könyv minden tekintetben elárulja, hogy Abádi Benedek
nemcsak kitünő könyvnyomtató volt, de jeles betüöntő és fametsző is,
mert a bibliában előforduló fametszetek állítólag tőle származnak.
1542-ben a nyomda megszünvén, Abádi Benedek kiment Wittembergbe, ahol
1543-ban pappá szentelték. 1543-ban visszatért hazánkba és előbb
Eperjesen, majd utóbb Szegeden lelkészkedett. Halálának éve ismeretlen.
Bod Péter «Magyar Athenász» című művében így szól róla: «Keveset lehet
erről az emberről tudni; eredetét kiktől és hol vette, hivatalát hol és
micsoda viszontagságok közt folytatta? Mindazonáltal illendő, hogy neve
maradjon jó emlékezetben, kiváltképen ez okon, mert ez volt, aki
legelsőben Magyar Országban az Istennek új testamentomi Szent Beszédét
Magyar nyelven kinyomtatta.»
[Illustration: Erdősi Szilveszter János «Új Testamentum»-ának bevezetése
kicsinyített hasonmásban.]
Nyolc évvel az újszigeti nyomda megszünte után, 1550-ben, Kolozsvárott
Heltai Gáspár állított fel nyomdát. Heltai Gáspár protestáns lelkész és
író származására nézve szász volt s tanulmányait a wittembergi egyetemen
végezte. 1545-ben elnyerte a kolozsvári lelkészi állást s 1550-ben, egy
külföldről jött szakképzett könyvnyomtatóval, Hoffgref Györggyel
felállította igen szép betűkkel, csinos díszítményekkel és hangjegyekkel
felszerelt nyomdáját. Legelső ismert könyve «Kisded magyar káté»-ja,
mely még a nyomda felállításának évében, 1550-ben készült. Ez évben még
egy könyvet bocsátottak közre, a «XIII. század elején hozott itéletek
jegyzőkönyvé»-t, latin nyelven. A következő évben pedig megjelent 4
kötetre tervezett biblia-fordításának I. kötete. Ugyancsak 1551-ben
kezdték és 1552-ben fejezték be «Jesus Sirah és Bölcs Salamon
könyvei»-t, valamint a «Részegségről és tobzódásról» című művet és a
bibliai-fordítás IV. kötetét. Ezeken a könyveken mint a nyomda
tulajdonosa Heltai Gáspár és Hoffgref György van feltüntetve. 1553-tól
1557-ig azonban csak az utóbbinak a neve szerepelt a nyomdából kikerült
könyveken. Úgy látszik, a két társ nem tudott egymással összeférni,
minek folytán Heltai Gáspár kilépett.
Heltai Gáspár 6 éven keresztül nem foglalkozott könyvnyomtatással. De
már 1559-ben ismét átvette a nyomdát s ez időtől kezdve egymaga volt a
tulajdonos. Újabb könyvnyomtatói munkásságát «Magyar Agendájá»-nak a
kiadásával kezdte meg, melynek latin előszavában ezt írja: «Ime
legkedvesebb atyámfiai! a ti magatok és az egyházak használatára újra
kiadtam az Agendát, az az: az egyházi cselekedetek formáit magában
foglaló könyvet, első szüleményét újra megindított munkásságomnak,
melyet előbbi társammal való kijöhetetlenségem miatt, bizony nagy
fájdalmamra, kénytelen voltam félbeszakítani. Nem is gondolhatok különös
megindulás nélkül ezen 6 esztendő lefolyására, mely az egyház valami
kitünő haszna nélkül enyészett el.» E sorokból azt vesszük ki, hogy a
nyomda az alatt a 6 év alatt nem mutatott fel valami fényes eredményt.
De a mulasztást Heltai Gáspár fényesen pótolta. Egészen haláláig
szakadatlanul folytatta könyvnyomtatói munkásságát. Utolsó műve a
«Krónika a magyarok viselt dolgairól», mely hosszú ideig nemzetünk egyik
legkedveltebb olvasmánya volt. Ennek a műnek a nyomtatását azonban már
özvegye fejezte be 1557-ben. Az öreg Heltai Gáspár közben meghalt.
Joggal mondhatjuk, hogy működésével halhatatlan érdemeket szerzett a
magyar könyvnyomtatás és irodalom terén. De mondhatjuk azt is, hogy az
erdélyi zománc-technikát, mely a híres kolozsvári Rákóczi-kehelyben
maradt meg legnagyszerűbb formájában, ő vitte be a könyvdíszítésbe.
[Illustration: Heltai Gáspár nyomdajegyes homlokléce.]
Halála után 7 évig özvegye bírta a nyomdát, kitől azután fia, ifj.
Heltai Gáspár vette át, ki apjának méltó utódja volt s ugyancsak számos
művel gazdagította irodalmunkat. Többek között nyomtatta Werbőczy
«Hármaskönyvé»-t és Tinódi «Króniká»-ját, az első históriás
énekeskönyvet és a «Kopaszság dicséreti»-t.
Ifj. Heltai elhunytával a nyomda leányára, Heltai Annára szállott, kinek
révén Láng Tamás lett a tulajdonos. Ezután 1630-ban az utóbbi egyik
rokonának, Raviusz Mátyás kezébe került a nyomda. Mint művezetők
működtek ifj. Heltai Gáspár elhalálozása után ezen nyomdában: Makai
Nyirő János (1619–1621), Válaszuti András (1624), Szilvási András
(1625–1630), Abrugi (Abrugyi) György (1630–1660). Ez volt a
Heltai-nyomda utolsó művezetője.
A XVI. századbeli magyar könyvnyomtatásnak egyik legérdekesebb alakja
kétségkívül Huszár Gál, a tudós pap és reformátor volt, ki először 1554
végén tűnt fel, mikor Oláh Miklós érsek üldözése elől Magyaróvárra
menekült. Az érsek valószínűleg az új hit terjesztése miatt vette
üldözőbe. Huszár Gál Magyaróváron 1557-ig időzött. Még ez évben Bécsbe
ment, ahol barátságot kötött Hoffhalter Ráfáellel, az akkor általánosan
ismert könyvnyomtatóval. Tőle megtanulta a könyvnyomtatás mesterségét s
mielőtt Bécsből eltávozott, nyomdát is vásárolt, melyet 1558-ban
Magyaróváron állított föl.
Huszár Gál könyvnyomtatói működése azonban a környékbeli katolikus
papságnak nem tetszett. A káptalan Ferdinánd király előtt be is
panaszolta «eretnek könyvek» nyomtatása miatt. Emiatt Magyaróvárról
menekülnie kellett, különben börtönbe került volna. Épen ekkor kapott
Kassa városától meghívást, az ott megüresedett hitszónoki állásra. Így
lett 1560-ban kassai hitszónok. Kassai rövid tartózkodása azonban
folytonos zaklatások, idézések közben telt le. Alig hogy Kassára ért,
ott is megkezdődött a protestánsok üldöztetése s így többekkel együtt ő
is börtönbe került. Híveinek azonban sikerült őt a börtönből kiszöktetni
és álruhában kijuttatni a város falain kívül. Szabad volt tehát az út és
gyorsan menekülnie kellett. Útja Debreczenbe vitte. Itt sem pihent
tétlenül. Nyomdáját, melyet sikerült Kassáról magával hoznia, azonnal
felállította s megkezdte működését, nem mint pap, hanem mint Debreczen
első könyvnyomtatója. Itt 1561-ben már kiadta a «Szent Pál apostol
levelei» című művet. Ezenkívül még néhány könyvet nyomtatott. Csakhogy a
könyvnyomtatás nem biztosított neki megélhetést s így Debreczent is
hamarosan otthagyta. Innen 1562-ben Révkomáromba ment, majd 1565-ben
Nagyszombatba, de egyik helyen sem volt maradása az új hit terjesztése
miatt. 1570-ben Komjátiban állapodott meg s itt 1573-ig könyvnyomtatói
munkásságot fejtett ki. 1574-ben a pápai egyház meghívta lelkésznek és
itt fejezte be 1575-ben viszontagságos életét.
Huszár Gál után Török Mihály volt Debreczen könyvnyomtatója, ki 1563-tól
1567-ig működött. Egyidőben telepedett meg Debreczenben
vándornyomdájával Hoffhalter Ráfáel bécsi könyvnyomtató, ki Bécsből az
új hit terjesztése miatt volt kénytelen Magyarországba menekülni. Itt
1565-ben, későbben pedig Nagy-Váradon nyomtatta Meliusz Péter
szuperintendens műveit. Utánuk következett Komlós András, ki
1569–1575-ig működött. Komlós Andrást Hoffhalter Rudolf váltotta fel,
Hoffhalter Ráfáel fia. Debreczenben 1576-tól 1587-ig működött, de közben
Nagy-Váradon is megfordult nyomdájával. 1590-től 1593-ig Csáktornyai
János volt Debreczen könyvnyomtatója.
[Illustration: Hoffhalter Ráfáel nyomdajegye.]
Gyulafehérvárott János Zsigmond meghivására Hoffhalter Ráfáel állított
fel nyomdát 1567-ben, ki Debreczenből jött ide. Minthogy pártfogója a
választott magyar király címet viselte, magát királyi könyvnyomtatónak
nevezte. A nyomda 4 évig működött s ezen idő alatt kizárólag az
unitárius hitfelekezet érdekét szolgálta. János Zsigmond halála után a
katolikus Báthori István fejedelem rendeletet adott ki a nyomtatás
korlátozására vonatkozólag s ennek következtében a nyomda megszűnt.
Számottevő nyomdák voltak a XVI. században Nagyszebenben is. Itt
1575-ben Heuszler Márton és Wintzler Márton állították fel az első
nyomdát. Utóbbit későbben Frautlinger Gergely váltotta fel. Mint
nagyszebeni könyvnyomtatók szerepeltek még: Greusz György (1588), Krato
János Henrik (1590–1594), Fabriciusz János (1596–1598), Thilen Jakab
(1618), Pisztoriusz Márk (1629–1657), Hermeliusz János (1659),
Hildebrand Kristóf (1659).
Felsőmagyarország egyik nagyfontosságú kereskedelmi és politikai
városában, Bártfán, 1578-ban Gutgeszell Dávid állított fel nyomdát,
melyből 1599-ig számos latin és német nyelvű könyv került ki. Bártfa
akkori könyvnyomtatásáról a «Vasárnapi Ujság» 1870. évi 22. számában
Eötvös Lajos tollából a következő érdekes sorokat olvassuk: «Gutgeszell
Dávid bizonyosan német ember volt, a város és az egész környezet szász,
a katonai főparancsnokság idegen s a felső vidék irodalmi nyelve latin,
német s némi részben szláv volt, csak magyar nem. Egészen más helyzete
volt Debreczennek, Kolozsvárnak, Váradnak és Nagyszombatnak – mely
utóbbi akkor még tiszta magyar város volt – s épen ezért lehetett az
itteni nyomdák működése csaknem kizárólag magyar, míg ellenkezőleg
Bártfáé idegen.» Gutgeszell Dávidot 1598-ban a nem kevésbé termékeny
Klösz Jakab váltotta fel és működött 1667-ig. Nyomdája meglehetős
berendezéssel bírt, minek bizonyítéka az a könyv, melyet I. Rákóczi
György költségén 1628-ban nyomtatott. Ez a könyv, Gvedvara Antal
«Fejedelmeknek serkentő órája» című műve volt, Prágai András szerencsi
udvari predikátor fordításában. A több 100 ívre terjedő ívrétű mű
különösen ízléses címbetűivel tűnt ki és az akkori kor egyik
legolvasottabb könyve volt. Ebből a műből Péchy Jenő gyűjteményében
fennmaradt egy példány, melynek belső lapján I. Rákóczi Györgynek ezen,
saját kezeivel bejegyzett parancsa olvasható: «Ez könyvet adtam mostam
szerencsi tiszttartóm Tállyai István kezében, hogy gondját viselje és a
várhoz megtartsa, jövendőben ha ő róla leszállana is, ezt akármi módon
inventáriumban tartozzék beiratni és az vártól nem idegeníteni,
becsületi oltalmazás alatt, ő utána az többi is ezen pena alatt. Datum
Szerencs 28 die Anno 1629. Rakoczy Georg.»
Míg az eddigi nyomdák a protestántizmus érdekében működtek, addig a
Telegdy Miklós nagyprépost által 1577-ben felállított nagyszombati
nyomda kizárólag a katolicizmus szolgálatában állott. Telegdy Miklós
ugyanis időszerűnek látta, hogy végre energikus eszközökhöz forduljon s
ezért megvásárolta a bécsi jezsuiták évek óta heverő nyomdáját és saját
házában felállította. Ebből a nyomdából kerültek ki azután az ébresztő
katolikus irodalom első termékei. A nyomda legelső ilyirányú terméke
Telegdy Miklós «Evangelium»-a volt, melynek címlapja végső sorai így
szólnak: «Nyomtattatott Nagy-Szombatban, Az Felséges Romai Chaszarnac
Kegyelmes engedelmeboel, ugyan azon Telegdy Miklós házánál M. D. LXXVII.
Esztendoeben.»
A «kegyelmes engedelem» alatt a cenzura lappangott. Ballagi Aladár dr.
«A magyar nyomdászat történelmi fejlődése 1472–1877» című művében a
cenzura történetét a következőkben adja elő: «A cenzurát Magyarországon
nem lehetett elismerni. Egy ügyben nem a hivatott forum, a magyar
országgyűlés, hanem I. Ferdinánd császár önhatalmilag intézkedett, midőn
az 1529-iki birodalmi gyűlés elnapolása után elrendelte, hogy minden
nyomtatvány, kinevezett értelmes férfiak által megvizsgáltassék s
azokból a hiányos tételek kitörültessenek. A visszaélés megvolt s az
alattvalók elösmervén azzal, hogy meghajoltak előtte; a bitorolt hatalom
odáig ment nálunk, hogy alkotmányos országban is törvénnyé akarta emelni
az önkényt.» Majd így folytatja: «1570-ben II. Miksa ismét római császár
rendelkezett Magyarország jogai felől is, midőn nálunk csakúgy
megparancsolta, mint a szent birodalomban, hogy minden könyv, röpirat,
füzet, vagy bármely nyomtatvány a szerző és könyvnyomtató nevével,
valamint a nyomtatási évszámmal legyen ellátva s egyúttal elrendelte,
hogy felsőbb engedelem nélkül, minden nyomda felszerelése és működése
szigorúan tilos.» Kétségtelen, hogy a protestánsok sokat szenvedtek a
cenzura részéről, mert már 1665-ben mint sérelmet terjesztették az
országgyűlés elé: libros protestantium per censuram Viennensem impediri.
[Illustration: Pázmány Péter «Igazságra vezető Kalauz» című műve első
kiadásának címlapja.]
A nagyszombati nyomdát különben 1584-ben Rudolf király, mint az első
katolikus nyomdát külön pártfogásába vette és a többi nyomdák működését
a régebbi királyi rendeletre való hivatkozással megszüntette. Ez az
intézkedés azonban csak írott malaszt maradt.
Telegdy Miklós halála után, 1586-ban, az esztergomi székes-káptalan
tulajdonába ment át a nyomda. Későbben pedig Forgách Ferenc a
jezsuitáknak adományozta, kik azt 1635-ben «akadémiai nyomda» címmel
ruházták fel. Itt nyomtatták Pázmány Péter műveit, többek között a híres
«Igazságra vezető Kalauz»-t, fényes és pazar kiállításban. E könyv első
kiadása 816 folio-lapon 1613-ban Pozsonyban jelent meg; 2-ik kiadása
1623-ban és 3-ik kiadása 1637-ben. Ez utóbbi nyomatott Nagyszombatban.
Tekintélyes nyomdahely volt a XVI. század végén Vizsoly is. Itt
1585–1588 között a főurak pártfogása mellett Mantskovics Bálint állított
fel nyomdát. A nyomda Károli Gáspár vezetése alatt működött, ki
technikailag is értett a könyvnyomtatáshoz. A nyomda legelső, de
egyszersmind e század legnagyszerűbb műve Károli Gáspár 2 folio-kötetes
biblia fordítása volt, mely ezzel a záradékkal látott napvilágot:
«Mantskovit Bálint nyomtatása által Visolban kezdettetett
böjtelőszombaton, az az 18. napján böjtelő havának, 1589. esztendőben.
És elvégeztetett Istennek kegyelmességéből, 20. napján szent Jakab
havának, Krisztus Urunk születése után ennyi esztendőben: 1590. Kiből
dicsértessék az Urunk állandó szent neve, mind örökkön örökké. Amen.» A
vizsolyi biblia irodalomtörténeti szempontból még ma is nevezetes könyv,
mert ez a szentírás első teljes magyar fordítása, mely magában foglalja
az apokrif könyveket is. A nyomda 1625-ben Kolozsvárra került.
Kisebb nyomdák működtek ebben az időben a következő helyeken: Abrudbánya
(1569), Komjáti (1570), Szempte (1573), Alsólendva (1573), Eperjes
(1573), Nedelic (1574), Varasd (1574), Pápa (1577), Szászváros (1582),
Keresztur (1610), és Simánd (1610).
Pozsony első könyvnyomtatója Waló János volt, kitől azonban csak egy
nyomda-termék maradt reánk 1594-ből. Egy német nyelvű «Zeitung», mely a
törökök megveretését hozta hírül.
Az első állandó nyomdát Pozsonyban 1604-ben Forgách Ferenc primás
állította fel, mely a protestantizmus ellensúlyozását célozta. E
nyomdából került ki 1643-ban az «Asszonyunk Szűz Máriának Három külömb
időre való Szolosmája» című imakönyv, mely az akkori magyar
könyvnyomtatás remekei közé tartozott. A nyomda 1666-ban szűnt meg.
A magyar könyvnyomtatás első virágzása Lipsai Rhéda Pál felléptével
kezdődött, ki 1596-ban Debreczenben állított fel nyomdát. 1619-ig
működött s ezen idő alatt tekintélyes szerepet játszott nemcsak
Debreczenben, de egész Magyarországon, mert termékei szép haladásról
tettek tanuságot. 1607-ben nyomtatta Károlyi Péter «Elementae
Grammaticae Græcae» című művét, az első debreczeni könyvet, melyben
görög betük is használtattak. Rhéda Pál halála után, 1620 március 20-án,
két fia, Pál és Péter vették át a nyomdát, 1630-ban pedig vétel útján a
város tulajdona lett.
Kassa, Felsőmagyarország fővárosa, csak a XVII. század elején lett
nyomdahely. Első könyvnyomtatója a bártfai Klösz-családból került ki.
Kassa város tanácsa ugyanis felszólította a bártfai könyvnyomtatót, hogy
helyezze át nyomdáját Kassára, de az vejét, Fischer Jánost ajánlotta a
tanács jóindulatába. Ezek után Fischer János 1610-ben felállította Kassa
első nyomdáját. Kassa város 1613. évi december 5-iki jegyzőkönyve
szerint «az könyvnyomtató küldött az becsületes tanácsnak egy kötés új
kalendáriumot ajándékon; az becsületes tanács is igért neki 4 köböl
gabonát». Az említett kalendárium az 1614. évre szólott. 1614-ben
bekövetkezett halálával özvegye állott a nyomda élén, vezetését pedig
Feszt János tanult könyvnyomtatóra bízta. Őt követte 1621-ben Moller
Miklós, ki Bethlen Gábor fejedelem tipográfusának nevezte magát. Utána
Schultz Dániel vezette a nyomdát, majd özvegye, egészen 1640-ig. Schultz
Dánielné halála után a nyomda csak vegetált, 1645-ben pedig az örökösök
Kassa városának lekötötték adósság fejében. A nyomda 1653-ban a város
kezéből vétel útján Geversz Bálint tulajdonába került. Geversz Bálint a
nyomda felszerelésére úgy látszik, nagy gondot fordított, mert 1657-ben
a nyomdának a latin és német betükön kívül voltak görög betüi is, sőt
betüöntőkészülékkel és ehhez való matricákkal is bírt. Ezeken kívül
működött még Kassán Szeverini Márk (1658–1662), Türsch Dávid
(1663–1668); ennek özvegye (1668–1669), Erich Ericusz (1669–1670),
Bositz István (1671–1683) és Schultz János (1691).
Felsőmagyarország másik kulturvárosában, Lőcsén, 1617-ben Schultz Dániel
állított fel nyomdát, ki azonban csak rövid ideig működött. 1623-ban
Kassára ment. Schultz Dániel távozása után Brewer (Breuer) Lőrinc lett
Lőcse könyvnyomtatója 1623-tól 1662-ig. Működésének ideje alatt elég sok
könyvet állított elő s ezáltal csakhamar a nagytekintélyű könyvnyomtatók
sorába emelkedett. 1641 óta voltak görög betüi is. 1665-ben Gyöngyösi
János nála nyomatta «Vellus Aureum Beatificandae Animae» című latin
művét, melyért 138·50 frtot fizetett. Csak az a kár, hogy nem lehetett
megállapítani, hány példányban nyomatott. Ez a fennmaradt nyugtából sem
tűnik ki, melynek szövege így szól: «Én Samuel Brewer Löchei
Typhographus tenore præsentium megh vallom, hogy a Nemzetes Szabó Márton
wram, Palatinus wram eő Nagysága Murányi tisztartója, azon könyv felől,
az kit Rudus Pater Joannes Chrisostomus eő Nagyságának dedikálta
jámborul megh contentalta kézpénzel fl 138·50. Die 2. Januarii Ao. 1666.
Idem qui supra. – Ita est fr. Chrysostomus de Gyöngyös m. p.» Halála
után fia, János hasonló szellemben vezette a nyomdát.
[Illustration: Brewer Lőrinc nyomdajegye.]
A lőcsei nyomda papirszükségletét – Ballagi Aladár dr. szerint – már
hazai papirmalom elégíthette ki. Lőcse közelében a város birtokát
képezett szepesmegyei Tepliczen 1613-ban kezdte meg működését a
Spilenberger Sámuel lőcsei orvos által felállított második magyar
papirmalom. A régi tepliczi papir vízjegye nyomtatványon: hármas
halomból kiemelkedő kettős kereszt, melyre kétfelülről oroszlánok
ágaskodnak; fölötte kilencágú korona.
Gyulafehérvárott, ahol már a múlt században is volt nyomda, 1620-ban
Bethlen Gábor felállította a nagy fejedelmi nyomdát, melynek vezetői
Válaszuti András és Mezleni Márton voltak. Későbben I. Rákóczi György és
neje, Lorántffy Zsuzsánna fejlesztették s csakhamar jelentős szerephez
juttatták a nyomdát. Ebben az időben Effmurt Jakab és Major Márton
voltak a vezetők. Alattuk a nyomda alig győzte «az ő Nagyságok s egyes
buzgó uraságok rendeletére kinyomásra küldött magyar s oláh művek
elkészítését».