levegőben. A puhakalapos és őszikabátos fiatalember, aki később a jó
viccet kigondolta, egy óra előtt a jó viccel még az utcán sétált, egy
kicsit borzongott és odasimult a szeretőjéhez. Máskép semmi baja se
volt. Egy kicsit ideges lehetett és nyugtalan, talán nagyon sokat
beszélt, fel volt hevülve, a szemei vidáman és ravaszul csillogtak. Azt
magyarázta a szeretőjének, hogy mennyivel jobb így, mióta együtt
lehetnek: a nyugtalanságok és féltések elmultak. Vidám volt. A szeretője
rejtélyesen mosolygott; drága és bódító arca a puderes fányolon
keresztül nedvesen és csodálatosan meredt maga elé.
– Előbb még sétálunk egyet, jó? – hadarta a fiatalember, aki később a jó
viccet kigondolta. – Lemegyünk a vasuti hidig, aztán egy kerülővel haza,
hozzánk.
Es a fiatalember, egy félórával a jó vicc előtt, szenvedélyesen rántotta
magához a szeretője karját, amint kicsit borzongó agyvelejében a puha
szoba feltünt, a puha pamlag és a fehér karok, kinyujtva, a pamlagon.
Elhallgatott és szorongva gondolt a boldogságára.
Aztán megint hadarni kezdett.
– Látod, erre jártam mindig, itt kerestem lakást, mikor még nem volt
biztos, hogy az enyém leszel egészen… Tudod, buta voltam, még nem voltam
biztos, de azért kerestem lakást… Milyen napok voltak…
És így hadart tovább a fiatalember, egy negyedórával a jó vicc előtt, a
Külső Vasutihid-utcában, egy kis kerülővel, félórányira a lakásától,
ahová a szeretőjével tartott.
– De aztán nem vettem itt… Ostoba és kétségbeesett voltam… A tizenkettes
számban itt lakott… Bábolnay… és én féltékeny voltam rád, tudod? Nahát,
szerelmes volt beléd… mindegy, emlékszel. Akkor még nem voltam biztos,
hogy szeretsz… és borzasztó fájdalmakat álltam ki… ó, a nyomorult, hogy
gyűlöltem. Milyen rettenetes gyötrelmeket okozott nekem…
És a fiatalember, néhány perccel, a jó vicc előtt, dacosan megállt a
Külső Vasutihid-utca tizenegyes háza előtt, egy órányira a lakásától,
ahova szeretőjével tartott.
– Hónapokon át, – hadarta kézzel-lábbal, – hónapokon át. Nem volt
nyugtom és nem tudtam dolgozni. Néha félőrülten iderohantam este és a
szomszéd kapu alól lestem a kapujára: az a kényszerképzetem volt, hogy
odajössz hozzá – borzasztó, ugy-e? Remegtem sírtam a félelemtől. A
nyomorult, ostoba. És képzeld, tudta, hogy szenvedek, kinozott, csúfolt,
játszott velem. Az utcán gúnyosan és messziről nagyokat köszönt nekem.
Néha, mintha véletlenül tenné, nagyot sóhajtott és a nevedet mondta ki…
Majd szándékosan leveleket dugdosott hirtelen a mellényzsebébe… „Szegény
bánatom…“ mondta emfatikusan, néha, mikor együtt üldögéltünk. Ha
meglátogattam és egyedül volt, zavarba jött, hirtelen becsukta a
szekrényt, az ágy elé állt… Zavartan bebegett… Azt mondta, hogy:
bocsánat, de… és így tovább. Aztán kinevetett, mikor látta, hogy sápadok
el. Tudta, hogy görcs áll a szivembe ilyenkor.
A fiatalember föllélegzett, aztán harsogót nevetett.
– Képzeld, így meggyötört, csuba viccből. De megérdemeltem, milyen
ostoba gyerek voltam. A nyomorult.
És a fiatalember, aki azelőtt olyan ostoba gyerek volt, megállt a
tizenkettes számu ház előtt és hirtelen a szeretőjéhez fordult.
Ránézett.
– Te, – mondta halkan és a szemei furcsán fénylettek, – egy jó viccet
gondoltam ki.
A szeretője is megállt. Egy hosszu percig szótlanul nézték egymást.
– Roppant érdekes lesz, hallod? Megtréfálom Bábolnayt… amiért úgy
megkinozott… visszaadom neki a kölcsönt…
A két ember megint egymásra nézett. A vincces fiatalember arca
szokatlan, nyugtalan szinekben lángolt. Szemeit egészen összehuzta és az
ajka sunyin remegett. A szeretője nyugodt volt, csak egy árnyalattal
sápadt el a puderes fátyol alatt.
– Nagyszerű lesz… ide figyelj… Te most fölmész Bábolnayhoz… egyedül
találod… izgatottan és zavartan beszélni kezdesz… leülsz… Hiszen
szinésznő vagy, meg tudod csinálni… Ő meg lesz lepetve, aztán mindent
megérteni vél… hiszen ismered, elbizakodott és hiu ember… Szóval elkezd
nyugtatni, hogy semmi baj… Aztán… aztán két perc mulva én feljövök…
Becsöngetek… Te felsikoltasz: „Szent isten, ez János…“ Én belépek…
rettenetes csönd… Aztán Bábolnay mentegetőzik… erőlködik… produkálja
magát… majd fölényes pózt vesz fel… és akkor mi mindketten egyszerre az
arcába nevetünk: „Te marha, hiszen együtt beszéltük meg, ne kinlódj“ és
karonfogva távozunk… Képzeld…
Hirtelen megállt. A jó vicc után révetegen néztek egymásra. Mindketten
remegtek egy kicsit, de egészen halkan és észrevétlen.
– Nos? – kérdezte a vicces fiatalember és furcsa, torzonborz vonalban
vigyorgott.
A szeretője már közben, mialatt beszélt, befelé nézett, a sötét kapu
aljába. Most se fordította vissza az arcát. Talán egy pillanatig
állhatott, azután még, hogy a másik abbahagyta a beszédet.
– Jó, – mondta aztán egész röviden. S már el is tünt a kapu alatt.
A vicces fiatalember utána nézett. Még látta, amint a szoknya lila és
habos fodra rálibben az első lépcső márványkockáira… Alatta, a fodrok
alatt még a cipőt is látni lehetett, egyik csücskét, fölötte diszkrét és
álmos homály. S még a sálnak egy röpködő farkincáját is láthatta a
lépcső hajlásában – ez volt az utolsó részlet ami eltünt. Aztán csak a
kapu volt és egy szük, sötét hasadék, a lépcső bejárata. Esteledett. A
homályos és tátongó udvar hátterében három-négy apró pihe szállingózott…
a hó… Senki se járt odabent. A fiatalember egy percig állhatott a kapu
előtt. Aztán lassan és szükségtelen ösztönnel: ujjhegyen ment föl. Szűk
és magas lépcsők vezettek kanyarogva egy különösen épített, zeg-zugos
emelet felé. Régi, százéves házban vannak ilyen emeletek, Budán. Be
kellett fordulni, egy szűk nyilt folyosón menni végig. Annak a végében
volt az ajtó. Az ajtó, megint szabadon, nyitott emelkedés fölött: egy
vasrács választotta el a tűzfaltól, melyen tul a budai hegyekre nyilt
homályos, elfolyó kilátás a téli boruban. Halvány réztáblán csillogott a
„Bábolnay“ név.
A fiatalember megállt. Lábujjhegyen állt, fülelt. Egy fél perc telt el.
A homály bejött már a rács mögé és a folyosóba furódott.
Aztán lassan, óvatosan nyomta meg a gombot. Egészen könnyü, pici nyomás
volt: zengzetes, de csak pillanatig tartó csöngetés harsant az előszoba
öbléből.
Kettőt köhintett, aprókat. Egyik lábáról a másikra állt. Az arcán egy
széles árok félszeg és ravasz monologra készülődött, úgy, ahogy majd be
fog lépi. Várt.
Megint köhögött. Aztán fölemelte a kezét és erősebben nyomta meg a
gombot. Hosszu, fájdalmas sikoltás volt most a csengő szava: hirtelen
halt el, csend lett.
Egy perc telt el.
És a homályban akkor lassan, egészen észrevétlen hajlott el az ajtó
széles vonala és aki most hajolt volna arcához; egy szétesett és
érthetetlen lyukat lát, riasztó és csunya vigyorgáshoz hasonlót: hullák
arcán látott ilyet, akiket egyetlen és váratlan pillanatban ütött meg a
Halál rémülete.
Aztán halkan és nesztelenül feküdt rá az ajtóra. Előbb a felső testével
dőlt rá és a kezei tenyérrel kifelé rátapadtak az alsó táblára. A hó
erősebben kezdett esni: hideg szél ütött be a rács fölött.
Keresztülszaladt a gallérján és befutott a mellénye mögé. Hallotta,
amint a csatornán zugva, bugva didergett keresztül.
És ott dögölt meg az ajtó előtt.
PIERRE
Pierre provence-i volt: ezernyolcszázhat elején került a Grand Armée
nyolcadik brigádjába, önkéntes ajánlkozás után. Pierre husz éves volt;
göndörhaju, karcsu gyerek, szép bátor szemekkel, melyekből ábrándos
életkedv és intelligencia sugárzott. Január elején falragaszok futótüze
árasztotta el a vidéküket, a császár kiáltványa volt, mely a polgároknak
beszélt és a népnek, hadba szólitva minden franciákat. Az a sajátságos,
merészen lüktető hang áradt belőle, amely egyszere keltett rémületet és
lelkesedést; hipnotizáló, erőtől duzzadó hang, mely kábitó zugásként
visszhangzott a fülben és zsibongásba hozta a vért. A császár maga
fogalmazta e kiáltványokat, szavai úgy szikráztak, mint ama zöldfényü
sasszemek, amelyekkel a világot kormányozta. Villogó szavak voltak, nem
is betüknek sora, hanem kardok csattogása, fütyülő golyók, esztelen
lázitó csatakiáltás.
Huszéves lelkének egész ábrándos szerelmével ölelte át Pierre a sas
riasztó szavait. A „gloire“ mámora részegitette az ő szivét is; de
Pierre fiatal volt és álmodozó, képzelete egyetlen isteni alakban
személyesitette meg a „gloire“ zavaros fogalmát –: és ez az alak a
császár alakja volt. Egész valója ihletett, rajongó bámulattal fordult
az óriás, a félisten felé, minden tökéletesnek, minden emberfölöttinek,
az emberi agy diadalának, nagyszerü szimbólumát, az emberi akaraterő
győzelmes titánját látva benne. Látni szerette volna őt, vágyakozott a
megpillantása után, mint ahogy a görög lantos vágyta volna meglátni az
Olymposz lakóit. Látni szerette volna őt, szemében azt a varázst, amely
világokat teremtett. Látni szerette volna szemeiben azt a valamit, amely
ekkora lelkesedést, ekkora hódolatot, ekkora imádást tudott kelteni
távolból is az ő szivében. Téli éjszakákon megjelent előtte száguldó
paripán, véres felhőgomolyok között, süvöltöző pallosával hasitva a
kietlen pusztaságot. Hullák és vérben fetrengő sebesültek között
robogott, a sebesültek kinyujtották utána kezöket; szivöket kitépték és
lovának patkói elé dobálták. Őrjöngve hördült fel belőlük a lelkesedés
utolsó kiáltása: „Vive l’empereur!“ És Pierre nyögött álmában és nyakát
odaszoritotta a vértől iszamos, hideg rögökhöz, hogy a császár lova
rátaposson lüktető fejére.
Píerre belépett a Grande Armée-ba. Szeptember végére járt az idő: harcok
fuvallata fujdogált Poroszország felöl. Feszült várakozás remegtette meg
a franciák idegeit. Jöttek a hirek. I. Ferenc letette a császári cimet
és Frigyes Vilmosnak meggyűlt a baja a sassal. A sas készülődött.
Ijesztő gyorsasággal növekedett félelmes hadserege, a gyözhetetlen,
mellyel orkán gyanánt szokott rázudulni ellenségeire. Friss hangulat
uralkodott a kaszárnyákban és Pierre kedélyét elvarázsolta ez az uj,
pezsgő élet mely tele volt szinekkel és új, ismeretlen hatásokkal.
Izgatta, őt a katonalélek tomboló jókedve, mely belekacag a halál
titokzatos mélységeibe. Izgatta csábitotta őt ez az új világfelfogás,
mely mosolygó szájjal, duzzadó életerővel, mámorban égő szemekkel rohan
az enyészet hallgatag éjjelébe. Meghalni a gloire-ért, a hazáért,
eszmékért és főleg – a császárért; ez a gondolat remegésbe hozta a
Pierre balga, fiatal, forró képzeletét, mely nem ismerte még az élet
gyönyöreit: a mámort, a szerelmet, az önzést.
És Pierre ott menetelt a forró országuton, melyen Poroszország felé
nyomult a Grand Armée győzelmes áradata. Csak az bántotta, hogy eddig
nem sikerült meglátnia álmainak tárgyát, a császárt, aki ott lovagolt
harcosainak élén, büszke homlokát nekiszegve az északi szélnek, mint
Hannibál, mikor nyugodt elszánással vezette népét a kérkedő Róma falai
alá. Pierre-t boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy együtt van vele,
közel hozzá, a császárhoz az ő lelki és testi urához. És sulyos
fegyverzetét cipelve ragyogó álmokat szőtt, a hősiség, az önfeláldozás,
a lelkesedés ragyogó álmait.
Ezernyolcszázhat október 14-én, délután három órakor volt az ütközet. Az
égen elnyujtott, kékesfekete felhősávok huzódtak el: olajos simasággal
sárgult a mozdulatlan láthatár, keményen verve vissza a jénai fensik
körvonalait. A csomós, rögös talajon csak néhol rágódott valami szivós
gyom. Kányargó sövényfalak huzódtak párhuzamos vonalakban a messzeségbe.
Mikor Pierre hasravágódva a váratlan vezényszó után egy sövényfal tövébe
felemelte fejét és körülnézett a láthatáron: széles, homokos dombokat
látott, melyek a meredek földhát felé huzódva, nyugatra elzárták előle a
kilátást. Észak felé végtelen, göröncsös lapály terült el. Pierrel
átellenben törpe erdőcske körvonalai vibráltak lilán a nyugalmas
napsugárban. És jobbra, a fensik tövében valami mozdulatlan fekete sáv
veszett bele a távolság ködébe. A nap sugaraiban néha apró, szikrázó
pontok villantak meg ennek a fekete sávnak a szélein.
Kimondhatatlan izgalom szorongatta a Pierre torkát. Érezte, hogy a perc
elérkezett. Valami szilaj öröm futott át rajta, annak a gyönyöre, hogy
nem fél, – aztán elfojtott magában minden érzést és gondolatot és várt.
Félóráig tartott az egész. Tisztán ki lehetett venni, hogyan nyomul
előre a franciák jobbszárnyán a lovasok brigádja, mint valami vörös
kigyózó felhő. Mikor egy hirtelen mozdulattal szembekerültek a
fensikkal: apró, fehér, tömör gomolyok dudorodtak ki a fekete távolból.
A kopár talajon tompán dübörgött végig az első sortűz. A gomolyok ismét
kidugták fejüket, ezuttal balról is, az erdő felől. Egyszerre egészen
közelről szólaltak meg az ágyuk: ideges rázkódás vonaglott végig a
táboron. A franciák kezdették a tüzelést: egyuttal megmozdult az egész
jobbszárnyi hadtest és villámgyorsan terülve szét lezudult a völgyre.
Azután rekedten ugattak az ágyuk és meg nem szünt egy percre sem a
gyilkos sortüzelés. Huszárok rohantak elő minden oldalról; meggörbült
lábbal, kinyujtott nyakkal, a mereven kitartott szuronyok fölé hajolva,
rohamlépésben, lobogó köpenyeggel nyomult előre a gyalogság, mint valami
óriási, vihartól kergetett szarkalábak. Mikor a „rajta“ elhangzott a
háta mögött: Pierre fölugrott társaival és előrefutott. Szorongó kábulat
ült szivén; egy perccel később azonban magához tért és körülnézett.
Szemben velök, a dombsor mögött, szuronyok villogó hegye tört elő,
mindig sürűbben és magasabban. Hirtelen szijjas csákókat vett észre,
négyszögletes forgóval, melyek egyenlő távolságban merültek ki a
szuronyok mögött. Ekkor fölemelte fegyverét és lőtt. Egy pillanatra
vörösen villant meg szeme előtt a távoli fensik kopár lejtője, aztán
füstgomolyok jöttek és irtózatos recsegés töltötte be a világot.
A többiről már nem volt határozott tudomása. Arra még emlékezett, hogy
mikor a folytonos, gépies tüzelés után reszkető kezei nem találtak az
iszákban golyót: hogy akkor ő is előredöfte a szuronyt, amely nekiment
valaminek. Ekkor irtózat fogta el; megtorpant, vissza akart fordulni, de
szemei a tisztnek dühtől megduzzadt arcával találkoztak, amint rekedten
orditott rá. Újra döfött, megbotlott egy testbe, mely lábai elé gurult
és előrehajolt. Körülötte kemény, megfeszült porosz arc-élek tünedeztek
fel. Most már tudta, hogy elveszett. Irtózatos gomolygás, tolakodás
támad: valaki a fejére vágott, aztán a mellébe döftek. Elesett, fordult
egyet, nehányan keresztülléptek rajta. Ekkor kinyujtotta karjait,
kiáltozni kezdett és rémület szállta meg.
Mikor kinyitotta szemeit, bágyadó némaság volt köröskörül.
Bealkonyodott. Tüzvörösfényben égett a nyugati égbolt, kelet felé még
mindig azok a hosszú, acélkék felhők huzódtak. Pierre üresnek, kihaltnak
megtöröttnek érezte szivét és végignézett a láthatáron. Mélységes
szomoruság feküdt a kialvó táj felett. Lent a földön, köröskörül
nyugalmas némaságban hevertek a hullák egymásra dobálva, széttört csákók
között, vértől ázott fűcsomók fölé borulva. Némelyik az ég felé fordult.
Pierre behunyta szemét és ekkor észrevette, hogy hörög. Lassan melléhez
nyult és egy mozdulattal lesöpörte róla a megaludt vért. Meg akart
mozdulni, de nem tudott. A szurony keresztülment tüdején. Pierre
haldokolt.
Ekkor zavaros képek kaleidoszkopja zsibongott el szemei előtt;
gondolat-foszlányok, melyekért görcsösen kapkodott. Régi benyomások,
melyek elmosódtak benne az utóbbi évek szilaj lelkesedésében.
Folytonosan makacsul visszatért elébe egy napsütéses délelőtt képe, a
Garonne-melletti falucskában, mikor misére szóltak a harangok. A duzzadó
lombokon keresztül kerek, vibráló foltokat vetett a nap. Derű és
reménység töltötte be a sziveket. Akkor május volt: fodros, habos
felhődarabok közül mosolygott elő az ég. A világoskék égbe egy
himbálódzó, aranysárga szalmakalap volt belerajzolva. Pierre görcsös,
sóvár vággyal feszitette meg képzeletét. Piros topánkát is látott, mely
fölött alig két ujjnyira kivillogott a világos harisnya. A lányt
Angélique-nek hivták és azon a délelőttön piros topánka volt rajta és
rámosolygott Pierre-re.
Pierre delirált. Úgy rémlett neki, hogy a piros cipellők előtte
táncolnak, kecsesen hivogatólag. Utánok hajolt, szerette volna
megcsókolni őket, de a cipellők, kacéran visszalibbentek és egy
pillanatra kivillogott a világos harisnya. Halk, csiklandozó kacajt
hallott: Angélique nevetett. Pierre megint utánahajolt, de a cipellők
elszöktek, visszaugrottak. Erre őrjöngeni kezdett, tombolva rugta a
földet és úgy érezte, mintha borzasztó kiáltások törnének elő a
tüdejéből. De csak halkan, ütemesen hörgött tovább. Most megint tudta,
hogy itt fekszik a csatatéren, halálverejtékes arccal, megaludt, kihült
vércsomók között. Hirtelen kétségbeesett életvágyat érzett, zokogni
kezdett és kétszer ismételte Angélique nevét. Egy pillanatra egész
öntudata föllobbant, segítségért akart kiáltani, világosan eszébe
jutott, hogy a dilizsánszok erre járhatnak, és felszedik a sebesülteket.
Utolsó erejével félkarjára támaszkodott és kinyitotta szemeit.
Alig tíz lépésnyire tőle, egy kis magaslaton, két lovas állott a
lenyugvó nap rozsdavörös tüzében. Köröskörül nyugalmasan hevertek a
hullák. Az egyik lovas kicsit előbb állott, éppen szembe Pierre-el, úgy,
hogy a paripának csak két első, mozdulatlanul megfeszült lábát láthatta.
Tömzsi, feszes tartásu emberke volt, fehér szarvasbőrnadrágban, araszos
vállaira kék mente simult. Fején óriási, félkőr alaku csákó.
Összeszorított ajakkal figyelmesen szemlélte a a távoli fensik
homályosuló körvonalait.
Pierre azonnal megismerte a császárt. A szó torkába fult, szája nyitva
maradt, kimeredt szemei hipnotizálva tapadtak a lovas alakjára. Azt
várta, hogy valami történni fog, hogy a császár odanéz. Ez így tartott
néhány percig, aztán megértette a helyzetet Pierre. Ah, mit törődött
vele a császár, vele, a haldoklóval, a hullákkal behintett csatatér
egyik véres roncsával! Mindenünnen nyögések, jajongó panaszok emelkedtek
feléje, – de ő a fensík felé fordította arcélének kemény vonásait. Nem
átszellemült varázs, félisteni fönség ragyogott e szemekből: hanem
démoni acélakarat, önző, szomjas kapzsiság, határtalan, kielégíthetlen
dicsvágy és makacsság.
És Pierre egyszerre tisztán és világosan látta, hogy ő egy borzasztó
ostoba tévedés áldozata. Világosan látta, hogy néki éppen úgy joga volna
az élethez, a napsugárhoz, a forró örömökhöz, mint ennek az embernek
itt, akinek szüksége volt arra, hogy kettéhasítsák az ő erős, forrongó
agyát; átdöfjék az ő fiatal reménykedő szivét. Mit törődött most már a
császár ő vele, a haldoklóval? Neki az élőkre volt szüksége, hogy
lelkesüljenek és meghaljanak érette, a hideg kolosszusért, a telhetetlen
molochért, aki egymásra uszítja a népmilliókat, hogy a dicsőség
emberfölötti gyönyörét érezze kicsiny, mohó, halandó emberi szivével.
A Garonne-menti falucska… A napsütéses ut… Angélique nevetése, fehér
fogsora… Odavan, odavan. Elvitte ez a tömzsi nevetséges, nagyhasu
emberke. Irtózatos, dühös nevetés rázta meg, a nyelvét szerette volna
kiölteni. Aztán minden összezavarodott fejében, mégegyszer fölemelte
öklét és erőtlenül meglóbálta a lenyugvó nap felé. Utolsó érzése az
volt, hogy borzasztó, gunyos szavakat kiáltoz a császár felé
torkaszakadtából. De csak halk hörgés emelkedett ki tüdejéből és úgy
maradt, félkarjára támaszkodva, arccal lebukott a nap felé.
A két lovas lépésben jött lefelé a rögök között.
– Mehetünk, – mondta a kisebbik.
– Igen, Sire, – válaszolt a másik, aki tiszteletteljesen követte.
Megsarkantyuzták a paripákat és ügetve robogtak el ama hely mellett,
ahol Pierre feküdt. Egy tányérnyi vértócsa csillogott a fűcsomók között
és Napoleon paripája átugorva rajta a hulla nyitvamaradt szemébe
fröccsentette a véres sarat.
TAPSOLJANAK A MAMÁNAK
(Magánjelenet. Elmondja egy nyolcéves kisfiú. Sápadt, fekete szemü
gyerek, kicsit elhanyagolt. Nagyon izgatott, mintha lázas volna. Sokszor
köhög is.)
– A függöny két felvonás közt, a szünetben, váratlanul szétmegy.
A _kisfiú_ (bejön, óvatosan néz körül, egy csokrot szorongat. A súgóluk
főlé hajol, nagyot lélegzik. Fölemeli az ujját, ragyogó szemekkel fordul
a közönség felé.)
Pszt! Ne tessék megijedni! Ne tessék szólni senkinek! Mint én fogok
játszani!
Nem vette észre senki felhuztam a függönyt… tudtam, hol kell, nem is
látták, hogy benéztem, megszöktem hazulról… annyian szaladgáltak a
kulisszák közt… nem vettek észre… beszöktem… ez most nem szünet. Sz’
tudom én, hogy kell játszani. Rendező úr rendez, ügyelő úr ügyel. Aztán
van vastaps és jelenés. Aztán van domborítás. Aztán van bokréta, az én
mamám mindig kap bokrétát.
Az én mamám a G. Balog Etel, aki itt játszik, a híres szinésznő, az én
szép, drága mamám, ami drága hősnőnk, drámai szinészet, csillag.
Az én mamám olyan világhires színművészet a legvilághiresebb az én
mamám. Az én mamám játszotta az Ibsent a Takarodóba… nem is, hanem a
Gerhardot játszotta… előkelő tilizálással játszott az én mamám – benne
volt az ujságba. Az én mamám kidomborította az egyéniséget, az én mamám.
Volt az ujságba, a Málnássy bácsi írta. (Köhög.)
A Málnássy bácsi kitikrus. Nagyszerü kitikrus, mondta az én mamám, az én
drága hősnőm. A Málnássy bácsi beszélt a papával: – de a papa nem
szereti a Málnássy bácsit, mondta a papa, nyavalyás alak ez, édes fiam,
mondta a mamának, de a mama védte. (Köhög.)
Az én papám olyan erős és egyszer megvert há… há… három rablót és
megölte őket és a rablók szaladtak az erdőbe és akkor az én papám
kergette, mindig kergette, és a rablók, felmásztak a fára és az én apám
megrázta a fát és addig rázta, mig a rablók mind meghaltak. Az én apám
olyan erős, mint a király és mi azelőtt nagyon gazdagok voltunk és volt
há… há… háromszáz forintunk. (Köhög.)
De mostan szegények vagyunk mert a gázsi még ruhára se elég, a diri nem
ad bezzeg ruhára külön és a papám mindig busul, mert most is erre a báli
belépőre, a Molnár-darabba, kellett száz forint. (Köhög.) De a mamám
gyönyörüen játszott a darabba, mink a papával hátul ültünk, mert a
papának rossz volt a kabátja, meg lukas volt. És mindenki kiabált
„Balog! Balog!“ és én kiabáltam „Az én mamám! Az az én mamám!“ de a papa
huzta a kabátom és nem hagyott kiabálni. (Köhög.)
Én tudom mér haragudott a papám, mert a mamám a darabba nagyon csókolta
a Bubáky bácsit, aki a hősszerelmet játszotta a darabba. Egész hazafelé
a papa nem szólt semmit, csak a mamám beszélt és adott nekem egy virágot
az én drága mamám. (Sóhajt.) (Szünet.)
Ha én leánynak születtem volna, én is szinésznő lennék, mint a mamám.
Olyan szép, drága szinésznő és szagos ruhába járnék. (Sóhajt.) de én
tisztességes katona leszek mondta a papa.
Én rám nem kell vigyázni, mondta a papa. (Köhög.) Az én papám olyan
erős… háromszor olyan erős, mint a legerősebb ember a világon… Én magam
is be tudom venni az orvosságot, mondta a papa… Én tudom, mért busul
mindig a papa, mert a mama sohase lehet otthon és csak nagyon későn jön
haza, mikor én már alszom… Én megmondtam a papának! nézd, papa, hát nem
jöhet haza, ugy-e, (ujjain számol) ugy-e délelőtt egyig van a próba,
akkor ebédel kettőig, kettőkor a szabóné, meg a kávéház miatt, ugye, az
hozzá kell a domborításhoz. Aztán hatkor már a szinháznál van, na most a
darabnak tizenegykor vége, akkor még vacsorázik… A Málnássy bácsi
hazakiséri…! (Köhög.) Hát ugy-e, papa, még nem lehet itt. Mondja az én
papám, hogy csak aludj fiam, én úgy is teszek, mintha aludnék, de nem
alszom, megvárom, mig hazajön a szinésznő, olyan szép az én mamám… és
hazajön és olyan jószagu, mikor elmegy az ágyam előtt és olyan szépen
suhog… Es a papám, multkor, mikor a premier volt, vett virágot és én
nekem kellett odaadni a mamának, de olyan soká jött a mama és akkor
fáztunk meg a papával a szinház előtt… (Köhög)… de az én papámnak nem
árt, mert a papám olyan erős, hogy egyszer fölemelt há… há… háromszáz
kilót. De én egy kicsit megfáztam… és olyan sötét volt az ucában… és a
szinházba belül nagyon világos volt… és azóta köhögök kicsit… és mindig
olyan hamar fáradt vagyok… (Köhög.) De azért megvárom most már a mamát…
(körülnéz)… majd addig leülök valahová… aztán… megvárom a mamát… és
odaadom a csokrot… (Leül, középen egy székre. Nézi a közönséget.) Né…
mennyien vannak… telt ház… majd fog örülni a mamám, ha jelenése lesz…
(Köhög.)