sorban világították be a tűzhányók fehéren izzó fényoszlopai. Alant a
páfrányerdőben olykor halk suhogás hallszott: majd felharsant a
pleziozaurusz jajongó bőgése és hosszan, elnyújtva halt el a távolban.
Másnap mohot hordtak az árokpartról és behordták vele a barlang öblét.
Éva banánát szedett és Ádámnak is adott belőle. Együtt bejárták a
vidéket: felkapaszkodtak a vörösfa porcos ágain és együtt ették a
gyümölcsöt. Sohasem hagyták el egymást.
De az egyedüllét tehetetlensége és nyomorusága nagyon rájuk nehezedett
nemsokára. Egy reggel a Csőrszáju felnyult az okszidián-barlang szájáig
és lehányta a mohot. Ez az együttlétük harmadik hónapjában történt.
Délután Ádám hazajött és ott találta a Csőrszájut. A barlang nyilásában
ült és lomhán lóbázta a fejét. Éva a barlang bejsejében kucorgott,
vinyogott, félt: nem mert a kijárás felé közeledni, a testét reszketés
borzongatta.
Ádám nem ment be a barlangba. Egy félóráig ült az édesfa gyökerén
szemben a Csőrszájuval és nézték egymást. A Csőrszáju szemei lomhán
forogtak és kilátszott a fehérjük. Ádám görnyedten előrehajtotta a fejét
és kimeresztett, buta szemei lassankint valami vörös, nyirkos párába
borultak.
Félóra múlva egyszerre belenyilallott a mellébe: hirtelen átvetette
magát az édesfagyökéren és egész testével a Csőrszájura dobta magát. De
annak könnyü dolga volt vele: rövid, izmos lábaival egyszer megforgatta
és a levegőbe dobta. Ádám hempergetőzve gurult le a sziklafalon és egy
árokba zuhant.
Ennyi járt csak gyönge, csupasz testének, melyet a mostoha természet még
szőrrel sem borított be eléggé. A Csőrszájunak pompás izmai, félelmetes
körmei voltak: hatalmas állkapcsában vaskalapácsokként csattogtak a
tompafényű kávák.
Ádám kivánszorgott a folyópartra és leűlt a víz mellé. Végtelen,
violakék óceán volt fölötte az ég; – a láthatárt szaggatott, füstölgő
sziklaláncok fogták körül, feketén, kemény körvonalakban. A tulsó parton
masztodonok sütkéreztek és néha megcsobbantották orrmányukkal a vizet.
És a páfrányerdő mögül egyszerre cikázva, fütyölő suhogással süvített
elő a repülő gyík: áthasította a levegőt; kifeszitett óriási szárnyaival
egy pillanatra elsötétítette a Napot, amint elcsapott előtte. Hosszú,
hegyesen kinyujtott farka a villogó drágakövek minden szineiben
pompázott.
Ádám bambán utánabámult, amint beletünt a Kétfolyó narancssárga
párázatába. Úgy maradt összegubancolódva, a homokbuckán. Egyszerre Éva
képe jelent meg előtte a vizen és hallotta félős nyöszörgését az
okszidián-barlang belsejéből. Ekkor különös, görcsös vonaglást érzett
tüdejében: mintha a tüdejéből egy kéz nyulna ki és megfogná a torkát. A
háta, melle még fájt a zuhanástól. És szegény, ködös, vad szemei mindig
nyirkosabbak, sulyosabbak lettek a nyomoruságtól: egyszerre lebuggyant
belőlük a víz és bele szivárgott ráncos, fekete szájába.
Akkor felállott és nyögve feljött a part tetejére. A nap éppen lebukni
készült: vörösen, rézsutosan világított be az erdő lombjai közé. Amint
át akart haladni a lankáson, egyszerre megbotlott. Lehajolt és fekete
kezeiben egy szikár, egyenes rudat emelt föl: valami letörött szikár
faág lehetett.
Megállott. Kiegyenesedett.
Egyik kezében a bükkfaágat szorongatta, kinyujtva maga elé; másik kezét
lassan, különös mozdulattal emelte fejéhez.
Először, mintha a mellében érezte volna. Mintha valami hólyag fuvódott
volna fel és lassan huzódnék a feje felé. Most már érezte, hogy a
fejében van: abban a dudorban érezte, mely még a születésekor képződött
ott, mikor az anyja leejtette őt a fáról.
Néhány percig tartott ez. Mozdulatlanul állott: szája kinyilt, kezében
mereven tartotta maga előtt a bükkfaágat. És tehetetlen, buta
állatszemei egyszerre nőni kezdtek, amint mereven rámeresztette őket:
valami különös borzasztó kifejezés jelent meg bennök: vad rémület,
várakozás; irtózatos, gyötrelmes küzködés. Fekete hajpamatai vadul
belelógtak homlokába, pofacsontjai kidagadtak. Nézte, nézte: bődülten,
révetegen, megbabonázva, a leháncsolt bükkfa-pálcát. Aztán egyszerre
közelebb kapta a szeméhez: állkapcsai reszkető táncot jártak: a fejéből
eltünt az a rettentő gyötrelem.
És megszületett az első Gondolat.
Ádám hirtelen lehajolt és a bükkfa-pálca végét őrült gyorsasággal kezdte
hozzádörzsölni egy csillogó kvarc-darabhoz. A pálcavég keskenyült,
hegyes lett. Akkor felkapta és vad ugrásokban sietett föl az erdei uton.
Szemei vörösek voltak és világítottak a növekvő homályban.
A Csőrszáju még ott űlt a barlang szádájában. Lehajtotta a fejét és
szunyókálni látszott. A barlang belseje sötét volt már: egyetlen
vérszinű sugár zuhogott csak beléje a magosból.
Mikor Ádám megkapta kezével a nyilás kőfokát: a Csőrszáju felütötte a
fejét és rábámult. Egy pillanatig tartott az egész: a Csőrszáju hosszú
szonorus mozgással emelkedett föl és még kinyujthatta lábait… Ádám
egészen egyenesen állott: fekete, sovány karjai hosszan kinyultak, amint
magasra, magasra emelte a bükkfa-dárdát.
Kétszer, háromszor döfött. A dárda sziszegve, puhán szaladt bele a
fekete tömegbe: azután megingott és állva maradt benne. A Csőrszáju
egész hosszában kiegyenesedett, tántorgott és súlyos puffanással bukott
előre. Néhány percig hörgött még: lüktető, vonagló mozdulatokban lökte
ki magából a sűrű, fekete vért.
Egy félórával azután felkelt a hold. A vidék egyszerre ezüstös és
álomszerű lett és végtelenűl elhagyott. A nyugati égen tündökölve jelent
meg a Vénusz és magánosan, álmatagon reszketett az éj pusztaságában.
És akkor Ádám felnézett a holdra. A Csőrszáju kihült teteme előtt
térdelt és Éva reszketve, fázva simult az ő testéhez. Most egyedül ők
voltak, élők a vidéken, e barlang ótalmában, melyet vérrel vívtak ki
maguknak.
Ádám ott szorongatta kezében a bükkfa-dárdát és most mindketten lenéztek
a völgybe. Völgy és erdő hideg, gonosz rejtelmektől népesült:
borzalmakat rejtett magában az Éj is, mely süketen fenyegetőleg borult
le fölébük. Völgyből és Éjből néma, fenyegető ujjak meredtek elő: vad
gyülölettel; fojtott, vesztett haraggal vette őket körül az egész
felbőszült természet, melyet harcbariasztottak egy bükkfadárdával
kezökben.
És fenyegető, vésztjósló némasággal hevert Ádám lábainál a legyőzött
állat kihült teteme, feketén, mozdulatlanul. Éjfélben kitört a vihar:
tüzes lábak rugdosták a hegylánc égbemeredő ormait. Zokogott és
jajongott a megkorbácsolt vidék: hörgések és ordítások szakadoztak ki a
földnek mélységeiből.
Jaj neked Völgy! Jaj neked Erdő! Nyugalmas éj, nyugodalmas éj, jaj
nekünk! Szemek figyelnek mireánk a barlangok mélységeiből, mohó irigy
Szemek. A romboló isten jár az erdőn és bükkfapálcával döntögeti le a
fák koronáját.
Az utolsó villám fényében még ott állott Ádám a barlang szájában.
Dárdájával kezében mereven belebámult az Éjbe, mely kiátkozta és
megtagadta őt.
És lőn este és reggel: a hatodik nap.
AZ INTŐ
I.
Béla, a gimnazista, hazajött az iskolából, de nem ment föl, a
lépcsőházban állt két óráig és várta a postást. Béla már három nap óta
vergődött ebben a lelki állapotban, mely a torkára ült, a mellére ült,
fojtogatta, pofozta. Az intőkonferencia szerdán volt és ő nagyon jól
tudta, hogy latinból és fizikából mégis megintik, még pedig irásbelileg.
Tegnap délután még gyötörték holmi fantasztikus és bizzar tervek,
melyeket élénken kiszinezett s melyek szerint például ő elmegy Launer
tanár urhoz, a lakására és hideg és szenvedélytelen hangon előadja neki,
hogy ő mit szándékozik elkövetni, ha az a dolog mégis megtörténik,
latinból.
De este, mikor a májusi alkonyat lassankint párás, szürke homályba
borította a Duna-partot, Bélát kimondhatatlan gyöngeség és szomoruság
fogta el. Lejött az Erzsébet-térre és csak azt szerette volna, hogy túl
legyen, túl legyen mindenen. A katonazenekar csudálatosan szépen
játszott és enyhe, néma szelek fujdogáltak. Szerelmes Marcsák bakákhoz
dörgölőztek. Béla tudta, mit jelent ez és irigyen, borzongva és
szorongva az életre gondolt, mely oly borzasztó és végtelenül
gyönyörteljes és melyben nagy vizek, hajók, robogó gyorsvonatok vannak s
még valami, ami mindennél titokzatosabb. Kimondhatatlanul távol,
elérhetetlenül állott most mindez előtte. Oldalogva, kábult fejjel
kullogott egy ideig, aztán hazament.
Bélának akkor még volt két hatosa, füzetre. Vett háromér kókuszdiót és
ötér olyan törmelék-csokoládét. Ettől nehéz lett a gyomra is és akkor
gondolta, vesz még egy narancsot, az könnyű és savanyú.
A narancsot ette és mélységes, szaggató fájdalmat érzett. Összeszorult
torkán nyomakodva csúztak le a szeletek és Béla valamit dúdolt magában,
jajongva, értelmetlenül, de a feje zúgott, mint a telefonkagyló. A
Gizella-téren fel volt törve az út, az árokban két munkás csövet rakott
le. Béla sokáig nézte őket. Zsebredugott kezekkel ácsorgott, míg valaki
rá nem szólt, hogy ne álljon útba.
Akkor végleg hazament. A lépcsőn még nem gyujtottak lámpát, alul egészen
sötét volt még minden. Nagyon lassan ment fölfelé, cikk-cakkos vonalban
mérte a lépcsőt, vigyázva, hogy mindig a másodikra lépjen. Sajnálta,
hogy már alkonyodik. Eszébe hozta, hogy a leghosszabb nap még csak
juliusban lesz, olyankor ők már nyaralni szoknak. Egyszerre édesbús fájó
érzés fogta el, megjelent előtte a falu, az édes, édes nyugalom, a nyár,
a szünet: – a fű, a sárga barackfák és a csolnakázások. Azok a hosszú,
hosszú, paradicsomi napok, mikor nincs iskola, nincsenek lelki
gyötrelmek, csöndbe, nyugalomba, alkonyatok sárga ködébe folyik össze a
gondtalan öröm.
A második emeleten meg kellett állania, annyira erőt vett rajta az
emlék, a tüdeje elszorult. Nem, az idén nem lesz nyaralás. Ó a
napsugaras falu! Milyen távol állott most tőle. Borzasztó volt gondolni
is arra, ami jön. De hát igazán már nincs segítség?
Ekkor jut eszébe, hogy beszélni fog a postással. Igen, talán még minden
jó lesz. Beszélni fog, mindent kimagyaráz. S miután lefeküdt volna a
sötét szobában, reszketve húzta magára a paplant s ekkor egyszerre
elfelejtett mindent és csönd és fekete sötétség következett és Béla a
feketeszoknyás asszonyt látta megint, aki fehéren és suhogva jár lassan
a Dunaparton, megáll s a vízbe néz.
II.
És Béla hazajött az iskolából, de nem ment föl, a lépcsőházban állt két
óra hosszat, várta a postást. Mindabból, ami tegnap megnyugtatólag
hatott rá, ma már semmit sem érzett. Hideg nyirkos aggodalom töltötte
most el a lelkét, amint várt, nézett lefelé és úgy rémlett, hogy ennek
nem lesz vége soha. Az első emeleten poroltak.
A postás először a második emeletre ment be. Bélának úgy elszorult a
szive, hogy félt, nem fog majd beszélni tudni és nagyokat, hosszúkat
lélegzett. A postás kijött a lépcsőházba, megállt, rendezni kezdte a
leveleket. Aztán lassan megindult fölfelé. Jött, lassan és keresgélve és
elment Béla előtt. Két méternyire lehetett, mikor a fiú utána indult.
– Kérem… postás úr…
A postás ránézett.
– Kérem… Záborszkyéknak…
A postás megállt, keresgélni kezdett és Bélának nagyot dobbant a szive.
A postás egy halványkék boritékot vett elő és jókedvű bariton hangon
olvasta.
– Záborszky, ügyvéd úrnak… Ez a papának szól.
– Kérem, tessék ideadni… majd én átadom…
A postás ránézett, aztán a boritékot nézte. „Állami főgimnázium“ ez állt
a boritékon. Elmosolyodott, úgy látszik, volt már ilyen esete.
– Hiszen ott van a cselédleány – mondta, amint fölnézett a
fehérfüggönyös konyhaajtóra. – Majd beviszem.
Béla nagyon fehér lett és lassan ment a postás után. Hallotta, amint a
postás nagyot köszön és átadja a levelet Marinak. Aztán becsapódik az
ajtó és az ember fütyülve, most már frissen és megkönnyebbülve szalad le
a hátsó lépcsőn.
Béla lassan kinyitotta a konyhaajtót az előszoba felől és kiment a
konyhába. Mari feltűrt szoknyával állt a polc előtt és a fazekakat rakta
egymás mellé. Erős, barna lábai körül egész kis tócsa képződött a
padkáról lecsurgó vízből. Súlyos átható szag áramlott mindenünnen: a
csuprok közül, a teknőből és főleg a mosogató dézsa fölött. A leány
megfordult.
– Hát az ifijúr hol volt? – kezdett el kiabálni. – Majd lesz, látta
volna, hogy ment el az úr.
Béla lassan jött előre, körülnézett és meglátta a kék boritékot Mari
előtt, az egyik fazék mellett. Átlépett a lócán, odament és fölnyúlt
érte. De már e pillanatban érezte, hogy minden hiába s hogy mindazok a
gépies mozdulatok és szavak, amik még ezután következnek, egy
reménytelen és halálosan sötét ismeretlen alagútjába vezetnek.
– Azt tessék ott hagyni, rikácsolt a cseléd. – Az az úré.
– Majd én odaadom, – mondta Béla határozatlanul és egyszerre fullasztó,
tehetetlen gyűlölet fogta el.
– Tessék ott hagyni, – ordított a Mari és a tócsán keresztül oda ugrott.
Ki akarta kapni a kezéből, de Béla visszarántotta. Most egy ostoba és
lehetetlen birkózás kezdődött: a lucskos, mosogatólé szagú cseléd
egyszerre szenvedélyes lett, érezte, hogy visszataszító és ez dühössé
tette. Lihegve kapkodott, megragadta a fiú kezét és csavarta. Mikor a
gyűrött papírlap kezébe került, ellökte a fiút. Béla fehéren, lihegve
nézett rá.
– Adja vissza, – mondta rekedten. – Adja vissza! Cseléd! Maga cseléd!
– Alló! tessék bemenni! – mondta Mari, – Semmi keresni valója a
konyhában.
És izmos karjának egy hirtelen kanyarításával belódította Bélát – s
mikor az ellenszegült, nyomta az ajtót: Mari nagyot lökött az ajtón és
bezárta.
Béla állt egy ideig, aztán megfordult, végigfutott a homályos előszobán
és benyitott az üres ebédlőbe. A rolók le voltak eresztve és fülledt
tompaság olvasztotta el a butorok körvonalait. Keresztül bukott egy
széken és nekiesett egy asztalnak. Milyen kemény, villant keresztül
eszméletlen, ájult kétségbeesésén. Milyen kemény minden. A tárgyak,
melyek ridegen ellenállanak reszkető kezünknek – a levegő, mely belénk
ütközik – és odakint a sárga komor és élesvonású napfény, mely oly
kérhetetlenül s keményen felszökik a házak rideg falai közt. Oly
keményen s rettenetesen néztek le rá a képek és a falak kongottak és
tátongtak a keménységtől és süket közönytől. És kemény volt minden, mint
az utcák szürke és kongó kövei, mint a nehéz és gyötrelmes tanórák s az
iskola padjai, a könyvek és a sárga, kemény tanárarcok és durva cselédek
és szikkadt teknők. S kemény volt a pisztoly hideg fogója, s a csikorgó
asztalfiók, melyből kihúzta, s a fényes, éles kis szellentyű, melyen
nyirkos, remegő ujjai babráltak, míg elfehérült, nyitott szája mint egy
sötét lyuk reszketett szembe a cső kemény és fekete torkával.
III.
A morgue-kocsiban egy feketeruhás asszony ül szemben a végigfektetett
Bélával. Nyugodtan, békés fölénynyel megsímítja a vérrelcsapzott
gyerekhajat és mosolyog.
– Csacsi te. Hová siettél? A nagy, gonosz emberektől szöktél meg és a
kemény emberektől és azt hitted, nem lehet élni. Keménynek és ridegnek
láttad az életet és nem akartál várni. Pedig én vártalak téged. Tudod?
Én a feketeruhás, suhogó szoknyájú asszony vagyok, akit rémülten és
zokogva áhítoztál a szomorú estéken, fölhúzott paplan alól. Ime,
idejöttem és most főlébed hajolok. Nézd, nem vagyok kemény: – nézd,
lágyan és mosolyogva símogatom szegény, ijedt kis homlokod és az ölem
puha és meleg. Mégis megszöktél előlem és nem az én lágy és meleg és
végtelenül édes testemre gondoltál, hanem az ostoba Launer tanár úrra,
akinek sörtés, sárga ábrázatja van és püffedt hasa. Elmentél, szegény,
szomorú kis hős, vérző szivedre szorítva az ostoba intőt és behunytad a
szemed, hogy ne láss engem. Pedig én vagyok a valóság, én, aki örökké
élek és örökké meleg, mosolygó és puha vagyok – és nem a szamár Launer
tanár úr, akit arra találtak csak ki, hogy gyülöletessé tegye a sárga,
kemény halált s kivánatossá a meleg és édes életet. S most már hiába
mosolyog vissza elfehérült, durcás kis arcodba a napsugaras élet,
melynek meleg asszonyszivéből mosolyogva nyújtja ki karját a könnyes
szánalom, hogy átölelje kihült, vézna kis nyakad. Most már nem tehetsz
okosabbat, aludj és pihenj hát s várd meg türelmesen, mig föloszlott
testedből egy új, boldogabb lelket formál majd az én ölem – lelket,
melyet nem ismersz, s mely téged nem ismer. A tulsó parton várok reád,
meleg és vigasztaló szavakkal. Aludj.
A PILÓTA
A pilóta kinyujtotta testét, mely a drótok közé gubancolódott, és nyitva
maradt szeme nagyrameresztve csodálkozott fel az égre.
Most hol vagyok, csodálkozott a velő, mely lassan szivárgott egy
repedésen. Ezek a felhők feketék és sürüek; még sohase voltam ilyen
felhők között, és nem hallom berregni a motort. Nem érzem a kezeim és a
lábaim se; görcs állt a kezembe. Most hol vagyok?
Lássuk csak: Domodossolában indultam el reggel. Gépem úgy ragyogott a
napfényben, mint valami drága, óriási ékszer. A kormányt igazgattam és
megszorítottam néhány csavart. Akik mellettem álltak, aggódva
bámészkodtak az arcomba, de én rájuk nevettem. Hiszen én csináltam a
gépet, – mondtam nekik – én csináltam az utolsó szegig, csak tudom, hogy
kell vele bánni. Megveregettem a csavart, mint egy paripa lobogó
sörényét. Aztán belepattantam az ülésbe. Két kezem a fogóra feszült.
Előttem a magassági kormány rézkupakja csillogott. Mereven figyeltem,
hogy fordul el, mikor balkezem letolta a fogót. Még láttam néhány kusza,
elfolyó arcot, amint elcsaptak kétoldalt. Aztán csak két fehér lapot
láttam már és magam előtt egy áttetsző, villogó korongot. Aztán
előrehajoltam és láttam magam alatt szaladni a sárga földet, szembe egy
fekete árnyfolttal, mely sötét volt és óriási, és madáralaku.
A fogó sivított és egyszerre nagyobbodni kezdett a távoli hegyoldal.
Széditő sziklafal meredt előttem néhány pillanatig; egyet csavartam,
lefelé. A sziklafal erre zuhanni kezdett alattam és összeszaladt.
Csucsba futott és eltünt, mintha levágták volna. Messze, mérhetetlen
kékség tárult ki végtelenül. Alattam apró, zöld dudorok dagadtak;
kerestem az árnyékom, és megláttam: picike fekete pont volt; épp most
kuszott lefelé egy lankás hegyoldalon és beleringott a határtalan
lapályba. Lassan uszott keresztül egy négyszögü rozsföldön; egy erdő
sötét lombjai fölött percre eltünt, aztán az országut vékony, vakító
pántlikáján pillantottam meg ujra, amint áthuzódott.
A folyó azonban párás volt és előttem valami kék, messze ködbe folyt.
Oldalt a fehér falu körbefordulni látszott; kis piros pontok tarkáztak,
és az egész lassan ferdült át a másik oldalra. Följebb, mondtam
hangosan, és taszítottam a fogót. A drótok sírva remegtek. Hallottam
zihálni a dugattyut, át a pokoli berregésen. Folyó, országut, minden
vonal egyszeribe szerteszaladozott és végtelenbe kitágult.
Előrehajoltam, kinyultam egészen és a redőnyt fölcsaptam szájam elől. A
szél sivítva arcomba ütött.
Följebb, lihegtem. Oldalt dültem, hogy a balszárny felemelkedjék, mert
balról hajrázó, sivalkodó szélrohamok dörömböltek a vászonlapon. A fogó
mereven, sárgán, hidegen ragyogott szemeim előtt. Zizegő, éles zörejt
halottam, mintha reszelnék a levegőt.
Percekig egyetlen vonalat se láttam előttem. Aztán hozzászokott szemem a
közeghez. Most lágy, mérhetetlen kékség volt minden, szélén valami
fehéres, lefelé görbülő, óriási vonallal. És ez az egész tér telehintve
apró, fehér pihékkel; ezek eltünedeztek, és felbukkantak megint. A
tenger forrongott alattam. Partot nem láttam sehol.
Órákig tartott ez, vagy napokig? Milyen furcsa. Csak az bizonyos, hogy
valami remegő karika szorongatta a torkom. Aztán mintha vékony, libegő
selyemlapba ütöttem volna a fejem, amit nem tudtam keresztülszakitani a
fejemmel. Ez akkor volt, mikor a tenger eltünt alólam és tejszinü
fehérség gomolygott keresztül köztem és a mélység között. Egyszerre
sötét, kemény körvonalakban pillantottam meg, ujból az óriás
árnyék-madarat: egy villogó, dunyhaszerüen dagadó felhőn feküdt és
lassan halványult. Aztán minden fehér lett.
Hohó, aztán minden fehér lett. Hogy is volt? Följebb, csak följebb, így
táncolt a szivem, majd hirtelen elhallgatott. Akkor úgy tünt fel, egy
helyben állok. Hallgatóztam, hallok-e valamit a szivemben. Forgatni
akartam a lapátot, de nem ment; valaki fogta a csuklóm. Makacskodtam,
rángattam a kezem. Eressz el, mondtam, és rángattam, de ő nem hagyta:
átnyult a vállam fölött és a másik kezével simogatta a kezem. Langyos
arcát odafektette az arcomhoz. Keblével könnyedén a hátamra dült. Csak
most láttam meg fekete suhogó ruháját. Nem is emlékeztem, hogy magammal
hoztam, és a hátam mögött ült.
– Mit akarsz, ereszd el a kezem – mondtam kedvetlenül, mert langyos arca
kábitott.
– Mindjárt, – nevetett – csak megnézem, így, ahogy a sárga fogantyun
fekszik. Milyen szép.
A kezemre néztem. Halványnak, hosszunak és szépnek láttam.
– Ereszd el – mondtam fáradtan, de nem rántottam meg a kezem.
– Hiszen forgathatod, – mondta – csak hagyd, hogy rajta hagyjam a kezem.
Miért vagy oly komor?
– Repülni akarok, – mormogtam – és nagyon langyos az arcod; kábitasz,
kellemetlen.
Odaszorította a fejét.
– Hiszen repülsz – mondta. – Nézd, mindjárt repülünk…
Most előrecsavarta a nyakát, és barna lobogással belelehelt az arcomba.
Valami parfüm volt.
– Te szép – mondtam, és mosolyognom kellett. Eleresztette a kezem és
durcásan visszalendült.
– Nem, mondotta – nem tetszem neked. Miért nem énekelsz nekem, híres, ha
madár vagy?
– Te szép, – mormogtam énekelve és zavaros szemekkel, tévetegen nyultam
az arca után…
Egyszerre az ajkamra tapadt.
– Eressz – fuldokoltam.
– Nem, nem, – lihegte – te híres, te madár. Repülni fogsz… akarom, hogy
repülj… velem…
– Repülök – hebegtem fuldokolva.
– Repülünk – sikoltott. – Fogd át a nyakam…
A csavar zakatolva villant el szemeim előtt. Akkor nehéz izeket éreztem
a szájamban és egy fülledt valcert, ami hasonlított a motor forró
berregéséhez. Majd puha szobát láttam, és virágokat. Homályos zugot és
egy csipkevánkost. Egy pillanatra anyám arcát, a tükörből.
A szárnyak háromszor fordultak, bukfencezve libegtek. A hajó pörgött
velem, mint az orsó.
– Most… most repülök! – kiabáltam bősz diadallal, és csipkefelhőbe
fultam. – Most, most szabad vagyok!
De karjai torkomba szoritották a szót. Nehéz, bus felhők repedtek ketté
alattam. Cikázva rohant fölfelé az elfeketülő ég. Egy ásító szakadék
bomlott fel és félelmesen nagyobbodott.
– Ölelj! – ordítottam rá, és öklömmel arcába ütöttem. Orra sárgán
vigyorgott rám, amint elszalasztott öklöm belefutott pléhkoponyájába. Le
akartam fejteni karjait, de vékonyak és szivósak voltak; husz vékony,
fekete kar, a hajó husz vékony, fekete drótja, derekam köré csavaródtak.
Lábamra csavaródtak, nyakamra hurkolódtak; az egyik mellembe törött.
Lábai, a vaspántok, két lábamat hurkolták szorosra. Izzó gáz süvített
elő.
Aztán egy ideig üresség volt és mintha sok köny zuhogott volna
valahonnan. Aztán csönd volt; egy sötét lyuk. Meddig tart még ez a
csönd?
Most hol vagyok? Ilyen sűrű és fekete felhők közt még nem repültem… és
miért nem hallom berregni a motort? És hol vannak az ünneplők és a
koszoruk? És hol van a puha és langyos arc az arcom mellől? Jaj, mi
tátong itt a fejem fölött? Jaj, miért nem hallom berregni a motort?
Igy szivárgott a velő egy széles repedésen, a megrepedt koponyából; s a
nyitva maradt szemek felcsodálkoztak az égre. Éjszakán egy csillag
szegte át az eget. Köröskörül aludtak a sziklák. A motor tíz méternyire,
egy nehéz kőbe vágódva, összeroncsolva, még füstölgött. A szárny egyik
vászoncafrangja beleakadt és az északi szél mint valami zászlót
lobogtatta a roncsok fölött. Csak ez a zászló mozgott az éjszakában.
JÓ VICC