Szeliden és okosan beszélt, csak nagyon halkan: a tanár csodálkozott,
amint egymásután elmondta magáról a szimptomákat. Mikor megvizsgálta
elhűlt.
– Azonnal vétesse fel magát a Berend klinikáján, – mondta azután. –
Üljön kocsiba majd én írok egy pár sort. – Mikor elment az asszistens
előtt: rámeredt és szemével jelezte: „Borzasztó!“
Schuller igazgató lassan lement a lépcsőn és egyedül kilépett a hideg
októberi levegőbe. Felhajtotta a gallérját és megindult a fiakkerállomás
felé.
Nem volt magánál.
Képek és szavak rohantak keresztül az agyvelején, gomolyogva, mintha
súlyos, kóválygó felhők volnának. Kemény, ólmos tömegeket érzett, melyek
lihegve küzködtek egymással – összeszorultak, jajongva zúgtak a fejében.
Egy szó után kapkodott, amely a torkát fojtogatta. Olyan érzése volt,
mintha löknék előre, utcákon keresztül; – egyszerre megfordult és
tünődve nézett vissza.
Sárga házak voltak, jobbról és balról, lent valami piac, talán a
Garay-tér. A köd elborított mindent, belefeküdt az utcába és lomhán
hömpölygött előre.
– Ez az, – mondotta egyszere a halálravált ember és halványan,
gyermekesen elmosolyodott. – Ez az.
Ez a Hernád-utca volt, régi házak és egy hosszú kerítés. Egy
kapualjában, túl a járdán, zöldséges állványok, ezeket rögtön
felismerte. Egészen világosan és pontosan előtte volt minden: a
legapróbb részleteket is tudta és mindig nyugodtabbnak, könnyebbnek
érezte magát. Egyszerre felnézett és meglátta a táblát: „Zirner Ede,
vegyeskereskedés“. Most jön a telek, – modotta, – a sarkon túl. S
halkan, megkönnyebülten, valami furcsa és vékony hangon nevetett – egy
ember, amint elment mellette, megütődve fordúlt vissza és utánna nézett.
Most már tudta, hogy mindjárt rendben lesz; felmegy a hátsó lépcsőn, a
gangon oldalt fordul és felágaskodva, erőssen lehúzza magához a
kilincset. Anyika a kis szobában, az ablaknál ül és feszes himződobon
dolgozik. Felugrik és ijedten fut elébe. De ő gyorsan beszélni kezd…
– De hát ne félj, anyika, eltévedtem, de most már itthon vagyok… Egy
nagy szürke házban voltam, ami folyton puffogott és zakatolt… és nagy
simaarcú emberek hajszoltak… és folyton hajszoltak… és én
halálrafáradtam…
Anyika némán hajlik fölébe – keskeny, mamás szája olyan furcsán,
ismerősen görbül, mintha nevetni, vagy sirni akarna… Aztán kigyúl a
zölderdős lámpafény… a sublód fekete, lomha tömeg ráárnyékolódik a
falra… És egyre ketyeg az óra…
Mindjárt ott lesz… most az egyik udvarból ismerős, sajátságos hangok
rikoltoznak elő…
Megállott és figyelni kezdett. A szűk és poros kapualjában kerekes
verkli állott, egy toprongyos és álmos ember nyekergette.
„Trattatta, trattatta,
Tramtatarata, trattatta…“
A zsongató rikító hang csodálatos harmoniában gomolygott elő. Megint
elmosolyodott, kiváncsian nézte az embert odabent és irigyelte… Csak
egyszer odaadná a kezébe a forgatót… mindíg az volt a vágya… Ő tudná
forgatni… szép, ütemesen, egyenletesen kell forgatni…
A verklis egyszerre, nóta közepén, elhallgatott és kitólta a verklit.
Nagyot zökkent a járda szélén és nyikorogva indúlt meg a következő utca
felé. Mikor megfordult, meglátta a városi bundás, felhajtott galléros
urat, amint megy utánna… Ment utána, ódalogva, hogy észre ne vegye… Nem
tudott ellenállani a vágynak, borzasztóan szerette volna tólni a kocsit
és forgatni a kapuk alatt.
Véghetetlenül csodálatosan érezte magát… Mi volt ez? Közeledtek ahoz a
házhoz – – az a ház világitott messzire a homályban. Ő véghetetlenül
fáradt volt már! S álmosan és meggyötörten húzta maga után a lábát s
érezte, hogy össze kell esnie…
A verkli újra zökkent és most befordúlt abba a házba… Utánnalódult s
hosszú, hosszú sóhaj szakadt ki a tüdejéből. A szűk, ismerős kapualjából
egyszerre kitárult előtte a kert – ez volt a kert – hátul a méla
poroszöld eperfával: a sárga falakat emeletnyire bevonta a futóbab. De
milyen kicsi volt minden! Szemben a kapuval ott fityeget a korcsma
cégére.
Ám a kapualja szűk és sötét volt. Tudta, hogy jobbra kell fordulnia: – a
második emeleten bemegy és végighalad a gangon. Megfogta a lépcső
karfáját s ekkor halkan, zökkenés nélkül lesiklott mellette a földre.
Végigterült, aztán megint összehúzta magát és úgy maradt.
Ó igen, véghetetlenül fáradt volt! Nehéz nyomást érzett és egyenletes
lüktetést… A nagy simaarcú emberek meghajszolták… de azért még fölmegy,
gondolta, inkább nem szól anyikának,… végigfekszik a kis szoba diványán
és kinyújtja… nagyon erősen kinyújtja minden tagját és elpihen… És ha
anyika kérdi, nagyon halkan, nagyon halkan felel neki a félhomályú
szobában… hogy meghajszolták a nagy, simaarcú emberek végighajszolták,
halálrakergették… és most pihenni akar… pihenni végtelenül és
szakadatlanúl..
És akkor szólalt meg odakint a verkli. Odafordúlt és kint a kertből
látott egy darab eget, melyen az alkonyi tompaság közepett halvány és
bátortalan csillag kezdett el éppen vibrálni.
S most a verkli távoli zengésére eszébe jutott a léghajó, az ő
léghajója, amit ő késziteni akart… hogy repüljön vele… s eszébe jutott,
hogy nagy és különálló emberré akart lenni… s hogy minden oly nagyszerű,
titokzatos és véghetetlen ebben a nagyszerű, titokzatos és véghetetlen
csodás rejtelmektől ezerszinű, óriás életben, mely fölötte és körülötte
gomolyg a verkli régi, régi, távoli zengésében… Nincsen vége és nincs
eleje többé semminek – ő megtalálta magát és felébredt a kínzó,
gyötrelmes álomból, amelyben lenyügözve, bután, gonosz óriások üldözték
a szűrke és vigasztalan álom-téreken át…
Nagyot akart lélegzeni: – aztán figyelni kezdett. Mélyen, mélyen a
tüdejéből rezegve jöttek, tolongtak a furcsa horkolások… egyenletesekké
és ütemesekké lettek és mindig erősebbek voltak… Mulattatta, hogy ő így
hörög. Próbálta erővel csinálni, de nem ment.
– Anyika, – mondta nyafogva, – horkolok…
Nevetni próbált, az arca görcsösen széthúzódott, inyjét felhúzta,
elcsöndesedett és meghalt.
A KÖRHINTA
Indul.
A cifrára meszelt falakon hirtelen összemosódnak, szertefolynak most a
naiv, boldog tájképek: messze mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat
ábrázolók. Csikorog a tompa faváz és borzolódva libegni kezdenek odafönt
a festett rongydarabok. Ferdén nekilódulva áll a vezető középen, a
tükrös, üveggyöngyös oszlop terebélyén. A gépzongora zengeni kezd.
Nyihorászó, aranyveretű ló. Himbáló, terpesz hintó mögötte: – kékre meg
sárgára mázolt baldachin. Görbe strucc, üvegszemű, meredt zsiráf. Fürge,
furcsa, fafényü zebra. Lakkos, tükröző elefánt füle mögött bizsegnek,
fujdogálnak a bojtok, rojtok. A feje üvegskatulya, tompora tükör.
Rézgyűrük csörögnek a lábán. Nyitott szájából titkosan, mereven vigyorog
elő a fanyelv. Én kisfiú voltam, én féltem. Eleinte szégyeltem magam a
többi ember előtt és messzi mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat
bambán bámultam a meszelt falakon. Valaki kézenfogott és mert
vonakodtam, egyszerre fellökött a csikorgó, tompa favázra és nevetve
intett: ne félj, csacsi! látod, a többi is. És egyszerre csikorogni
kezdett a tompa faváz és libegni kezdtek a festett rongydarabok. Hahó!
Hahó! Forog a váz. Minden összefolyik. Zörögnek a pántok, sikosan
elnyúlik a kör. A xilophon zsibongva harsog. Rugókon hullámoznak a fehér
paripák. Szabályos, egyre sebesebb ütemekben csillannak meg a forgó,
cifrakeretü tükördarabok. Egyre sebesebben libegnek a rongyok – a fehér
paripa merev nyitott szája marad csak mozdulatlan egy torz, fafényű
vigyorban. Sárgaruhás, karcsu és domboru leány ül rajta féloldalt és
előrehajlik. Hahó!
Hahó!
Halljátok a visszhangot? A mezők verik vissza és a távoli, elmaradó
sziklák. Most bódulni kezd a zavaros zongoraszó. Most tágulni kezd
riadt, szomoru szemem és aprókat, gyorsakat, egyre sebesebben, lüktetni
kezd a tüdőm. Most nehéz veritékszag vegyül az olcsó, tarka ruhák és
pomádés, durva fejek szagába. Zavaros kábulat gomolyog – ködök és
gomolyok – de egyszerre tisztulni kezd és forró világosággal látni kezd
az agyam. Hahó!
Hahó! Szinek és formák és hangok vakitóan, élesen és elhatárolva
zsibonganak és egyszerre látom és egyszerre értem meg mindegyiket. És
amint egyre világosabb lesz agyvelőm: egyre jobban sötétül el szivem,
mintha szakadékba zuhanna. Szédülök.
Szól a xilophon. Hahó! A sárgaruhás lány odaszoritja testét a paripához
és előrehajlik. Szoknyája örvényleni kezd körülötte s a fehérharisnya
kivillog. Nedves a szája és haja homlokába csapzik. Egy mesterlegény
kurjogatva feléje nyujtja a nyakát. A leányszilajul lendül vissza.
Vigyorogva mered elöre a megnyúlt paripa. Hahó.
Miért mindez a szörnyü zsivaj és hová rohannak ezek? Őrület száguld a
paripákon? Hiszen ez a leány nem tartja már magát – lábát átvetette a ló
feje fölött, két combjával átszoritja a nyerget, testét vadul
visszadobja, melle kifeszül és haja vészesen lobogni kezd.
Borzasztó. Mi történt itt? Bordó karikák suhognak fütyülve a szemeim
körül. Most megláttam a leány nyirkos, tétova ködökben úszó szemeit.
Remegve, riadtan meredek reá. Rekedt röhögést hallok és karok nyulnak a
levegőbe. Valaki megfogja a lábát. A leány sikongva viháncol, aztán
lihegni kezd. Zsivajgó lárma kavarog. S az egészet, mintha vasharangot
kongatna egy súlyos, lassu kalapács: úgy kiséri a szivem nehéz dobogása.
Jaj, jaj. Nehéz veriték és tikkadt lehelletek öntik el az arcomat. Egy
tükörben egyszerre meglátom magam és riadtan hőkölök vissza. Kié ez az
ismeretlen, rettenetes fej, duzzadt arccal, zavaros és dagadt szemekkel?
Ki vagyok én? Mit akarnak azok ettől a leánytól? Mit tolakodnak, mit
lökdösik egymást körülötte, mit lihegnek, mit röhögnek, mit nyomakodnak,
mit verekesznek? Mit csinálnak azok ott a homályban? Rettenetes! Nem
birom tovább. Előrehajlom, összekuporodom – s im egyszerre lentről,
lentről a mélyből – mintha elhagyott, távoli sikátorokból kúszna elő: –
panaszos, szivettépő hang csuklik… egy kutya halk, vinnyogó nyöszörgése…
Figyelni kezdek – és szivem megdermed a rémülettől. Rájövök, hogy
belőlem jön e hang – egy kutya szűköl és vonit elszorult torkomon
keresztül – egy kutya szűköl és nyöszörög tüdőmben… egy kutya lihegő
nyelve lóg ki párologva remegő ajkaim közül…
Ó jaj!… Nekem is… Nekem is… Én is… Én is… Én is akarok… Én is akarok…
És most kavarogj, vadul, diadalmasan, fülsiketitő gépzongora! Most
libegjenek a kopott bársonyok és tarka selymek és százféle szin
szikrázzék a fényben. És nehéz illatokban és szakadó veritékbe ázzék a
sárga, örvénylő selyemöltöny… Csörögve verődnek össze az üveggyöngyök,
mint vacogó fogak a láz borzongásaiban. Vacogok. Reszketek. Nyöszörgök
és szükölök. Hadd abba veszekedett, átkozott barom, hogy ezek itt
meghallják, amit tátogó szájam dadog. Halljátok, zsirfejü munkások,
szennyes, tarka ruhák… halljátok, izzadt, forró cselédek… Kalárist adok
nektek és karperecet… Halljátok, odaadom a kék mezőket, boldog vizeket
és távoli vitorlákat… Ezekből a füllegt rongyokból kell nekem…
Sárgaruhás leány, te förtelmes és iszonyu, te süppedt és sárgaszemü… te
szenyes és lihegő… hallod-e? Az én álmaimat odaadom neked, a végtelen
kékséget és örökkévaló messzeségét, hogy magamhoz szorithassam a melled…
Hallod-e? A melled!… A tarka és gyönyörű selymek, a cifra üveggyöngyök
és aranykeretü tükrök között.
Ó nyomorúság!
GÉNIUSZ
Este volt, – Hő-Fogyat, ahogy Va-Kondiában nevezik és a kávéház
szél-redőnyeit lehuzták. Az előkelően, különböző tapintásu asztalokkal
berendezett szalonban megszólaltak a villamos jelzőhárfák és váltakozó
g- és d-durban zúgtak szünetlenül, hivogatva a vendégeket.
A középső, ugynevezett „érdes-asztal“-nál ült a kávéház rendes
törzs-közönsége; zenészek, irók, tudósok: az előkelő világ ünnepeltjei.
A társalgás lanyhán folyt, legtöbbjük nem is beszélt; unottan babrálták
a széktámlák ujj-csiklandó arabeszkjeit. Éppen most érkezett
Pipere, az iró: – egy mélyhangu, likacsosbőrü, jóillatu fiatalember.
Udvariasan végigtapogatta a jelenlevők arcát, megszagolta ujjait, aztán
hanyagul leült.
– Hé pincér, – szólalt meg Szinfon, a divatos zeneszerző, az ő
jellegzetes B-molljában, – egy pohár fél-higat hozzon és egy közép-szagú
mákosat, de jó sima legyen! – Azután Pipere felé fordult és megtapogatta
az arcát. – Olvastad? – kérdezte némi enyhe gúnnyal a hangjában.
– Mit méltóztatsz gondolni? – kérdezte feléje szagolva Pipere.
– Annak a félbolond Géniusznak a cikkét, a mai „Nemzeti Tapintat“-ban.
Hé, pincér, hozza csak ide a „Nemzeti Tapintat“-ot.
Az alacsony, simaarcu gyerek sietve szimatolt az asztal felé és letette
rá a „Nemzeti Tapintat“ keskeny, jószagu tábláit. Pipere ujjai kissé
unottan futottak végig az első sorokon, azután visszalökte az egészet az
asztal közepére.
– Olvastam, – mondotta közönyösen, – Géniusznál már régen meg volt a
véleményem. Eredetieskedő különc, aki amellett nagyon szeretne
idekerülni, a mi asztalunkhoz. Minden erejét megfesziti, hogy valami
ujat találjon ki, amivel fejbeüsse az embert. Snob.
– Tehát így fogod fel, – mondotta valaki elgondolkodva.
– Feltétlenül. Az effajta jelenségekkel nem szabad komolyan foglalkozni.
– Hát miről is ír tulajdonképen? – kérdezte egy egészen fiatal, vékony
hang, könnyedén végigszagolva a társaságot.
– Azt én is szeretném tudni, – folytatta Pipere. – Az embernek
belefájdul a feje. Őszintén szólva, én azt hiszem megbolondult.
Akik olvasták a cikket, mind hajlandók voltak most már odanyilatkozni,
hogy Géniusz nyilván megbolondult. Nem volt érdekesebb téma, valaki
ajánlkozott, hogy majd elmondja a cikknek a tartalmát.
– Tudjátok, mindjárt a kezdete nagyon különös. Géniusz naivan ünnepélyes
hangon kijelenti, hogy bámulatos dolgokról akar beszélni, hogy
filozófiájában csodálatos lépést tett, amiről könyvet is akar irní, ha
ez a cikk megteszi a kellő hatást. Különös szavakban beszél erről a
felfedezésről.
– Felfedezés? Hát mi az?
– Hja, ha azt csak így el lehetne fujni! Hát először is valami zavaros
fiziológiai tanulmánnyal kezdi. Az érzékszervek szubjektivitásáról
beszél, abszolut és relativ megismerésről. Azt mondja, egy idő óta
különös érzései vannak. Rájött, hogy a dolgok megismerésében és
érzékelésében mi nagyon is szűk, szubjektiv eszközökkel rendelkezünk
csak. Azt mondja, kell, hogy a Létnek megmagyarázhatatlan, óriási
jelentőségü tulajdonságai legyenek, amikről nekünk eleddig fogalmunk se
volt.
– Ugyan!
– Hülyeség! Régi vicc.
– Abstrakt spekuláció! – mondotta megvetően egy egyetemi tanár. – A fiu
sok abstrakciót szedett be.
– Csak várjatok! Géniusz azután még cifrább, rapszodikus mondatokban
arra tér, hogy az ő érzékelésében egy olyan bámulatos, érthetetlen
változás állott be, amelyről ő bizonyosan tudja, hogy soha Va-Kondiában
senki sem érzett hasonlót. Azt mondja, hogy a természet lényegének
azokat az uj, ismeretlen jelenségeit ő megérezte.
– Ugyan, ugyan, ugyan! Hát ez mi?
– Figyeljetek, saját szavait idézem: „Eleinte magam is kételkedtem
benne, de most már bizonyos vagyok és ez a bizonyosság olyan földöntuli,
emberfölötti ujjongást kelt a szivemben, amelyhez foghatót va-kondi
ember sohasem érzett még előttem. Fizikailag kezdődött, igen fizikailag.
Egy idő óta arcom felső részében, az orr fölötti két lapos dudorban,
amelynek rendeltetését tudósaink még most sem ismerik teljesen, – nos
tehát, ebben a két dudorban sajátságos szúrást éreztem és folytonos
ingert. Reggel felé, ha Hő-Kelet irányába fordultam, oly erős volt ez az
inger, hogy fájdalmat okozott. És rájöttem, hogy ezt az ingert maguk a
tárgyak okozzák, azok is, melyeket sem meg nem szagoltam, sem meg nem
tapintottam. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg nektek, Va-Kondiak:
félek, hogy egyáltalán nem fogtok megérteni.“
– Ejha, de ünnepélyes, – szólt közbe valaki.
– Úgy beszél, mint egy külvárosi plébános, – jegyezte meg egy másik. –
Hiába, sohase volt stilusa!
Az előadó ujjai végigfutottak az ujságlemezen.
– Figyeljetek, – mondta ujra, – később így folytatja Géniusz apánk:
– „A dolgoknak tehát, amint most már bizonyos vagyok benne,
kiterjedésükön, hangukon, szagukon kivül van még egy másik, nagyszerü
tulajdonsága, amit szavakba foglalni képtelen vagyok. Ez a tulajdonság
általánosabb, jelentősebb amazoknál. Nem tudok szavakat találni a
lelkemben kavargó érzésekre; szeretném, ha a lelkemmel tudnám elmondani
nektek, micsoda elragadtatást érzek, hogy birtokába jutottak ennek az
uj, abszolut Igazságnak, mely meglep és kiforgat mivoltomból. Egy új
világ nyilott meg előttem, – ennek a világnak nincsenek határai és
korlátai: ez a szellemek magasabb birodalma. A benyomások százezrei
rajzanak és gomolyognak mámoros agyamban: képzeletem haloványan hullt
vissza az ürességbe, amelynek szűk torkán kiemelkedtem a szabadba.
Értsetek meg: mindenről tudok, olyanról is, ami nem esik érzékeim alá.
Fölfelé forditom arcomat – és határtalan, lágyan hullámzó képzetek
boritják el az agyamat, mert valami végtelen, lágy lapot érzek, végtelen
messzeségben. Lefelé hajtom fejem: és százféle benyomás lep meg,
anélkül, hogy kezemet kinyujtanám. Közeledem felétek: és egyszerre
idegenszerű borzongás fut át a testemen –: megéreztelek benneteket,
anélkül, hogy érzékeltelek volna. Valami hosszú, nyúlós, libegő dolog
vagytok; gomolyogtok és különváltok: félek tőletek. Mámoros kábulat fog
el. Agyam már nem birja a fogalmak és benyomások rengeteg zürzavarát –
kiabálni szeretnék és kezemet kinyujtogatni. A Létnek, úgy tetszik, egy
magasabb, szélesebb régiójába jutottam: közelebb a végtelen Eszmének
székhelyéhez. Uj élethivatás nyilik meg számomra – a mi utaink itt
szétválnak. Va-Kond testvéreim – sajnállak és szánlak titetek. Egy uj,
sohasem hallott, még meg nem alkotott, ismeretlen szót keres az elmém,
amellyel szánakozásomat, boldogságot búcsuzóul kifejezzem, mielőtt
lélekben eltávoznék tőletek. Kifutok a szabadba – – széttárom karjaimat:
– és ujjongva, sikoltva tör ki szivemből egy ismeretlen nyelvnek
ismeretlen kiáltása: Világosság!… Világosság!… Világosság!…“
A felolvasó elhallgatott és letette a „Nemzeti tapintat“ lemezeit az
„érdes-asztal“ közepére.
Egyszerre csend lett: egy hangot se lehetett hallani az „érdes-asztal“
körül; csak a jelző-hárfák bugtak, siket, zizegő búgással, mint azok a
kerek kagylók, melyek a sószagú tenger partján akadnak bele a Va-Kondiak
sarujába.
– Világosság… – szólalt meg azután savanyuan és bátortalanul valamelyik,
mint valami vonakodó, rosszkedvű visszhang.
Erre a szóra mindenki felriadt abból a különös, idegenszerű érzésből,
melyet a furcsa kis cikknek a hatása keltett. Megmozdultak. Szinfonnak
egy gyors és bosszus kézlegyintése volt: az egyetemi tanár kellemetlenül
fölnevetett.
– Dekadencia, – mondotta egy esztétikus, – Ujabb iróínk dekadensek.
Az iró dühbe jött.
– Dekadencia? Ugyan, hagyd el! Snob! Stréber! Ez mind csak erőlködés…
ide akar kerülni… közénk…
Az utóbbi szavakat már szinte hörögve mondta. Kinos szünet volt.
– De hát természettanilag… kezdte aztán egy ujságiró.
– Ugyan, fantazmagória…
– Metafizika, – fejezte be a vitát az egyetemi tanár. – A metafizika
értéktelen, üres agy – spekuláció: még az okult tudománynál is
hitványabb. Értelmetlenséget és zavart csinál csak a módszerben.
Metafizika.
Itt igen nagy pontot tett, jelezve mintegy, hogy letárgyaltnak tekinti
az esetet.
Ezután nem is lehetett sokat okoskodni.
– Metafizika, – bólintott tehát befejezőleg az esztétikus is.
– Metafizika, – vetette utánna sajnálkozva az ujságiró.
– Metafizika, – sóhajtott megkönnyebbülve a kritikus, örült, hogy ilyen
egyszerűen meg lehet oldani ezt a kérdést.
Persze, metafizika, – suttogott utoljára a zenész, akinek tetszett ez a
szó.
Azzal szeretetteljesen végigszagolták és végigtapogatták egymást. Több
szó nem esett. Az iró gondolt csak Géniuszra és megállapitotta, hogy
végeredményben fegyelmezetlen bolond. A zenész holnapi felléptéről
elmélkedett. Az ujságiró arra gondolt, hogy mindezt fel lehetne
használni. A többiek igyekeztek arra gondolni, amire az egyetemi tanár
és azért megvetően mosolyogtak. Az egyetemi tanár nagyon meg volt
elégedve magával és semmire se gondolt.
Egy támlás székben, az asztal fejénél, némán és mozdulatlanul ült
közöttük Géniusz és kezébe hajtott halántékkal, réveteg mosollyal félig
nyitott ajkain, nézte a Va-Kondokokat, amint lapos és sima homlokuk
üresen belemered az asztal közepén égő lucerna tüzébe.
A DÁRDA
A bazalt-hegyek mögött olajos-sárgán bukott le a nap; gigantikus, kék
árnyak nyujtózkodtak a páfrányok sudár törzsökei közül. Lent a völgyben
lomha és buja gőzök terpeszkedtek és aranypor szitált: fölötte sötéten
zöldeskék és vakító volt az ég, mint a zafir.
Ezen az estén tüntek el végleg a Négykezűek, le a Kettősfolyó irányában.
Ádám már két napja külön volt. Mikor a Csőrszáju megharapta, egy páfrány
ágain felkapaszkodott az okszidián-barlangba és most ott gubbaszkodott:
két karjával átfogta a térdeit és elborult, vad szemeivel mozdulatlanul
figyelte az utat, amelyet innen egészen a folyóig beláthatott.
Ádám különben már több hónapja nagy viszályban volt a Négykezűekkel.
Ebben az időben Ádám huszéves lehetett, de nem volt olyan, mint a vele
egykoru nemzedék. Hosszú, lompos karjai vékonyabbak; vörös szőrrel
bevont melle szűkebb és homloka szélesebb, meredekebb volt a szokottnál.
Mindez azért volt, mert születésekor Ádámot baleset érte. Anyja, a vézna
és különös, tétova-szemű nőstény leejtette őt a fáról és akkor Ádám a
fejére esett. Hét évig nyomorultan hevert a vacokba, míg a többi
Négykezű a folyóparton szaladgált. A feje nagyon furcsán alakult:
előrehajolt és kidudorodott. Fiatalabb korában mindent összeszedett, ami
a kezeügyébe került, eldugdosta, halomba hordta a kerek köveket, egyenes
csontokat.
És két nap előtt, reggel átjött a Csőrszáju, a Kétfolyó tulsó partjáról.
Messziről lehetett látni, amint hosszú keskeny fejét kitartotta a
vizből. Mikor partot ért, nehézkesen felkapaszkodott a kövekre és
egyszerre előrefutott.
A Négykezűek hirtelen szerteszaladtak: csak Ádám maradt ott, egy csomó
banán előtt gubbaszkodva: – és hunyorogva, kiváncsian bámészkodott a
Csőrszájura. Mikor közelébe ért, ő is felugrott; – de a Csőrszáju akkor
már odakapott és megharapta a vállán.
Ádám borzasztó, hosszú nyiffanást hallatott, azután elfutott.
Két napig rejtőzködött a páfrányerdőben: harmadnapon átkelt a patakon és
felkapaszkodott az okszidián-barlangba.
Most itt ült: elhagyatva, magában; elborult, ködös szemeivel egyre a
partot vizsgálta, amelyről immár végleg eltüntek a Négykezűek. Átkeltek
a Kétfolyón, itt hagyták ezt a vidéket, hogy soha vissza ne térjenek
többé. A Csőrszáju járt az erdőn riasztva az élőket. Attól futott el a
Négykezűek csapata.
Elhagyatott és csöndes volt a Kétfolyó hallgatag vidéke.
És Ádám egyedül maradt.
Hosszú, szőrös karjaival átfogta a térdeit. Fekete homlokán ijedt,
szomoru ráncok futkostak, véghetetlenül nyomorult volt és tehetetlen.
Mikor az utolsó sugarak is lefutottak a bazalt-hegység fantasztikus
ormairól: Ádám összerezzent és föltekintett.
Alig husz lépésnyire tőle, egy kiálló édesfagyökéren himbálta magát Éva.
Azonnal felismerte. Évának is ijedt, szomoru szemei voltak: azelőtt,
mikor Ádám együtt volt még a Négykezűekkel, Éva volt az egyetlen, aki
törődött vele. Átkarolta őt, hozzásimult, mikor hideg szelek fujdogáltak
a Kétfolyó felől.
Most riadtan, meghökkenve nézték egymást egy ideig. Éva nem mert
közeledni: félősen összehúzta magát és várt.
Akkor Ádám halkan és panaszosan nyöszörgött és megtapogatta vállát.
Fájt. De a szemei egy pillanatra felélénkültek: íme nem volt egyedül,
Éva itt maradt, Éva is itt maradt.
Mire besötétedett, a nőstény ott guggolt már mellette: szőke, hajlékony
karjaival átfogta Ádám nyakát és hozzásimult a testével. Így
gubbaszkodtak hosszan, mozdulatlanúl, a titokzatos fényektől
foszforeszkáló éjben, egyedül a természet szunnyadó szivén.