árnya és felfut a falon – nesztelenül felszedelődzöm és leosonok.
Kerítések vonulnak fel sorban és gyanakodva, összehúzott szemekkel
sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba,
pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt
a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket és ismert
tájakat keresek. Most százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és
gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni,
alapjában hideg és érzéketlen vagyok: élet és halál iránt egészen
megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még
néhány üres utca – most boulevard-ok következnek – most szép nők
suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy
gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép
nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog – gondolom ujra meg
ujra. Szép nőnek születni – igen, ez lett volna talán egyetlen esélyem.
Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket.
Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget fojtottam magamba, mert
gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem s intettek irányukban –
már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk – érzem, hogy
fölénnyel kell megvetniök az én bús férfi mivoltom. Őértük van minden s
mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: –
az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az
ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről – s mi
gyötrődő, pusztuló szervek nyüzsögve hízunk körülöttük s várjuk az
áldozatot – hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott
tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilöveltük az
ő testükbe. Érti-e doktor úr, mi halunk csak meg, levelek, porzók – a
fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk
utánuk – velük vagy nélkülük – mindig miattuk halunk meg. Egyszer
nyavalyásan, vonagló görcsökkel a tüdőmben, vágytam egy nőt – s
irtózatos kínokat csomózott torkomba az irigység, hogy szeretem s hogy
oly szép s hogy nem én vagyok ő. Ki szerettem volna tépni a száját – s
rettenetes volt, ahogy betelt s önmagát csókoló szemei öntudatosan s
borzasztó fölénnyel borultak el a kéjben, mikor áldoztam neki s azt
hittem, én fogok győzni. Aztán hihetetlen levertséget éreztem és
elsötétültem, mint az éj – mikor úgy nyujtotta felém csókra a kezét,
hogy éreznem kellett: erre a mozdulatra a természet tanította őt.
Egyszer ájult düh fogott el, egyenesen s nyugodtan állott egy kerítés
előtt és én valamiről beszéltem. Akkor láttam, nem figyel rám és
szájszögletében kihívó és bódítóan szép mosoly jelent meg. A kezében
valami könyv volt, odakaptam, kitéptem a kezéből és odavágtam szoknyái
elé. Ő nyugodtan, egyenesen állt tovább és ugyanazzal a mosollyal
mutatott a könyvre: „vedd fel“ így szólt. Sötétséget éreztem, egy
pillanatra elállt bennem valami – s amint görbült háttal lehajoltam a
könyvért, esküszöm önnek, a halál süket szele volt az, ami akkor hajam
közé fujt. A súlyosan omló szoknyák mintha rettenetes magasságban
elzárták volna a világot és én valami ürességbe zuhantam. Behunyt
szemekkel átadtam a könyvet, elmentem onnan mint az alvajáró s akkor a
lelkem is üres volt, mint a temető. Abban az időben, szerelmem egész
korszakában nem tudtam sírni – de ezen az estén magamra maradtam és
rájöttem, hogy gyűlölöm őt, reménytelen és veszett írigységgel gyűlölöm.
S nyomorult férfiember, hosszan és elvadultan bolyongtam – este kábultan
mentem föl s kongó fejjel feküdtem ágyamban és fuldokoltam órákon át.
Ájult álom következett: éjfélben tompa és halálos álmomban jöttek csak
meg a könnyek és én hanyattfekve, hangosan, sípolva sírtam föl álmomból.
Akkor két órán át úgy patakzott szememből a könny, nyirkos tócsa maradt
a padlón. Rettenetes kéj volt: azóta nem szeretek nőt.
– Igen… aztán nem találkoztunk – miért kérdi? Nem mentem többé hozzá
vagy ő nem akart látni többé – mindegy, nem emlékszem. Most már tisztán
látom: nem őreá volt akkor szükségem, mikor vacogva vágytam rá hónapokig
ez éjszaka után – hanem az _emlékére_, amit felhasználtam, hogy egy
igazabb s hozzám méltóbb, magános kéjt formáljak belőle: az én
gyötrelmem kéjét. Hordoztam magamban, csörömpölve jött utánam.
Esténkint, a második felvonásban föllopakodtam s behúzódtam páholyok
sötétjébe. S akkor megmerevedett s kinyúlt arccal és csukott szemekkel
tűrtem, hogy átgázoljanak testemen a vad futamok. Mint valami paripák,
úgy gázoltak a futamok és én egészen dermedten és sötéten szóltam le a
szivemnek: ezek a borzasztó, dagadó jajgatások. Ezek a szabadulni vágyó,
ágaskodó paripák, zürzavaros, gonosz és kábító káósz, ami szétpattantja
az agyvelőm eresztékét: ez az én gyűlöletem, iránta. Ezek a szorongató
és kérlelhetetlen daganatok – ez ő. Ő nyomorgatja, döfködi, kínozza
odalent a húrokat – ő bugyborékol gúnyos nevetéssel a triangelek között
és ő búg és nyög és jajong fel hozzám az oboákból. Egész szavakat vettem
ki néha egy elvont hangban: hihetetlen. Három hang egymásután – cis,
cis, dé – és ez egy szót jelent, átcikázik az agyamon. Akármit, ezt:
jaj: mi lesz, jaj, jaj: – de azért mindig ez lappang benne: nyomorúság.
Ilyenkor úgy lövel ki szememből a könny, mint valami égő zsarátnok: – de
nem tökéletes a kéj – a duzzadt szem hirtelen megszikkad és nem tudja
kilökni jól a vizeket.
Dehogy… hiszen mondottam, hogy elfeledtem aztán… Mondom, nem ő maga volt
fontos… később elmosódott ez a kép és csak a készség maradt meg. Opera
se kellett már: hozzászoktam, hogy egy verkli is megtegye ugyanazt a
szolgálatot. Estefelé, elsötétült és nyomorúságos kapuk homályában
keresem: egy tűzfal mögött megállok és sóvárogva lesem, mi vár rám.
Népligetek körhintája mellett különösen szeretem: – vidám nyekergés,
tetszik tudni valami külvárosi népdal, ilyen: „Mikor tavasszal, enyhe
napsugárban mosolygott ránk vasárnap reggele…“ Várjon csak, eldúdolom…
lalallalala… így, emlékszik? A verklik rendesen vidáman játsszák és
sebesen, pedig lassú és szomorú a melódia, andante è come triste, – mit
mosolyog? Akkor az első és második sor között megállok és nyitott
torkomon engedem lefolyni e dallam gyűlölt szentimentalizmusát.
Sikátorok sötét és lappangó árnyékában várok rá sercegő utcalámpák
alatt. A hold vissza szalad előlem és kisebb lesz – – azután akkora már
csak, mint egy kis csillag… Most megint azt a sort, – ohó, liheg már,
vonaglik már –… folyjatok csak, zuhogjatok csak átkozottak… nincs
kegyelem…
– Éjfélben café-chantant-ok lármájába vonszolom ezt a magános testemet.
Képzelje csak, a dobogón festett arcú nők hegedűlnek… úgy tépik a
reszelős húrokat, mintha sajgó és viszkető idegszálaikat tépnék ki
rozoga testükből – feketét rendelek és így megy ez órákon át. Akkor meg
így szólok magamba: csönd. Vigyázz, az éj közeleg; – mi van még?
– Egyszer, még novemberben, kint jártam a törvényszéki boncintézetben
is. Sziszegő gázlámpák alatt néhány orvosnövendék dolgozott, barna,
szétvagdalt hullákat metéltek. Hátul, a homályban egy nagy láda állott:
ide dobálták be a már feldolgozott részeket, – s a homályban karok és
lábak és törzsek kavarogtak a láda bűzös fenekén – s alul, egészen alul
néhány vigyorgó és leszikkadt fej, teljesen kiszáradt szemekkel… Akkor
hazamentem s otthon órákon át ültem a tükröm előtt és néztem az arcom.
Elferdült szájam huzogattam és gyötörtem, lefelé, az állam felé… nem
akartak jönni… a fogamat csikorgattam… két ujjal fojtogattam a nyakamat…
átkozott,… átkozott szemeim… dögöljetek meg… muszáj…
– Máskor emlékszem, simán és szépen sikerült. Temetés, ilyesvalami, egy
katholikus temetőben. Sok ember, a pap unottan gajdolva hadarja:
„requiem aeternam…“ Csatakos ködben a hosszú, hosszú jegenye… allék…
Furfangosan várok, mig elmegy mindenki s egyedül maradok. Akkor oly
édesen és nyugodtan közelgett… a puha és borús, süppedt homokon
hangtalanul mozgattam a szájam és mellemen át daloltam: isten! isten!
milyen kevéssé fontos mindez! Istenem, miért csufoltál meg bennünket! S
némán folydogáltak akkor. Utánna halálos nyugalom következett, mely
napokig tartott.
– Néha, de ez ritkábban, váratlanul s hirtelen jön; nem számitok rá, fél
perccel előbb nem is tudom még. Egyszer fényes nappal, a vásárcsarnokhoz
közel siettem, az utca másik oldalán hajlotthátú és nagyon vén ember
jött; ősz, hosszú szakállal. Nem látott, egyszerre egy uborkát szedett
ki, megállt, nem birta tovább, beleharapott. Szemeit behúnyta és ráncos
pofáján két oldalt lecsurgott a lé, mintha zöld könnyek zuhogtak volna.
Ádámcsutkája ráncosan mozgott, mig gyötrődve lenyelte. Mintha a
szivemből szakadt volna fel, úgy szökött szemeimbe a rettenetes
szánalom. Nem tudom, hogy történt, világosfejű és hideg vagyok s túl
minden gyerekes szuggesztión, szánalomról, öregségről.
– Tovább megyek. Hozzászoktattam magam, hogy parancsszóra szinte s akkor
ömöljön túl fájdalmam mámora, mikor én akarom. Vannak helyzetek és
körülmények, melyek közt mámor-állapotom szinte feltétlenül beáll –
érti? S ezeket a helyzeteket most már ismerem s elő tudom idézni. Vannak
szavak, amelyeket el kell csak mondani… és vannak emlékek és arcok és
tárgyak, amiket magam elé kell csak tenni… És vannak hangok, két hang a
zongorán… És főleg, ó ez a legfőbb, vannak könyvek és gondolatok…
Elhiszi-e? Vannak könyvek, amiknek lapját felütöm… Ezt hallgassa meg.
Kérem… hajoljon közelebb… nem kopognak?
– Hát aztán… no, mi van még. Nekem nagyon sok könyvem van… Nagyon jól
ismerem a könyveimet… egyet többször elolvasok… sokat kivül is tudok.
Itt feketéllenek az üvegablak fenekén, látja? Végtelen, meddő sétáim
után hazajövök, bezárom a kandi, kiváncsi ajtókat és bereteszelek
mindent. Akkor lefekszem, a lábaim reszketnek még a járástól – és akkor
körülveszem magam velök. Körülnézek. Zárva vannak az ajtók? Nem
közelednek alattomos, nevető nők a kulcslyuk felé? Egyedül vagyok.
Egyedül hagytak minket. Mégegyszer, lopva nézek körül – aztán kéjelegve
lapoznak ujjaim a simuló lapokon. Ismerem már a lapot és ismerem a
mondatot és tudom, milyen szóval kezdődik… Kérem, ne szóljon… ezt már
meg kell hallgatni… ez igazán furcsa… Nézze, találomra kiveszek egyet…
Dosztojevszkij „Raszkolnyikov“-ja… Akárhány olyan sor van benne, látja,
ami nekem kell. No ez… nézze. Mikor Raszkolnyikov azt mondja Porfirnak,
maga elé nézve, elfeledve mindent, rettegését, a büntetést, egész riadt,
szorongó, szükölő életösztönét – azt mondja: „az igazi nagy emberek már
itt e földön nehéz bánattal járnak.“ Ezt csöndesen és ravaszul olvasom
el s elfojtok minden gondolatot. Akkor már árad, dagad görcsös
szemeimben a süket könny. Most átforditok… ide a végére… Raszkolnyikov
Szibériában a fásult közöny és gőgös életmegvetés egy éve után,
egyszerre meglátja fegyenctársait, kikkel egész nap együtt volt: – s
kinyilván agya az ájulás után, mint valami villámcsapás, úgy döbbenti
meg az első gondolat „hát olyan nagy dolog ezeknek az a tenyérnyi folt,
az ablak rácsai közt – s az a forrás, melyet naponta egyszer látnak,
munkábamenet, hogy érdemesnek látják élni miatta?“ Ezeket a sorokat soha
sem olvastam még el áradó, boldog, nyomorult zokogás nélkül.
– Igen, doktor úr a könyvek… Ó, inyenc falataim, drága könyvek. Ó,
csemegéi nyomoruságomban kéjelgő szivemnek. Nézze, itt vannak mind: –
hozzászoritom őket a szemeimhez – nincs egyebem náluk. A büszke,
tragikus Hamlet… s azok a sorok, mikor Ofélia elé ül… Vagy Zarathustra,
az a rettentő vers, a zokogó visszatéréssel végsoraiban: „Még sohasem
találtam asszonyt, akitől gyermeket szerettem volna… ha csak nem ez az a
nő, akit szeretek… mert szeretlek, ó, örökkévalóság! Mert szeretlek, ó
örökkévalóság!“ Két mondat Schoppenhauerből… Nézze, nehéz, ujjnyi
betükkel, berámázva, itt a falon. „Das Leben ist etwas, dass nicht sein
sollte“ meg ez: „Úgy látszik, nem érdemelünk jobbat e kettőnél: „élet és
halál“ – mint valami képet, egy böcklini misztikus jelet hosszan és
mereven nézem e két keretet innen… Remegő hangtalanul vonagló szájam
hosszan, nehezen gyötri szemeim… borzasztó… már jön… akkor hirtelen
átdobom testem a vánkoson… arcomnak két petyhüdt árka buján, mohó
vággyal érzi már csurogni a vidám vizeket… igazán… higyje el… ugy-e
furcsa?… Nagyobb ez minden szerelmi kéjnél… ezekkel az eszmékkel…
ezekkel a szavakkal kéjelgek buján, reménytelenül, meddő gyönyörökben…
magános férfiember, akit a bárgyú természet megtagadott, meggyülölt.
Üres és tátongó eszmék… igazság… igazság… igazság… itt vagyok borus
szemeimmel… én nyomorult, fölösleges élet… ölj meg, igazság, tedd lábad
a fejemre… eszmék, egy más dimenzió testei ti… forró testek, amiket
lihegve ölelek magamhoz, amiket összeszoritott szemeim közé ölelek, mig
elfullad öntudatom a gyötrelem gyönyörétől… Lábam, kezem, sárga, riadt
arcom a tükörben… gyülölöm, elhányom őket magamtól… nem kellenek…
nyögve, kapkodva meredek rátok… jaj, jaj, csavarjátok ki a testemet,
mint a haszontalan és vizes ruhákat… fonódjatok a nyakamra… gyürődjetek
a szemeimbe… gyurjatok ki belőle minden szemetet.. én idegen testem…
gonosz pántok… zuhogjatok csak…
– Eh mit, nem akarok megnyugodni… Hagyjon… Mit akar? Hogy mondta?
– Hogy én azt nem értem… Hazudom, én?… Hogy a tudomány…
– Nem értem… hogy ez mind vizió… hogy egy elnyomott érzékiség… hogy
magamat…
– Hogy magamat siratom?… Hogy egy lefojtott szerelmi csalódás… ön
ostoba…
–… mit bánom én!… Ön nem értheti meg soha… Hogyan? A boldogságom csődje…
boldogtalan szerelem!… nyomoruság… hazugok és gonoszok… nem azt mondtam
én…
– Hiszen ők se kellenek már nekem… eszmék koporsói, néma kötetek… Igen,
leszek még boldog, ó, leszek még boldog, tudom jól. Odakünt,
szorongószivű utcák, remegő füstgomolyokon túl, mezők alusznak, érti-e –
mezők alusznak, a szürke és ködös, lágy hegyek alatt. Az én lelkem
elvisz engem oda és lefektet engem a nyirkos és puszta és szörcsögő
homokra és pára párolog ki a földből, magános, kihűlt csillagzatok felé.
Kihült bolygócsillagok, érett gyümölcsök az égen, logtak le fölébem:
titeket megedzett a sós lé és én boldog vagyok veletek. Szelid temető
szitáló ködében fekszem és jegenyék sora beléfoly a temető ködébe. Nem…
ne menjen még… no látja… a cirpelő rengetegből egy arc nyulik felém és
elkékült, nyitott szájamra tapad – távoli tüzek sziszegnek még a dombok
lankái fölött és akkor megindul szivemből, szemeimből, tüdőm minden
rekeszéből megindul a könny és akkor úgy fogom kilökni magamból,
öklődve, rángatózva, úgy fogom okádni magamból a könnyet, mint a
megroggyant glecserek és a könnyek fortyogó szennye lebugyog a dombok
lankáin és ködbe kuszál minden vonalat. Két kezem átszoritja a drága,
tiszta rögöket és könnyekké szétömlött testemet az öblös, fekete föld
szörcsögve beszivja. Tengerek és felhők felszivnak – tengerek és tiszta
felhők, érti-e, érti – mert nem szabadott volna elhagynom őket… és
emberré sűrűsödni nem szabadott volna soha… És akkor szertefolyt testem
fölött egy tiszta és erős hangot ismerek meg ujjongva, amint kábultan
bukik ki fejem a fullasztó vizek tetején, – egy hang dübörög végig
tisztán és szilárdan felszabadult bércek falai közt: ébredj föl, merülj
ki, ne sirj – a borzasztó álom véget ért.
VERKLISZÓ.
I.
Kresz úr, a vegyészmérnök, lejött az emeletről és benyitott az irodába.
A gyár zúgott és rengett: ütemes tompa lüktetések borzongtak végig a
falakon. Ma reggel kezdték el a szivattyúzást: az olaj készen feküdt a
tartályokban és az összes gépek üzemben állottak.
– Magamnak kell lemennem, – mondotta Kresz úr, – direkte lehetetlenség,
hogy ez az ember megint kijőjjön a szobájából, hiszen összeesik s
lépcsőn. Nem szabad megengedni, direkte lelkiismeretlenség.
– Hát csakugyan olyan beteg az öreg? – kérdezte Toma úr, a főkönyvelő.
Kresz felé fordult és részvéttel csóválta a fejét.
– Csak menjen föl és nézze meg, – mondta a mérnök. – Én egyáltalában nem
értem, miért nem megy ez az ember tanárhoz. – Gondolkodva állott. –
Valamit csinálni kell, tette hozzá.
– Hát annyira? De hiszen még tegnapelőtt bejött és dolgozott.
– Igen és húzta maga után a lábát, mint egy részeg. Beáll a tartályok
közé, a fejét két kezébe szorítja és erőlködik – pedig a gyerek is
látja, hogy láza van. Persze, maguk ezt nem látják.
A szemrehányásra senki se felelt, kényelmetlenül meg voltak lepve az
emberek. Az „öregnek“ Schuller igazgatónak a betegsége, vagyis ennek a
betegségnek komolyabb fordulata, váratlanul jött. Mindössze
harmincnyolcéves ember volt, alacsony, csapzott bajuszu, nagyon kedves
úr. Tíz évig mint üzemvezető dolgozott a vállalat berlini telepénél:
most másfél éve igazgatónak nevezték ki ehez az újonnan berendezett
üzemhez. Schuller igazgató nagy ambícióval látott a munkához: a
kinevezés, mely meglepte őt, a felelősségnek eddig ismeretlen, intenzív
érzését váltotta ki belőle. Meg volt hatva és meg akarta mutatni, hogy
nem érdemetlen a bizalomra. Azok közé az emberek közé tartozott, akik uj
míljőbe kerülve, újonnan képesek meglátni önmagukat is. Egész
egyéniségével belefeküdt a munkába: emberekkel látta el magát,
dolgozott, fáradt és három hónap múlva megindította az üzemet. A
társaság bizalmi férfiai, csupaszképű, széles angol úrak, akik minden
hónapban megjelentek, leereszkedőleg mosolyogtak Schuller igazgatóra;
jelezve, hogy a Társaság vár, a Társaság figyel, a Társaság nézi őt. A
negyedik hónapban valami baj volt a tartályokkal: rozsdásak voltak
belül, vagy mi. A bizalmi férfiak arcán udvarias, de nagyon savanyu
vonás jelent meg. Schuller igazgató ezentúl személyesen jelent meg a
tartályoknál s a tisztításnál is, reggel hat órakor. Csakhamar ebbe is
beleélte magát: mire ebédelni jött, korommal és piszokkal voltak tele
arca és kezei, amit alig mosott le. Lenyelte az ebédet és rohant vissza
a szivattyúhoz. Fáradt, kis alakja egyre jött-ment, az irodában is ott
volt, a műhelyben is ott volt, mindenütt egyszerre. Azt hitte legjobb,
ha mindent maga néz meg. „Csak maradjon Kresz úr, majd megnézem!“ –
mondta és rohant le. Este a vendéglőben lassankint lenyugodott.
Alkalmazottai nagyon szerették őt, ösztönszerűen, mert nobilis lelkü
ember volt. Néha beszéltek a világról, a városról és az igazgató
elmerengett. „Hja a munka!“ sóhajtott és legyintett.
De bajok jöttek. Az első öntés nem sikerült: március elején mindent
vissza kellett szivatni a tartályokba. Bármily buzgón dolgozott is az
igazgató, nem volt még meg az a gyakorlata, amivel mindent
előreláthatott volna. A bizalmi férfiak igazgatói ülést tartottak,
amelyen Mr. Webster igen ünnepélyes szavakban ecsetelte a Társaság
kivánalmait. Schuller igazgató elpirult, mint egy lyány. Azontul aztán a
vendéglőben is alig lehetett látni, most már a szivattyúzást is maga
vezette. Április elején meghült és egy hétig feküdt. Akkor kellett jönni
Mr. Websternek: egy hétnél nem bírta tovább, egy pénteki napon megint
csak kimászott az ágyból és levánszorgott a műhelybe.
– De hiszen beteg még, igazgató úr! – mondta Kresz úr, a vegyész.
Schuller igazgató lehajolt, hogy megnézze az egyik cső belsejét, de
lábai reszkettek.
– Eh, csak kábult vagyok. Nem baj, ha az angolok elmentek, megint
lefekszem pár napra.
Az orvos összegyűlt izzadmányokról beszélt és ideg-kimerülésről.
„Hülyeség!“ – mondotta az igazgató az irodában és legyintett a kezével,
– „a fejem van meghülve, majd kigőzölöm.“
– You, look ill, – vette észre kegyesen Mr. Webster. – Ha akarja
szabadságoljuk pár hétre.
– Nem, nem, majd aztán, – sietett mondani Schuller igazgató. – Ezt a
mostani párolást még meg akarom nézni. Különben mulékony…
Magában meg volt hatva a figyelemtől.
Az új szállítmányt még maga vette át, be is szivatta a tartályokba. A
párolást megkezdették, augusztusra készen volt az összes termény.
Változatlanúl, lázasan folyt a munka tovább.
Szeptember elején, éppen mikor a szivattyúzáshoz kezdtek, egy reggel az
igazgató elájult a műhelyben. De kisült, hogy nincs nagyobb baj: másnap
újra megjelent. Az irodában, mialatt a kisasszonynak diktált, nyögött
egy kicsit és a fejét fogta, hátul. Nagyon kiváncsi volt a terményekre.
Két nappal előbb aztán fönt maradt, onnan izengetett, hogy az új
csöveket hova helyezzék, meg hogy mit írjanak a Társaságnak.
II.
Ezen a reggelen felkelt és felöltözködött. Mialatt lassan húzta
nadrágját, homályosan emlékezett, hogy csütörtök volt, mikor lefeküdt.
Igen, az új csövek, gondolta. Meg kell nézni a csöveket.
Mikor nyakkendőjét meg akarta kötni, észrevette, hogy kezei valóságos
táncot járnak. Tulajdonképen csak erre tért egészen magához, eszébe
jutott, hogy a két utóbbi nap folyamán alig volt eszméleténél. A
takarítóné, meg az orvos jött be hozzá egy párszor, ennyit érzett
zavarosan. „Hülye!“ – gondolta gépiesen az orvosra.
Így ült az ágyán. „Már nem fáj a fejem“ – mondotta magában, „csak kábult
vagyok, ettől a buta fekvéstől“.
Most úgy tetszett, megint elaludt, mert maga sem tudta hogyan, egyszer
csak Kresz úr állott előtte és mintha már beszélt volna, előbb is. Ahá,
a csövek, gondolta az igazgató és nagyon figyelni kezdett.
– Én azt hiszem legjobb lesz, ha így ahogy van bemegy Pestre, igazgató
úr. A kilences gyors egy óra múlva megy, Toma úr majd elkiséri. Mégis a
legjobb.
Az igazgató nem értette mindjárt, azt hitte, az öntésről van szó!
– Pesten kocsiba ül és elmegy a tanárhoz. Majd jó melegen felöltözködik,
a kocsiban le is fekhet.
– A tanárhoz? – kérdezte az igazgató gondolkodva.
– Igen, igen, feltétlenül. Majd Toma úr elkiséri. A doktor úr is mondta,
mikor tegnap elment.
Felállt és kifelé tartott.
– Mi van a csövekkel? – szólt utána az igazgató.
– Rendben lesz minden, igazgató úr, csak most gondoljon saját magára.
Az igazgató úr egyedül maradt és magára vette a kabátját. Mikor Toma úr
belépett, fel próbált állni.
– Hát igazán gondolja Toma úr, hogy bemenjek? – kérdezte.
– Bizony, igazgató úr, jó lesz, – mondta a főkönyvelő és köhögött, hogy
elrejtse zavarát, melyet az igazgató nagy sápadtsága okozott.
– No nézze, alig tudok felállni, – tréfálódzott az igazgató. – Hát
igazán Toma úr?
Borzasztóan nem tetszett neki ez a dolog, a tanárral. De érezte azt is,
hogy nem lehet okoskodni. Zúgott a feje és káprázott előtte a világ.
Egyuttal nyugtalanság fogta el.
– De el tudja intézni Kresz az angolokkal?
Aztán hirtelen elfelejtette ezt is és megint leült az ágyra. Most megint
jöttek a mellébe azok a különös, félős érzések, mintha valami
felfuvódnék a tüdejében, vagy mintha karika szorongatná a mellét.
Nyirkos hidegség borzongatta. Igen, igen, ő nagyon beteg, elmegy a
tanárhoz. Ez a legjobb.
Lent a lépcsőnél álltak egy páran, homályosan emlékezett később, hogy
azokkal kezet fogott, de akkor nagyon rosszul lehetett. Veresnek mondott
is valamit és Kresz egy plédet adott neki. A gyár zúgott és rengett,
puffogott és zakatolt. Amint az állomás felé mentek megint eszébe
jutottak a csövek. Olyan különös volt, hogy nem érezte a lábait, mintha
bársonyon járna. Toma úr vitte a plédet.
Az állomáson leűlt és egyszerre olyan jól érezte magát: elmúlt az a
szorongó nyugtalanság. Úgy érezte, most szabad pihennie. „Az a Kresz
ügyes ember, mindent szépen meg fog csinálni“ gondolta és egyszerre
lebukott a feje, elaludt.
Arra ébredt, hogy fuldoklik. Jobboldalán, a torkából, föl a fejéig,
mintha hosszu hólyagok nyúltak volna. A vasuti kocsi lépcsőjén állt,
Toma úr lökdöste fölfelé. Bevánszorgott a kupéba, belevetette magát egy
sarokba és borzongott, hosszan elengedve magát.
– Köszönöm jól, – felelte néhány perc múlva Toma úrnak, aki nem is
kérdezte. Megint elaludt, mintha fejbeütötték volna.
Akkor napsugaras mezőket látott, egy hosszu, nyugodalmas folyót, amely
lüktetetve, szabályos morajokkal ömlött, terjengett. Ennek a folyónak a
partján állott az ő sárgára meszelt házuk, a nyaraló, amely előtt az
apja szokott üldögélni. A parton sok kavics volt és tutajdeszkák, rögös
fű-csomók. A deszkák között folyton szaladgáltak a csibék, ezek a
mulatságos kétségbeesetten csipogó, nyugtalan kis pehely-csomócskák: –
mintha a szél hajtotta volna őket. Este hamuszürke volt minden és
végtelenül nyugodt: ő ott ült, kint a tutaj végén és belebámult a
csillagokba. Titokzatosan vibráltak, hunyorogtak a siket, tompa
messzeségben. És zizegett, zúgott, monoton, kábító zizegéssel az
éjszaka. Akkor ő azt hitte, hogy ennek a bugó némaságnak valami
lappangó, félelmetesen nagyszerű jelentősége van, amelyet ő meg fog
érteni valamikor. És ekkor a nagyszerű, titokzatos, végtelen jövőre
gondolt, a zizegő csillagok monoton bugása közepett.
A vonat sikítva, prüszkölve futott rá a váltora a pályaudvar
zűrzavarában: aztán egyszerre megállt. Poros, füstgomolyokba törő
napsugár terpeszkedett a sinekre, melyeken őrült kavarodásban tolongtak
az utasok, málhaszállítók. Schuller igazgató hozzá ütötte fejét a
támlához, de rögtön magához tért. Gyönge volt, de nyugodt. Egyszerre
fölegyenesedett, mintha elhatározta volna magát valamire: szó nélkül a
lépcső felé tartott, hogy leszálljon. Mikor leült, nyugodtan
visszafordúlt és Toma úrnak, aki csodálkozva követte, egészen biztos,
természetes hangon szólt oda:
– Köszönöm Toma úr, nincs szükségem tovább itt önre. Most elmegyek a
tanárhoz. Ön menjen vissza és mondja meg, hogy minden rendben van.
És mielőtt a bámuló Toma ur magához tért volna, érthetetlen módon eltünt
az emberek között. Toma úr leszállt, gondolkodni próbált és nagyon
szerette volna tudni, hogy most mit csináljon. Roppant kellemetlenül
érezte magát, mert sejtette, hogy a dolog valahogyan nincsen rendben.
Tíz órakor mégis jegyet váltott és beugrott a kocsiba, idegesen
vonogatva a vállait.
III.
Hogy tizenegy óráig hol járt és mit művelt, sohasem lehetett megtudni.
Tizenegy órakor azonban megszólalt a telefon és Boros, a gyakornok,
csodálkozva ösmerte fel az igazgató hangját.
– Voltam a tanárnál, – beszéli Schuller igazgató Pestről, – de csak
tizenkettőkor lesz otthon. Lehet, hogy négyre hazajövök.
– Igenis, majd szólok.
– Ha az angolok megjönnek, mondják meg nekik… Különben, lehet, hogy
hazajövök.
– Igenis. Majd idehivom Kresz urat.
– Nem, nem, ne zavarja.
Ez volt az utolsó szó. A telefon lecsöngetett: Schuller igazgató
érthetetlen módon letette a kagylót.