Tizennégy éves koromban, augusztusban, esténként a nyaraló előtt
sétálgattam Horovetznéval, aki mellettünk lakott és megbarátkozott
velem. Halvány, kékszemü gyerek voltam, és akkor tengerész akartam
lenni. Horovetzné férje három hétre elutazott, a fiatal asszony egészen
egyedül volt. Fehérpettyes, világos kék ruha volt rajta, szalaggal a
derékon és bő, nyitott ujjak. Az arca most már csak úgy van előttem,
mint egy tojásdad, kicsit sárgásfehér folt, pár halvány és derengő
vonallal alul – egyebet alig látok belőle. De akkor nagyon jól ismertem
és néhány nap mulva nélkülözhetetlen alkatrésze lett annak a ködös,
rejtelmes képnek, amit Világról és Jövőről festettem a szemeim elé.
Különben, azt hiszem, szép volt. Talán az ő szája körül láttam először
azt a fölényes és öntudatos vonást, amit azóta minden asszonyi arcon
keresek. Akkor magamban ezt a vonást okosságnak neveztem, mert még nem
tudtam, mit jelent. Tizennégy éves voltam és úgy volt, hogy kimegyek a
tengerre, nagyon messze, minél messzibb.
Tulajdonképen, most már bevallhatom (néhány év óta úgy kezdem érezni,
már nem igen lesz belőlem tengerész), tulajdonképen az éjszaki sarkról
volt szó: de erről nem beszéltem Horovetznének. Horovetzné csak annyit
tudott, hogy nagyon messze, minél messzebb. A folyamodványt megmutattam
neki, amit az Akadémiához intéztem. És röviden, néhány férfias és rideg
szóban vázoltam neki a hajósinas életét és hogy miként temetik el, éjben
és viharban, ha a villám lesujtja fönt az árbóckosár tetején.
– Az embert szépen széthuzzák, spárgával összekötik a lábát, egy darab
követ tesznek rá, aztán – zsuppsz!
Nem időztem sokat e tárgynál, éreztetve, hogy ezen már nem lehet
segíteni, kár beszélni róla. Horovetznét nagysádnak neveztem, bizonyos
fáradt jóindulattal, melyben jelezve volt, hogy percre sem felejtem el a
kettőnk közt fennálló kivételes viszonyt és hogy cinizmusomon nem kell
megdöbbennie: olyan ember beszél, aki valamikor maga is tudott érezni,
de az élet keménnyé és fásulttá edzette.
Többnyire éles és szatírikus voltam: paradoxonokban beszéltem, holmi
gunyos világításba helyezve minden kérdést és eszmét, amivel emberiség
valaha foglalkozott. Horovetzné felelgetett. Egy-egy megjegyzésemre
arcát csodálkozó és meglepett mosoly futotta be és érdeklődve közelebb
hajolt. Éreztem, hogy intelligenciám megdöbbenti és elhallgattam. „S ha
tudnád ki vagyok“, gondoltam.
Okos asszony. Okos szája van. Mondottam magamban este, a vánkoson és
egyszerre éreztem, hogy remegek. Közbe zavarosan jöttek a rendes képek:
végtelen vizlap, csillagos ég mélyében – vizlap, mely távol a
csillagokig ér. Repülőgépem, a fehér vitorlás, lassan készült a
homályban. Szárnyait szétvetette és úszni kezdett: most a Plejadok
csillagképéből vált ki kemény körvonala: két kezem ráfeszült a
kormánylapátra és a gép feljebb suhant. A bolygók halvány korongja
nagyobbodott. Különösen a Neptuné: tudtam róla, hogy gomolygó ködökből
áll, viz és szárazföld még nem vált szét laza, óriási tömegében és sűrű
páráiban fantasztikus árnyak nyujtóznak. Messziről a Nap: egy derengő
csillag, átrémlik a ködön. A Föld pici, gombostűnyi hunyorgás, mély
boltozat távolában. S akkor először fogott el valami nehéz, idegen
fájdalom, hogy oly messze van, oly messze és megdöbbenve jutott eszembe
az okos és erős száj, melyet otthagytam. Szivem elszorult és
elhatároztam, hogy másnap a Tengerről és a Csillagokról beszélek majd
Horovetznének és hogy beavatom őt.
És másnap este beszéltem a Tengerről és a Csillagról.
Valami szenvedő volt akkor az arcában. Künt a kertben már aludtak a
nehéz barackfák. És egyszerre, a holdfényben láttam, amint
elmosolyodott.
Ismeretlen érzés volt.
– Untatom? – kérdeztem gőgösen.
– Dehogy, – mondta melegen és megkapta és hirtelen megsimogatta a kezem,
– Csak valami eszembe jutott. Beszéljen Fricike. Ez nagyon érdekes, a
Naprendszerrel.
Kinyujtottam a karom és most úgy álltam ott a kerités előtt.
– Az a sötét folt… tetszik látni… azt még nem ismerik… A többiről
mindről tudják már, álló csillag-e vagy naprendszer… de azon a sötét
folton még eddig nem láttak csillagot soha. Egy luk, amin keresztül
valami egészen ismeretlen sötétségbe nézhetünk. De lesz majd egy gép…
És egy végtelen ivet írtam le a karommal.
Lehanyatló kezem a mellét súrolta. Hirtelen elhallgattam. Elbúcsúzott és
bement. A veranda lombjai közt tünt el a világoskék ruha.
Kint a kertben, a baracfák alatt sétálgattam akkor, zsebretett kezekkel
sétálgattam és fütyörésztem. A keritésen túl oly mély és ónszinű volt a
Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka légegzett a
tompaságban. És egyhangúan zizegtek a csillagok: tücsök és csillag,
mindig együtt láttam és hallottam őket és azt hittem, a csillagok
zizegnek.
– Azt hiszem, most látott valamit belőlem – mondtam ünnepélyesen és
megnyugodtam. – Kár, hogy az üstökösökről és az északi fényről már nem
beszélhettem.
A keritésre könyököltem, s arcomat, mely akkor lágy és finom és
fejletlen volt még, arcomat odaszoritottam két léc közé. Aztán behívtak
és lefeküdtem. Mig az ösvényen végig haladtam, olyan érzésem volt,
mintha bársonyon járnék, valami távoli és homályos dolog emelgetett föl
a földről és nem éreztem a testem súlyát.
– Ő szép – mondtam rémülten, abban a pillanatban, amint a paplant
fejemre huztam. Emlékszem, hogy ájulásszerű és széditő mámor fogott el
erre a szóra: folyékony hűs olajban úsztam. A Tejút volt az, amiről
annyit beszéltem. A tiszta és csillagos égen hömpölyögtem keresztül,
folytam lefelé.
Egy óra mulva minden átmenet nélkül és egészen váratlanul a következő
képet láttam:
Horovetznéval állunk a Dunaparton, a malom előtt. Az asszony előrehajlik
és egyszerre halkan, egy hajlékony és lágy mozdulattal, mintha csak
jobban ki akarná nyujtani magát, belefordul a vizbe. Utánavetem magam és
derékon kapom el. Egy ideig egymás körül forgat a viz. Aztán földet
érek. Kiugrom és magam után vonszolom. Szemei be vannak csukva, a szája
félig nyitva, csak felső fogsorát láthatom. A vállamra dobom fel, úgy,
hogy feje és két keze hátul lelóg. Két vizes térde nehezen rátapad a
derekamra. A langyos viz lábszáramon csorog végig. Borzasztó nehéz: nem
birom tovább. Lihegve, szándékosan megbotlom és összeroskadok. Ruhája
most arcomba gyürődik, fuldoklom. Rugdalózom, hogy kikeveredjek; mindig
szorosabban tapad rám a vizes ruha és hörögve hallgatok el.
Ez a kép nagyon megrémített és majd elájultam a szégyenkezéstől, amint
hirtelen eszembe jutott, hogy mit szólna Horovetzné, ha tudná ezt a
gondolatom. Valami képtelennek és irtózatosnak tünt csak gondolni is
erre. Próbáltam komikusnak és furcsának találni, nevetni rajta, de nem
ment. Szivem akadozva dobogott és Horovetzné arca egyszerre oly
fájdalmasan, oly távolian, oly titkosan tünt fel a homályból, hogy
pillanatra minden tagomban undort éreztem magam iránt és mélységes
megvetést. Elviselhetetlen volt. Egyszerre ellenállhatatlan kényszerben
jelentkezett az érzés: hogy Horovetznénak azonnal és haladéktalanul
elégtételt kell adnom, valami mély és gyötrelmesen édes megalázkodással:
meg kell csókolnom a kezét, vagy a ruháját s igy meg kell értetnem vele,
hogy mily igaznak és szomorunak és végtelenül jónak tartom őt. S hogy
most azonnal meg kell tudnia, hogy rá gondoltam, mikor a csillagokról
beszéltem s hogy nem, nem, nem vagyok cinikus s hogy ő oly végtelen,
mint a Tejut és hogy minden csodálatos és hogy repülni fog ő is, mert
nem hagyom itt a porban és szomoruságban. Igen, igen, mindezt meg kell
tudnia.
Hogy egészen őszinte s preciz legyek: e felindulásom nem egészen elvont
érzelmi folyamat volt: homályos remegéssel egy képet láttam magam előtt.
Oly igazán s mélyen s tökéletesen sikerül majd beszélnem, – így mondta
ez az érzés – hogy Horovetzné végre egészen átérzi a dolgok mélységét s
egy felszabaduló zokogás rohamában fejét karomra hajtja s én lassan
simogatom a haját.
A következő percben kint voltam az udvaron. Lüszterkabátomat a lépcsőn
gomboltam még be. Átlopózkodtam a tulsó veranda felé. A gesztenyefa
alatt egyszerre megláttam a fényt: az ő ablakuk ki volt világitva. A
mellem úgy feszült, vissza akartam fordulni. Egyszerre kinyilt az ajtó
és a fénysávból a kék ruhát láttam kifordulni. Már akkor tudtam, hogy
egyetlen szót se fogok szólni.
– Ki az? – kérdezte riadtan, amint a sötétben meglátott.
– Fricike, maga az? – mondta újból a csöndben.
Nem feleltem.
Még a suhogást hallottam. Aztán ott állt mellettem egy meleg és puha
tömeg.
– Kedves, hát maga még fent van? Mit csinál itt?
Nem feleltem. Akkor először hallottam életemben asszonynevetést. Az
arcomat csókolta meg és fejemet pillanatra a melléhez szoritotta.
– Képzelje, Fricike, megjött az uram, nem is vártam. Most átszaladok
borér.
Egy percre egyedül maradtam. A keritésen néztem keresztül és megláttam a
Vénusz csöndes korongját. Egész testemben csönd volt. Már jött is
vissza.
– Na, jójcakát, Fricike, pá – sietett. Az ajtót becsukták.
És akkor a sötétben halványan s derengve először bukkant fel
megzavarodott szivemben egy távoli sejtés, hogy van valami a földön, ami
fontosabb a csillagoknál s a végtelennél s kietlen ködfoltoknál a
naprendszeren túl és hogy a csillagok és a tenger talán valami nagyon
buta dolog, velem együtt.
Még valamit mondani akartam. Éreztem, hogy még valamit mondani kell, a
kivilágitott ablak felé indultam: de abban a percben az ablak kihunyt és
elsötétült. Mi ez, mondtam és megálltam. Mi ez, ismételtem magamban
dacosan és sürgetően, mi ez, mi ez. Mi ez, suttogtam utoljára oly halkan
és oly fájdalmasan, mint az esteli szél, mely arcomba csapott: vacogva
és dideregve. Mi ez? Mi történt?
Mi ez? Mi történt veled, vékonycsontú, didergő gyerek, ki most úgy
tágranyitod a szemed? Mit állsz itt legörbült szájjal, mint a vadember,
ki előtt villám csapott le – ismeretlen, félelmes és fenyegető
gonoszság. No jöjj, ne állj itt mit állsz itt az ablak előtt? No jöjj,
fussunk, fussunk az országuton, vagy gyerünk ki a mezőre, hallgass ide,
beszélek hozzád, ne figyelj arra az ablakra ott, gyerünk innen. Azok
rosszak, gonoszak és ostobák: hallod-e? te kicsim, te édesem, nem méltók
hozzád, no jöjj. Ne gondolj rájuk, no jöjj már. Hiszen összeverődnek
vékony kis térdeid: mit akarsz itt? Nézz a szemembe: nem ismersz? Én
ismerlek és az egész lelked ismerem: én szeretlek és tudom ki vagy: – te
kis bolondom. Nem, nem, neked van igazad, a csillagok és a tenger – ez
az igaz és ez a nagy és magasztos – de látod, ezek nem érdemlik.
Másképen fogjuk azt csinálni – no jöjj már, ne hallgatózz. Ahhoz a
szájhoz máskép kell beszélni és én majd megtanitlak – és nem megyünk ki
a tengerre, hallod-e, azért se megyünk – ők nem érdemlik meg, hogy
kimenjünk értük a tengerre… ők nem érdemlik meg a csillagos eget, melybe
szomjas kis arcod felemelted. Látod-e, én ismerem ám őket és mondok majd
neked valamit – – – látod-e, erre van szükség, mert ők csak derékig
állanak a csillagos égben és az arcuk lefelé figyel. És nagyra nyitott
szemekkel kint hagyott téged dideregni és vacogni a sötétben – azt az
arc, amit a Plejadok csillagképébe belerajzoltál. Kicsikém. De nyugodj
meg. Én jobban ismerem azt az arcot és tudom, mit jelent – tudom mit
jelent, a gonosz és rossz és hitvány. No jöjj, menjünk már innen – látod
az izmaimat? már nem véznák és törékenyek, mint a tiéd – erősnek és
keserűnek kell lennem, hogy megbosszuljalak.
KÖNNYEK
– Igen, doktor úr.
– Igazán különös, sajátságos eset. Egészen józanul és okosan szeretném
előadni. Tudom, valamelyes ideg-dispositió az egész, tudományosan meg
lehet magyarázni. Nem is vitatkozom én, hanem majd megpróbálom elmondani
a szimptomákat, úgy, ahogy én látom őket. Én ezen sokat gondolkodtam és
magam is csináltam elméletet a dologról.
– Ó, nem mintha azt hinném, hogy ön segíteni tud rajtam. Bár talán lehet
ezen segíteni is, nem tudom. Hiszen az természetes, tisztában vagyok
vele, hogy betegség. Amint itt ülök, szemben az állótükörrel, látom az
arcomat: sápadt, békés és szelid fej, vörösesszőke haj, enyhe és nyugodt
szemekkel és ezek a szemek olyan különös, idegen szomorúsággal néznek
most rám… Igen, ezek a szemek…
– Persze, mondom, nagyon furcsa. Egészen egyszerű és szokott valaminek
is nézhetné az ember, amiben semmi rendkivüli nincsen… Nos, éppen azt
akarom megmagyarázni doktor úr… hogy ez nem egyszerü és nem szokott…
hogy mindennek mély és nagyon súlyos – jelentősége van – és hogy ez egy
egészen új és titokzatos – titokzatos betegség – bizonyosan betegség.
– Végre is – megpróbálok beszélni róla. Nézze, várjunk csak, objektiv
leszek. Tudom, idegbeteg vagyok, doktor úr, mondjuk ki nyiltan,
idegbeteg – és tudom, milyenek az idegbetegek. Szigorúan és
kiméletlenül, kivülről vizsgálom magamat és megállapitom, hogy a
hiszterikusok és kéjelgők egy fajtájába tartozom, azok közé, akik az
idegeik beteg érzékenységét valami állandó és zsibbasztó izgalommal
kell, hogy narkotizálják. Az én fajtámból kerülnek ki, bizonyosan az én
fajtámból kerülnek ki az ópiumszívók és hasisélvezők is – az
alkoholisták és játékosok – és azok, akik a képtelenség és förtelem
iszonyatos és eszeveszett őrületéig feszítik a szerelmet… Csakhogy ők a
tulsó végleteken vannak.
– Míg én… Nézzen a szemembe doktor úr, nyugodtan és búsan kiállják az ön
erős tekintetét. Ezek a szemek.
– Azt szeretném tudni, megállapította-e már az anatómia… hm azt a
csudálatos és érthetetlen kapcsolatot, ami a lelki jelenséget egyszerre
és váratlanul testi jelenséggel köti össze. Ime, lelki bánatom van,
lelki érzeteim… Valami elvont dolog. Aztán egyszerre szorongást érzek –
összezavarodik és elhomályosul valami az érzetek között… s a következő
percben víz, igazi, tapintható víz árad belőlem – konkrét jelenség –
amit egy elvont, valótlan tünemény idézett elő. Mintha gondolat és érzés
térben és időben anyagot formálhatna… a képzeletem – érti?
– Ön mosolyog. Ezt tudománytalannak és naivnak tartja, értem. Hát akkor
más valamit mondok. Nem gondolt-e még arra – nem vette észre ön… azt a
sajátságos hasonlatosságot… a könnyezés és… és a szerelmi mámor között?
Én régen, csodálkozással és elfogódva észrevettem. Mindkét esetben (no,
milyen tudományos vagyok, így mondom: eset) mindkét esetben az
életérzésnek nagyon erős, borzasztó fokozásáról van szó – egyik esetben
ujjongás és diadal, – görcsös fájdalom, görcsös félelem feszíti
élettudatunkat a másik esetben. Görcs mindakettő: rettenetes, túlzott
energiák kapaszkodnak az élet libegő árbockötelébe – a hajót veszekedett
tarajok forgatják – táncol az élet, vagy ilyesvalami. A kéj és a
gyötrelem görcse – érti ön? Fölzaklatott és riadt lelkünk tüdőnkbe,
torkunkba, szívünkbe szorulva vonaglik. Valamit várunk: borzasztó és
rémületes megoldást, valamit, ami a halálhoz hasonlít. A fejünket
gránitsziklába fúrtuk bele, most halántékunk lüktető, irtózatos erővel
tartja szétfeszítve a sziklarepedést – de már nem bírja tovább – a
következő percben lihegve elernyed majd s az összecsukódó kő
szerteroppantja koponyánkat. S ekkor, a kéj s a kín tetején egyszerre
megszakad a görcs – hirtelen nyugalom áll be és kihült szívünkből vér
szivárog el. A láthatatlan kéz elereszti agyvelőnket s halálos
megkönnyebbülés remeg át a boldog idegek billentyűin. Megnyugszunk és a
halált érezzük. Most halk folyam indul meg belülről, elönti a partokat.
Ez a kéj mindkét életjelenségnél ugyanaz: nedvek távoznak el a testből,
nedvek a megszakadott görcs magvából, amik méreggé váltak volna s
megfojtanának. A gyötrelem tetején duzzadt szemünkbe, szökik fel a nedv…
a szerelmi mámor teljében – igen, doktor úr.
– Ó nem, egészen nyugodt vagyok. Mosolyognom kell az ön aggodalmán. Azt
akarom csak megmagyarázni önnek: ezekért a nedvekért volt a görcs, ez a
megoldás, ez a megváltás, ez a felszabadulás – és ez a kéj. Hogy a lelki
jelenség – ijesztő vágy és rettenetes gyötrelem – testi jelenséget vált
ki és belefúl – boldog, végtelen és tragikus halállal eltemetkezik a
testbe, megadja magát… Ez a lélek hódolata a test előtt – ó százszor,
százszor éreztem! A megfeszült, megfeszített lélek elhanyatlik – átöleli
kacagó szerelmese lábait és csiklandozó bőrét ájultan csókolja meg… Igy
képzelem.
– Nagyon köszönöm, doktor úr. Jobb is, ha így nevezem: mondjuk hát, ez
„a kéj pszikológiájának egy új elmélete“. Ön igen figyelmes, tudom, hogy
kicsit kuszán beszélek. Igaza van, ez nem is tartozik ide.
– Én magam, hiszen én magam ismerem ezt a kérdést… én csak a véleményét
jöttem kikérdezni… Mit gondol ön erről?… És hogy is kezdjem csak?…
Petyhüdt és fáradt vagyok. Valami nagy, ostoba nyugalom van most bennem:
egy csendes folyó árad, áradozik, messziről figyelem… Messziről hallom,
amint beszélek… Nagyon csendesen és egyhangúan beszélek, nem fárasztja
önt ez? Most ne szóljon közbe egy ideig, amit még elmondok, halkan és
nyugodtan áradni fog belőlem és én lassan behunyom a szemem.
– Szóllottam eddig a kéjről és beteg kéjelgőnek neveztem magam. Érti-e
már: a fájdalom kéjence vagyok: nagyon furcsa, nagyon furcsa betegség,
hm. Bizonyos, hogy csöndes és melankólikus természet vagyok, de nem ez a
fő. Nem, az igaz, nem járok emberek közé. Látja, ez a szobám: –
szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályba
van és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem
zongorázom, – de ülni szeretek a zongora előtt, félkezem a billentyűkön
pihen és hangtalanul rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már –
lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek s mint két kimerült szem
árkában: a két ablak alatt fekete gyűrűk torlódnak fel az árnyból. Még
nehány percnyi szünet – érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a
néma bűn. Valamit közbe kell vetnem, mielőtt a folyamatról, kéjelgésem
processzusáról beszélnék. Nem vagyok szentimentális és gyűlölök minden
pátoszt. Ezt tudnia kell, hogy megértsen. Ami az én lelkemben végbemegy,
mikor szemeimmel bűnözök: annak nincs köze életemhez, kudarcaimhoz, apró
és ostoba körülményekhez, melyek körülvesznek. Nem életemet siratom s
nem dolgokat – ostobaság. Ez egy folyamat, amit előidézek magamban –
mámor és kéjelgés, öntudatos pszihikai művelet. Figyeljen – most érzem,
el tudom mondani önnek, hogyan történik – most egyszerre tisztán és
világosan érzem. Látja, amint itt a zongora előtt ülök – sokszor az az
érzésem van, hogy hangokat kellene megütnöm – cis, cis, dé – és
világosabban, érthetőbben szólanék ezekkel a hangokkal. Nem gondolt-e
még erre? Az agyunk szintetizáló, spekulativ produktumait, szóval
értelmi gondolatokat nagynehezen körülírunk még szavakkal – de
szervetlen és merev, formálhatatlan kérgek a szavak, mihelyt arról van
szó, hogy egy ad hoc, önmagából fakadt és külön lelkiállapotot, szóval
érzelmi állapotot magyarázzak. Persze, ha meggondoljuk, ez nem is lehet
máskép… A szavaknak történelmi fejlődésük van s megállapodott általános
fogalmak fűződnek mindegyikéhez – hiszen a legtöbb szó eredetileg
egészen mást jelentett, mint ahogy én most szeretném… Szerencsétlen
küzködés… De homályosan érzem, hogy száz és száz év mulva, mikor majd
egészen pontosan és elhatárolva megkülönböztetik majd az emberek az agy
érzelmi és értelmi működését s mindkettőnek célját tisztán látni fogják
– hogy akkor a társalgás nyelve zenei hangokból fog állani, mert érzelmi
és hangulati szuggesztió lesz az emberek érintkezésének a célja – és
ennek a célnak ama zenei nyelv felel majd meg, mely akkor világos és
érthető lesz s minden érzésre félremagyarázhatatlanul egyetlen
árnyalattal felel. Szavakkal írni fognak csak – ó, plebejus szavak,
durva és csökevényes fegyverei most egy harcoló s végső boldogságáért
küzdő, még meg nem állapodott társadalomnak. Szavak, szavak… most
egyszer hadd bíbelődöm veletek, összecsomózlak, raklak, rendezlek
titeket. Hadd veszek egy hosszú, nehéz lélekzetet… Figyeljen, én is
figyelni fogok.
– Mikor kezdődött s hogyan fejlődött ennyire betegségem – nem tudom. S
ha tudnám is, nem ez a fontos. Most már annyira vagyok, hogy jól ismerem
ennek az állapotomnak természetét s a roham egész lefolyását, úgy, amint
előidéztem, tisztán tudom előre. Ime, ahogy mondottam, itt ülök a
zongora előtt s kezeim a billentyűkön pihennek. Alkonyodik. Ravaszul és
óvatosan figyelek: odakünt elhalkul a lárma s néma vizek kezdenek
kopogni; tik, tak. Tik, tak, mondja az óra is. Tik, tak, tik, tak,
mondom, s zúgatom fejembe a szót, mintha telefonkagyló zúgna a fejemben.
Most, most: érzem, közeledik. Egyetlen, nehéz hangot ütök le a zongorán
s a meglökött húr felmordul odabent az öbölben. Még nem jelentkezik?
Tüdőm lassan szivárogni kezd: a két tüdőszárny megereszkedik – már
nehezül, lassul a lélegzet. – Most, most. – Még nem. – Még kell valami:
egy szó, akármi ez: „nyomorúság“ – de értse meg, ez a szó csak kisegítő,
irritáló eszköz: ezt a szót mint valami fájdalmas, kemény tárgyat
óvatosan és kegyetlenül lenyomom tüdőmbe, hogy a lélegzet nehezebb,
lihegőbb legyen. Nehezebb, lihegőbb lesz: – most gyorsul a vonaglás s
torkom már szorulni kezd – arcizmaim megnyúlnak s alsó ajkamat előre,
kéjelegve, görcsösen mozgatom immár – orrcimpáim remegve tágulnak – halk
hörgés bugyog fel a mélyből – ó nyomorúság! élet nyomorúsága! – és most
kifordult szemeimbe égőn szökik fel s jajongva zuhog le a könny. Ó, most
érzem, zizegve, virgonc szaladással lefut az arcomon – ó boldog
nyugalom, rettenetes gyönyör. Érti-e már?