Note: Images of the original pages are available through
Internet Archive/Canadian Libraries. See
http://archive.org/details/esikhnovellk00kariuoft
KARINTHY FRIGYES
ESIK A HÓ
NOVELLÁK
NYUGAT
IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1912
NYUGAT nyomdája Budapest, IX., Lónyai-utca 18.
_J. E. asszonynak_
CIPŐCSOKOR
I.
Nagyapám szemei sötétek és nyugalmasok voltak, az ajka keskeny és
mozdulatlan. Egy félszigetről jött, túl a vizen, hol a félsziget másik
része eltünik a láthatár mögött, ott, hol görbül a föld s a másik
félteke az éjbe borul már. Nagyapám ifju korában bányász volt – egy
napon másik és külön tárnára bukkant, amit maga ásott tovább. Érceket
talált, a föld mélyében szétverte őket, különös módon izzasztott és
pácolt mindent és egy különös és új fémet hozott ki a földből.
Nagyapámnak széles, fehér homloka volt. Ez a homlok is egy tárna volt és
a csontrétegek mögött csákányok és lapátok dörömböltek és feszegették az
agy puha ércét és mély barázdákat ástak, be a homloktól, végig a koponya
alatt a nyult agyvelőig. Gondolatokat és akaratokat és terveket és
kemény köveket ástak a lapátok, oly mélyen, oly mélyen, ahol senki se
járt még. Nagyapám évekig próbálgatta az érceket, forrasztotta csövekben
és kavarta ólomedények fenekén. Azután csillogó köveket cserélt be,
aranyat vett és próbálta, mit lehet tenni arannyal. Azután vasutakat
épített s messze földről pénzt hozatott. Nagyapám fejjel nagyobb volt
mindenkinél és rettenetes homloka volt: féltek tőle, nem értették, mit
akar. Irtatott erdőt, kereskedett, becserélt mindent, de úgy, hogy a
végin ahhoz, amit ő kapott, visszaszerezte azt is, amit adott érte. Már
nagyapám is hires és rettegett és csodált ember volt, rengeteg pénzt
halomba rakott s körülzárta magát és körülzárta vele ijesztő és
érthetetlen fejét, melynek mélyében, a nyult agyvelő mögött, már akkor
táplálta apámat. Mikor meghalt, e fejet baltával kellett széttörni az
orvosoknak, hogy a velőhöz jussanak: s a velő egy darabban s rengve állt
meg a csontgömb eresztékei közt s oly sulyos volt, mint a nehéz föld.
II.
Apámat megfeszült gonddal nevelték.
Fiatalon Párisba és Angliába került, Marseilles ostromában részt vett,
izmait és bátorságát ütközetek edzették sziklakeményre. Afrikába ment s
az arab napfény sötétbarnára festette bőrét. Visszatérve, emberek
csoportosultak köréje, mozgalmak indultak, hullámgyűrük verődtek, melyek
fellökték őt hátukra. Azt hiszem, apám szónoknak volt legnagyobb:
csodálatos szép hangja volt és lobogó, szép szavai. Legendák keringenek
arról, ahogy hatni tudott. A fölvert indulatok és szenvedélyek libegő
magasságában oly keményen s biztosan ült, mint a pilóta két megfeszült
vászonlap között: kezében a kormány, szemei a légörvényekbe fúrva. Az
mondják, szivremegtetően szép volt, mikor beszélt.
Apámnak később tettekben kellett felelnie azért, amit szavakban
hirdetett. Megváltozott tömegek álltak mögötte és szembe vele: szinek és
lobogók átalakultak. Apám kevés és elszánt emberrel indult és nemsokára
sikerült neki az, ami századokig nem sikerült még hadvezérnek. Egy
harmadik országnak érdeke volt, hogy két másik országot ne kössön össze
semmi: és apám akkor beszorította koponyáját a kettős hegylánc közébe,
mely ama két országot határolta egymástól és koponyájával szétfeszítette
azt a két országot. A rianás egy földrészt remegtetett meg: a térképen
szinfoltok futkostak ijedten, nem tudva helyök, hol álljanak meg
véglegesen. De apám összefogott néhány szálat s felülről elrendezett
néhány vonalat. Ott, ahol nem engedett a föld, hosszú, kék kigyókat
eresztett ki kezéből, amik beleharaptak a földbe: minden pikkelye e
kigyónak egy katona volt. Új sorompókat csinált és határköveket vert le
nyilt országutakon. Rettentő kavarodás volt, aztán úgy látszott, minden
elsimul, beletörve minden ebbe az új keretbe, amit apám két kemény ujja
fogott össze. De közbejöttek a természet erői is: téli fagy s nyári
hőség s még a Hold is jött: apály és dagály feszegette a föld merev
rétegeit: a néprétegek megfeszültek egymáson s csúszni kezdtek a felső
rétegek s egyszerre összeomlott minden. Apám állt és tartotta nyakát:
neki dölt háttal a rombadölő falnak, nem hagyta magát. S még megmentett
egy országot, ahol világra jöhetem.
III.
Huszonnégy éves koromban apámhoz hasonlitottam és nagyapámhoz. A szemeim
és szemöldököm ama bányászé volt: szájam és homlokom apám holt képe
körül kisértett. Magas hegyek közül, felhős országból kerültem vissza a
városba és csak homályosan láttam az utat. Tudtam, hogy erdőkből,
völgyek mögött, kőházak mögött feszülten leskelődnek rám szemek a
ravaszul leeresztett szemhéj mögül és feszülten várják: mit akarok majd
s mik a terveim. Magam is remegtem az akaratomtól s amaz ismeretlen s
lappangó tettektől, melyek bujkálnak már benem, tudtam róluk, hogy már
ott vannak valahol csontjaim és húsom között. Féltem és idegenkedtem
magamtól. Nem szerettem nézni az izmaimat: oly fenyegetően duzzadtak s
vonaglottak a sikos bőr alatt. Mint megfeszült ijjat és túltelitett
leydeni palackot: úgy hordtam magamat – kellemetlen és viszolygó
érzéssel, elforditva a szemem.
Mikor a városba visszakerültem, ősz volt. Falvakból és tavak mellől
visszatértek az emberek, az utcák bizseregtek, szikráztak a ruhák.
Délután erősen kisütött a nap, kabátomat felküldtem és sétáltam én is.
Untam magam és ez oly jó volt, oly csöndes. A bástya mögé kerültem le, a
folyó tulsó partján. Eszembe jutott egy irás, melyben apámról olvastam.
Akkor, a népek csatája előtti napon, amaz eszeveszett s végső robbanás
előtt: apám itt e bástyafal megett sétált, úgy mint én, csöndes és
megbékélt szívvel. Feljegyezték, hogy vörös volt az ég, alkonyodott s
hogy apám a bástya túlsó végére érve, megfordult s percekig nézett
szembe a lemenő Nappal.
Hat óra volt. Megfordultam, mosolyognom kellett. A bástya mögött
vérvőrös volt az ég s kemény körvonalakban váltak el a szögletekbe futó
kövek. Az egyik kövön egy asszony állt és tipegve, aggodalmasan nézett
maga elé. Talán félméternyi magasság lehetett, amin le akart jutni.
Tanácstalanul nézett körül.
Néhány perc mulva vettem észre. Odamentem és a kezemet nyujtottam. Fogja
meg, mondtam.
Megfogta és leugrott a kőről. Kérte, hogy kisérjem végig a lépcsőkön és
mig kisértem, beszélt. Férjéről beszélt nekem és valami hosszu, uszályos
ruháról, amin sötétsárga szalag húzódik végig s melynek uszálya a
lépcsőkön oly szépen folyik le, mint egy hullám. Tubarózsáról is
beszélt, úgy értettem, hogy a tubarózsának az uszály végén kell lenni s
a szoknya körül. Erről beszélt sokat s hogy a tubarózsából most már
parfömöt is csinálnak.
A lépcső végén megállt, nyugodtan mosolygott s megint zavarba jött.
Ránéztem s fáradtan vártam.
– A cipőm, – mondta – a cipőcsokrom kioldózott megint… borzasztó…
Egy lépcsővel álltam feljebb. Lehajoltam és ő föltette lábát arra a
lépcsőre. A csokornak két kioldózott végét fogtam meg s össze akartam
hurkolni. De nem ment: nagyon lent volt a cipő két utolsó gombja s a
szoknyát nem hajtotta vissza eléggé. Egy percig babráltam ezzel.
– Nem megy… hallottam idegesen és türelmetlenül, magasan a fejem fölött…
Hagyja, kérem… Lejjebb kellene…
Egy kicsit lejjebb hajoltam. A vér arcomba futott s felszaladt
homlokomon. Csigolyám megroppant. Mi ez, mondtam s egy kicsit
összeszoritottam a fogam.
Most majdnem a gombig tudtam huzni a csokrot. Már majdnem összekötöttem,
de éreztem, hogy a másik vége ki akar csuszni ujjaim közül.
– Nem megy… hallottam újból.
Mi ez, mondtam. Nem tudom megkötni? – és összeszoritottam a fogom. Egy
centiméterrel kellett volna még lejjebb hajolnom. Állam mellemnek
fészült. Sötét hullámok lobogtak lábaim felől: egy rettenetes vérhullám.
Már akkor tudtam, mi lesz. Megpróbáltam, le tudom-e hajtani másik lábam,
mely a lépcsőbe akadt. Kinyitottam a szájam… valami szánalmas dadogás
nyöszörgött kifelé… kegyelmet akartam kérni, siránkozva s rettenetes
rémülettel szivemben… de már késő volt. Csigolyám még egyet roppant,
siket és pattanó hangot adott. Még hallottam a távolodó dobokat peregni.
A vér szájamon buggyant ki először. Lassan eresztettem el fejem és
odafektettem a kőre.
Igy halt ki családom.
ESIK A HÓ
Hat órakor ébredtem és lementem az utcára. A folyó felől szél fútt. Apró
és éles szilánkokban havazni kezdett: mereven kinyújtottam karom és
libegve ütköztek tenyerembe a pihék, egymásra rakódtak, görcsösen
összefagytak és akkor halvány, fehér réteg borult csuklóm csontjaira.
Leráztam és a sikátor felé fordultam.
– Az első hó – mondta mellettem egy alacsony ember egy másiknak. Szőke,
petyhüdt férfi, mohón, előretolt alsóajakkal és fontoskodva beszélt:
valami kérdést, vagy gondolatot magyarázott és igen ragaszkodott hozzá.
Mikor elhaladt előttem, árnyékom lábtól fejig végighuzódott rajta: hogy
arcáig ért az árnyék, egy pillanatra sárgán és vigyorogva megvillant
koponyája, üres szemgödrökkel, betört orral, penészes varratokkal fölül.
Csikorogva ásítottam, ez nem volt jó. A hó tetszett, fehér és tiszta hó,
okosan beszéltem a hóval. Cigarettára gyújtottam, a hó elé tartottam a
kék, hideg parazsat. Most megint nem tudtam, hova menjek; két bordám
közé sülyesztettem a kezem és odaszóltam a szélnek, mert dúdolva és
fütyürészve akkor jött a szél. Hallod-e szél, hova sietsz. Üljünk le és
beszéljünk okosan, unatkozom. De a szél nem felelt: a Színésznő szagát
vitte, mérgesen belefüttyentett a fülembe, toporzékolt, arcul
legyintett. Bolond vagy, mondtam neki, mit akarsz a pofámtól. Hát menj
csak akkor, rossz vége lesz ennek, – nekem ugyan nem kell az a szag,
viheted. Unatkozom és okosan szeretnék valakivel beszélni: valakinek
szeretném elmagyarázni, hogy ne fusson úgy, hova a ménkőbe fut úgy –
üljön le és feküdjék le és ne acsarkodjék: legyen okos, majd én
betakarom és lefekszem mellé és szépen kiegyenlítünk mindent. De ti mind
őrültek és unalmasak vagytok és rosszak vagytok hozzám: össze-vissza
rohantok és mind belém ütköztök.
Felhajtottam a gallérom és amint lassan, rosszkedvüen és dideregve végig
mentem a téren, egyre ismételgettem, a szemgödrön becsapó havat forgatva
koponyám üregében: unatkozom, unatkozom. A járda szélén begörbült s
dermedt lábakkal vén gebe állott egy kocsi előtt: ez megtetszett,
elkezdtem beszélni neki és ő zöld lószemekkel nézett. Nézd, magyaráztam
neki, egy léggyel beszéltem ma és egy verébbel: ezek okosak és
értelmesek, aránylag a legértelmesebbek – a veréb rögtön helyeslőleg
bólintott és lefordult a fáról és szépen, engedelmesen fölnyújtotta a
két lábát – a légy se ugrált sokat, vigyorgott és leszédült a
tenyerembe, ide. Hát nem látod, hogy esik a hó? Hiszen ez utálatos
lehet, mikor azon a vékony szügyeden lecsurog.
Gyű te, gyű, mondta a kocsis és a ló nyiszegve nekifeszült. Poroszkálni
kezdett, de én makacskodtam, futni kezdtem a ló mellett és beszéltem
neki tovább. Ugyan, ugyan, te is futsz már. Valami csokrot, nagy csokrot
cipelsz a Szinházhoz, mert premier lesz, a Szinésznő játszik. Ugyan,
ugyan. Attól a pár ostorütéstől futsz úgy, nem szégyeled magad? Mit
harmonikázol ezzel a sipoló tüdővel? Mit tremolázol ezen a négy vékony,
patás pálcán. No, ugyan, no, feküdj már le szépen. Hó, te, hó.
A ló meredten, dülledve futott. Gyű, te, gyű, mondták neki, verték,
jobban akart futni nálam. Hó, te, hó, mondtam, ostoba, ostoba állat.
Elébe léptem, gáncsot vetettem neki, térdrebukott, aztán nyihogva
kinyult a földön. Köréje álltak, nem akart megnyugodni, folyton rugdalt
még. Birkóztam vele és hempergőztem a földön: dühömben sirtam, hogy nem
akarja abbahagyni, végre benyomtam öklömet a torkába, akkor
elcsöndesedett.
Ott hagytam a tömeget és lassan, nyugodtan végig sétáltam a boulevardon.
Köd ereszkedett és az ivlámpák úgy égtek a ködben, mint fénylő
gombolyagok: belül, koponyám tulsó falán halványan reszketett ez a fény.
Fél hét volt, unatkoztam és kiváncsian kukkantottam be a kapuk alá. Egy
sárga és didergő filozopter meglátott, arcomba nézett és megismert: –
egy ideig sompolygott is utánam és motyogott valamit, csokorról, valami
árokról, a szinházról, de nem fordultam meg, untatott. Befordultam egy
mellékutcába, a kocsmába leültem. Verekedés lett, részegek kést
mártogattak egymás testébe. Közbeléptem és rendre intettem a
leghangosabbat, vállára tettem a kezem (emberrel ritkán vitatkozom, ők
már rég nem értenek engem) és határozottan szóltam: elég. Csöndet
akarok, esik a hó.
Hideg pászmákban fény hullott a köruti kávéház ablakaiból. Lehajoltam és
ennél a fénynél vizsgáltam a havat: két centiméternyit emelkedett. Szép,
puha, ondulózus takaró volt most már, sürübben libegtek a pihék és
puhábban tüntek el a takaróba. Megelégedetten bólintottam és
visszaléptem: egy öreg ember jött szembe, valami bankárféle volt s
szuszogva de gőgösen és kidugott hassal fujtatott. Ujjnyi aranylánc a
hasán, a szemei kicsik és kocsonyásak a vénségtől. Ékszertokot vitt és
vastag szája a szinésznő nevét pöffögte. Háromszor is kellett intenem,
mig észrevett. Megállt és hülyén nézett rám.
– Mit akar? – kérdezte.
– Semmit, – mondtam és levertem cigarettám széléről a havat. Esik a hó.
Menjen haza és feküdjék le.
– Mit akar? – hebegte, fakószinüre vált arccal, szétesett ujakkal.
Vállára tettem a kezem.
– Semmit. Nem érti? Esik a hó. Igazgató úr nagyon sokat evett már: elég
lesz már, igazgató úr. Nem szép maga ebbe a szép fehér hóba. Menjen haza
és feküdjék le. Nem érti?
Otthagytam. Nekitámaszkodott a falnak és gallérjába esett feje dülledten
meredt utánam: leesett ajka még leffegett, mintha kérdezni szeretne
valamit. Egy perc mulva, míkor visszanéztem, láttam, két kocsis hogy
segíti be egy szédelgő fiakkerbe.
Fölmentem a klubba és néhány politikussal beszéltem. Nagy jeu volt a
bakkterembe: tartott tétekkel adtam a bankot. Kevesen voltak, mert
premier ment a Szinházban – ezek is arról beszéltek. Eleinte kicsibe
játszottunk, de tizenháromszor ütöttem kilencet és a bank huszezerre
növekedett. Széles mozdulatokkal kidobtam a kártyát: most a pointeurök
nyertek. Azután megint tizenháromszor ütött a bank. Kivettem a croupier
kezéből a pénz-lapátot és magam huztam be mindent. Magos halom sárga,
kék és vörös zseton sodródott egybe, guruló aranyak és libegő, kék
bankók. Futtában néhány vörös husdarab rémlett a gőzölgő és kusza halom
közepén, néhány ólomgolyó gurult. Mindent behuztam. Rettenetes hőség
volt, izzadtság gyöngyözött az arcokon.
– Tartott tétek! – kiáltottam. – Életéveket is elfogadok. Dupla vagy
semmi. Senki többet? Kilenc a banknak.
Néhányan lefordultak a székről. A szélroham egyszerre betört egy felső
tükörablakon – átfütyült az asztalon és eloltotta a csillárokat. Fehér
papirszeletkék kavarogtak fel a zöld posztóról és libegve szállingóztak
a földre. Mindent behúztam, felálltam és odaintettem a szolgát.
– Esik még a hó?
– Igenis, méltóságos uram.
Vacogva jött vissza. A hó negyedméternyire állt a kapu előtt.
– Rendben van. – Felhajtottam bundám gallérját, keresztülléptem a földön
heverő játékosokat és lassan lementem a lépcsőn. A fiatal politikust
lent találtam a kapu előtt: kabát nélkül, kuszált hajjal szaladgált és
kocsi után kiáltozott. Ökölnyi pihékben esett a hó és sziszegve
muzsikált a szurokfekete éjszakában.
– Merre megy? – kérdeztem a fiatal politikust.
– A kaszinóba kell még rohannom, – hadarta szelesen. – Még ilyen
havazást életembe nem láttam. Nem tudok kocsit kapni. Mindent
elvesztettem.
– Jőjjön, elviszem szánon.
A tülkös, fekete auto-szán hirtelen odakanyarodott; beszálltunk.
Sötétsárga ivlámpák fényében jajongó tülköléssel lódult neki a hónak.
Recsegve verődtek össze a nehéz csontkerekek. Jól éreztem magam.
A fiatal politikus hadart.
– Most nem tudom, mennyi időm van még. Mindent elvesztettem. Tudja,
belementem ebbe a szeriesbe. Bement huszezerem, aztán tiz évet raktam
föl, az is. De nem baj, még csinálunk valamit. Most bemegyek a
kaszinóba, összehajszolok még tizezret, avval holnap én adom a bankot,
mindent visszanyerek. Ugyan, csak nem hiszi, hogy kétségbeesem.
A kezeivel kalimpálva folytatta, egész testét rázta a hideg.
– Nevetséges, összeszedem azt a kis pénzt. Borzasztó, még a kabátomat is
ott felejtettem a klubban. De nem baj, ma van a premier, holnap délután
elmegyek a Szinésznőhöz, sárga selyemszalon, nagyon jó meleg.
Megcsókolom a száján azt a felfeléhuzódó nedves kis árkot, mikor
lenézően, biggyesztve elmosolyodik. Mert ez már ki van csinálva, egy kis
pénz az egész. A térdhajlását is megcsókolom, belül, hát még az milyen
meleg, ha lassan felhúzza a lábát. De persze, igaz, azt a pénzt meg kell
szerezni. Meg kell csókolni, az még hátra van, nevetséges. Borzasztó
gyönyörü görcs lesz az holnap.
Egy marék hó verődött be sziszegve. Marokbafogva odaszorítottam a
szájához, mely forró volt és remegett.
– Ezt csókold meg.
A szán hangtalanul, kigyózva futotta át a sikátorok labirintusát.
Alagútba futottunk be, keresztül-kasul száguldoztunk. A folyó tulsó
partján lerombolt tetejü házak üres kapuin berohantunk, üres és tetőtlen
szobákon keresztül, melyekben méternyire állt a hó.
– Ezt csókold meg – mondtam én neki. – Nem fehérebb ez, nem síkosabb ez,
mint az a bőr?
És beszéltem hozzá a korgó és üres szobák hörgésével.
– Hiszen jó és fehér. Drága, fehér hó, hogy süpped. Mindig magasabb
lesz, mindent kiegyenlít. Nem jobb ez a te fülledt szájadnál? De milyen
jó lesz elfelejteni, milyen jó lesz, milyen jó lesz neked elfelejteni
ezt a görcsöt a szivedben és azt a görcsöt a sárga szobában, milyen jó
lesz.
De fuldokolva és köpködve küzködött és fujta szerte a havat, amit
belegyömöszöltem. Átkozódott és sipoló kusza szavakban valami olyasmit
hörgött, hogy most már tudja, én szeretem a szinésznőt, én akarok
elmenni hozzá holnap, azért csaltam őt el szánon és azért akarom
megölni. Aztán megnyugodott és elfelejtette ezt a nevetséges vádat –
széthuzódott a szája és szégyenlős mosollyal nézett rám – és én mondtam
szánakozva „hát nem jobb volt ezt elfeledni?“
Egy lábbal emelkedett a hó. A mentőkocsit egészen a klinikáig kisértem:
átmentem a folyosókon és beléptem a műtőterembe. Az egyik asztalon ott
feküdt már a filozopter, akivel félóra előtt találkoztam. Szájpadlásába
ment a golyó és most vaspecekkel feszítették ki a száját, hogy a kutasz
hozzáférjen – nem lehetett elaltatni, éhezéstől elgyöngült szervezete
nem birta ki a kloroformot. Két asszisztens fogta a fejét: a tanár
csendben dolgozott a szétmarcangolt fejben. Odaléptem. Mikor kifordult
szemei megláttak, hirtelen abbahagyta a vonítást, mintha elvágták volna.
Egyetlen rángás futott át a testén.
– Beszélj, – mondtam és marokrafogtam a szivét. – Hallgatlak.
A sziv görcsösen vonaglott kezeim között, kétszer ugrott, hogy szétrugja
újjaimat, aztán elcsöndesedett.
– Mutasd meg, egyszer még – dobogta dacosan.
– Mit akarsz?
– A száját és azt a nedves és lihegő árkot a szája körül, mikor oldalt
rám néz a forró kocsiból.
– El fogod felejteni. Esik a hó. Elfödi a dombokat.
– Nem igaz. Vonaglani és vérzeni fogok a dombok alatt. Szétpeckelt
szájam egy rettenetes harapással a szálkás deszkába tapad. Egy elfojtott
ordítás lesz a torkom. Mutasd meg a száját. Hadd búcsúzom el.
– El fogod felejteni. Szépen, oldalthajlott fejjel feküdsz és a
koponyádban sötétség és csönd duruzsol. Zöld moszatok függnek befelé, a
koponyafalon. Esik a hó.
– Mutasd meg.
– El fogod felejteni. Nem is lesz többé. Kinyilik a görcs. Nem is volt
soha.
A sziv tompán lihegett.
– Akarsz még mondani valamit? – kérdeztem jóindulattal.
– Igen, – lihegett a sziv és könny szivárgott. – Mutasd meg azt az
erdőt, a lemenő napban, ahol tiz év előtt álltam és hittem, hogy enyém
lesz s a fenyők teteje vörös volt a lemenő naptól – hadd búcsúzom el az
erdőtől.
– El fogod felejteni.
– Hát mutasd meg legalább azt a tükröt, amelybe egyszer belenéztem és
láttam a szájam vonaglani és az ő szájára gondoltam – hadd búcsúzom el a
tükörtöl.
– El fogod felejteni. Untatsz.
– Hát mutasd meg azt a kigyózó fényfoltot a zöld tó vizén, ami ott
vonaglott a vizen, mikor arrafutott a csolnak és én ráhajoltam a vízre,
hogy megcsókoljam a foltot – el akarok búcsúzni a kigyózó fényfolttól a
vizen.
– El fogod felejteni. Ostoba vagy. Elég.
Egy csont recsegve repedt meg a szájpadlásban: a fej megrándult és
hörgés szakadt ki a szétfeszített szájból. A fiu úgy megrántotta kezét,
hogy a kötelék lepattant. A tanár hirtelen kivette a kutaszt és
feketekávét öntött a szájba. Aztán a sziv fölé hajolt.
– Vegyék ki a pecket, – mondotta. – Nem birta ki.
Egy asszisztens kirántotta a pecket. Barna lé csurgott az összeleffenő
kék ajkak közül. A lebillenő fej kibontott egy karbolos üveget és
nehézszagú folyadék csurgott le a földre. Megnéztem az órámat: tiz óra
volt. Még jókor érkezem, mondottam magamban, még jókor érkezem a második
felvonásra.
Átmentem a parterre széksorai közt. Csakugyan a második felvonás vége
felé közeledtek: ott, ahol a zenekar halkan és ravaszul beleszól a
párbeszédbe. Leültem egy székre, de nem maradtam ott. Végigmentem a
folyosókon és benyitottam az első proszcéniumpáholyba, ahol a szerző ült
egyedül. Dermedt volt az izgalomtól, gomblyukában vörös szegfű égett.
Szórakozottan rázta meg kezemet, aztán nyitott szájjal fordult vissza a
szinpad felé. Leültem mellé és kezembe vettem a látcsövet.
– Esik a hó, – mondtam.
– Igen, – súgta fojtott és forró hangon s halkan nevetett, – a hó
lerakodik majd a hajára, mikor hazamegyünk. Nézzed most, ennél a
mozdulatnál, amint szembefordul a csábitóval. Ez az asszony. Neki irtam
a darabot, azt hittem, én ajándékozom meg vele s most ime, most úgy adja
vissza nekem, mint valami új és ismeretlen ajándékot: életet a a halott
és holt anyagért cserébe, amit tőlem kapott. Ez az asszony. A szeretőm.
Nézzed, azt a nedves és bódult árkot a szája körül. Ez azért van, mert
ezen az estén az enyém lesz, – ezt játssza most is a szinpadon.
– A hó elfödi ezt az árkot.
Nézzed. Ő a mámor és a dicsőség. Elakadt torokkal és gyönyörtől
kifordult szemekkel mered rá ez a bolond tömeg is. Nem látod: ő az élet
és ő a diadal. És én vagyok a szeretője. Igy számitottam ki, ravaszul és
szivósan harminc év emésztő lázában, így számitottam ki ezt az órát;
forró bársonyokkal és tapadó selymekkel, melyekbe villanylámpák fehér
tüze és csiklandozó zeneütemek törnek. Selymekből, bársonyokból,
ájuldozó muzsikából és forró parfümökből úgy épitettem harminc évig a
dagadó lépcsőt, hogy végre elérjek az ő meztelen bőréig és
megcsókolhassam. Így számitottam harminc éven át – ez szép munka volt.
Bólintottam.
– Ez szép munka volt: igazán – mondtam neki. – De most esik a hó. És
most tégy úgy, ahogy szép és becsületes munka után teszünk: nyujtsd ki
messze két görcsös karod és ásits hosszan és nyujtózkodj hosszan – és
hunyd be csöndesen a szemed és légy boldog, hogy elfelejtheted ezt a
munkát. Mert én most onnan jövök ahol szűkölve és nyöszörögve halnak meg
a szerelemtöl – és bizony mondom, hálával szoritsd meg a kezem, hogy nem
bosszultam meg jobban, amiért nem láttál úgy, ahogy én mindjárt látni
fogok.
Átléptem a páholy peremén, a kialudt csilláron keresztül: tapsvihar tört
ki épen s egy pillanatig a felvert léghullámokon libegtem.
Keresztülhuzódtam a szinpadon, ráfeküdtem egy mattselyem ellenzőre és
megvártam. A kulissza mögött sörétarcú, plasztronos férfi állt, néhány
lépésnyire tőlem: magas és sötét férfi, néhány lépésnyire tőlem.
Valamelyik jelenés vége volt: s egyszerre, parfümös csipkék közt a
kulisszák mögé suhant be a Szinésznő. Egy halk és suhanó mozdulat
történt: megfordult, visszahuzódott, meglátta a sötétarcú férfit, aki
keresztbefont karokkal fordult el, még mielőtt a szinésznő megjelent.
Visszahuzódott, toppantott, megérintette, intett neki. Egy percre
összevillantak: – a férfi riadva lépett hátra.
– Nem! – lihegte.
– Igen – hallatszott súgva, majdnem ugyanabban a pillanatban. Az ajkak
megvonaglottak.
A nő felemelte fejét; alulról látszott a biggyesztett, hideg száj. Még
egy vonaglás – aztán egész testével elébeesett a férfi, fejét befurta
térdei közé – örvénylő és lihegő csipkefelhő boritott be mindent – a nő
hirtelen kipattant és felsőtestét vissszavetette. Csipeje hullámzani
kezdett: arca megnyult, szemei ködbeborultak és eltorzult szája egy
rettenetes gőg hideg mosolyában hirtelen megfagyott. Arcába néztem:
összenéztünk, én üresen és várakozva – ő torzan és rémületes vadsággal a
mámortól, a dicsőség, szerelem és gyilkolás hármas mámorában, mely úgy
lobbant fel körülötte, mint a tűzörvény. Mi ketten, mi ketten
összenéztünk a férfi teste fölött.
– Elég – dörmögtem, pirulva és szégyenkezve – elég. Ez már igaztalan.
– Elég – mondottam ujból. – Elég lesz. Esik a hó.
– Elég – mondtam én, sötét gyülölettel – elég lesz. Hadd abba. Én
gyülölt ellenségem, hazugság, hadd abba. Hadd abba, betegség. Hadd abba
izgató és viszolygó lüktetésed, égő daganat a föld hideg testén, melyhez
viszketve és viszolyogva ujra meg ujra hozzányul a föld: – hideg test,
melyre hó esik. Mikor gyógyulsz be?
– Elég – orditottam arcába süvöltve és nem birtam tovább a hőséget:
sötét gomolyok viharoztak arcomba, szavam eltikkadt – öklömmel zúztam be
a tetőt és kilöveltem magam az éjbe. Vihogó pacsmagokban kavargott a hó
odakünt, átcsapódtam az utcákon, a szél nekivágott egy háznak, onnan
feldobott a szembelévő torony tetejére. Hahó, halihó! A hó koponyámba
gyürődött – süvöltve forogtam át felhőkupacokon, mezők fölött, hol éjben
és hóban farkasok vonitottak utánam. Árnyékom végigesett a hosszú,
hegybefutó félszigeten, túl a csúcson az óceánba lógott, melyen mint
hideg libabőr, borzongott végig a vékony jégkéreg. Ellöktem magam – a
tulsó oldalon egyszerre halvány s derengő napfényben felködlött Áfrika
karcsú körvonala – mikor utoljára visszanéztem még az Éj üregéből, a
Gömb már messze rémlett alattam, ferdén libegve a sötétség végtelenében,
kétoldalt, a sarkoknál, két fehér folttal. Két fehér folt, belefolyva a
szürke és sárga tömegbe, simán és sikosan pörög s észrevétlen terül ki s
nagyobbodik s észrevétlen közeledik két egyre nagyobbodó kör s végre
közepütt összeér.
KÉT VERSSOR KÖZÖTT.
Er wirft ihr den Handschuh ins Gesicht
„Den Dank, Dame, begehr ich nicht.“
Most itt vagyok. Az a súlyos, meleg vérhullám, ami imént egy
másodperccel a fejembe zúdult, hirtelen visszahuzódott most és most
nagyon halovány és nyugodt lehetek. Nyugodt is vagyok, mert tisztán és
derülten és nagyon élesen kell látni, két szemeimnek. Két másodpercet
fel kell osztanom három részre: – lassan és erősen oda kell mennem a kör
közepére, kicsit balra az egyik párductól és inkább az oroszlán felé –
most lassan le kell hajolnom, egy nyugodt, egyszerű ivben, két ujjal
felveszem a keztyüt, – megfordulok és egészen ugyanolyan léptekkel – ó,
ez a legfontosabb! – egészen ugyanolyan léptekkel visszamegyek a rácsig.
Egészen bizonyos vagyok és világosan látom, hogy nem bánthatnak. A sárga
lompos és szennyes oroszlánfej most közelről néz rám: csipás, hunyorgó
szemei vannak és a vörös pofája csupa ránc. Itt tudnék állni és
megszámolni a bajusza szőrszállait. Nagy, nehéz állat és súlyos szaga
van. Éhes, ó éhes és kétségbeesett, – szegény, szegény kiéhezett
oroszlán! Rám néz. Ha egyetlen lépésem félmiliméternyivel gyorsabbá
válnék a másiknál: ha egy másodperccel hamarabb fordulnék meg s
hajszálnyit rándulna kezem vagy a szemem akkorát rebbenne, mint egy
szunyog szárnyának csapása: – úgy robbanna rám, mint kipattant acélrugó
s egyetlen harapással szétmorzsolná a fejem. De én ezt tudom. Szegény,
ostoba, ostoba oroszlán!
Én ezt tudom. Most fölveszem a keztyüt: egészen lassan és nyugodtan. A
szemeimet mereven le kell szegeznem a porondra és ugyanolyan mozdulattal
kell, hogy visszalendüljek. Fekete bőrkeztyü, három gombbal. Ismerlek.
Ha már egyenesen fogok állani majd, parfümöd orromba csap: tudom, milyen
parfüm: Coeur de Jeanette. Ezt külön kell megfigyelnem majd.
Most háttal vagyok a másik párducnak és néz. Még lassabban kell mennem,
mint ahogy elhatároztam, mert bársonyos talpát egy lágy, egy
gondolatnyi, egy nesztelen árnyalattal beljebb huzta s fényes
agátkarmait könnyedén felemelte a levegőbe. A következő másodpercben, ha
addig tudom még akarni, tudom akarni ezzel a feszüléssel ezt a
halálfekete csöndet köröskörül… ha a második páholy ötödik fülkéjében az
a fiatal, cataniai leány nyitott, eltorzult szájával addig el nem
ordítja magát… ha meg nem botlom ebbe a kis halomba itt a lábam előtt és
ő felsége el nem ereszti azt a bársonybojtot, amit görcsösen megragadott
a kezével, amikor lejöttem… akkor én a következő másodpercben a rácsnál
leszek.
Lassan, nyugodtan megyek fel a lépcsőn. Zavaros ordítozások süvöltöznek,
tolakodnak köröskörül. Mutatnom is kell, milyen nyugodt vagyok. Mi ez?
Csönd van belül. Azt hiszem, most nem lélegzem már és talán nem is fogok
többé lélegzeni, milyen jó így. Ez a nyugalom. Ez a béke. Ez most már
örökké így lesz.
Ezek itt ordítoznak körülöttem. Nyitott, nyirkos szájakat látok,
olyanok, mint a sír és kezek hadonásznak a levegőben, de nem hallok egy
szót se. Most megint elborította arcomat a vér, ez is jó. A második
páholysorba kell fölmennem, az még soká lesz, amig én odaérek. Itt van a
kezemben a keztyü és a zavargó hangok közepett enyhén, fájdalmas
lendüléssel lódul neki lelkemnek a Coeur de Jeanette álmatag illata.
Odafönt, a lépcsősikátor tetején nyüzsgő, tarka gombolyag közepén,
kipirult arccal, félig nyitott ajakkal vár rám az asszony: – viszem a
keztyüt.
Viszem a keztyüt. Neki is ilyen illata van, mint ennek a keztyünek itt –
ó Coeur de Jeanette, te édes, te lágy! Az ő mellének is ilyen illata van
és ilyen illata volt az ő szemének is a sajgó, félhomályu szobákban.
Vajjon mit kellene tenni most? Talán letérdelni előtte és megcsókolni
fekete szoknyája szegélyét és zokogni, itt, a tarka, gomolygó, kavargó,
ostoba sok ember előtt, mintha egyedül volnánk. Vagy szótlanul átadni
néki téged, fekete keztyü, fekete lobogó – és visszatérni szótalan a
párducok közé és lefeküdni… Vagy megcsókolni keztyütlen kezét, mint
mikor egyedül ültünk a páholy enyhe homályán… régen… régen… tegnap.
Lágy, illatos kezét, simogató kezét… lágy illatos térdeit, jó térdeit. –
Ó unalom! Ó csönd! Milyen messze van mindez. Honnan jöttem én?
Meg akart ölni. Tudtam már rég, mosolyogtam rajta. Megölhetett volna
szerelemmel is: térdeit átkulcsolhatta volna nyakamon és megfojthatott
volna. De neki így kellett; látta volna sikamlós húsomat, amint a
fenevadak marcangolják és látta volna kibugygyanó beleim – s gonosz,
irtózatos testén izgalmak vonaglottak volna végig… végig a combján… e
látványra… s leroskadhatott volna véres, szétszaggatott holttestem fölé,
hogy vad görcsökben és sikoltozva öleljen át… eszelősen kiáltozzon, hogy
meghaltam érte… Ó undor! Ó unalom!
Mi ez? Mintha zene szólna a távolból. Még mindig nem vagyok ott. Igen,
véres testemen feküdt volna s átölelte volna a testet, amit elhárított
magától, csiklandós nevetéssel, míg élt. Meg akart ölni. Nyugtalan,
húsos kezeivel bele akart nyulni a végzetembe. Végzetembe, mely úgy zeng
most felém, mint távoli tengerek zenéje. Ostoba, senki. Asszony.
Ostoba, vonagló test. Ostoba, vonagló vágyak. Ostoba. Én a mélységből
jövök, a végtelen csöndből és az ismeretlen küszöbéről jövök, ismeretlen
vizek felől – és ő vonagló vágygyal, apró dobogásokkal, kinyujtott,
kurta karokkal vár engem odafönt a lépcsősikátor tetején. Meg akar
csókolni engem. Át akar fonni a karjaival. Át akar fonni a lábaival.
Meleg akar lenni hozzám, fülledt, szorongó hőséget akar belémnyomni –
belém, aki a süket Nyugalom jégbarlangjából buktam föl ide. Asszony.
Démoni, vészes, kárhozatos asszony! Milyen nevetséges.
Hol voltam? Hol vagyok? Valahol ablakot törtek és most hideg levegő csap
keresztül a pállott, forró folyosókon. Messze szalad vissza a horpadó
láthatár és végtelenbe tágulnak most a magányos mezők. Távoli hegyek
láncain bükkös rengeteg árad. Nehéz görcs bomlott föl a vajudó
gomolyagban és most süket, boldog pihenés következik. Nyugalom, béke!
Szabadság, erő és igazság tengere, magány! Hiszen e gomolyag fölött az
ég tiszta harangja terül és nyugalmas csillagok várnak és figyelnek a
szelid messzeségben, mint egykor az apai ház udvara fölött. El tudtam
feledni? Magános tenger vagyok és körülfogott engem a szabad, a boldog,
a halálos egyedülvalóság. Távol tengerek diadalmas zenéje – hideg és
szelid zene a zavaros és buja akkordok után. Ó értelek! Ó megyek!
Ki ez az asszony? Mit akar eltorzult arcával, lázas szemeivel? Én
amonnan jövök. Mi ez a fekete, forró, erősszagu és vonagló patkány itt a
kezembe? Vágjátok a képébe a cudarnak! Meg akart ölni!
Ostoba asszony. Nem kell a jutalom.
MELANKÓLIA
I.
Két hét mulva, egy délután, háromkor kelt fel megint és elhatározta,
hogy mégis kivánszorog. Ezek a napok különben így teltek el: három óra
felé felkelt, megebédelt a vendéglőbe, sokat evett és nehéz ételeket.
Azután felment ujra és egy régi angol regényt fordított este nyolcig,
amitől kábult és zavart lett – azután egy külvárosi kávéházba ment el,
ahova azelőtt sohase szokott járni és képes lapokat nézett és zenét
hallgatott, megint sokat evett vacsorára, hazament, lefeküdt és
könyveket rakott maga elé. De a betűkből nem látott semmit. Elfujta a
lámpát és akkor halálos csönd következett a néma és fenyegető bútorok
között. Amint hanyatt feküdt, kinyujtott, hideg lábain alul indult meg a
remegés: lassan terjedt, oldalt, fel a szivéig, a nyakán keresztül és
végre a fogáig ért – s a csöndet zúgó szoba odvában akkor halkan,
egyenletesen kezdett el vacogni és figyelte, hogyan verődnek össze a
fogak, mindig hangosabban és ütemesebben. És vacogás közben mindig
ugyanabban a mozdulatban látta a feleségét: amint este a hidnál, még
hirtelen, keményen és elszántan nyujtja a kezét és vonagló szája a
kérlelhetetlen dacban és gyülöletben egyszerre elfehérül. „Tovább már ne
kisérjen: villamosra fogok ülni.“ És mindig ugyanaz az elviselhetetlen
és gyötrelmes érzés jelentkezik, együtt ezzel a képpel: hogy milyen
rettenetesen sajnálta akkor, hogy a felesége hirtelen és keményen
elment, nem szólhatott még nehány szót legalább, meleg, áradó szavakat:
hogy hiszen nem kell gyülölködve és ellenségesen elválni, hiszen nem
akar tőle semmit és neki akar adni mindent, hogy bebizonyítsa! nem kell
őt gyülölnie. S milyen rettenetesen sajnálta, hogy nem sírhatott, vagy
nem csókolhatta meg a kezét, egy udvarias és gunyos mozdulattal, vagy
ilyesmi. Vagy kérdezhetett volna valamit, vagy megüthette volna. De ő
bénultan és szótlanul elhagyta menni és még állt egy darabig, utána
nézett, nem hívta vissza.
Mostanában úgy érezte, hogy azok a szavak akkor torkán akadtak és azóta
fojtogatják. A vacogás is ebből a hidegből áradt, mely elfojtott testét
remegtette. Dühösen, makacsul kergette el a képet. Nem kell, nem kell,
nem kell, mondogatta gépiesen. Később, mikor elkábult, egy
telefonkagylót hallott folytonosan, ami a füléhez volt illesztve és a
telefonkagylóba valaki folyton beszélt. „Mi az, mi az, mi az, mi az, de
hát mi az, mi az, mi az.“ Folyton ezt mondta valaki a telefonkagylóba,
sürgetően és türelmetlenül. És ő nem tudott felelni, pedig szerette
volna megmondani, hogy mi az, ami a tüdejében szorong. Aztán hosszú
szobák következtek, szinültig dohos sötétséggel. Ezekben a szobákban
órákig járkált, mindig jobban félt és a sötétség mindig
elviselhetetlenebb volt. Tapogatva találta meg az ajtókat, néha egy
nyirkos ablakot ért az ujja, de az is vak és sötét mellékudvarra nyilt.
Már talán századszor nyitotta ki a halkan suhogó ajtókat, majd meg
folyosókba ütődött, ezek is hidegek voltak. Végre nagyon messziről
zavaros beszélgetést hallott és ő borzongó felszabadulás érzésével
törtetett a hang irányában: most már annyira írtózott a sötéttől, hogy a
szive hangosan és rémülten kalapált. Zongoraszót is hallott és
megnyugodott egy kicsit. Egy hosszú lépcsőn ment föl, ahol már régen
elfujták a lámpákat. Végre megtalálta azt az ajtót: fény tört keresztül
a kulcslyukon és oldalt az eresztékek közt és hangos kiabálás és
nevetés. Poharakkal koccintottak és valaki hangosan és szilajul
zongorázott odabent. Mire odaért, a ruhája testéhez tapadt már és
reszketett. Úgy fogta meg a kilincset, mint aki egy ágat kap el a
szakadék fölött; mert mögötte vihogott már a folyosó sötétsége és belé
akart harapni. „Itt vagyok…“ nyitotta már ki a száját, amint belökte az
ajtót: – nagyot bukott előre és hideg szél csapott az arcába. Koromsötét
és jéghideg szoba halálos csöndje köröskörül. Aztán forogva süllyedt
lefelé sűrű és hideg vizben: megállt, kezdett emelkedni, mint
gyerekkorában, mikor magas trambulinról ugrott. Ki akarta dugni a fejét,
de kemény lapba ütközött, a jég vastag kéreggel szorította le a vizet. A
fejével verdeste a jéglapot és úgy kereste a léket, közbe fuldoklott.
Borzasztó sóhajjal riadt fel: a vánkos szájába gyűrődött, azt harapta és
csókolta. Máskor hosszú, hosszú, gyötrelmes viták voltak. Budán, egy
fölfeléhajló utca kopogó kövezetén gyalogolt fáradtan és magyarázott;
hosszan, kétségbeesetten magyarázott a feleségének. Hogy meg kell
érteniök egymást: hogy valami tévedés történt és hogy ő semmit se akar,
csak jőjjön vele, beszéljék meg ezt együtt. Hiszen beszélhetnek és
felelhet neki. Hiszen azelőtt sokszor könnyezve hallgatta az ő mély,
egyszerű férfibeszédét. Folyton visszatért erre és aggódva, szorongva
leste a hatást. De a felesége szája még mindig fehér volt és
összeszorított. Ő mindig hangosabban beszélt: kiszáradó, elfulladó
torokkal, kézzel lábbal magyarázott. Nem értette, nem értette, nem
értette, miért nem felel. Dühös lett, feljajdult és még szilajabbul
folytatta: rengeteget beszélt, öklével a szája előtt kapkodva: és most
úgy érezte, hatalmasan mély és igaz és végtelenül megindító dolgokat
mond, könnyek és szavak összebugyogtak és a fájdalom diadalmas
szimfóniája végre előtört torkából: most érezte, hogy megtöri azt a
kemény vonalat, a rettenetes és puha száj körül. Egyszerre horkantva
fölébredt a sós lére, amint könnyei szájába folytak: és még hallhatta,
amint bénult szája ártikulátlan szavakat nyöszörög halkan: „ta-tu…
ta-ba-tu… te… te… te… te…“ – ez volt a hatalmas szónoklat. Az asszony
helye üresen hideglett mellette, az ágyban, csak sajátságos illatát
érezte még egy pillanatig, amint az álomból visszamaradt. Elhallgatott
és feküdt. S a sötétségből s az ágy kemény deszkáiból akkor először fujt
elhagyott, özvegy tagjai közé az otromba és éles halálfélelem.
II.
Délután kelek föl s az utcára mék. Három óra lehet.
Ez a meleg fülledt már is bevégzet, a szelek elaludtak. Hova menjek?
Milyen fáradt vagyok. Egészen mindegy, a körútra jutok-e ki, vagy a
Dunapartra. Nem, az Eskü-tér felé nem megyek, ott megint az a tompa
hangulat vár. Ott jártunk akkor.
Nem, nem, nem, nem, nem. Nem kell. De mire gondoljak akkor? Borzasztó,
valamire mindig gondolni kell. Ha alszik az ember, akkor nem, de aludni
rettenetes. Egész délelőtt aludtam és most megint azt érezzem, mint
mikor kinyitottam a szemem?
Balog, Balog, Balog. Balog hirdet a lapokban is, nem tudtam, hogy ez ott
van. De hiszen ez engem nem érdekel. Engem nem érdekelnek ezek az
emberek. Miért fájtok nekem, miért fájtok, miért fájtok. Valamikor ezt
meg is irtam, milyen ostobaság volt tőlem. Most milyen nehéz a szivem,
hogy hiába irtam meg, mert hiszen ez nem segít rajtam.
Ezt a sajtot szeretem, ez nagyon jó, nehéz sajt. Bemenjek? Huszonötért
lehetne venni és majd otthon, titokban megeszem. Szeretnék sokat enni
ebből a sajtból, mielőtt meghalok. De úgy, hogy ne vegyék észre. Valami
kapu alatt. Hiszen nem tart már sokáig, ugy-e nem tart. Én Istenem. Én
erős Istenem.
Én erős, nehéz Istenem. Nehéz vagy, nem birnak el a vállaim, kérlek,
távozz el tőlem. Régi dal, régi dal, régi dicsőségről. Régi, régi, régi
dicsőségről. Régi, régi. Ez a zümmögés nem jó, ezt nem teszem többé.
Akkor nyolc éves lehettem, mikor dongókat pléhskatyulyába tettem,
üvegfedél alá és alúl forraltam a pléht. Az a dongó zümmögött igy,
élesen és széditő sebességgel pörögve a forró lemezen: aztán hirtelen
elhallgatott, egy éles hanggal, mint mikor kést huznak végig üvegen,
meggebedve, beledögölve a kinba. Igy fájt hát akkor annak a dongónak,
mint nekem. Mint nekem most. Mint nekem most. Mint nekem most.
Ugy-e ezek mind hazafelé mennek már a hivatalból. Délután van és ők
délelőtt már dolgoztak, már elvégezték a munkát, ők túl vannak, feléjük
a kész és barátságos alkony közeledik már. Én délután keltem fel és
délután születtem. Már akkor minden be volt fejezve, délelőtt
felépitették a házakat, elfoglalták a helyeket és megnevezték a nevüket.
Jaj, jaj, jaj annak, aki délután kel fel. Nézzed, a délutáni nőket: ők
délelőtt leányok voltak még és már szerettek és gyermekeket szültek –
most fáradt és édes testök ott pihen valami kávéház homályos zugában.
Most én megkapnám már őket, ugy-e. Délutáni csókjaikat és könnyeiket –
és belefulladhatnék a lemondásuk rettenetes mámorába. És csókolhatnám a
kék árkokat a szemük alatt és a szájuk két legörbülő sarkát. Köszönöm.
Köszönöm. Köszönöm.
Engem délelőtt elárultak és megcsaltak. Ezek mind elárultak: lám végig
az utcákban, a szobákban végig, csupa szerelmes pár, férj és feleség –
és engem árul el mindegyik. Nézzed, nézzed. Hogy gyűlölöm őket. Miért
vannak ott leeresztve a függönyök? Piha. Ők már mind találkoztak
délelőtt és a szobába visszahuzódtak és engem itthagytak az utcán. Az
utcán, ebben a hideg szájban, kétoldalt a házak vigyorgó fogsorával,
amik összemorzsolnak engem. Két fogsor közt hogy megyek előre. Jaj, ők
mind engem árulnak el, jaj végig a házakban: hiszen ezt nem lehet
kitartani, idáig hallom. Összefonódnak és melegitik egymást. Jaj,
elvették tőlem. Jaj, elvették tőlem. Jaj, elvették. Jaj, most azonnal
odamegyek. A száját vigyék, de a nyakát nem adhatom oda. A két karja
közül az egyiket. Én csöndes voltam és jól viseltem magam. De most
összekeverték a testrészeket. Nagyon nehéz a fejem. Szeretnék sétálni
menni. Folyton járni kell a fejjel. Ezzel a fejjel. Ezzel az imbolygó
fejjel. Ezzel a fejjel. Fejjel. Fejjel.
III.
Este volt, mire a völgybe leért Budán. A gondolatlánc már egy órája
megszakadt, csak egy utolsó szó maradt még, kinzón és tehetetlenül: fej,
fej, fej. Tudta, hogy valami nagyon fontosat jelent ez, aminek eszébe
kell jutni, amit nem szabadott volna elfelejteni. Mikor homályos volt
már az ég és alattomos kis szelek kezdtek fujdogálni a hegyek felől;
egyszerre megállt és megijedt.
Ez egy nagy mezőnek a végében történt. Tudta, hogy át kell menni a
mezőn, de valami benső, rettenetes nyugtalanság hirtelen megállította.
Egy futó pillantást vetett a kezeire. Aztán zavartan tett még egy pár
lépést. Nem lehet, mondta magában, ostobaság. Még nevetni is próbált,
hogy elűzze a fenyegető rémületet, ami az imént elfogta a szivét.
De aztán újra meg kellett állania. Hirtelen, bátrabban végignézte magát,
a lábától föl, a derekán, a mellén keresztül, egészen…
És ekkor azt hitte, a szive leszakad a nehéz rémülettől. Visszafordult,
az elsötétülő út felé, ahonnan jött.
– Nem lehet… hebegte borzasztó nyugtalansággal és halványan nevetni
akart megint. – Nem lehet… Itt lesz az úton valahol… elvesztettem.
Tanácstalanul tett néhány lépést, de aztán riadtan megbotlott.
Szivverése most egészen megállt. Mégegyszer, remegve nézett végig magán,
hogy talán mégis tévedett.
Nem. A lábai hosszan és feketén nyultak lefelé, valami homályba, mintha
iszapba mártotta volna őket. Látta a mellényét és az óraláncot a
mellényen. A két kezét, amint a rémülettől gémberedve lóg. Följebb a
kabát két gombját… és még egy darabot a nyakkendőjéből… De azontúl
semmi. A nyak már ködbeveszett. És több nincs.
Az úton… az úton vesztettem el valahol – motyogta és botorkálva
megindult megint.
Kétoldalt sietve visszahuzódott a hegyoldal. Néhány cemény sáv szegte
még be az eget és mélységes szomoruság.
– Az úton… az uton… mondotta mégegyszer.
Egypár gyors lépést tett előre, majd lihegve megállt. Rosszakaratu és
makacs göröngyök kapaszkodtak előtte fel a kocsiutig. Már egészen
homályos volt, csak az ösvény látszott fehéren és szabadon és üresen.
Baljóslatu alakja, amint ujból végigtekintett rajta, most oly hosszu és
fekete volt, mint egy ijesztő dorong, aminek leverték a tetejét.
Egyszerre páni erővel fogta el a borzadály. Még nem merte kimondani,
félt, hogy elájul. Aztán egyszerre tört ki a tüdejéből.
– Nincs fejem! – ordította.
Zürzavaros lárma kavargott föl körülötte. Szürke hullámok tolakodtak,
összeverődtek, nekimentek és fölemelték.
– Na ne… mondta még és süket fahangon nevetett, mint mikor egy álmot
akarunk elriasztani, vagy egy kisértetre ránevetünk rémületünkben,
remélve még, hogy csak tréfál valaki velünk. De nem mult el. A fejetlen
törzs ott dermedezett alatta és rémes volt, mint a halál és mint az
undor. Fölsirt és nyöszörögve futni kezdett: két karja vészesen forgott
körülötte, két ólomnehezék: összeverődött elől és néha a dereka köré
csavarodott. Jajongva nyargalt fölfelé a hegyoldalban: aztán körbe
kezdett futni, befelé és mindig kisebb köröket húzott. Összekunkorodott,
pörögni kezdett, mint a csiga és jajongása éles zizegésbe ment át. Most
hat lába volt, vékony és fekete lábak, amik szédítő sebességgel kavarták
a levegőt. A hátára esett és körbe forgott rajta. Egy percig oly
sebesen, hogy elmosódó korongnak rémlett. Aztán hirtelen állt meg mint
akit leütöttek: egy gomolyba gubancolódva, begörbült és összehuzódott
tagokkal. Kész volt.
IV.
Kész vagy, nyugodj meg.
Te szomoru és buta állat. Oly könnyü már, ami még vár rád. Az intézet
parkjában ülsz csöndes árnyékban, egy padon, úgy, ahogy megmerevedtél.
Két kezed a halántékodba szorítva, fejed sután behúzva térdeid közé,
térdeid felhuzva fejedig: úgy ülsz napokig mozdulatlanul. Ha az ápoló
megfogja a kezed és leteszi melléd a padra: ott hagyod a kezed a padon
és ülsz tovább. Az állad leesett és nyitott szájad és hülyén feketéllik.
Csak a szemeidben van még valami kifejezés s állati szomoruság, mint a
lovakéba. Nézel magad elé a földre. Izzadt, őszülő hajad a homlokodba
lóg. Mire gondolsz?
Te szomorú buta állat, akivel így elbántak. Mitől ez az aggodalmas
erőlködés a szemeidbe, amint a szél végigsimít az arcodon? Még feszül-e
egy utolsót elzüllött agyad, hogy egy nyomorult kis képet képzeljen a
szélről és puha hajnak érezze, ami megsimogat? Begörbült ujjaid közt
érzel-e még egy ruganyos kis fülcimpát, amin félve babrálsz? Te
nyomorult, te rongy. Haragszom rád, tudod? Elárultál minket, neki, a mi
ellenségünknek. Most ujra tudni fogja, hogy az ő döfése ilyen halálos.
El kellett volna bujnod, takarás mögé, mint a jó katonának, mikor
érezted, hogy talált. Nem szabad megtudni neki, hogy megölhet minket:
nem szabad megtudni neki, a senkinek, az ostobának, a gonosznak.
Értetted? Mit meredsz rám könyörögve? Erőlködj kérlek, erőlködj, hogy
ezt még megértsed. Hallod, erőlködj.
Ó, nyomorult, hadd abba. Ne kinlódj, nem bántalak: hiszen végtelenül
szánalmas vagy. Legyen úgy, ahogy akartad: – mit tegyek veled?
Hunyorogjon hát kihamvadt agyadban az ő elbizott szája, amin élők
lakmároznak most és nyöszörögve remegj hát, mikor végre kinyújtják
összehuzódott kezeid és lábaid. Ott fogsz feküdni, rossz gyerek, te, aki
durcásan és sirva elmentél, mert nem adtak neked cukrot, amit minden fiu
kapott. Jól van már, no. Ott fogsz feküdni a deszkák közt és
visszatartott lélegzettel vársz. És akkor lassan és kéjesen nehezedik
rád az Enyészet. Először a gyomrodba fekszik és benyomja. Aztán átöleli
a melled, oly erővel, oly gyilkos szerelemmel, hogy a bordáid
beroppannak. Aztán megcsókol, végre, végre. Rettenetes és buja csókkal:
és az arcodból mély lyukakat harap ki. Aztán lassan kiszivja a
szemeidet. Aztán visszafogad magába egészen. És azt fogod hinni, hogy ő
az – boldogtalan te. És igazad lesz.