… Igen szép meleg nap volt, hajnaltól alkonyatig a tengeren rajzottak a
halászbárkák, a merre csak a szem látott; a rovinói lázárok a valle
Drazsicza öblében szedték a spongyiát, meg a holothurokat. Az ő nyomorék
fejük épen arra való, hogy a buvármesterséget űzzék, nekik ott legjobb a
tenger fenekén, az ő szemeik ott látnak.
Milióra elnézte naphosszant ezt a nyüzsgő életet a tengeren. Valami
varázshatása van e látványnak a szárazföld lakójára. Azok a vizen járó
emberek egy fokkal magasabb lények, mint mi vagyunk. Az a nagy kék
mindenség nekünk titokteljes ismeretlen világ, ő nekik életadó otthon.
Milióra azzal szokta mulatni magát, hogy mikor a halászok csónak-rajai
megjelentek a tengeren, egyet kiválasztott közülök s aztán fogadott rá
magában, hogy az lesz, a melyik a legközelebb fog jönni a puntához.
Egész odáig egy se szokott merészkedni. Szerencséje volt mindig
eltalálni az igazit. Ennek a családnak különös szerencséje volt a
játékban, talán ha lutrira tett volna Milióra, ott is nyert volna.
Ime, most is ugyanaz a csónak, a mit messziről kiszemelt
választottjának, jön kifeszített vitorlával egyenesen Perillo felé.
Ez a neve a Valle Drazsicza azon meneteles részének, mely félkör alakban
sekélyesen hajlik alá a tengerbe.
A halász készen lehet már a fogásával, mert úgy látszik, hogy nem szedi
a végtelen hálót a ladikjába, hanem csendesen ül a kormánypadon, s még
arra is ráér, hogy mandolinját pengesse. Fiatal lehet tán és szerelmes?
A habok elhozzák a dal hangját egész a várig; ki lehet venni a dallamot
a partverő hullámok csendes zúgásán át.
A leány szíve nagyot dobban. Ez a dal oly ismerős. Messze kihajol az
ablakból, úgy figyel rá, már a szavakat is kivehetni: «eljött az esti
szellő…»
– Metell bátyám! sikolt fel örömmel a leány; az első pillanatban az jut
eszébe, hogy a bátyja jön, az énekli az ismerős csónakászdalt. Azt
igérte.
A másik perczben aztán elszomorodik. Ha őt most innen elviszi Metell
magával haza, a magyarországi uradalomba, a hol nincs se tenger, se
szikla, csak végtelen nagy síkság, s azon semmi más, csak búza,
tengerszámra búza, s a hol nincsenek se vitéz uskókok, se dicső hős Deli
Markó, csak robotoló jobbágyok meg kolomprázó ökrök, hát ő neki meg kell
halni!
Hanem aztán a mint közelebb jön a csónakos, kivehetőbb lesz a dal,
észreveszi, hogy ez nem Metell hangja, az erőteljes vibráló bariton
volt, ez pedig lágy, hizelgő althang. Ki ez hát?
Van távcsöve, azt híja segélyül.
A napnak háttal van fordulva a danoló férfi, az arcz egészen árnyékban,
nehéz kivenni a vonásait.
A mit se szem, se fül ki nem talál, kitalálja a szív.
Őt hozza a csónak, szeretőjét hozza. A vőlegényt, Deli Markót, az oly
várva vártat!
Egészen ráismer, bizonyos felőle, hogy ő az! Ide jön! errefelé tart!
Ekkor eszébe jut neki Axamita. Ez a császár katonája, a kinek őrt kell
állani a puntán, töltött fegyverrel. Ez megismerheti Deli Markót, ha a
Perillóba bejön a csónakjával, útját állhatja, még meg is ölheti. Ezt
meg kell akadályozni!
Ablakából kihajolva egy néma csókot küldött kezével a közelgő csónakos
felé, s azzal kezébe kapva handzsárját, lefutott a puntához Axamitát
keresni.
A strázsamester leányasszony ott áll a veranda alatt, hosszú puskája
csövére támaszkodva, nagy medvebőr csákója a fejébe nyomva. Merev
tekintettel nézett ki a tengerre.
Milióra odarohant hozzá a szobán keresztül, s megragadta a katonaleány
kezét.
– Azt a csónakot nézed, ugy-e?
– Azt.
– Azon jön az én kedvesem, az én vőlegényem!
– Deli Markó, a királyfi!
– Ismerem.
– Ő ide fog jönni én hozzám.
– Akkor Isten legyen irgalmas szegény lelkének!
– Te meg akarod őt ölni?
– Én nem.
– Hát ki akarja bántani?
– Nézzen oda a kisasszony a tonnára tetejére. Látja, hogy lobogtatja
Pabló azt a veres zászlót. Ez azt jelenti, hogy itt látta a közelben a
czápát. Látja, hogy menekülnek mind egyszerre a halászok a csónakjaikkal
vissza Buccariza felé, ki a partokra. Innen jön a szörnyeteg a Valle
Picola di Sercica felől; látni arról a csillámló sávról, a mi a tenger
tükrét felzavarja; a delfinek, a dentálék, a tinhalak menekülnek előle
seregestül s ugrálnak fel a tengerből a levegőbe. Ha vissza nem tér
sebesen Deli Markó, vége a királyságának.
Milióra megrettenve látta, hogy az egész Zeár öbölből hogy igyekszik
valamennyi halászbárka a Punta Gavranicshoz menekülni; balról a Rovina
felől a lázárok süvöltése hangzott rémséges chorusban, a kik a
tengerfenekén szivacsszedő buváraikat hivták vissza kuvikvisításaikkal,
az a csillogó vészes sáv pedig sebesen közeledett egyenesen
átlagvonalban a punta felé.
S a csónakos még folyvást dalolt, pengette a mandolint s hagyta a sík
hullámon repülni a gondoláját: «Milióra! Milióra!»
– Vissza! Vissza! síkolta kétségbeesetten a leány, a punta verandájának
mellvédjéről messze kihajolva.
Egyszer aztán a csónakos is észrevette a veszedelmet.
Akkor hirtelen kezébe kapta a két evező rudat s elkezdett feszítni a
part felé.
Visszatérni a buccarizai öböl felé már késő volt, egyedüli mód volt a
menekülésre a Perillo sekély medrét elérni, a hova a tengeri szörny nagy
testével, saját veszedelme nélkül be nem rohanhat.
– Siess! siess! kiáltott a leány eléje. Erre jőjj! Erre jőjj! A Perillo
felé.
S azzal maga lefutott a punta mellvédjéről egyenesen le a Perilloba.
Szikláról sziklára ugrált a sekély vizen keresztül. Axamita utána rohant
a vakmerőnek, kit vissza tartani nem tudott.
– Ide! Ide! kiáltozott a tengerből kimeredő sziklán állva a leány,
fátyolát lobogtatva, hivogató jelül. – A csónakos kétségbeesett
erőfeszítéssel tört a hullámokon keresztül. Egyszer aztán egy nagy
csattanás hangzott s arra a csónak minden benne levő terhével együtt két
ölnyi magasra repült fel a levegőbe. S azután épen olyan magasan szökött
fel az ormótlan csodaszörny, idomtalan viczánkodással, fehér hasával
felfelé fordulva, s rettenetes száját hat sor éles fogaival kerekre
feltátva. Egy perczig ott kalimpázott összevissza csónak, ember és
tengerszörny: fekete árnyképek az arany ég lapján. Pokoli vizió képe! A
másik pillanatban aztán a rémlátvány minden alakja eltünt a tengerbe: a
hajó, a hajós és a czápa.
Milióra a kétségbeesés őrjöngésével veté magát a tengerbe. Övéig ért az
apály hulláma. Kezében volt a handzsárja. Segítségére akar rohanni a
kedvesének. Az emberevő szörny csak hasával felfelé fordulva tudja
elnyelni az áldozatát, mert a szája lefelé nyilik. A Perillo medre
sekély és sziklás, a háttal lefelé fordult óriás megfeneklett a zátonyon
s ott vergődött zuhataggá csapkodva fel szörnyü testével a hullámokat.
A leány úgy elvesztette az eszét, hogy képes volt odarohanni a
szörnyeteghez, s egy handzsárral megtámadni azt a rettenetes állatot, a
mit még a zátonyon is egész sereg férfi kell, hogy legyőzzön; a kinek
nem árt se szigony, se puskagolyó.
A vén Pabló onnan a tornácz tetejéről, a rovinói lázárok a part
szikláiról rémült üvöltést támasztottak e borzasztó jelenet láttára, de
senkinek sem volt oroszlánszíve, hogy utána rohanjon a leánynak. Még
Axamita is megdermedve állt meg a sziklán, pedig az ő kezében puska
volt, a mi sok halált adott néha napján. Nem merte azt kisütni a
tengerek királyi fenevadára, a viz alatti pokol fejedelmére.
Nem ám, mert nem volt szerelmes. Senki sem volt az, egyedül a leány. A
Deli Markónak a menyasszonya.
Annak volt bátorsága mellig érő hullám közepett odarontani egészen a
közelébe a hánykódó leviathannak.
A három öl hosszú csodaszörnynek össze volt csukódva a szája. Ha
kinyítja, olyan az, mint egy barlangajtó; ha összecsukja, a hat sor fog
egymásba záródik, oly erővel, mint egy gőzgép fürészfogai. Lefelé
fordított fejének hegyes orrán, mint a gőzkatlanból, süvöltött elő a
forró füst, gőz, túrva maga előtt a habokat, mintha igazán ő volna a
mesék sárkánya.
A falánk szörny még a lőgyapot csomagot is elnyelte. A gyomrába került
salétromsav és kénsav aztán egyszerre megpezsdült odabenn, s elkezdett
veszedelmesen dolgozni. Ez zsibbasztá meg egyszerre a czápa kolosszális
erejét; a forró gáz mint a guta elkábította egy percz alatt az
agyvelejét. Így történhetett meg az a mesébe való csoda, hogy egy
gyöngéd fiatal leány egy ilyen tömérdek fenevadnak a gyomrába üthesse a
handzsárját, nagyot hasítva rajta.
Ettől a döféstől aztán a czápa bendőjét feszítő gáz egyszerre végig
repeszté nagy pukkanással a szörnyü állat egész hasát. Miliórát csak az
őrzé meg, hogy a kitörő gáz egy hullámhegyet borított a fejére s a
tenger fenekére taszította le, ott aztán eszméletét veszté.
Most már utána rohant Axamita s felkeresve a kisasszonyát a habok
között, kihozta őt a partra, s hozzá fogott, hogy életre költse.
A rovinói lázárok pedig, a mint látták, hogy a czápa megveszekedett,
neki álltak csáklyákkal, kötelekkel, s belekapaszkodtak negyvened
magukkal, kivonszolták az óriási tetemet a Perillo lépcsőpadjára, a hol
a portoréi asszonyok szokták mosni a ruháikat. Ott azután felbontották a
belsejét.
Érdekes inventarium, a mit feljegyeztek ennek a czápának a bendőjéről a
fiumei krónikák. Találtak benne a lőgyapot-csomagon kivül, mely halálát
előmozdította, s melyet, mint veszedelmes süstörgő anyagot rögtön
visszadobtak a tengerbe, még két birkát, két delphint, egy vizmerítő
bőrcsebret és egy egész férfit.
Ezt odafektették a sziklapadra.
Milióra épen akkor tért magához.
Első szava, a mint életre tért, ez volt:
– Hol van Deli Markó?
– Itt van, monda Axamita.
Milióra odanézett, de nem ismert rá.
– Hisz ez nem ő.
Az a roncsoló gáz, a mi a czápa gyomrában kifejlett, néhány percz alatt
úgy elékteleníté azt az eszményi szép arczot, hogy nem lehetett
ráismerni többé. Olyan lett a feje egészen, mint azoké a rovinói
lázároké: egy sima gömb, szemek, száj, arczvonások nélkül.
Milióra összeborzadt.
– Hát még a levegőn át küldött csókért is boszút áll a Marguerita?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezt a megölt czápát Magyarország akkori nádorispánja, József főherczeg
kitömette s a budapesti magyar nemzeti muzeumnak ajándékozta.
A kik muzeumunkat meglátogatják, ne mulaszszák el e külömben is érdekes
természetrajzi ritkaságnak egy kis figyelmet szentelni.
Ez egy históriai czápa.
Nagy költőnk, Vörösmarty azt kérdi a «fóti dal»-ban: Hol van a hal, mely
dicső volt és remek?
No ez egy olyan hal volt.
Ez a hal egy harapással lenyelte Austriának és Magyarországnak egy
dalmatiai hadjáratát s obligát harmincz millió forintnyi rendkivüli
kiadását.
De kár, hogy fiakat nem hagyott maga után!