Hát bizony ilyen a játék!
Az ember vagy nyer, vagy veszt.
S néha a nyereség még rosszabb, mint a veszteség.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Metellnek ugyan kedvezett a szerencse. Nyert magának egy szép obeliszkot
a Père La Chaise temetőben, a hugának egy kapitálist, meg egy dicső
vőlegényt, meg egy uskók királyi trónust. Mind a kártyán nyerte,
tisztességesen. Nyugodtan pihenhet most már a gránit-oszlop alatt, s
játszhatja a l’hombret a csontemberrel odalent. Miliórának a sorsát a
legjobb rendben hagyta.
Lord Adam és a gróf két külön hajón egyszerre vitorláztak ki a roueni
kikötőből. Az egyik az angol Delphin briggen utazott, a másik az orosz
Borodinón. Az angol jobb vitorlás volt, elhagyta az oroszt; azonban úgy
egyeztek, hogy megvárja az anconai kikötőben az utóbb érkezőt.
A titkos szövetség szabályai szerint lord Adam parancsolt az alsóbb
rendű tagnak, az orosznak azt kellett tenni, a mit ő mond. A román
szövetségesek és a görög hetairisták is mind készen voltak a
cselekvésre. Ha a kitörés egyszerre minden ponton megtörténhetik, a
siker el nem maradhat. Odafenn Szent-Pétervárott aztán gondoskodott róla
az összeesküvők központi bizottsága, hogy az orosz czár siessen a maga
haderejével a feltámadt románok, görögök és szerbek segítségére, s ha
tétovázni talál, akkor ki volt rá mondva, hogy elfogják, minden
családtagjával hajóra pakolják s átszállítják Amerikába, idehaza pedig
kikiáltják a köztársaságot, mely nyolcz országot egyesít magában: Nagy-
és Kis-Oroszországot, Lengyelországot, a Krimet a Kaukazussal, Moldvát
Oláhországgal, Hellászt, Szerbiát egész az Adriai tengerig és
Magyarországot.
Ez a nyolcz név volt a nyolczágú csillagra felirva. S ez nem volt
ábránd, a mit fiatal rajongó diákok agya forralt ki; ez egy igen komoly
tervezet volt, a miben magas világi állású főurak, diplomaták, hős
hadvezetők értettek egyet, nagy catastrophák, véres, izgalmas harczok
következtek ebből.
Az orosz hajó négy nappal később érkezett meg, mint az angol.
Az alatt Adam Lordnak ideje volt személyesen kémszemlészeteket tenni a
dalmata partokon, gyors röptű vitorlás csónakával. Halásznak volt
öltözve, a chioggioták viselete szerint, s minden nyelven tudott
beszélni, ebben bámulatos lángesze volt, egy hónap alatt a legvadabb
idegen nyelvnek birtokába tette magát, s úgy tudott játszani minden
szerepet, mint még soha szinpadon nem játszott senki. A milyen
felismerhetetlen volt nála lady Adamina szalüppjében a férfi, épen olyan
sejthetetlen maradt a chioggiota halászzubbonyában, vagy Deli Markó
szurkájában az angol mylord. Valódi csodaművész veszett el benne.
Kémszemléi alatt meggyőződött felőle lord Adam, hogy az osztrákok a
dalmata partokat nagyon jól őrzik, ellenben a török partokra senki sem
ügyel. Az orosznak könnyű munkája lesz, Skutari felől fellázítani a
fekete hegyek lakóit, hanem az övé annál nehezebb. De mégis kész volt a
tervével.
A Frangipáni vár környékét még mindig varázs takarja be. Azt csak nagy
távolban tartják kordonnal körülzárva, a hogy a pestises vidéket
szokták, de vizsgálódni bele nem megy senki.
Ide eljutni könnyű munka lesz, a chioggiota halászok végig szoktak járni
az egész Quarnerón, az a csatorna oly gazdag halakban, hogy még a távol
Chioggia lakóit is eltartja.
Egy halászcsónakon ellehet szállítani azt a veszedelmes új találmányt, a
hang nélküli lőszert ebbe a várba, innen aztán kézen-közön ki lehet azt
osztani a közel hegyek közé menekült uskókoknak. Ha azok egyszer a
lőszer birtokában lesznek, az osztrák zárvonal őreit észrevétlenül
lepuskázhatják, s éjszaka meglephetik Zengg városát. A puska csak öl, de
nem durran, az alvókat nem ébreszti fel a harcz, könnyen halottakat
csinálnak belőlük. Aztán nyomulhatnak előre mindig sötétben, némán
bujkálva, nem küldve maguk előtt fegyverropogást, nem hagyva mögöttük
élő ellenséget, míg egyszer csak egész hosszában égni fog a dalmata
part, a nélkül, hogy valaki látná a lángját, fellobban az akna, a
nélkül, hogy valaki hallaná a dördülését!
S ez az új pokolgyujtogató-szer könnyen becsempészhető a partőrök és
czirkáló hajók minden fürkészkedése mellett. A kutató dounièrek nem
találnak mást a csónakban, mint táblákba rétegezett gyapotot, rendes
csomagokban, arra pedig szükségük van a paplancsinálóknak, legfeljebb
azt fogják rá mondani, hogy ez bizony egy kicsinyt fehérebb is lehetne.
Nem is álmodnak róla, hogy abból minden csipetnyi egy emberhalál.
S ezt a rémséges országfelforgatási tervet milyen varázszsal ragyogja be
a vele összeszőtt szerelmi dráma.
Egy tündérnek született leány, a ki el van átkozva egy boszorkányos
várban, elrejtőzött álomra, s ott vár a megváltó lovagjára, a ki a bűvös
karddal levágja az őriző sárkánynak a fejeit.
A leány csupa ártatlanság, csupa szerelem. A ki mikor a szivét odaadja,
nem számít, nem követel, nem irat házassági szerződést, nem móringoltat,
nem esküdtet meg, csupán azt kivánja, hogy szeressék.
A bátyja levele jó helyen van elrejtve lord Adamnál a tüszőben, egy kis
arany szelenczébe, a hol még az arczképe is megvan, az a miniatür
festmény, a mit még akkor ajándékozott a barátjának, a mikor azt
asszonynak hitte. Váltó, levél és arczkép hermeszileg elzárt rejtekben
vannak, ezeket jól meg kellett őrizni a tengeri utban, a hol az ember
hajótörést is szenvedhet.
Ha ezt a levelet megkapja a leány, minden aggodalom nélkül követni fogja
azt a jó barátot, a kire őt a bátyja rábizta.
S hová vinné őt a Deli Markó máshova, mint a maga királyi várába. A
ballada is azt kivánja, a mit maga Milióra álmodott ki.
Azok lesznek aztán az olympi gyönyörök napjai, diadalmas harcz és
diadalmas szerelem közepett. S aztán az ember akkor végezheti el, a
mikor akarja, – a harczot is, meg a szerelmet is. Ha megunta, azt mondja
rá: «egy kis félreértés volt» s aztán hat hónapra elnapoltatik a bill.
Egy kis epizód volt. Punctum. Két év mulva elveheti a mylord a neki
szánt herczegasszonyt, s tíz év mulva ott ülhet a gyapjuzsákon s
csinálhat a mostani tréfájával ellenkező politikát. Deli Markó, meg a
tündérszép arája! Erről ne beszéljünk többet.
«Mais c’est la jeunesse!»
Hát bizony ilyen a fiatalság!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Már dagasztja a szél a vitorlát! Kedvező szél fuj a Maltempo-csatornán.
Az a halász, a ki a parthoz oly közel sikamlik tova Porto Ré felé,
mandolint is hozott magával.
Mikor a Frangipáni vár négy tornya előbontakozik a partvidék bűvös
panorámájából, a halász előveszi a mandolint s elkezdi énekelni a
csónakászdalt.
Szép hangja van, olyan csengő, mint egy asszonyi althang.
A tengeren messze elszokott hangzani a dal.
Szép derült az idő, meleg tavaszi nap van, a vándor halak csoportjai
hosszu ezüst vonalakat húznak a tenger tükrén végig, a repülő halak
denevérröpttel czikáznak a légben a szitakötők után.
«Eljött az esti szellő,
Ringatva csónakom…»
A halász, daloltában le nem veszi a szemeit az egyre közeledő Frangipáni
várról. A komor épület ablakai az alkonyodó naptól úgy ragyognak, mintha
tűzlángban égnének.
Az énekes úgy képzeli, mintha az egyik toronyablakból fehér kendőt
lobogtatna feléje valaki.
Ez a fehér kendő egészen felizgatja minden érzékeit. Nem lát, nem hall,
nem gondolkozik másról.
Várják, – megismerték, – szeretik!
Csak felfelé néz, nem ügyel a tengerre.
Mélyen a tengertömeg indigósötétjében jön közeledve valami fehér árnyék.
Valami vízalatt járó hajónak lehetne nézni, oly roppant tömeg. Két szeme
oly rémesen világít. A vízlakók riadva rohannak szerteszét az útjából, a
delfinek sirása felhangzik a mélyből.
Idefenn a barcarola végaccordjai ringanak el a hullám felett: «Milióra…
Milióra».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Rég elmult az igért határidő, a mikorra Deli Markó visszatérni
fogadkozék, s azóta nap mult nap után s az eljegyzett menyasszony
komolyan vette a dolgot, minden este ott bámulta a torony ablakából a
tengert, kérdezgetve a feltünedező vitorláktól, melyik az övé? Vitorla
kelt, vitorla szállt! de a Frangipáni vár előtt egy sem kötött ki. A
leány álmodott tovább. Mindennap ujra álmodta azt, a minek meg kell
történni. Olyan bizonyos volt az előtte, mint a credonak a tételei, a
mikből egy szónál sem szabad felakadni.
Vissza fog jönni!
Ha ma nem, hát holnap. Aztán megint holnap.
Axamita alig hallotta a szavát ezóta. A katonaviselt leány félt is tőle,
mint a Vilától s nem merte háborgatni. Csak úgy messziről nézte, hogy
mit csinál? Esténkint, mikor beállt az apály, Milióra lejött a
kastélyból a partra a valle Drazsicza felé. Itt a sziklapart
ellapályosodik, s tengerapálykor felbukkannak a fenékről a
conglomerátsziklák, a mik ott zátonyt képeznek. Miliórának különös kedve
volt ezeken a sziklákon végig lépegetni, s aztán egyikére a
legszélsőknek letelepedni, ott a czipőit, harisnyáit lehúzta s aztán a
lábaival lubiczkolt a vízben, a mit a láthatáron lehanyatló nap, hosszú
tűzoszlopként aranynyá változtatott. Egy egész arany hid volt az, mely
az ő lábánál kezdődött s a napban végződött.
Axamita nem háborgatta őt ebben a gyönyörüségében. Vannak, a kik ezt
nagy gyönyörüségnek találják, napleáldoztakor a tengeren végig bámulni.
Hanem egy délután mégis megszólította Miliórát Axamita.
– Jó lenne, kiasszony, ha mostanában nem mosogatná a lábacskáit a
tengerben, az öreg Pabló beszéli, hogy a halászok egy pesce canét láttak
a csatornában. Tudja? Egy pesce canét.
– Ismerem. Találkoztam egyszer vele, mikor a bátyám idehozott. Szép
szörnyeteg!
– No akkor hát nagy szál viaszgyertyával tartozik a kisasszony a
lorettói szent szűznek, hogy megmenekült a bátyjával, mert a pesce cane
nagyon szereti a fehér húst.
– Itt a parton csak nem támadhat meg.
– Igaz, hogy a czápa nem szeret a fejével a szikláknak neki menni, hanem
a farkával leüthet valakit onnan.
– Jól van. Majd magammal viszem a handzsáromat jövőre.
– De kisasszony, a czápa ellen meg nem véd a handzsár.
– Nekem van egy könyvem, a miben az áll, hogy a buvárok, ha a czápával
találkoznak, bátran alája úsznak, a czápa lefelé nem tud harapni, éles
késsel végig hasítják a gyomrát.
– Jaj, kisasszony, azok a czápák vagy nagyon gyermekek lehetnek, vagy a
buvárok lehetnek valami óriások, vagy pedig azok lehetnek valami jó
keresztyének, a kiknek mindent el kell hinni, a mi könyvben nyomtatva
van.
Erre aztán Milióra kikergette őt a szobából, hagyjon neki békét a
kutyahalával.
Másnap reggel aztán lelkendezve tört be hozzá Axamita.
– A mit megmondtam! Most már itt a Zeár-öböl körül csatangol a czápa. Ma
reggel korán a rovinóiak usztatták a juhaikat a tengerben,
gyapjunyiráshoz készülve, a mint egyszerre csak ott termett a roppant
szörnyeteg, azt mondják három öl a hossza, a farkával kettőt lecsapott a
birkák közül a tengerbe, s rögtön el is kapta mind a kettőt. Ezt magam
láttam a puntáról.
– Nem tudtad meglőni a puskáddal?
– Jut is az embernek eszébe a puska, mikor a czápát meglátja. De
egyszerre olyan lesz ott a legbátrabb ember is, mintha kővé változott
volna. Aztán annyi annak egy puskagolyó, mintha megymaggal lőnének egy
medvére. Én esküszöm a tersatói szent kápolnára, hogy zárva tartom a
rácsajtót, ha a kisasszony meg nem igéri, hogy nem megy ki a szélső
sziklákra.
– Hát inkább megigérem.
Azután daczból azt tette, hogy egész nap le nem jött a szobából.
Nem kellett már neki se zongora, se meséskönyv, a kis kertjét is
elhanyagolta, a jégverés után nőhettek benne a bokrok összevissza. Egész
nap az ablakban ült, s a tengert nézte, aztán valami jutott az eszébe,
abból verset csinált. Az volt az öröme. Mindenféle fadobozból, görbe
fából, meg zongorahúrokból csinált valami olyan eszközt, mint egy guzla,
ahhoz nyirettyűt, a mihez a saját hajszálait használta fel s aztán azon
a hangszeren próbálgatta a Deli Markó nótáját elczinczogtatni. A mit az
Axamita főzött, az nem izlett neki, hanem maga sütött magának a
kandallóban hamupogácsát, azzal élnek az uskók asszonyok. A nyers
kecskebőrből opánkát szabott magának, meg bocskorszíjat, abban járt.
Aztán azzal a handzsárral száz vágást tett a levegőben, s megkisérté
vastag galyakat keresztül vágni vele. Azt hitte, hogy emberfőt is le
tudna már azzal csapni. Még puskával lőni is megtanult volna, de Axamita
azt nem adta a kezébe, azt mondta, hogy a lövés hangja fellármázná a
halászokat, partlakókat, azt hinnék róla, hogy valami veszedelem van a
tengeren. Miért nem tudnak hát olyan puskaport feltalálni, a mi nem
durranik! zugolódék magában.