– Metellnek is kifogása volt ez ellen, folytatá Adam lord. Most már nem
szól ellene.
– Olyan kedves barátod volt és megöletted.
– «Mais c’est la politique.»
Hát bizony ilyen a politika.
– Van egy igen kedvező hadállásom, a honnan az új mozgalmat
megindíthatom, folytatá Adam lord. Egy elátkozott vár az adriai
tengerparton. Nem rég, az illyr királyság idejében, ott tartották a
francziák azokat a betegeiket, a kiket az a ragály lepett meg, a mit
Egyptomból hoztak magukkal, Marguerita a neve. Ettől az asszonynévtől
jobban irtózik osztrák és dalmata, mint a kartácstűztől. Még a tájékára
sem mernek közelíteni a skriljevospitálnak. Pedig ezt a ragályt nem
kaphatni meg más által, mint ha egy férfi és egy asszony egymást
megcsókolják. És erre a Frangipáni várban igazán nagy a kisértés. Ott
lakik a legszebb leány, a kit valaha életemben láttam. Oda rejtette el
Metell barátunk a hugát, mint biztos helyre, addig, a míg ő számára
itten mi tőlünk egy kis vagyonkát összekapargat a kártyán. Ezt ő nekem
maga fedezte fel.
– S te aztán oda mentél és elcsábítottad a leányt.
– Nem egyszerre. Mert a milyen szép, olyan bámulatra méltó. Mint a
havasi csúcs, mikor hajnalfény éri, rózsaszinű, mikor közel érjük,
tiszta fehér. Mikor az első találkozásnál, diadalmas hadjáratom után,
fejedelmi pompában jelentem meg előtte, mint nagylelkű szabadító, (akkor
már az éhhalállal küzdött) három lépésnyire nem bocsátott magához közel,
kész volt inkább rám huszítani emberképű kutyáját s a kutyaképű
embereit, hanem mikor másodszor kerültem eléje, mint üldözött skoko,
rongyosan, tépetten, kimerülten, akkor ölébe vett, elrejtett sötét
oduba, ott levetkőztetett, én ájultnak tetettem magamat s a míg
villanyos kezeivel életre dörzsölt, mondhatom, hogy még csak el sem
pirult az arcza. Olyan ártatlan, mint egy gyermek s oly heves
fantaziájú, mint egy háremhölgy, egyesülve benne a szűz és a tündér.
Igazi dalmata leány, jég közepéből kisugárzó tűz. Mint a felhőből a
villám, úgy delejezik ki belőle az eszményi gyönyör-szikra. Csak egyszer
látott, s ettől a benyomástól múzsává alakult át, nézd, ezt a verset, a
mit Deli Markóról irt: ennyi láng három költőnek elég volna, hogy
meleget öntsön a verseibe.
A gróf meglátta a ballada hátlapjára irt levelet.
– S mikor neked adta ezt a verset a leány, akkor a bátyjához is irt
izenetet s nem tudva, hogy az álnevet visel itt, az igazi nevét irta
oda, te ő tőle tudtad ezt meg. És így Metellt a hugától elvett
fegyverrel ölted meg.
– «Mais c’est la diplomatie.»
Hát bizony ilyen a diplomatia.
– S most azután nem elég, hogy Metellt eltetted a láb alól, hanem még
vissza is akarsz menni a dalmata partra, hogy a védtelenül maradt leányt
prédára ejtsed. Bizonyosan rád bizta őt végakaratával a haldokló, mint
legjobb barátjára, hogy hozd el onnan, vidd el oda, a hol legjobb helye
lesz. És te, minthogy a Frangipáni várban, az egyiptomi mirigy rémes
árnyékában szerelmeskedni magad sem mersz, elviszed őt magaddal a zenggi
sziklavölgyek közé az uskókok népéhez, a kik elébb elrabolják az
asszonyt, azután megszolgáltatják, azután megverik, azután élik vele
világukat, s csak azután esküsznek meg vele az oltárnál, s az a leány, a
ki oly ártatlan, és oly lángoló vérű, követni fog vakon, őrülten! s
büszke lesz rá, hogy meggyalázod, azt hiszi, királynévá teszed!
– «Mais c’est l’amour!»
Hát bizony ilyen a szerelem!
– És aztán ott a vad, szilaj erkölcsű nép között, melynek minden vallása
a babona, a hol minden kalandort Deli Markónak s minden csavargó nőt
Margarita tündérarának néznek, ő csakugyan annak fogja hinni magát, s
megy veled és társaival minden csatába, portyázásba, rablókalandba;
tölti a fegyvereiteket, s dalolja a csatadalaitokat s viszi utánatok a
csatában levágott ellenség fejét, üstökénél fogva, és tánczolja a kolót,
átugrálja a tüzet, a fekete bortól megittasodva, s dalolja a véres
hőstetteit egy orgyilkos csordának.
– «Mais c’est la poésie!»
Hát bizony ilyen a költészet.
– És aztán, ha csáléra talál menni az egész dolog, ha kiesik a világ
feneke, ha az osztrákok, meg a törökök szétverik a dalmata lázadók
csoportjait, a ladikjaikat elégetik, a váraikat széthányják, a
fegyvertáraikat lerombolják, élelmiszereiket elveszik, a megmenekült
zendülőket beszorítják az emberlaktalan sziklák közé, éh, szomj,
zivatar, ragály, nyomor martalékául: akkor te előállsz s azt mondod az
osztrák Kriegskomissärnek: «Az én nevem lord Adam of Camelborough,
Wellington herczeg öcscse, a Bathrend tulajdonosa, nekem minden
hajszálam szent és sérthetetlen, követelem a passe partout-mat.» A szép
leányt pedig, a tündérarát otthagyod az uskókoknak, nézzék özvegyednek s
vessenek rá sorsot, hogy kié legyen?
Lord Adam elnevette magát:
– «Mais c’est le jeu!»
Hát bizony ilyen a játék!