Szép temetése volt Metellnek. A tatár tábor minden celebritása ott volt
a végtisztességtételén. Lord Camelborough Adam pompás gránitobeliszkot
rendelt meg a sirkőfaragónál legkedvesebb barátja hamva fölé. Csupán egy
clubtagot nem lehetett ott látni a temetésen, a muszkát; bár a
gyászjelentést neki is megküldte a lord, sajátkezüleg czímezve. Ezért
föl is tette magában Adam lord, hogy a mint visszatér, ki fogja őt hivni
párbajra.
A muszka azonban megelőzte őt, mikor lord Adam a palotájába visszatért,
már ott várt rá a salonjában.
– Ön nem jött el a mi barátunknak a temetésére! szólt a lord, egyenesen
rátámadva a muszka grófra.
– Nem mentem el, viszonzá a gróf, mert nem akartam azt koczkáztatni,
hogy az egész világ füle hallatára mondjam önnek szemébe azt a három
szót, a mit ott, a hol önnel találkozom, ki kell mondanom. Ön lord
Camelborough Adam kém, orgyilkos és szemfényvesztő.
– Három nehéz szó!
– Három olyan szó, a miért nem szokás megverekedni, hanem a miért vagy
bocsánatot kérünk attól, a kinek ez mondva volt, ha el tudta hárítani
magáról; vagy kirekesztjük a társaságból, ha nem volt mentsége.
– Halljam önnek a vádjait, gróf úr.
– Meghallja. Önnek tudomása volt Metellnek egy titkáról, miszerint egy
nagybátyja, a kinek az egyetlen fia öngyilkos lett Metell
kártyaszerencséje miatt, azzal fenyegette őt hogy ha még egyszer kártyát
vesz a kezébe, ő ott, a hol előtalálja, keresztüllövi. Ezért viselt
Metell Párisban álnevet. Ön megtudta Metellnek az igazi nevét, s
denunciálta őt a nagybátyja előtt, a kit könnyű volt azután feltalálni,
minthogy ő is ugyanazon nevet viselé, s azon a vidéken, a hol ő lakik,
minden ember tudja, hogy az ő fia lőtte magát főbe. A nagybátyja
idejött, az ön utasítása nyomán rátalált Metellre, épen mikor kártyázott
s megölte őt. Ez az ön műve volt.
– Ön nagyon pontosan van értesülve, gróf úr.
– Igen pontosan. Itt van nálam a nagybátyájának hozzám irt levele, ebben
értesít körülményesen az egész esetről, miután épen én voltam azon az
estén Metellnek a játszó ellenfele. Azért tudatja velem az egész dolgot,
nehogy ártatlan embereket üldözzenek miatta. Ő volt a gyilkos. Ez ő
náluk dalmatáknál divatos szokás; vérboszunak hívják. Ha processust
akarunk ellene indítani, menjünk Ragusába, ott igen jó törvényszékek
vannak. Ő ezt a levelet a hajóraszálláskor irta hozzám. Ebből tehát
kisül, hogy ön kém volt, a ki egy gentlemant elárult, orgyilkos volt, a
ki a jó barátját megölette, és végül szemfényvesztő, a ki obeliszkot
faragtat annak a számára, a kit meggyilkoltatott. Igaz-e ez a három
állítás?
– Mind a három igaz.
– S van önnek rá valami mentsége?
– Van.
Azzal lord Adam szétgombolta a mellénye csipkefodrait s az inge alól egy
nyolczágú arany csillagot vont elő.
E csillag láttára a muszka csak lesütötte a fejét. – Egyszerre vége volt
az arczán a támadó büszkeségnek. Rabbá tett fogoly lett belőle.
Lord Adam, azzal az öntudatos büszkeséggel, mely lefegyverez, lépett
megtámadója elé s egész bátran tekinte a szemébe.
– Jöjj a dolgozószobámba, mondá neki, ott majd megtudod a többit.
Azzal ő maga előre ment, vendégét engedte hátul jönni.
A könyvtárakkal körül megrakott s nagy térképekkel diszített szobába
érve, helyet mutatott a pamlagon az orosznak; ő maga egy kerekes székbe
vetette magát, a zsinórra akasztott arany csillagot ujja körül
szélmalmoztatva.
– Te tudod, hogy mi ez a csillag? A szojusz blagodensztoiga jelvénye, a
minek te is tagja vagy. Ez az egyessége minden szabadságra törekvő szláv
népnek, a mihez tartoznak a hellenek, oláhok s talán majd a magyarok is.
– De te angol vagy. Hogy kerülsz bele?
– Az nem tesz semmit. A hol csak szabadságharcz van a világon, mindenütt
találsz angolokat. Majd lesznek Moldvában, lesznek Hellászban is, ha a
hetairia megindítja cselekvését. Én már tettem is valamit, azért birom
az arany csillagot. Az én nevem «Deli Markó».
– Micsoda? te voltál az, a ki az uskók népet fellázítottad s a dalmata
partot fellármáztattad velük?
– Az szép kis lárma volt. Az osztrákoknak egy hadsereget kellett miatta
mozgósitaniok; már eddig egy pár millió forintjuk füstöt vetett.
– De hát mit vétettek neked épen az osztrákok?
– Azt is megmondom. Azt is tehetném ugyan, hogy a magas pathos hangján
beszéljek veled, hogy fenkölt diatribákat zengedezzek szabad népekről, s
azokat elnyomó zsarnokokról; de ezt hagyom akkorra, majd – mikor az
angol felsőházban fognak megtámadni az ellenfeleim; itt most négy fal
között s te előtted nem erőteltem meg a fantáziámat, igazat mondok. A
lord kanczellár engemet proponált Bécsben nagykövetnek, s erre
Metternich azt felelte, hogy nem bánja, küldjön ő felsége akár egy egész
okos embert, akár egy egész bolondot követül Bécsbe, de ne egy
félbolondot. Élcznek elég jó ez egy osztrák minisztertől. Én erre aztán
azt mondtam, no hát legyünk egész bolondok, hogy megnyerjük Metternich
tetszését. S megcsináltam neki az adriai tengerparti lázadást. Voltam
három hónapig uskók fejedelem, hordattam magam előtt dárdára tűzött
fejeket s viseltem háborút két nagy hatalom ellen szárazon és tengeren.
– Csakhogy már most vége van a fejedelemségnek is, meg a hadviselésnek
is.
– Csak most kezdődik mind a kettő. Most jön a java. Én teszek, a míg ti
cunctatorkodtok. Ezért kellett meghalni Metellnek, mert ő is a halogatás
embere volt. Én nem vagyok az. Valahol, valakinek el kell kezdeni a
dolgot. Ypsilanti tűzze ki a zászlót Moldvában, Germanos Mauromichalis a
Peloponnesusban, Moreában, én fölveszem azt az adriai parton, a hol
Metellnek lett volna kötelessége a szabadsághősök élére állni. Mert nem
tette, meghalt.
A te kötelességed pedig, a mint meghallod, hogy a Karst és a Vellebit
között újra fellobbant a harcz, a hajóddal, a mi rád van bizva, betörni
a cattaroi öbölbe s fegyverre hívni a fekete hegyek lakóit.
Lord Adam olyan hangon beszélt a muszkához, a minőn vezér szokott
beszélni az alárendeltjéhez.
– Én tudom a kötelességemet, szólt a muszka, csakhogy előre mondhatom,
hogy az a vállalat most a legnagyobb nehézségekkel fog járni. A segnai
rosszul sikerült lázadás talpra állította az osztrákokat; most azok
minden pontot megszállva tartanak, minden közeledő hajót megmotoznak s a
mint egy puskalövést meghallanak, azonnal minden oldalról ott teremnek,
szétverik a csoportozókat.
– Csakhogy nem fogják a puskalövést meghallani. Van nekem egy új
találmányom: olasz alchymistától szereztem. Nézz ide. Itt egy csipetnyi
gyapot. Az ember azt gondolná, rheuma ellen akarom dugni a fülembe. Nem;
pisztolyba teszem, golyót a tetejébe. Most nézd azt a pléh
kályha-ellenzőt, ugy-e nincs rajta lyuk? Egy, kettő, ugy-e most már
keresztül van lyukasztva?
A pisztoly csöve egy kis fehér füstöt lövellt ki, alig észrevehető
lánggal és semmi durranással.
– Nos, látod? Ez a néma fegyver. A ki el nem árulja magát se
lobbanással, se durranással. Elejti az osztrák előörsöt észrevétlenül,
leöli az előcsapatot, hiradás nélkül; golyózáporral borítja el bokrok
mögül, sziklaodukból az ellenséget, a nélkül, hogy az tudná, honnan jött
a lövés? s aztán a mellett olyan ártatlan portéka, hogy mindenütt be
lehet csempészni. Ugyan ki gyanakodnék rá? Azt hiszik, vatta, téli
kabátba béllésnek való.
– Rettenetes stratagéma! szólt elszörnyedve a muszka. S te ezt akarod az
uskókok, morlákok kezébe adni? De hisz ezzel te az egész hadviselési
rendszert fel fogod forgatni, az nem lesz többé harczolás, hanem tömeges
orgyilkolás.
– «Mais c’est la guerre!» mondá lord Adam vállvonva.