Babiagorai Riparievich Metell szokatlan órában tért haza a szállására,
ebéd után hat órakor, a mikor minden gentleman vagy a színházba, vagy a
clubba megy, de haza semmi esetre sem.
Még mindig ott lakott lord Camelborough Adam palotájában. Az tartozott
neki ezért még hálával, különben távolléte alatt a cselédjei mind
eladogatták volna a ritkaságait, porczellánját és ezüstneműit.
Mikor a boudoir ajtaját felnyitotta az óralánczán függő kis kulcscsal,
az a meglepetés várt rá, hogy a bezárt szobában egy férfit talált az
ottománon heverészve és szivarozva, a kit eltávozásakor nem hagyott
ottan.
A meglepetés azonnal átváltozott örömre, a mint az ottománon heverő
szemközt fordult feléje.
– Ah, lord Adam! Ön megérkezett?
– Épkézláb, a hogy ön látja.
– No ennek sokszorosan örülök, hogy ön itt van.
– Magam is, de mi az ördögért nem tegezzük mi egymást?
– Már egészen megfeledkeztem, hogy így szoktuk. Nekem ugyan egészen
apropos jöttél most meg.
– Hogyan? Talán kifogyott a pénztárad?
– Ellenkezőleg. Megtelt. Már el akartam hagyni Párist.
– A gutát! Hát egészen rendbeszedted a dolgodat? Minden juhocskád a
szárazon van? a hogy a német mondja.
– Mind. A pénzem itt van egy arasznyi papiron, a fiumei Augustich házra
szóló váltóban.
– Az igen jó firma.
– Hát te azt hogy tudod?
– Hiszen jártam Fiuméban. Tudod, «akkor».
– Igen, de azóta az uskókok kirabolták Fiumét.
– Annak a háznak nem tettek kárt. Hát már te is tudsz erről a putsról.
– Itt van a hirlapban. Ez a hír határozott épen, hogy minél előbb
elmenjek; azt irják a lapok, hogy Deli Markó a fiumei kaland után
Porto-Rét is meglátogatta, s az én Frangipáni váramba is be akart törni,
s csak a rovinoi lázárok rémpofáitól riadt vissza. Szegény húgom, hogy
félhetett!
– Ne búsulj! Azóta már tönkre verték az uskókokat az osztrákok és a
törökök, a hajóikat is elsülyesztették.
– De a legújabb hirek szerint Deli Marko maga elmenekült, s annak az
átkozott ficzkónak nem lehet hinni, a míg eleven. Azonfelül még azt is
irják a lapok, hogy egész Dalmatiában éhinség van, azt sem tudom, hogy
szegény húgom nincs-e a legnagyobb nyomorban? alig várom, hogy ott
lehessek mellette, s elhozhassam magammal arról az átkozott helyről.
– De csak nem akarsz engemet úgy itt hagyni, hogy még csak ki sem
beszéltük magunkat egymással.
– Ellenkezőleg. Ez az egész éjszakám a tied. Épen most adtam számot a
közjegyzőnek egész rám bizott vagyonodról, hogy visszatértedig vegye át;
ezt mind átnézheted.
– Vesződjék vele a közjegyző, ha rá van bízva; én egyébről akarok veled
fecsegni, a mi nem kerül a bélyegzett papirosra.
– No igen, azokról is számot adok. Itt van egy csomó kartell; ezek közül
a behasított fülűek később a küldőik által visszavonattak, kielégítő
magyarázat után, az átlikasztottak pisztolylyal, a levágottak karddal
lettek elintézve egész lovagiasan, minden nagyobb szerencsétlenség
nélkül. Ez a teherlap egészen tiszta, semmi kihivás nem vár rád; Lady
Adamina rég el van felejtve, csak az egy muszka gróf duzzog még, a kinek
mylady korodban egyszer egy pofont adtál. De azt is megnyugtattam azzal,
hogy ha visszatérsz, egy csókot fogsz neki adni arra a helyre.
– Vagy egy kardcsapást, a hogy jönni fog. – Hát aztán?
– A versenyparipáid közül kettő nyert, egy pedig kitörte a nyakát.
– Béke hamvaira!
– A leveleidet, a mik érkeztek, felbontottam, s a melyikre tudtam,
válaszoltam; itt találod őket az iróasztal fiókjában, a válaszok
másolataival együtt.
– Majd ha egyszer nem lesz egyéb dolgom.
– No még aztán hátra van az értesítésem arról a kis hölgyről, a ki a
vivienne-utczai 98-ik számú házban lakik, s a ki egyedül volt arról
értesülve, hogy lady Adamina nem az ő neméhez tartozik.
– Ah! A Brilianta! Hát meg van még?
– Megvan és folyvást ragyog; utasításod szerint, nem voltam reá
féltékeny, s ennélfogva nekem semmibe sem került, úgy hiszem, hogy a
muszka jobban tudja, hogy hol laknak a hitelezői?
– S a búcsúestét nem töltöd nála?
– Nem. Azt átengedem neked. Legyen a búcsúból viszontlátás.
– Ah, nagylelkű jó barát! És te mivel akartad tölteni az éjszakát?
– Nevess ki érte. Mandolinon játszom.
– Mi az ördög? Mandolinon? És kinek?
– Hát csak magamnak. – Megvallom neked őszintén, hogy mikor arra a
szegény leányra gondolok, ott abban a puszta várban, úgy lehangolódik a
kedélyem, szinte sírhatnám. Olyankor bújok az emberek elől. Bezárkózom
négy fal közé, s előveszem a mandolint és egyedül magamban eldanolom azt
a csónakdalt, a mit utoljára danoltam neki, mikor gondolámon a
Frangipáni várig vittem. Azt igértem szegénynek, hogy majd mikor
visszatérek hozzá, hogy magammal hozzam, messziről meghallja ezt a dalt,
a mint közeledem a csónakommal.
– Ah, ez nagyon szép! Egy barcarola, a miről rád ismernek. Hát nekem nem
danolnád azt el?
– Bohóság! – Kinevetni való. – Minden embernek vannak ilyen gyöngeségei.
– Én mikor szegény kis hugomra gondolok, akkor ellágyulok, megolvadok. –
Szegény kis majmocskám!
– No hát vedd kézbe azt a mandolint. Ha te ráérsz barcarolát danolni, én
ráérek azt hallgatni. Képzeld, mintha lady Adamina volnék s annak
danolnád.
Metell felvette a mandolint és dalolt hozzá.
«Eljött az esti szellő,
Ringatva csónakom,
Az ő nevét susogta,
Kiért imádkozom
Reggel gondolámban,
Este nyoszolyámban:
Milióra! Milióra!»
– Nagyon szép! Igen szép gondolat, ismerős dallal tudatni messziről
megérkezésedet! Ő a torony ablakából fogja azt hallgatni s aztán lefut
eléd a partra. Te is így gondoltad ezt ki, ugy-e? Ez szép találkozás
lesz.
S aztán Metell még a második és a harmadik versét is eldalolta a
csónakdalnak, akár meg is tanulhatta azt tőle Adam lord.
– Tehát te nagyon szereted a hugodat, Metell?
– Voltaképen az egész nőnemből ezt az egyet szeretem igazán.
– S nem fáj a szived, mikor itt hagyod Párist, a Palais-Royalt, a tatár
tábort, azért, hogy a Quarnero szikláit meglásd újra?
– Bizony semmit sem hagyok itt a miért visszakivánkozzam.
– Ejh, hát én sem vagyok senki rád nézve?
Metell megölelte lord Adamot.
– Te kivétel vagy rám nézve az egész emberi fajból. Mikor asszonynak
hittelek, akkor is úgy szerettelek, mint egy jó barátot. Tudod, hogy én
ezt nem szoktam mondani.
– Hanem tettekben nyilvánítod. Például most, a midőn elhagysz, úgy
szólván menekülsz előlem.
– Igaz, tudod, az irántad való szeretetembe egy neme a félelemnek
vegyül.
– Tőlem félsz?
– Igen. Te azt mondtad nekem egyszer, mikor búcsút vettél tőlem, hogy
egyet nem bocsátasz meg nekem soha, azt, hogy kényszerítettelek női
álczádat elvetni s férfi alakban jelenni meg. – Ezért valahányszor rád
gondolok, mindig olyan érzés fog el, mintha egy lefizethetetlen nagy
adósságom volna nálad, a mi elől legjobb lesz megszöknöm. S mikor elém
jösz, mosolyogva megölelsz, kezet szorítasz, rám bizod a vagyonodat, a
szeretődet, az ellenségeidet, sőt még a lovaidat is, még sem tudok attól
a gondolattól menekülni, hogy itt van nekem egy igen kedves jó barátom,
a ki engem nagyon szeret, hanem azért mindig azon töri a fejét, hogyan
találjon ki valami olyan tromfot, a mivel nekem ezt az elrontott
mulatságát visszatorolja.
– S ebben a hitedben megerősít az, hogy én egy izben az igazi nevednek a
titka után fürkésztem. De hiszen láthatod, hogy a mint az adataiddal
felvilágosítottál, megnyugodtam a titkolódzásodban, s tovább nem
háborgattalak semmi kérdezéssel. Ha neheztelnék rád, nem volnék most
itten, nem szorítanám meg a kezedet.
– Én mégis érzem azt, hogy nincs köztünk minden kiegyenlítve. Ez olyan,
mint mikor a társaságunkban valaki egy másik gentlemannek valami olyan
élczet mondott, a min a többiek nevettek; annak egész életén át készen
kell arra lennie, hogy azért az egy élczért valamikor okvetlenül kell
jönni olyan alkalomnak, a mikor a társaság őtet fogja, ha lehet, épen
olyan nagyon kinevetni; ha ez nem lehet, épen olyan nagyon megsiratni.
– No hát quitteld le ezt a tartozást ma s légy egészen tehermentes velem
szemben.
– Mivel?
– Azzal, hogy ne készülj még holnap reggel a dalmatiai utadra, hanem
jöjj el velem még ma este a l’hombre clubba.
– Én nem kártyázom többet.
– Micsoda? Te nem kártyázol?
– Tudod jól, hogy miért tettem eddig? mi vetette újra kezembe az
elátkozott kártyát? Azt a czélt már elértem. Hugomnak a vagyonát, a mit
a diplomaták és financierek elsinkófáltak, én a magam tudományával a
játékasztalnál, tisztességesen, gavallérosan visszaszereztem. Többet
semmi okom nincsen játszani. Ezentul csak egyedül fogok l’hombrezni
szalmaemberekkel.
– De még ma el kell velem oda jönnöd. Ez a velem való végleszámolásod.
Tudod, hogy a mint én abba a társaságba, a hol mint lady Adaminát
adoráltak, most mint lord Adam belépek, a legfurcsább helyzetben fogom
magamat találni. Nem tudhatom, hogyan fogadnak? Egy hamis megállás és
rám omlik az egész világ. Ennél a visszatérésnél olyan szükségem van egy
jó barátra, mint a jobb kezemre. Elől, hátul szememnek kell lenni.
Szükséges, hogy legyen egy gentleman barátom, kivel karöltve járhassak a
termeken végig. Ez mulhatatlan kötelességed, hogy te, a ki annyi kényes
ügyben képviselted személyemet, mellettem légy és biztosítsd
tanuságoddal, hogy ezek az ügyek rendben és lovagiasan vannak elintézve.
– Igazad van! Ezt a tartozásomat le kell rónom.
– Tehát még ezt az éjt a clubban töltjük együtt. S onnan elmegyünk a
Vivienne-utczai házba.
– Ha a muszka meg nem előz.
– S csakugyan komolyan boszut állt volna rajtam a muszka lady Adamináért
egy separat invásióval, minden mandatum nélkül, az én suverain
országomba? – No akkor a restauratióhoz komolyan hozzá kell látnunk.
Brillianta Francziaország, mi: Anglia, Russia, Austria együtt valóságos
triple alliance.
– Én kimaradok a szent szövetségből.
– De majd rajta leszek, hogy a muszka is kimaradjon, én a
continentál-zárt helyreállítom. A többi ország mind fœminini generis,
csak «Albion» masculini.
A két ifju a titkos lépcsőn keresztül hagyta el Camelborough palotáját,
a nélkül, hogy a cselédség megtudta volna igazi gazdája hazaérkeztét
világkörutjából.
A clubban még akkor nem játszottak, csak egy pár öreg úr sakkozott, hogy
teljék az idő. A két belépő ifjut egyszerre körül fogták az ismerősök,
Adam lord sokkal szivélyesebb fogadásra talált, mint a milyent képzelt.
Rászedett udvarlóinak elpárolgott már a haragja, a tréfát sikerültnek
találták s a mi komoly utóhangja volt, azt a conventionatus
pisztolydurranás, kardcsattogás kiegyenlítette. A két karöltve járó
ifjut Orestes és Pyladesnek nevezték.
Csak az egy muszka fintorgatott különös képeket.
– Te talán még nem kaptál elégtételt? szólítá meg őt lord Adam egyenesen
belékötelőzködve.
– Vettem magamnak azt, igen is.
– Ugyan hol?
– A rue Vivienneben, a hôtel des acaciasban.
– Távollétemben… fitymálódék lord Adam.
– Jelenlétedben is, ha úgy tetszik.
E hetykélkedésre lord Adam oda sugta Metell fülébe.
– Te! Foglald le nekem ezt a muszkát.
– Hogyan?
– Nem bánom én, akárhogyan. Ülj le vele kártyázni.
– De én már megfogadtam, hogy mától fogva nem kártyázom többet.
– Postdatáld a fogadásodat egy nappal – az én kedvemért.
– Jól van. Hát a te kedvedért. Pour la dame.
– A míg te az ellenséggel szemben harczolsz, az alatt én elfoglalom a
rue Viviennei redoutot.
– Úgy hiszem, nem nagy ostrom kell hozzá.
Azzal Metell felhivta a muszkát a játékra. Annak úgy is tartozott
revancheal.
Ezuttal Metell rosszul játszott, folyvást vesztett. A kártya is oly
szeszélyesen járt rá nézve, mint még soha. A mellett olyan hibákat
követett el, a mikért egy kezdő játékos is pirulna.
Valami egy óra mulva a muszka megsokalta a folytonos balsikert ellenfele
részéről.
– Ön ma nincs jól disponálva.
– Az ám, másutt jár az eszem.
– Akkor jobb lenne, ha abba hagynók a játékot.
– Miattam ne. Majd később belemelegszem.
– Az én kedvemért ne folytassuk.
– Nem az ön kedvéért játszom.
– Ha pedig a dioscur kedvéért játszik ön velem, akkor meg épen
fölösleges áldozatot hoz a baráti kötelességnek, mert Brillianta ma este
elutazott s rajtam kívül nem mondta meg senkinek, hogy hová? Mylord
ezóta vissza is került a hôtel des acaciasból a saját hôtelébe, s
boszujában maga főzi otthon a punchot.
– Ez jó tromf volt, mondá Metell, akkor csakugyan összeszámolhatunk.
Azzal elkezdték a táblán följegyzett számokat összeadni.
E közben egy clubszolga jött oda Metell háta mögé s ezt sugá a fülébe:
– Egy idegen úr van odakinn az utczán, batardban, sürgős izenetet hozott
Dalmatiából.
Metellnek Milióra jutott az eszébe. Voltaképen mindig is az járt az
eszében, ez az izenet csak elevenebben odahozta őt eléje. Nem is
gondolhatott másra.
Engedelmet kért játszótársától, hogy egy pár pillanatra eltávozhassék.
Bevett szokás volt, hogy idegent, szabályszerü bevezetés nélkül a
l’hombre-club palotájába be nem eresztettek, hanem ha a clubtagok közül
valakinek dolga volt, sürgetősen elintézni való, az kimehetett az
utczára s ott végezhette azt el zaklatójával.
Tél volt az idő, február közepe, Metellnek fel kellett öltenie a
ruhateremben a sok galléros redingotját, s úgy menni ki az utczára.
Nemsokára valami dördülés, vagy csattanás hangzott odakinn; nem lehetett
jól kivenni, hogy mi, sem azt, hogy az utczán történt-e, vagy a
folyosón? Az urak idebenn egyébbel voltak elfoglalva.
Nehány percz mulva Metell visszatért a játszószobába, a hol társát
magára hagyta. Feltünhetett volna arczának szokatlan sápadtsága; meg az,
hogy a hosszú redingotot itt sem vetette le. Azonban ki törődik azzal,
hogy egy játékos, a ki vesztett, miért sápadt arczú? a felöltőt pedig
igazolta az, hogy menni készül.
– Mennyi a veszteségem? kérdé a muszkától.
Az megmutatta neki a táblát.
Metell elővette a tárczáját az oldalzsebéből és fizetett.
– Micsoda dördülés volt az odakinn? kérdé a muszka. Lőttek, vagy ajtót
csaptak be?
– Ajtócsattanás volt, mondá Metell, kissé rekedtes hangon.
– Ön most hazamegy?
– Egyenesen haza.
– Jó éjszakát.
S még megajándékozta Metellt egy szivarral, a mit az meggyújtott a
gyertyánál s aztán kezet szorított s szivarozva ment le a kocsijáig.
Mikor a rejteklépcsőn felment a hálószobáig, már csakugyan otthon
találta lord Camelborough Adamot. A punchégetésnél kapta.
– Nos? Hát te már abbahagytad a játékot? kérdé Adam lord a belépőtől.
Ilyen korán?
– Valami jött közbe, a mi félbeszakított, mondá tompán Metell. – A
nagybátyám rámtalált s lehivatott az utczára.
– Nos? De csak nem tett veled valami bolondot?
– Csak azt tette, a mit megigért, keresztül lőtt.
Azzal leveté magáról a bő burkonyt. Akkori divat szerinti hosszú, sárga
selyem mellény volt rajta, az egész mellény csupa vér volt.
– Te meg vagy sebesítve?
– Még pedig halálosan. – Ne csengess a cselédeknek, kérlek. Nem kell a
dologból lármát ütni. A gyilkost nem szabad üldözni. Jó volt ez így. Nem
kell nekem orvos. Tudom, hogy meg kell halnom. Egy pár órai időm van
csupán, a míg eszméletemnél vagyok, s azt jól fel kell használnom. –
Maradj mellettem. – Rád kell bíznom minden ügyemet, a mit félbehagyok. –
Senki mással nem közölhetem ezeket.
Adam lord a kerevetig vezette barátját s karjaival tartá fenn, míg az
elhelyezé a fejét a vánkoson. Már ekkor sok vért kellett vesztenie.
– Nem tennéd le a szivart a szádból? mondá neki Adam lord.
– Nem. Nagyon jól szelel. Azt hiszem, hogy eltart addig. Ha szivességet
akarsz velem tenni, kérlek, told ide az irótámlányt, hadd irok levelet a
hugomnak.
S Metell hanyat dőlve szivarozott és irt. Az egyik kezét a sebére nyomva
tartá, a másikkal irt. Néhány percz mulva azt mondá:
– Igazad van. Ez a szivarfüst kápráztatja a szememet.
S eldobta a szivart. Néhány szó leirása után megint felsohajtott.
– Biz én nekem így is káprázik a szemem. Nem tudom mi lelte, alig látom
a mit irok. Kérlek, hajolj ide fölém s mondd fönnhangon, hogy mit irtam.
Adam lord odahajolt Metell fölé s leolvasta neki a papirról, a mit az
tétovázó betűkkel odairt.
– Kedves Miliórám. – Én haldoklom. – Keresztül lőttek párbajban. – Nem
mehetek érted. – A pénz, a mit neked igértem, megvan. – De te ne váltsd
ki azon az ősi birtokot. – Maradj távol mindenkitől, a ki rokonunk. –
Az, a ki neked ezt a levelet át fogja adni, egyuttal a váltót is
odaadja, a mely vagyonodat képviseli. – Ő majd elfog magával vinni
szomorú magányodból, keres számodra boldogabb menedéket, úgy fog rólad
gondoskodni, mintha helyettem bátyád volna. – Ez az én egyetlen igaz
barátom, lord Adam of Camelborough. Isten oltalmazzon. Légy áldott! –
Bátyád Metell.
Az utolsó szavak olvastára megölelte a haldoklót Adam lord, s halkan
suttogá:
– Elfogadom a rámbizottat.
Metell kezét nyujtá neki s megrázta szótalanul Adam lord jobbját.
Azután összehajtá a levelet, belerekeszté a pénzről szóló váltót, s
lehúzta az újjáról a gyűrűjét, azt odanyujtá lord Adamnak, hogy
pecsételje le a boritékot. Majd a gyűrűt is átadhatja Miliórának,
családjuk czímere van rajta.
– És most hivass nekem egy papot, görög unitus pópát; ne orthodoxot,
mert azoknál a gyónás nem járja. – Teher nyomja a lelkemet. – Azt
hiszem, hogy az a mesterség, a mivel én vagyont szereztem, egészen
hasonlít a banditáéhoz. – Ki tudja, hogy itélnek odaát a másvilágon? –
Tesz-e külömbséget az a codex a kártyás és a tengeri rabló között? –
Pedig szeretnék a másvilágon legalább olyan helyre jutni, a hol megint
megláthatom az én szegény kis Miliórámat. – Kedves kis ártalan madárkám!
– Ő nem tud arról semmit, hogy én mi úton szereztem számára ezt a pénzt?
Az ő lelkére nem vet árnyékot. Azt hiszi, a léghajót találtam fel, azzal
szereztem. Azt ám. Megyek is már rajta fel az égbe. – Szegény kis árva
majmocskám! – Nem fogom már neki énekelni a barcarolát, mikor a part
felé közeledik a csónakom. – Bajtárs! Tudod mit? énekeld te helyettem
azt a dalt, mikor arrafelé vitorlázol a maltempói csatornán végig. – Adj
ide egy hangjegy papirt, én lekottázom azt neked, tanuld be. –
Örvendeztesd meg vele majd szegény kis bolondomat. – Aztán eredj, hozass
nekem addig egy pópát. – Siess vele, míg a hagymáz utól nem ér.
És aztán leirta az eléje tett vonalozott papirosra a csónakászdal
hangjegyeit iromba vonásokkal, a míg lord Adam odajárt papot keresni.
Biz ez nagy időbe kerül, a míg az ember Páris városában, késő éjjeli
órában egy görög unitus papot feltalálhat. Mire a pópával visszatért
lord Adam, már akkorra Metell készen volt – a hangjegyzéssel is, meg az
élettel is.
Mikor a pap odatartá neki a fülét, hogy gyónja meg neki lelke terheit,
Metell gyönge lélekzetével elkezdé neki a barcarola utolsó verseit
dudolni:
«Menj vissza esti szellő,
Suhanj be ablakán!
Mondd meg szerelmesemnek:
Ő a legszebb leány!
Nyomj ott ajakára
Egy csókot éjszakára,
Milióra… Milióra…!»
A pópa megáldotta, felodotta… Ezt bizony megbocsáthatják neki a
tulvilági itélő birák!…