– Jó helyen.
Nagyon is jó helyen volt, a feje egy dobogó sziven.
– Marguerita! hebegé az uskók vezér.
– Hát legyek a Marguerita, ha te Deli Markó vagy!
Az ébredező csakugyan azt képzelhette ezen a helyen, hogy ő a guzla
által megörökített királyfi, nem más.
Hozzá tette a lány, komolyan, nem mosolyogva:
– Azért ne félj tőlem, nem csókollak meg.
Annak pedig úgy látszik, hogy nem volt ettől nagy félelme.
Sőt épen nem látszott szivére venni a királyfiról szóló ballada verseit,
a mikben Deli Markó elébb a Durindó lovát, azután meg a jó kardját, a
szablyát akarja feltalálni, hanem megfogta a leány kezét s odavonta őt
magához.
Milióra hevesen taszítá őt vissza fekhelyére.
– Mit gondolsz? Ez itt a Marguerita háza!
Ekkor tért magához félmámorából az uskók.
– Úgy! Igaz! Hisz a Frangipáni várban vagyok. Hogy kerültem ide?
– A tengeren át menekültél a harczból.
Erre az uskók vezér eltakarta tenyerével az arczát.
– A harczból! a kudarczból.
Milióra azt hitte, hogy sír, s aztán nagyon megszánta. Oda simult hozzá
kérlelgetni.
– No ne keseregj. Légy férfi! Ne sirj! Látod, én sem sirok. Jőjj: egyél
és igyál. Jó lakomára vártalak.
S azzal odahordta eléje, a mit számára sütött, főzött, tartotta a térdén
a tálat, a míg az fektében evett, s gyönyörködött benne, hogy az milyen
mohón falja az ő főztét, a tál fenekéig üríti; azután megitatta a boros
csobolyóból. Azután leült a lábához, két térdét kezei közé fogta s azt
mondta neki:
– No most már beszéld el, hogy mi történt veled?
Az uskók vezér fél könyökére dült és mesélt.
– Németek és taliánok jöttek ellenünk ezer hajóval, nekünk csak száz
csónakunk volt. Az övéik gályák voltak, a mieink csak ladikok. Húszan
voltak egy ellen.
Mesélt aztán a menekült olyan csodahős tetteket Miliórának, a mik egy
árnyékot sem engedtek azoknak a hős balladáknak, a mikről a guzlások
gajdolnak.
Nem is győzte volna le a vitéz uskókokat az a tengersokaságú német és
talián, dicsekedék az uskók vajda, ha az áruló horvátok, a rabszolgának
született granicsárok, azután meg a hitszegő pogány török, a bihácsi
basa a hátukba nem támadnak s Zengget el nem foglalják orozva tett
rohammal. Ekkor aztán a tengeren harczoló uskók hősöknek el volt vágva
az útjok a sziklavölgyükbe való visszavonulásra, az ott maradtaknak meg
a társaikkal egyesülhetésre.
Milióra mindezt hallgatta hivő arczczal, s egy igazi uskók asszony
átkozódó közbekiáltásaival.
Az uskók vajda folytatta a meséit. Nem maradt hátra más, mint
keresztültörni a németek és taliánok hajóhadán s a tenger felé
elmenekülni. Érkezett a nagy zivatar.
– Azt én küldtem az ellenségre! szólt közbe a leány.
– Az ugyan átkozott tréfa volt tőled! szitkozódék az uskók hős. A
viheder nem válogatja, ki a német, ki a morlák? egyformán a sziklához
paskolja a hajóikat; én a buccariczai partok felé akartam a népemmel
elmenekülni, hogy majd ott az erdőkbe bujdokolunk, de a vihar egyre
veszettebb lett, először csak a boretta jött ránk, azután a borina,
utoljára meg a vén anyjuk, a bóra.
Milióra a haját tépte kétségbeestében:
– Ezeket mind én küldtem!
– Elég bolondul tetted! Ha tudtad, hogy olyan szád van, a miből szelet
tudsz fujni, jobb lett volna, ha csukva tartod. Minket pusztított el ez
a nagy szél, utoljára csak a magam csónakja maradt meg két evezősömmel,
azokat is egymásután leseperte a hullám, mikor kifáradtak; utoljára
egyedül maradtam a csónakomon, s akkor felfordította azt a vihar, alig
tudtam kiúszni a tengerből.
A leány a földhöz verte magát, úgy sírt és jajveszékelt.
– S én még azt mondtam neki: jobban, jobban!
Az uskók engedte, hogy csak hadd tépje a haját, hadd henteregjen a
földön, úgy kell az asszonynak.
– No, ne sírj már, elég volt; megkerültem. Fogadást tettem a lorettoi
szent szűznek s az kiszabadított. S nem elég szép csoda-e tőle, hogy
épen ide hozott te hozzád, a kit szeretek?
– Igazán szeretsz? kérdezé a leány, könyein átsugárzó örömmel tekintve
az ifjúra.
– No, hát hogy ne szeretnélek? Csak nem bolond fővel kapaszkodtam fel
ide, ezen a nyaktörő úton, erre a vár fokára, hanem azért, mert tudtam,
hogy téged itt talállak. A kapura nem akartam menni, mert azt a császár
katonája őrzi, a kardos leány, a ki bizonyosan agyonlőtt volna.
– Hát én értem jöttél ide? rebegé Milióra. Hát én reám gondoltál? Látod,
én is annyit gondoltam terád!
– Igazán mondod azt?
– Bizony mondom. Majd megtudod ezt mindjárt. A míg te harczoltál, én
költeményt irtam rólad. A te harczodról, meg a mi azután jön. Ha akarod,
elolvasom. Hanem igyál előbb abból a csobolyóból.
A vajdafi nem mondatta ezt kétszer magának. Ivott és gyönyörködött
benne, milyen magas páthosszal olvassa fel a leány az ő hős tetteinek
leirását.
Egyszer aztán eldugta a leány a keblébe a költeményt, szégyenkedett azt
tovább olvasni.
– No hát ott mi jön? Hisz nincs még vége. Mért nem mondod tovább?
Ott már az következett, hogyan viszi haza a dicső királyfi a maga
menyasszonyát ősei fényes sasfészkébe s micsoda nagy boldogság lesz majd
ott a részük.
A leány csak nekierősítette magát, hogy elolvassa azt is.
– De fordítsd félre addig az arczodat.
Az pedig csak azért sem fordította azt félre.
A szégyenkedő leány aztán a kötényével takarta el az ifjú arczát az
alatt, a míg a balladája végét, a szerelmes részét nagy suttogva
elolvasta.
Megtörtént. Azt is elmondta hát már a leány – versekben – hogy milyen
édes gondolat az ő urának felesége lenni!
Az uskók vezér megszorítá érte a kezét, s szomorúan mondá:
– Csakhogy most ettől az ősi váramtól ugyan messzi estünk. Legjobb
vitézeim ott vannak a tenger fenekén; népem virága levágva, magam
földönfutó, a kit kergetnek. Se aranyam, se vasam. Meztelen vagyok. Azt
sem tudom, merre meneküljek? És én azért mégis esküszöm teneked, hogy
visszatérek ismét, mielőtt a hold kétszer megújul, itt leszek. Új erővel
jövök, olyan hatalommal, mely szétszórja ellenségeinket, s rettentő
fegyveremmel boszút állok a szenvedett kudarczért. Akkor azután ismét
fényesnek, dicsőnek fogsz látni, és akkor velem jösz oda, a hol őseim
királyi vára daczol a félvilággal, s felülsz mellém az én trónusomra.
Ott azután majd nem fogunk félni – én a te csókodtól, és te az enyémtől.
A leány nagyot sóhajtott.
– Csak olyan rövid időt ne mondtál volna, jobban elhinném, hogy úgy
lesz.
– Mit? te nem hiszesz abban, a mit Deli Markó igér?
– Mindent elhiszek. Óh, meg ne haragudj rám! Tudom, hogy vitéz vagy,
csodákat tudsz tenni. De én félek, nagyon félek!…
– Mitől félsz?
– Attól, hogy téged megölnek. Olyan sokan vannak. Magad mondtad:
köröskörül fogtak, német, olasz, horvát, még a török is. Reszketek, hogy
még egyszer odamenj közéjük.
– Ne félj! Mi még többen vagyunk! Ne hidd azt, hogy én az én népemmel
együtt magamra vagyok hagyva. A Newa jeges partjától a Fekete tengerig,
s le onnan a görög szigetekig, végig az egész adriai parton egy hatalmas
szövetség mozgatja a népeket, földrengés lesz belőle, ha az egyszerre
megindul. E szövetség neve a «Hetairia». Benne vannak az oroszok,
oláhok, hellenek és az igazhivő szerbek az egész Karst és Balkán mentén
és a Czerna-Gorában. Vezetőink Párisban laknak, onnan intézik a
világharczot. Neked mindent elmondhatok, mert feleségem vagy már. Nálunk
így megy a házasság. Előbb együtt laknak, a legény meg a leány, mint
hűséges társak, egy tálból esznek, csak azután, ha bebizonyult, hogy tud
az asszony az ő urának hűségesen szolgálni, akkor jön rá a sor, hogy
szeretgessék egymást, s ha azután meg vannak elégedve egymással, akkor
következik a pap, a ki összeesketi őket, de igazi férj és feleség csak
akkor lesz belőlük, a mikor az asszony a csatában a férje oldalánál
tölti a puskát.
Milióra egészen el volt ragadtatva ettől a házassági előirányzattól.
Leült az ő urának a lábához. Az pedig nyilatkozott előtte.
– Hát hogy lásd, milyen bizodalmam van hozzád, elmondom, hogy hová
megyek és mikor jövök vissza? Én most, ha a te segítségeddel innen
kiszabadulhatok, Párisba sietek. Ott van a mi országunknak a titkos
feje, a kinek mi mindnyájan engedelmeskedünk. Ő ennek a tengerparti
birodalomnak a választott császárja, a kinek a zenggi, raguzai,
cattarói, zárai králok csak vazalljai. A nevét nem mondom meg neked,
mert azt kibeszélnünk még a legkedvesebb feleség előtt is tiltva van.
Hanem az arczképét megmutathatom. Azt velem hordom mindig, mint egy
csodatevő ereklyét. Itt van a derekamra kötött tüszőmben. Ennek nem
találtad meg a nyitját, úgy-e? Tanuld meg, hogy máskor tudjad. Hanem
előbb esküdj meg rá, hogy ebbe a képbe bele nem szeretsz, mert ez
gyönyörű szép férfi, nálamnál százszorta szebb.
Milióra hevesen tiltakozott minden mozdulatával ezen állítás lehetősége
ellen.
– No de esküdj meg előbb, hogy nem szeretsz belé! kötődék az uskók vajda
a leánynyal s addig nem adta ki a markából a medaillont, a mit a tüszője
rejtekéből vett elő, a míg Milióra esküvel nem fogadta, hogy nem fog ő
beleszeretni senki férfiába, bárha angyal lenne is.
Akkor aztán odaadta az arczképes medaillont a leány kezébe.
Hát a mint ezt az arczot megpillantá Milióra, csak elsikoltotta magát
egyszerre, s mind a két kezével ajkához szorítva, elhalmozta azt
számlálatlan csókok özönével.
– Hát te így tartod meg az esküdet? rivalt rá a vajda, s öklét emelte
rá.
Milióra pedig gyönyörtől kaczagva mondá neki.
– Hiszen ez a bátyám, az én Metell bátyám, s azzal alázatosan odahajtá a
fejét az ökölcsapás elé.
Az uskók vezér pedig, ütés helyett, szeliden megsimogatá a leány fejét s
egészen más hangon mondá neki:
– Tudom én azt jól.
De nemcsak más hangon, hanem más nyelven is mondta ezt, eddig azon a
szláv idiomán beszélt hozzá, mely e vidék lakóinak anyanyelve, ezt az
utolsó szót már francziául mondta, a hogy a legelső találkozásuk
alkalmával is megszólítá.
S egyúttal egészen más ember is lett az uskók. A takarópokróczot egész
classicus redővetéssel kanyarította termete körül, hogy az mint egy
görög hősszobrot, rögtön salonképessé tette, s akkor aztán egész
nagyvilági courtoisieval beszélt a kisasszonyhoz.
– Tudom én azt igen jól, Milióra kisasszony. Első idejövetelem is az ön
bátyjának parancsára történt. Ő megtudta, hogy ezen a vidéken éhinség
van, s ha a nép szükséget szenved, akkor az ő testvére is nélkülözni
kénytelen, s azt mondá nekem: eredj oda, lásd el népünket élelemmel a
sziklafészkeinkben s a húgomat télire valóval. Én ezt a magam módja
szerint végrehajtottam, kissé nagy huzakodásba került, de a czél el van
érve.
Most aztán még nagyobb hévvel szorongatá az ifjú kezét szíve tájára a
leány.
– Hogyan? Te az én bátyámtól jösz? Te láttad őt? Ő küldött ide?
Az uskók hódolattal felelt.
– Hogyan is mertem volna én különben, alattvaló vajda, az én uramnak, a
mi leendő czárunknak a huga előtt megjelenni, ha urunk által küldve nem
lettem volna?
Milióra megijedt, hogy most már ilyen nagy távolság támad majd közöttük.
– Nem! Nem! Csak maradjunk annál, hogy te Deli Markó vagy, a kraljevics,
én pedig a te menyasszonyod, a kit a sziklaváradba fogsz haza vinni,
addig pedig itt várok rád.
– Ahhoz az én czáromnak az engedelme szükséges.
– Oh, ő abba bele fog egyezni, mert ő engem nagyon szeret. Aztán te
annyi hőstettet fogsz elkövetni, hogy nem tagadhat meg tőled.
– Harczaim diadalkoszorúját a te kezedből várom.
Ez igazán lovagias mondás volt. Igazi hős lovagok, a kik hexameterekben
és alexandrinusokban beszélnek, sem mondhatnának szebb vallomást a
szívük választotta hölgynek.
– Mikor térsz vissza hozzá? tudakolá Milióra.
– Még ma, a mint innen menekülhetek.
– Vidd neki csókomat!
– Kár, hogy azt átvennem nem lehet.
– De lehet, szólt Milióra, hamiskásan mosolyogva, levélben, papiron.
Könnyen megy ez. Itt van a papir, ez a költemény, a mit neked
felolvastam, ennek a háta üres lap, a hajtűm ezüst vége jól fog irón
helyett; csak annyit irok rá: «Csókollak ezerszer, Miliórád». Nesze,
vidd el neki. Ebből majd megtudja azt is, hogy mi szeretjük egymást.
– De majd azt fogja gondolni, hogy ezt az ezer csókot nem ő neki, hanem
Deli Markónak szántad.
– Hát mit tegyek?
– Ird fölé a nevét.
– Igazság az! Hisz a nélkül nem tudná, hogy neki szól ez.
És Milióra szépen fölirta az üzenete fölé a bátyjának a nevét, nem azt a
Babiagoriai Riparievichet, hanem az igazit, a melyik benne van a
magyarországi aranykönyvben. Úgy adta át azt költeményestül együtt az
uskók hősnek.
Az elzárta azt tüszőjébe.
– Két hét mulva ő nála leszek. Csak most innen menekülhessek ki gyorsan
és biztosan.
– Kigondoltam én azt már igen jól, mondá Milióra.
– Ha ezeket az összeszakgatott köntösöket újra fölveszem, mindenki
megismer bennük, hogy uskók vagyok.
– Nem is azokat veszed föl, hanem ezeket itt ni.
S azzal Milióra előhúzott egy csomagot a zugból, a mit szobájából hozott
le. Az ő saját öltönyei voltak benne.
– Ezeket vegyem föl?
– Hisz olyan sima arczod van, mint egy leánynak, termeted is olyan
karcsú. Kicsinynyel vagy magasabb nálamnál. Minden ruhám rád fog illeni.
S ez nagyon jó bugyola lesz neked. A ki innen meglát kimenni, mind azt
hiszi, én vagyok, tőlem pedig félnek, elfutnak, a Margueritának vélnek,
senki sem fogja utadat állni ebben az álczában, bátran keresztül mehetsz
vele a határon.
– De hogy jutok ki innen a várból? Azon az úton, a melyen feljöttem, nő
gúnyában nem kúszhatok.
– Arról is gondoskodtam már. Axamita a várkaput mindig zárva tartja, a
kulcsok az övébe vannak dugva. Hozzám rendesen délben, meg este szokott
feljönni, máskor odalenn van a puntában – és fon. Nem tudja leányvoltát
megtagadni, fon, mikor nem látják. Majd ma, ha feljön hozzám, pálinkát
adok neki inni, addig itatom, míg elalszik, akkor aztán elveszem tőle a
kulcsokat, s kibocsátalak a várkapun. A kert rácskapuja a Valle felé
nyitva van, arra, Rovinon keresztül legjobb lesz menekülnöd.
– Angyal vagy, szólt az uskók vitéz, megszorítva gyöngéden a leány
kezét.
Milióra nagyot fohászkodott.
– Szeretnék még nagyon sokáig együtt lenni veled, szólt két kezét az
ifju vállaira téve. De ha menned kell, menj mentül elébb.
És aztán sokáig nézett az ifjú szemébe, míg könyei el nem takarták
előle. Hogy még ilyenkor sem szabad egymásnak egy csókot adni! Nem,
egyetlen egy búcsucsókot sem. Úgy kell megválni egymástól csókolatlanul.
Ebben a rettenetes házban, a hol annyian haltak meg azért, mert csókot
adtak és vettek.
Milióra ruhái egészen ráillettek az uskók hős termetére. A vállfüző
segített hozzá. Mikor készen volt az öltöztetéssel, Milióra maga is meg
volt elégedve a művével. Tökéletes asszonyi alak állt előtte.
A valóságos «lady Adamina».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szél megállt. Úgy szokta, egyszerre megszakad, mintha a tengerbe ölte
volna magát, s a hullám még sokáig zúg, csattog, de már ellenfele
eltünt, a lég csöndes, a nap egyszerre melegen süt, a jég, a hó szennyes
patakokban olvad alá a szikláról.
Axamita leányasszony azt gondolta, hogy most már mégis ideje lesz
letenni a kezéből az orsót s felnézni a toronyba a kisasszonyához és
meggyújtani a kandallójában a tüzet és aztán ebédet főzni. Felballagott
a várba.
A mint a várkapun belépett s azt ismét bezárta, a háta mögött megütötte
az orrát a nagy füstszag.
– Eh ha! Valahol ugyan tüzelnek, még pedig olajfával.
Egybe megakadt a tekintete az udvar középen álló kutállványon, a füst
abból jött elő.
– Ohó! Az én kisasszonyom csakugyan megtette azt a hóbortot, hogy a
pinczébe ment le tüzet rakni a reggelijéhez. Mind az ördögé leszünk ma!
Előbb azonban kitekintett a kertajtón, nem találja-e őt ottan?
Miliórát nem találta ott, hanem igenis a handzsárt a hegyével a földbe
furódva. Néhány vércsepp is volt látható a jéghalmazon. Bizonyosan az
uskók megsértett lába hagyta ottan. Axamita meggyőződött felőle, hogy ez
a bóra lábának a vére. A megsántult rém azért ment haza gunnyasztani.
Már most bizonyosan tudta, hogy Milióra tündér, a ki elő tudja hivni a
vihart és vissza tudja kergetni az odujába. De jó volna, ha több
rendbeli ördögökkel nem töltené meg ezt a kastélyt.
Azért is most már elszántan indult a pincze felé, hogy Miliórát felhivja
onnan. Nem jó dolog az, a mit most cselekszik.
Nem is jó volt, de már meg volt.
Axamita felnyitá a pinczeajtót, a mi soha sem szokott kulcscsal bezárva
lenni s már a lépcsőgádorból látta, hogy a cseppkőbarlang szádából erős
tűzvilág szüremlik ki.
Még épen a barlangban rakni tüzet, a hol a manók tanyáznak!
Keresztet vetett magára s szent Györgyöt hivta segítségül. Azzal
nekibátorítva magát, robogott előre a barlang száda felé, mint mikor
Borodinónál ágyúüteget ostromolt.
Csakhogy ez félelmesebb látvány volt egy ágyúütegnél.
A barlang bevilágítva a közepén rakott tűztől. A stalaktit bálványok, ki
átlátszó fehér, ki ragyogó vörös, és valamennyi között áll, háttal a
tűznek fordulva, maga a Vila, a tündér, fél kezét a csipőjére téve, a
pokol fecskéi, a denevérek úgy röpködnek délczeg alakja körül.
Axamita még most sem engedte a gyáva félelemnek, hogy erőt vegyen a
szívén. Megismerte a földalatti alakon Milióra ruháit, s azt hitte, hogy
őt látja maga előtt.
– De ugyan, kisasszony, az Isten szerelméért, mit csinál idelent? Ne
játszszék a tűzzel. Jőjjön fel a szobájába.
Azzal odament a félelmes alakhoz s megfogta annak azt a kezét, a melyik
a csipőjére volt téve.
Erre az a hölgyalak a másik kezével hirtelen torkon ragadta s olyan
erővel, a minővel túlvilági lények rendelkeznek, úgy vágta Axamitát a
falhoz, hogy a lélekzete elállt, s ugyanakkor leszakította az övéről az
egész kulcscsomagot s aztán rohant ki a pinczéből.
Axamita, az első rémületből felocsudva, annyira visszanyerte, ha nem is
a bátorságát, de a kötelességérzetét, hogy utána futott a nőalaknak, s
még jól láthatta, a mint az a hosszú oszlopos corridoron végig suhanva,
a várkapuhoz rohant, azt a kulcscsomaggal felnyitotta, a kulcsokat
lehúzta, a kapun kiugrott, azt bevágta maga után s aztán a kulcsokkal
újra bezárta.
Axamitának a homlokán csurgott a veriték.
Milióra megszökött a várból!
Ez volt az első gondolatja.
Aztán jött a másik: felfutni a toronyba s onnan utána nézni, hogy merre
szökik?
Rohant fel a lépcsőkön a legfelső szobába.
S a mint oda benyitott, maga előtt látta Miliórát, a valóságos élő
Miliórát, a ki nyugodtan jött eléje az égő kandalló elől, s azt kérdé
tőle szeliden: «Nos, Axamita, strázsamester leányasszony, hát mi
történt?»
Egyszerre két helyen jelen van! Ez a «Vila»!