Hanem az utolsó szavak után elkezdett tántorogni a menekült, a feje
nekivitte a kőfalnak s bizonyosan bezúzza a homlokát, ha Milióra meg nem
ragadja. A végső küzdelemben kimerült, elhagyta az eszmélete,
összeroskadt.
A lány átölelve tartá két karjával: a jeges, szemetes földre csak nem
engedhette leesni.
Ott volt hát a karjai között álmainak tüneményképe, élettelenül,
nyomorultan, emberek és elemek haragjától elgyalázva, szája szederjes,
fájdalomtól nyitva, megtört szemei félig zárva pilláik alatt;
hátraszegett fejéről alácsüggött az összecsapzott haj.
Milióra felvette őt az ölébe, maga sem tudta, hogy ilyen ereje van,
azután beczepelte a kis oldalajtón át a vár folyosójára.
Körülnézett: hová rejtse itt el? Fel nem viheti a szobájába, mert ott
Axamita meglátja, az pedig ellensége a skókónak, az a császár katonája,
az elárulhatná.
Szemébe tűnt a pincze ajtaja. Valami jutott eszébe. Ott tüzet is lehet
rakni, nem oltja ki a bóra. Elhurczolta odáig az alélt uskókot;
felnyitotta a nehéz vasajtót. Emlékezett rá, hogy a pinczegádor
fülkéjében áll a gyertya, s a kezdetleges tűzszerszám, a mivel azt meg
lehet gyújtani. Akkor tanulta ezt ki, a mikor a nyomorultak számára
felhordta a télire eltett burgonyát. A pincze volt az éléstár. Nagy,
tömör oszlopokon nyugvó boltozatok, a mikben valaha a Frangipániak egész
helyőrség számára való élelmet és lőport tartottak. Most is ide volt
felhalmozva a Deli Markótól vett mindenféle elemozsina.
Miliórának a sötétben kellett tapogatózni, a míg a lépcsőkön leszállt s
rátalált a lisztes zsákokra, a mikre a félholtat lefektethette. Jobb
fekhely még most nem volt a számára itten.
Azután szövétneket gyújtott s szétnézett a sötétben valami után. Ott
talált egy szögletben szárított ürübőröket; azokból jó fekhely készül. A
feje alját levendulacsomagok adják ki.
De fődolog tüzet rakni, a dermedt alaknak erre nagy szüksége lehet.
Hanem a pinczében tüzet rakni veszedelmes: először azért is, hogy a ház
megtelik ördögökkel; de még inkább azért, hogy a pincze megtelik
füsttel, ennek az ablakai télire mind be vannak zárva.
Eszébe jutott, hogy van még e várpinczének egy nevezetes rejteke, egy
cseppkőbarlangocska, annak a kürtője felmegy az udvarra s a kútba
szádallik, azt hát nem lehet bedugni.
Csodálatos kis hely! Mintha tündérek építették volna remekbe. A tetőről
alányuló pillérek, a mik össze vannak ragadva a földből felemelkedő
oszlopokkal, orgonasipok, idomtalan gnomok alakjai; ez a csoport itt
valóságos mennyezetes ágy, lefüggő kárpitokkal, a mik kőből vannak, ez
jó lesz itt nyoszolyának, a skókó számára. Fejedelmi hálószoba! Mikor az
olajfa tüze ropogva fellángol, aranynyal, ezüsttel van bevonva minden
fala, a kőoszlopok, kőfüggönyök átlátszanak, mint a kristály. És a
mellett az a jó van benne, hogy a barlang tél idején meleg.
Ugyan mert volna-e máskor ezen a helyen egyedül lenni a lány?
Hát még egy férfival egyedül lenni?
Igaz, hogy az a férfi még most halott.
Olyan halott, a milyennek a népballada mondja: a királyfi mélyen alva a
tündérbarlangban, a ki a táltosa nyerítésére vár, s a menyasszonya
költögetésére nem akar ébredni.
Ott fekszik előtte halottan. A leánynál van az élete. Hogyan kellene
neki azt visszaadni?
Milióra lehajolt az uskók lábaihoz s elkezdte azokról a bocskorszíjakat
leoldani. Úgy-e bár, így tesznek az uskók menyasszonyok lakodalmuk
estéjén? Az opánkák félig le voltak szakadva, a szíjak átázva, nehéz
azokat lebontani annak, a ki még nem tanulta.
Azután az ázott köntösöket kellett levetni róla. Nem átallta ezt a lány?
Hiszen márványalak volt az, a mit leleplezett; egy szobor: Isten
legszebb művészremeke! Így kellett vele tennie, hogy életre hozhassa.
Csak egy széles tűsző alakú bőr öv volt a derekán, ahhoz nem mert
hozzányúlni. Most azután következett az erős munka: borszeszszel,
pokróczdarabbal, aztán meg villanyos tenyereivel végig dörzsölni az
elfagyott, megdermedt alakot, nyitva levő szájára lehelletet fújni, de
úgy, hogy ajkaik egymáshoz ne érjenek, aztán föléje hajolni és lesni,
hogy tér vissza az élet szine az arczra, hogy dobog fel a szive, hogy
szelidül át a halál álommá?
Már alszik. Mély álma van. Halálra ki van fáradva.
Milióra olyan nyugodtan ül mellette, mintha otthon volna, betegét
ápolná. Az ázott öltönydarabokat kiteregette száradni az oltárkövekre.
A jó háziasszony figyelmének mindenre ki kell terjedni. A míg drága
szenvedője alszik, ő lopva elszökik mellőle, felmegy a szobájába, onnan
egész nyalábbal hoz le mindenfélét, a mire majd szüksége lesz ennek, ha
fölébred, hoz neki gyapju-pokróczot, a mivel betakarja, majd a tűzhely
után lát, ibrikben, lábasban főz, süt mindenfélét, a fölébredő készen
találjon mindent.
Úgy veszi, mintha ennek már így kellene lenni.
S nem is várhatja, hogy vége legyen az álomnak, a mint az alvó egy
ébredező mozdulatot tesz, fogja a csészét a párolgó punchcsal, karjára
emeli az ifjú fejét, s rá erőlteti az első kortyot.
Az azután megissza az egészet.