Ez az éj eltelt az így szerzett élelmi szerek elhelyezével. Tündérmese
volt ez, olyan mint a «terülj meg abrosz!» regéje. El kellett fogadni,
hogy igaz történet. – Hisz ennek az egész sziklaországnak a históriája
maga sem más, mint a tüneményes regék halmaza, nem lánczolata.
Másnap Axamita nagy lakomát csapott a várban Milióra számára. A mit az
meghagyott, elfogyasztotta ő: katona gyomra volt. Bor is került az
asztalra, jó dalmata vörös bor. Abból Miliórának igen kevés kellett,
Axamitának annál több.
A bortól beszédessé lett a két leány, előhoztak egyet is, mást is. Az
uskókok rettenetes hatalmát, a rovinai lázárok nagy örömét, aztán a Deli
Markót. Azt egyik jobban le tudta irni, mint a másik. Nagyon megnézték.
A süvegtollától a himzett topánkájáig le tudták őt rajzolni. De a belső
emberre nézve nagyon eltérők voltak a néző pontjaik. Axamita egy fenevad
kalózt látott benne (őt árboczhoz kötözteté), Milióra ellenben egy
fejedelmi nemesszívű lovagot.
– No, ilyenné lett, a mikor a kisasszonyt meglátta, hagyta rá Axamita.
– Oh bizony nem akkor. Mert még a szinemet sem látta, a mikor téged
szabadon bocsátott s megalkudott veled a lisztre.
– No hát nem jól mondtam. Csak hallotta még a kisasszony szavát, arra
juhászodott meg. De ez igaz. Mert hát úgy történt a dolog, hogy mikor én
Fiumében partra szálltam, egyszerre körülfogtak az uskókok, én pedig nem
tudtam róla semmit, hogy Fiumét elfoglalták. Azért, mert katonaruhában
járok, s mert kardot rántottam, úgy védelmeztem magamat, mindjárt fel
akartak kötni egy árboczra. Arra én megmondtam nekik, hogy leány vagyok;
tudom, hogy az uskók, a ki leányt öl, meg van átkozva. Akkor aztán
vezérük elé vittek. Deli Markó kikérdezett, hogy mi járatban vagyok? Én
elmondtam neki mindent, hogy egy árva, elhagyott kisasszonyt szolgálok a
Frangipani várban, annak akarok a pénzemen kenyeret vásárolni, meg a
rovinoi nyomorultaknak, a kik éhen halnak. Láthatja, hogy ez az én
pénzem, a hogy azt félreraktam mindenfelé való táborozás alatt, van
közte olasz bajocco, francia sous, orosz kopek, bajor batzen, ereszszen
utamra. Erre azt mondta a Deli Markó: «no majd meglátom, hogy igazat
beszéltél-e? odaviszlek a Frangipani várhoz, s ha van ott elátkozott
herczegkisasszony, meg pofátlan emberállatok, hát akkor annyi kenyérnek
valót adatok a pénzedért, a mennyi elég lesz valamennyiteknek, de ha nem
mondtál igazat, felhuzatlak az árboczra.» Azzal mindjárt kiköttetett s
addig mindig fenyegetett, a míg a puntáról a kisasszony szavát nem
hallotta. De olyan is volt az, mintha a mennyországból kiáltott volna
alá valami Szerafim.
– No meg a rovinoi lázárok kiáltása is ott a háztetőkön.
– Az meg olyan volt, mintha egy pillanatra kinyitnák a pokol szelelő
lyukát s az elkárhozottak üvöltése hallatszanék fel chórusban.
– Arra aztán mindjárt szabadon bocsáttatott, látod?
– Meg is alkudott velem könnyen, de mégis az egész dereglyét
rakományával együtt csak akkor adta ki, mikor a kisasszonyt meglátta.
– S nem is pénzért akarta már adni, egy csókkal is beérte volna.
– De azt nem kapott a czudar!
– Te! ha erővel elrabolta volna tőlem azt a csókot, akkor én most
kétségbe volnék esve miatta; de hogy önkényt nem adtam meg neki, mikor
kérte, azért nagyon fáj a szívem.
– Az aztán nagy baj.
– Pedig hát én azt sem tudom, hogy mi az a valódi csók?
– Én sem.
– Édes az, hogy úgy kivánják? Éget az, hogy félni kell tőle? Mikor
kimondta azt a szót, szívem oly sebesen kezdett el dobogni; csupa láng
lett az arczom tőle, a másik pillanatban meg aztán reszketni kezdtem,
még a fogaim is összeverődtek.
– Igézet az.
– Vajjon ha megcsókoltam volna, az történt volna-e, hogy az én lelkem ő
vele megy, az övé meg itt marad?
– Tartok tőle, hogy az így is megtörtént.
– Hátha az ember csak úgy a lelkében csókolja meg a másiknak a lelkét,
az is vétek-e?
– Úgy gondolom, hogy az.
– Hátha az embert álmában éri az, hogy megcsókol valakit, azért is
megbünhődik-e?
– Álmában bizonyosan.
– De hát álmában az embernek nincsen esze. Aztán álmában nincs itt a
Frangipáni várban, hanem szép-szép vidékeken jár, a hol minden férfi,
asszony, skarlátpiros ruhát hord és balladákat énekel.
– Jobb abból fölébredni! Az embernek álmában még jobban tud fájni a
szíve, mint ha ébren van.
Milióra elnevette magát.
– Tudod, hogy min kaczagok most? Hát olyan drága egy csók, hogy egész
dereglyét rakományostól kinálnak érte?
– Biz az olyan.
– Hisz akkor én egy egész flottát szerezhetnék össze csupa csókból!
– Szent igaz. Én láttam is már olyan nőket, a kik azt meg is tették.
Gyémántokat, palotákat, herczegi koronákat vettek csókokért. Többet ér
az a föld minden kincseinél, többet ér a mennyei üdvösségnél. Legalább
azt mondják.
– De hogyha jobb a mennyei üdvösségnél, akkor annak is jó a ki adja.
– Én is azt hiszem.
– De hát akkor a férfi miért kinál még árt is érte?
– Azért, mert a férfi a kérő, ezt úgy rendelte az Isten. A párisi tatár
táborban gyémántokkal fizetik meg a csókot, az igazi tatár táborban
tevékkel, juhokkal, de mindig a vőlegény a nagylelkű.
– Hát az nincs sehol, hogy a csókot csak csókért adják cserébe?
– Olyan országban még nem jártam.
– Miért van az?
– Azért, mert az arának csak egy kincse van, a mit odaadhat.
– A szépsége?
– Nem bánom, legyen a szépsége.
– De hisz a leány szemében a vőlegény még sokkal, sokkal szebb.
– Azt én nem tudom.
– Mit gondolsz? vissza fog-e ő még egyszer ide jönni?
– Félek tőle, hogy visszajön.
– Miért mondod, hogy félsz?
– No csak azért, mert Deli Markó lehet, hogy a maga sziklafészkében
fejedelem, vajda, de a császár birtokában csak rablóvezér, harámbasa, a
ki ide csak pusztítani, zsákmányolni, öldökölni jár.
– Mit vehetne el mitőlünk?
– Tőlem semmit, de más valakitől elvehetne valamit.
– Gondolod, hogy azt a megtagadott csókot? De én azt akkor sem adnám
meg.
– Mondtam már, hogy az uskókok erőszakos emberek. Ők semmit sem úgy
vesznek, a hogy más. A leánykérés sem járja náluk, hanem a leányrablás.
Nem is menyasszony, a kit nem úgy ragadtak el erőszakkal. Hogy itt a
Frangipáni várban nem fogja követelni a maga csókját a Deli Markó, a
felől nyugodt vagyok; a Marguerita névtől az uskók is retteg, jobban,
mint a csumától. A fejét nem félti, hanem a pofáját igen. A vallást nem
tartja, hanem a varázslatot féli. Láthattuk, hogy még csak a partra
kiszállni sem volt kedve a kétszáz rabló közül, de csak egynek sem, a
kik pedig a pólai kikötő ágyúi torkának is neki mennek. De hogy ha
egyszer a Deli Markónak eszébe jút betörni ebbe a várba, s igaz uskók
leánykérő módjára nyalábra kapni a kiszemelt aráját s aztán elfutni vele
a tengerre, vagy az erdők közé, a hol aztán már nincs hatalma a
varázslatnak, hát az ellen nem tudom, hogy mi oltalmat ad Isten?
– Hát látod-e, Axamita: most mondok neked valamit. Én, a mióta ezt a
férfit megláttam, nem tudok egyébről gondolkozni, mint ő róla; álmodni
sem tudok egyébről, mint ő felőle. Olyan én előttem, mint egy csodatevő
szent. Akárhova nézek, mindenütt őt látom, az ő szép szemeit, az ő
gyönyörű arczát, az ő imádni való ajkait. Ezeket az ajkakat én százszor
összecsókolom, az egész alakot karjaimmal átfonva tartom, magamtól el
nem eresztem; mondok neki olyan szavakat, a miket jaj, ha meghallana ez
a tiszta levegő! Hanem ha ez az ember idejönne hozzám hivatlanúl,
engedelem nélkül s ha szemében, szájában a tündérek varázsát hordaná is,
s ha magára a királyok pompáját felrakná is, s ha kivont karddal, tüzelő
fegyverrel fenyegetne is, így kényszerítene, hogy menjek el innen vele,
hát nem mennék el. Ha erőszakkal elragadna, védném magam a tőrömmel, a
tíz körmömmel, még sem hagynám magam elragadni. S ha erővel elvinne
magával, ha a kezeim megkötözné, a fogaim közé szorítanám ajkaimat, s
addig fojtanám vissza a lélekzetemet, míg meghalnék bele, de még sem
adnám meg neki azt a csókot, a mit nem akarok neki megadni.
– Ezt elhiszem, szólt Axamita. Ez egészen igaz. Én is úgy képzelem.
Hanem ha egyszer úgy találna ide vetődni Deli Markó, mint üldözött
földönfutó, megtépve, lerongyolva, megsebesítve, oltalmat, menedéket
könyörögve a maga élő védszentjétől: hogy akkor ezzel a nyomorult
földönfutóval nem fog-e a védszentje is elfutni innen? ezért nem merném
a kezemet a tűzbe tenni!
Milióra nagy bámúlásra nyitotta fel sötét mélytüzű szemeit, mint a ki
előtt egy látvány bontakozik ki. Valóban ilyen csábalakban még nem
mutatták az álmai eszményképét… Rongyosan, véresen, futó vadként
menekülve… Ez a legveszedelmesebb ábrándkép egy imádott férfialaknál. Jó
volna nem álmodni róla!