Január vége felé már annyira fokozódott az éhinség, hogy a rovinai
nyomorultak éjjel a tövises acanthus leveleit ették meg, a mi a
Frangipáni vár kerítése mellett termett. Milióra nem állhatta ki az
állati üvöltésüket: olyan volt az, mint mikor az éhező kutya a bezárt
ajtón kívül nyihog. Axamita egyszer azon vette magát észre, hogy az ő
éléstára üres; krumplit, sárgarépát mind kihajigált a kerítésen Milióra
a nyomorultaknak.
– De már most mi magunk mit eszünk?
– Tudod mit? monda Milióra. Neked van pénzed; Fiume nem messze, onnan
hozatunk lisztet, vagy málét, aztán sütünk pogácsát.
Hiszen az igaz, hogy Axamitának volt pénze egész fazékkal: arany is volt
közte; de hogy menjen el ez a pénz Fiuméba, s hogy jőjjön onnan liszt
képében vissza? Ez volt a nagy kérdés.
– Van neked csónakod, Axamita. Azon te elmehetsz Fiuméba korán reggel s
estére vissza is kerülhetsz.
– De addig a kisasszony egészen magára marad itt a várban.
– Hát nincs-e az a vár érczharanggal letakarva?
– Az megint igaz. De nem fog a kisasszony nagyon félni itt magában?
– Hiszen van zongorám: nem vagyok egyedül.
– De hát a kecskét ki feji meg, ha én nem leszek itt?
– Azt is megfejem én.
Axamita ráhagyta magát beszélni, hogy elvitorlázzon a halász csónakjával
Fiuméba. Az «Ostro» kedvezett a menetnek, s a visszajövetnél majd segít
az evezőlapát.
A strázsamester leányasszony tehát korán hajnalban útra kelt, a sok
mindenféle pénzt a patrontásába töltve; a kardját is felkötötte s mellé
a spanyolnád botot, a mi a hajdani osztrák-magyar hadseregnél az
őrmesteri rang díszes jelvénye volt.
Szép derült idő volt, a minő idebenn Magyarországon csak ápril végén
szokott lenni; Milióra egész nap a kertjében lehetett: a tavaszi virágok
javában nyíltak már itt januárban, hogy a bóra egy álló esztendeig nem
kefélte végig a vidéket, minden földfolt kizöldült. Délben megfejte
Milióra a kecskét, s nem ebédelt egyebet, mint kávét. Estig csak eltelt
az idő; de a mint lassan bealkonyodott, elővette a nyugtalanság: az
egyedüllét szomorú érzete. Ha könyvet vett a kezébe, azt sem tudta, hogy
mit olvas? ha zongorájához ült, azt sem tudta, hogy mit játszik?
Nem volt maradása a várban: lement a puntához; azt gondolta, hogy ha ott
várja Axamitát, az hamarább megjön.
A nap lement már: az ég narancssárga volt, a tenger aczélkék. A portoréi
sziklapartról egy hosszú, haránt felmeredő alkotvány nyúlt be a tenger
fölé: ez a szomszéd tinhalász figyelő állványa, két egymás mellé
leczövekelt árbocz, közben lépcsőfokokkal, a tetején pedig egy kis
kathedrával. Innen lesi naphosszant a halász, hogy jön-e a tinhalak
csapatja erre felé, hogy azután ha azok az elterjesztett hálóba
bevetődnek, a kelepczét hirtelen rájuk zárhassa.
Milióra sokszor elnézte ezt a munkát onnan a punta verandájáról. Olyan
közel volt ahoz a «tonnara», hogy át lehetett egymáshoz kiabálni.
Sokszor föllármázta ő a halászt, ha az elaludt odafenn a
csillagvizsgálójában: «héj, Pablo apó! jönnek a tinhalak!»
Ebből egy kis ismeretség fejlődött ki.
Más halandó ember elfutott, ha Miliórát meglátta; nagy itt a babona: azt
hitték, a Marguerita lelke kisért az elhagyott várban; az öreg Pablo nem
félt már attól a rossz szellemtől, a ki az embereket csókolódzásért
megkínozza: biztosítva volt már ez egy veszély ellen. Axamitával össze
is jött többször a tengeren, mikor halásztak, attól megtudta, hogy az
nem lélek, hanem élő teremtés, annak is igen jó lélek: még csak a
panaszkodásával sem bánt senkit.
Ezen a napon még a tonnara is üres volt. Pablo apó pedig nem szokott
máskor a leshelyéről hiányzani, csak hogyha nagy fogást tett s azt aztán
a bárkáján beszállította Fiuméba.
De végtül végig, a mennyire a szem ellát, olyan üres volt a tenger, hogy
egyetlen egy vitorla sem látszott rajta sehol, sem egy halászbárka, sem
azok a dereglyék, a mik Fiuméból Veglia szigetére, vagy Buccariból a
Scogliora szállítják a munkásokat, a kik reggel odamennek, este
visszatérnek. Még a tenger is ki van halva.
Ha Milióra egész nap azzal nem lett volna elfoglalva, hogy a kert falai
között pepecseljen, aztán meg folyvást a tengert nézze a puntáról, ha
csak egy tekintetet vetett volna is a torony ablakából Porto-Ré felé:
akkor észrevehette volna, hogy a város egész lakossága hogyan fut,
menekül fel a Karst hegyei közé, apraja, nagyja, minden lábas jószágát
maga előtt hajtva.
Estére nem maradt ember az egész városban. De élelmi szer sem maradt:
eltakarítottak onnan mindent. Hanem a rovinoi lázárok, azok ott maradtak
a kalyibáikban. Azok este felé kiültek a házaik tetejére s onnan
hallatták azt a házi állatokéhoz hasonló üvöltést.
Végre egy fekete pont a tengeren! Valami csónak közelít Buccari felől.
Ez bizonyosan Axamita.
Milióra le nem vette a szemét arról a közeledő járműről; az alkony pedig
egyre növelte a homályt, mentül közelebb jött a csónak, annál kevésbé
lehetett a benne ülő alakot kivenni. Egészen besötétült, mikorra a
csónak a puntáig érkezett. Milióra kiállt a legszélső sziklára, mely a
tengerbe kinyúlik s onnan integetett az érkező elé kendőjével. Halk
evezőcsapásokkal egészen közelébe siklott a csónak. Akkor vette észre
Milióra, hogy a benne ülő nem Axamita, hanem az öreg Pablo.
– Nos Pablo! Mi hír? Jó estét!
Az öreg halász behúzta az evezőlapátokat, s aztán kiugorva a partra, a
lánczánál fogva kihúzta a bárkáját a szárazra, s ott azt fenékkel
fölfelé fordítá.
– Oh hála a mi Asszonyunknak. Boldog jó estét, kisasszony. Engedd meg,
hogy elrejthessem itt a kis bárkámat a szikla mögé, nehogy ezt is
elégessék az istentelenek.
– Kicsodák?
– Hát nem tudod még? Nem mondta meg senki! Jaj de rosszak ezek az
emberek! Pedig ők már mind elfutottak, fel a hegyekbe. Hát hiszen ott
van már Fiuméban a Deli Marko!
– Ki az a Deli Marko?
– Azt sem tudod még? Hát a pokolból való uskókok vladikája. A mult éjjel
lejött dereglyéken két század magával Segnából. Csak kétszázan voltak;
de ördögök valamennyien. Álmában lepték meg a várost, a katonaságot, meg
a rendőrséget leverték, megkötözték; a lakosságot kirabolták, mindent, a
mi csak élelmi szer, összeszedtek, még a kereskedő hajókról is, a
császári őrházakat lerombolták, s még az éjjel jönnek visszafelé egész
zsákmánynyal s útba ejtik Buccarit és Porto-Rét. A lakosság mind
elszaladt már előlük.
– Hát Axamita? kérdé Milióra, leginkább e miatt rettenve meg.
– Hát biz azt, kisasszony, magam szemeivel láttam, mikor a jámbor lélek
ma reggel bevitorlázott a moloba; még ki sem szállhatott a csónakjából a
mint a zsiványok a dereglyéikből rárohantak, megkötözték. Nekem az volt
a szerencsém, hogy mögötte jöttem egy pár puskalövésnyire, s be volt
húzva a vitorlám; aztán meg hal nem kell a rablóknak: azt otthon is
kapnak eleget; nem tartották érdemesnek, hogy üldözzenek. De már akkor
rajtam kívül nem is őgyelgett senki a Quarneroban. Buccariban tudtam meg
menekülő hajósoktól, hogy mi történt Fiuméban az éjjel.
– Mit csináltak Axamitával?
– Én bizony tartok tőle, hogy felakasztották, vagy ha eleresztették is,
levágták az orrát, meg a füleit; mert az a szokásuk ezeknek, ha egy
katonaruhást megkaphatnak. Azt bizony hiába várod ma haza, jó
kisasszonyom. Csak eredj haza a kastélyba s zárd magadra az ajtót, s ne
gyujts világot az ablakodban; mert az éjjel még bizonyosan itt haladnak
el az uskókok. A rettenetes uskókok, oh én szegény fejem, hová fussak el
előlük?
– Hát én?
– Te könnyen dalolhatsz! Te tőled fél az egész világ, még az uskók
ördögök is. Azt hiszik, te vagy a Marguerita. Te csak maradj a
kastélyodban. Ne félj, oda nem törnek be. Téged meg a rovinoi lázárokat
nem bánt semmi ördög. Jaj de boldogok azok a rovinoi nyomorultak
ilyenkor. Csak felvehetném egynek a pofáját holnap reggelig: nem kellene
az nekem tovább! Oh boldogságos Miasszonyunk Lorettoban! csak az
uskókoktól szabadíts meg! Huszonnégy fontos gyertyát adok: csupa
viaszkból. Becsületemre mondom. Semmi homok nem lesz benne.
(Ezt a megerősített fogadalmat csak azok értik, a kik látták a tersatoi
vár alatt a nagyhírű lorettoi kápolna minta épületében lerakott
fogadalmi viaszgyertyákat, a miket a jó dalmaták nagy veszélyekből
kiszabadítás emlékeül, mint fogadott ajándékot hátra hagytak. A huszonöt
fontos gyertyának csak a felső része viaszk: négy ötöde homokkal töltött
bádog, viaszszal borítva. Megcsalják ezek még a mennybeli szenteket is!)
Milióra azon vette észre magát, hogy egyedül maradt: a jámbor Pablo úgy
eltűnt valamerre a parti sziklák között, hogy jó éjszakát sem kivánt.
Egyes egyedül maradt ezen a rettenetes helyen.
Előtte a morajló tenger, háta mögött a lakatlan Frangipáni vár, a minek
a falai tele vannak karczolva halálkínt szenvedettek átokmondataival.
Élő hang körülötte csak a delfinek sirása a vizekben, s a lázárok
üvöltése a kőfalakon.
Egészen elzsibbasztá a félelem. Ha már odafenn lett volna a várban,
kandallója előtt; ha zongorájához ülhetett volna, ha ágyába rejthette
volna magát: talán elnyomhatta volna rettegését; de nem volt bátorsága
most ebben a sötétben egyedül fölmenni a várba, végig haladni a kongó
folyosókon, a szűk lépcsőkön; oda volt kárhoztatva ahoz a kőpadhoz, a mi
a punta őrének szolgált valaha ülőhelyül.
S ott aztán elővették a jövendő rémlátásai. Mert nem azok a
legfélelmesebb kisértetek, a kik halottaikból visszatérnek, hanem a kik
születésüket megelőzik. Mi lesz vele ezentúl?
Egyedül, elhagyatva, egy ismerős lélek, egy tanácsadás, egy gondolat
nélkül; attól az embertől, a kihez vér szerint tartozik, elszakítva
ismeretlen országok által: annak a parancsára ide lekötve! És most már
senkinek még csak tudomása sincs arról, hogy ő itt van. A kik tudnak
róla, azok azt hiszik, rémalak, s elfutnak, mikor meglátják.
A mint így bámul ki a láthatárba, nézve, hogy merül el egyik csillag a
másik után a tengerbe, egyszer csak úgy tetszik neki, mintha Fiume
tájékán hajnalodnék.
Korán volna még januárban ilyenkor a hajnal, aztán nem is arra van
napkelet, aztán nem is ilyen a pitymallat fénye. Tűz volna ott talán.
A vérveres derengő fény azonban közeledni látszik, s nem sokára egészen
átfogja a Quarneroi tengercsatornát. Egy óra mulva ki lehet venni, hogy
mi az? Egy egész hajóraj közelít. A tenger be van szórva csillagokkal.
Száz fáklya vagy talán szurokserpenyő lobogása az; a vezér hajóról
görögtűz sugárzik szerte.
Nem sokára hangja is támad a jelenésnek: erős férfihangok kardalát hozza
magával a szél. A diadalmas uskókok térnek sziklahazájukba vissza:
azoknak a győzelmi danája ez!
A fénylő fáklyák raja egyre közelebb jő, a harczi dalhoz ütenyt vernek
az evezők, száz meg száz lapátütés hangja egész harsogássá válik. A
Frangipáni vár falainak visszhangja utána zengi a dalt és a harsogást.
Milióra ott látja őket már a közelben végig sikamlani a hullámtükrön: a
rém-mesék alakjait. A kik ellenségei a császároknak, királyoknak,
szultánoknak és köztársaságoknak, s a kiket együtt valamennyi nem bir
legyőzni soha. Századok óta irtják őket s ime most itt vannak! Ott
viszik magukkal egy egész kirabolt város zsákmányát. Magukat a császári
színekre festett dereglyéket, az evező-padhoz lánczolt katonákkal. Ezek
most az ő rabszolgáik. A rabszolgák eveznek; az uskókok dalolnak és
isznak. Könnyű csónakjaik úgy sikamlanak tova a víz felett, mint a
sirály; négy evezős van mindenikben és három fegyveres, az egyik
kormányoz.
A csónakok raja közepett jönnek az elrabolt dereglyék. Ezek közül az
egyik a vezér hajója. Megismerni az árboczhegyen kigyózó veres
lobogójáról. A vitorlarudak tele vannak aggatva szines lámpácskákkal, s
a hajó orrában bengáli tűz ég.
E vakító fénytől megvilágítva áll a hajó közepén az uskókok vezére: Deli
Marko. Gyönyörű ifjú férfiarcz, karcsú, idomzatos termet, viselete csupa
skarlát és arany; dolmánya, mellénye négy sor aranypénzzel kirakva,
kalpagjának színe nem látszik a ráfűzött imperiáloktól és
soveraignektől, aranynyal himzett török övébe drágakövektől csillogó
markolatú handzsár és pisztolyok tűzve; biborköpenyegét fél vállán
lecsüggve tartja a zománczos arany láncz. A tűzfénytől beragyogva olyan,
akár csak maga a pokolbeli fejedelem.
Milióra úgy látta ezt a tüneményt közeledni, mint egy álomképet. A punta
folyosójának vastag oszlopa őt elrejté szem elől, a hol ő rejtőzött, ott
sötét volt. Úgy sem tudott volna elfutni: olyan volt, mint a ki álmodik.
Szemeit ott feledte e tündöklő alakon.
Ha ilyenek az ördögök, akkor jó ellenük imádkozni, mert nagyon szépek.
A mint a puntával egy magaslatra ért a vezérdereglye, akkor Milióra még
valami mást is meglátott rajta, mint a deli férfi bűvalakját: egy embert
az árboczhoz kötve. Az Axamita volt.
Milióra ráismert. S abban a pillanatban elfeledkezett minden veszélyről,
s elsikoltotta magát: «Axamita!»
Sikoltásának viszhangja támadt a rovinoi kalyibák tetőin guggoló
nyomorultak vészüvöltésében: azok is ráismertek Axamitára; s üvöltöttek,
mint az ebek.
E sikoltásra a pokolbeli fejedelem parancsoló mozdulattal inte a
kormányosnak, mire a vezérnaszád rögtön a part felé vette irányát s
nehány percz mulva elérte a félhold alakú kikötőt.
Ekkor a vezér az árboczhoz kötözött alakhoz fordult s ezeket a
kérdéseket intézte hozzá, csengő, erőteljes szóval, hogy azokat Milióra
is meghallhatá a punta verandáján.
– Ez az a vár?…
– Ő volt az, a ki kiáltott?…
– Azok ott, a kik üvöltenek?…
A válaszokat nem hallhatá Milióra; csak azt látta, hogy a vezér egy
csendes fejmozdítására két uskók harczos odaugrott az árboczhoz s egy
percz alatt feloldozták Axamitát. Aztán egyet intett a kezével s akkor
előhozták Axamitának a kardját és a nádpálczáját, aztán meg a
patrontását. A vezér ez utóbbit megrázta: csörgött benne a pénz. Azt is
odaakaszták a nyakába.
Aztán a mutató-ujjának egy mozdulatával inte Axamitának, hogy kiszállhat
a hajóból.
– Megállj! rivalt rá, mikor Axamita már a parton volt.
Axamita egyenesen állt, a hogy a katona szokott a főtiszt előtt.
– Azt mondád, kenyérnek való lisztet akartál vásárolni úrnőd parancsából
a rovinoi nyomorultak számára. No hát tanuld meg, hogy az uskókok nem
bántják a gyöngéket, hanem csak az erősöket! a mit a gazdagoktól
elvesznek, megosztják a szegényekkel. Mennyi pénzed van, lisztet
vásárolni?
– Harmincz forint.
– Azért kapsz harmincz zsák lisztet. Drágállod? No hát legyen hatvan!
(Abban az éhinségben egy zsák lisztet sem lehetett harmincz forintért
kapni.)
Hanem az átadásnál nagy nehézségek támadtak. Nem akart senki a partra
kilépni. Először maguk az uskókok tagadták meg az engedelmeskedést,
azután meg a rabul ejtett katonák. Hasztalan fenyegette őket
pisztolylyal a vezér, nem fogadtak szót.
– Hát gyávák lettetek mind? Ti nem követnétek Deli Markót még a pokolba
is?
S ezt mondva ő maga kiugrott a dereglyéből a partra. Senki sem követte.
A kormányos tolmácsolta társai véleményét.
– Megyünk veled Deli Markó a pokolba is, s megverekszünk a Drómóval is,
de a hol a Marguerita lakik, oda ki nem szállunk, ha mind megnyúzatsz is
bennünket. Mi a lisztet innen ki nem hordjuk.
– Jól van. Hát akkor itt hagyom nekik az egész dereglyét, minden benne
levővel együtt. Szálljatok ki belőle!
A vezér nem tréfált. Minden embernek ki kellett szállni a
vezérdereglyéből a csónakokba.
Akkor aztán a vezér megfogta a dereglye lánczát s azt bele akasztá a
kikötő vaskarikájába.
– A mi benne van, az mind a tied, monda Axamitának. A dereglyét
visszaadhatod a császárodnak, az az övé. Ne hálálkodj, alkun vetted; hol
a pénz?
Axamita leteríté a köpenyét a sziklára s elkezdte a tarsolyából
kimarkolt pénzt leszámlálni.
Ezalatt valami álomszerű harmonia hallatszott a rovinoi házak felől;
mintha a kutyák összebeszélték volna, hogy dalárversenyt tartsanak, s
zsolozsmát üvöltsenek chorusban. A Marguerita lázárainak éjjel látó
szemeik vannak: azok meglátták, megértették, mi megy végbe ott a parton.
Kenyeret hoztak dereglyével, abban nekik is lesz részük. Örömüvöltés
volt az.
Ez a zűrhang elvette Miliórának az eszét. Azt képzelte ő is, hogy az a
fényes alak bibortól, aranytól ragyogó, de a nemes férfi bűbájtól még
jobban ragyogó, valami földöntúli lény, egyike a tündér fejedelmeknek, a
kikről könyvei regélnek, s az ellenállhatlan varázstól vonzatva,
elhagyta sötét rejtekét s a punta lépcsőin alá sietett a partra.
Megjelenésére rémületes üvöltés támadt az uskókok között. «A
Marguerita!» ordíták a csónakokon s belekaptak az evezőkbe, minden
irányban szétlódulva a parttól.
A vezér pedig délczegen felemelt fővel tekinte a közeledő leányra.
– Fuss! Fuss, Deli Markó! ordíták a knézek. A Marguerita megcsókol!
– Bolondok! Gyávák! kiálta vissza a vezér. – Deli Markó egy tábor
férfitól sem ijed meg, egy leánytól rémülne agyon tán?
Milióra villi-alakja körül az éjjeli szél lebegtette a repkedő fehér
fátyolt, a zöldre változott bengáli tűz fénye olyan sápadttá tette az
arczát, a minő azoké a sír-aráké; nagy, sötét szemeinek nem volt semmi
fénye.
Az uskókok vezére még sem ijedt meg tőle. Egy lépéssel még eléje is ment
s délczegen szembeállva a tüneményes alakkal, e kevély szókra fakadt:
– No hát nem adom pénzért a dereglyémet terhével együtt, hanem adom e
tündérkisasszonynak egy csókjáért.
E szóra a leány egyszerre visszadobbant, s két kezét visszatiltólag
emelte a vezér elé, szemeiben halálos rémület volt kifejezve.
De a csók szóra még más valaki is felszólalt. Axamita leányasszony
egyszerre odaugrott Deli Markó elé, s kardját kirántva, azt keresztbe
tette előtte.
– Azt pedig nem kapsz, vajda, a míg én élek.
E vakmerő támadásra kevélyen rántá ki övébe dugott handzsárját a vajda
és feje fölé emelte azt büszke tekintettel. Annak a fegyvernek az ütése
villámcsapás.
De Milióra odalebbent kettőjük közé, s megfogta a vajda karját, hevesen
lihegve e szókat:
– Te azt mondád, nem bántod a gyöngét, a nyomorúltat. Én gyönge vagyok
és nyomorult. Ne bánts hát.
Deli Markó gyönyörtelt tekintettel nézett a könyörgő leány arczára. Most
már nem volt a sírok tündérarája, hanem földi nő, könyező szemekkel,
rebegő ajkkal. Deli Markó alá ereszté felemelt karját, s aztán gyöngéden
mondá francziáúl: «honneur au malheur».
S azzal a handzsárja pengéjét kapva a kezébe, a markolatával nyujtá azt
Milióra felé, s ismét francziáúl szólt hozzá.
– Bocsáss meg, ha megbántottalak, s ölj meg e fegyverrel, ha még valaha
megbántalak.
Axamita türelmetlenűl kiálta közbe.
– Itt van a pénzed, le van számlálva már!
De Milióra még egy köszönő szót is adott hozzá, összetette kezeit, imára
kulcsoltan nyujtva a vajda felé.
– Légy áldott a jó tettedért.
– Fogadásunk tartja, szólt Deli Markó, a dúsgazdagokat megalázni, s a
szegényeket felemelni. Tartsd meg emlékűl ezt a fegyvert. Oltalmazni fog
ez téged. Ha valaha fenyegetne valaki: e handzsárt vedd kezedbe. Ráismer
minden ember, a ki Liguria vidékét lakja, s rettegi ennek a gazdáját;
nem fog bántani senki. Isten veled!
Azzal bibor-köpenyét vállára felvetve, leszökött a partról a dereglyébe,
odakiálta a legközelebbi csónakosnak, ahhoz átszállt s aztán rivalló
parancsszóval sorakoztatá a naszádokat. Egy sípszóra sortüzet adott mind
a kétszáz harczos a csónakon, s a búcsuzó üdvlövés után rákezdték ismét
a riadó csatadalt, az evezők ütötték hozzá a taktust.
Az egész tünemény tovaszállt, mint egy túlvilági álom. Milióra ott állt
még a parton és utána bámult, míg az utolsó tűzcsillag is eltünt a
láthatáron, míg a déli szél egy hangot elhozott a riadó kardalból.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor reggel ágyából kikelt Milióra, azt hivé, hogy a tegnapi éj
eseménye csakugyan mind álom volt.
Hanem a mint ablakából kitekintett, meggyőződött róla, hogy ez való. A
dereglye ott himbálódott a kikötőben s Axamitának nagy dolga volt annak
a kiürítésével. Azok a rovinoi csodaszörnyek segítettek neki benne. Most
már elég közelről láthatta őket Milióra, hogy még jobban irtózzék tőlük.
A kutyának az arcza tud örömet kifejezni, az ő lárvájuk rosszabb annál,
még erre sem képes.
Axamita kiosztá közöttük, a mi nekik való volt. De a mi az uri asztalra
volt rendelve, ahhoz nem engedte őket nyúlni, azt mind maga hordta fel a
várba. Aszalt déligyümölcs, csemege, szalámi annyi volt, hogy egész
esztendőre kitartott s a hol makaroni van és parmai sajt, ott nem kell
az étrend miatt aggódni többé. Az éhinség a Frangipáni kastélyban és
Rovinoban megszünt. Egyszerű csodatétel volt biz ez; de ezt mégis csak
Deli Markó vitte véghez. Ha a rovinoi nyomorultak tudnának dalolni,
milyen hősballada lenne ebből!
De annál jobban meggyült Axamitának a gondja más egyéb miatt.
Mikor ki lett ürítve a dereglye, akkor eloldá azt a lánczáról, s
nekiereszté a hullámoknak, hadd menjen a merre neki tetszik, az ilyen
lelt tárgyat nem üdvösséges dolog tartogatni, hadd találja meg más!