Az uskók fejedelem várát még nem irta le se toll, se rajzón. Idegen, a
kinek az a sors jutott, hogy azt megláthassa, nem beszélte ki, hogy mit
látott? Nagyon jó oka van a hallgatásra a póznára tüzött fejnek. Ilyenek
szokták ékesíteni a vladika várának ormait minden időben. Ez az ő
ornamentikája.
Ez a vár nincs Segna városában; tekervényes mély hegyi utak vezetnek
odáig, a miken még paripa soha sem járt (kivéve a mesékben megénekelt
királyfi lovát, hanem az természetesen olyan ló volt, a melyik egyik
hegytetőről a másikra tudott ugrani), s a hol a sziklafolyosó megnyilik,
egy mély völgy tárul elé, a minek a ködülte fenekén fekszik a vár,
körülfogva mint egy amphitheatrumtól, meredek sziklafalaktól, a miknek
hegyes csompói meztelen, kopáran nyúlnak fel a felhőkbe. Élőfának hire
sincs az egész völgyben, csak boróka-bozót zöldül a sziklák közt, a mit
nem rághatott le a kecske. Vetés sem zöldűl sehol. Itt nem dolgozik
senki; nem szántanak, nem aratnak. Csak mindig mulatnak, vendégeskednek.
Másutt legalább az asszony dolgozik, annak a keze munkája látszik a
szikláktól elfoglalt piczi kertecskében, itt az sincs; az asszonynak az
a dolga, hogy szép legyen. Aztán meg, hogy vitéz legyen. A szemeit nem
ronthatja hímzéssel, varrással, mert azokra szüksége van a czéllövésnél.
A szikla-oldalba vágott, hosszú lépcsősor vezet fel a várkapujáig, az
egész építmény hasonlít valami kész romhoz, a minőket a Vág-melléki
hegytetőkön külömbeket látunk, épen olyan meztelen falak, egymásra
téltúl illesztett kőkolonczok halmaza, miket még a vakolat sem ragaszt
össze, külömbséget csak a tető képez; korhadt faderekakból a rendetlen
szarúfák, a miken még a kéreg is rajta van; itt zsindely, amott
venyige-kéve a födelék; egy tornyot épen réztető diszít; azt bizonyosan
valami hajótörött gálya fenekéről fejtették le. Az északi bástya
ormozata végig terítve van kifeszített juhbőrökkel, a kapubejárat tömör
boltozatából azonban három hosszú rúd mered elő, a miknek mindegyikére
levágott emberfő van tűzve; az egyik fejnek hosszú szakálla van és
turbánja, a másiknak kurta bajusza és medve-kalpagja, a harmadik simára
borotvált, veres lecsüggő sipkával. Egy teljes politikai programm,
világosan érthető.
A várudvar elég tágas, akár tánczra, akár verekedésre; a napos oldalát
szőlőlugas futja körül, bemohosult indáival. Imitt-amott nyaktörő
rozzant folyosó vezet egyik lakosztályból a másikba, a mik mind arról
nevezetesek, hogy nyilás ugyan van elég a falon, de becsukni való ajtó,
ablak sehol. A hideg ellen ott van a bunda, meg a tűzhely; ki zárná ki a
szabad levegőt a házból? Az uskókok nem ismerik a rheumát.
Csak épen a fejedelem ágyasházának van ajtaja, az azután vasból van,
lőréssel ellátva. Agynak ugyan hire sincs benne, mert ilyenen az
uskókoknál a király sem hál, hanem vannak egész halommal drága keleti
szőnyegek a földön és a falakon, s pompás fegyvereknek egész
gyüjteménye.
De a mi a legnagyobb nevezetessége a fejedelmi hálószobának, az a
«Krónikák fája». A terem közepén van felállítva egy hatalmas
tölgyfatörzsök, terebélyes ágaival a boltozatig nyuló. Ez alulról kezdve
meg van rakva sürűn – felszegezett emberfülekkel. S az uskókok vénei meg
tudják nevezni végtől-végig, melyik fül melyik csatában megölt hatalmas
ellenségé volt, velenczések, osztrákok, törökök, görögök, spanyolok,
horvátok, még szerecsenyek is. Egy egész tárgymutató, fülekre felosztva.
A tuskónak még sok ága van üresen, mely új fejezetczimekre vár. Ez az
uskók nép «arany könyve». Ez egyúttal azoknak a hősöknek a neveit is
hirdeti, a kik ez ellenségeket megölték. Mindegyikről szól egy ballada,
s azt éneklik a guzla mellett.
Ah, az a guzla hatalmas egy alkotvány. Abban van egy népnek a története,
alkotmánya, igazsága, abban vannak a törvényei, a polgári és büntető
codexe, a vallása, a canonai, a nemzetközi szerződései; abban az európai
garantiái, a mandátumai, stipulatiói; abban van a programmja, a
politikai hitvallása, abban van a meghalt czár testamentuma, a próféták
jóslatai, a költők és államférfiak minden édes és keserű hazugsága! A
mult, jelen és jövendő. Lehetetlen dolgok, a miket mindenki hisz és a
mik talán nem is lehetetlenek. Ez mind benne van a guzlában.
Ez a guzla pedig egy idomtalan brugó, hasonló a mi czigányaink
bőgőhegedűjéhez: egy öblös félhordó forma alkotvány, behúzva
kecskebőrrel, s ellátva hosszúnyakú fogantyúval, a mire négy húr van
felfeszítve. Ott lóg ez minden csárda szobafalán a dalmata tengerpart
vidékein. A jövőmenők csak leveszik a falról, a míg az ürü megsül a
tűznél, muzsikálnak rajta, s énekelnek hozzá. Olyan muzsika az, hogy
minden ember tudja; a görbevesszőből készült nyirettyüt hol a vékony
húron, hol a vastagon kell végig húzni: mindjárt zene lesz belőle. Szép
zene: megértik; a nóta is olyan hozzá: egyszer le, másszor fel, néha
nagyon fel, néha meg nagyon le; búskomor melódia. Soha sem szedte
kottára senki, tetszés szerint hagyja magát idomitani; azért mégis úgy
elszomorodik rajta, a ki hallgatja. Hát még a ki a hozzávaló verseket is
szívére veszi. Szerelmes történetek, a mik rendesen halálon végződnek.
Az anyák természetesen gonoszok: nem akarják a leányaikat ahhoz adni, a
kit szeret. A szerető természetesen hős, azaz, hogy zsivány, a
vetélytárs pedig zsarnok, aristocrata: hajdu, vagy pandur. Nagy vérontás
lesz annak a vége. Vannak, a kik hőskölteményekre is fel tudják a guzla
húrjait ajzani. Azok már öreg guzlások. Mert itt nem a fiatal hangot
illeti meg az éneklés, hanem az öreget. S aztán ahhoz jó emlékezet is
kell. Meg a fiatalnak nem is illenék, hogy a hajdani hősök vitéz tettei
fölött gajdoljon, mikor neki módjában van, hogy hasonló csodadolgokat
maga kövessen el; ellenben az öreg szemeknek már nagyon illik könybe
lábbadni, mikor azokról a vitézekről szól a nóta, a kikkel ifjú korukban
együtt harczolt a guzlár.
A vladika várában csak a legvénebb férfiak maradtak otthon, meg a fehér
nép, az alatt, míg az egész uskók férfisereg fegyverfogható része a nagy
rablókalandra járt. Délután melegen sütött a nap, a várudvaron
tánczoltak a leányok.
Az uskók leányok igen szépek, szívalakú arczuk, hegyes finom állal,
nagy, mandulametszésű fekete szemeik, finom fehérpiros szinük, karcsú
ideges termetük, apró kezeik, lábaik, térdig érő hajuk. A míg leányok,
addig nagyon szépek, nagyon tiszták arczban is, szívben is; arczukat,
testüket hideg vízzel mossák; – hanem a mint férjhez mennek, azontúl nem
szabad nekik megmosdani többet, soha, a míg élnek, a záporesőn kívül más
víz nem éri arczukat. Ez a szokás még abból az időből maradt, a mikor az
egész világ minden szökevénye egy csoportba verődött s uskóknak kezdte
hivatni magát, s hogy a török bajtársaknak is engedélyeket tegyenek,
ráálltak, hogy disznóhúst soha sem esznek, a mustot kiforrás előtt
megfőzik, hogy borrá ne legyen, úgy iszszák; az asszonynak nem adnak
lelket, hanem fátyol helyett azzal takarják el az arczát idegen férfi
előtt, hogy nem engedik megmosdani. – Azoknak aztán olyan a szive is,
mint az arcza.
Nagyon egyszerű az uskók leányok táncza, összefogóznak kezeikkel körben,
s aztán lábaikat előrefeszítve, a guzla dallamára egyszer jobbra,
másodszor balra karajlanak; olyankor, mikor az énekes elhallgat s csak a
guzla játszik, valami jajszerű kiáltásba egyesülve, a mi úgy hangzik,
mintha siratnának valakit: «óh – óh – óh!» Aztán megint újra kezdik.
Az öregek, a gyermekek pedig körülülik a guzla énekesét, a ki a dümmögő
hangszert térde közé fogva, reszeli a fűzfanyirettyűvel, s épen
hozzáillő rekedt hangon énekli a «Deli Markó, a királyfi» balladáját,
csak olyankor tartva szünetet, mikor a kecskebőrtömlő reá kerül sorban,
hogy nagyot húzzon az édes fekete borból.
Az asszonyok ez alatt a roppant nagy földszinti teremben készítik a nagy
lakomát: tizenkét ürü sül nyárson; mind elfér a nagy tűzhelyen, a füst a
nyitott ablakon jár ki. A hazatérőket várják pompás lakomával. Meghozta
már a hírét diadalmas jövetelüknek a sziklatetőkre állított őr; még a
tengeren meglátta őket a roppant sok vontatott dereglyével. Nagy
zsákmány lesz. Úgy illik, hogy erre a napra elénekelje a guzlás a «Deli
Markó, a királyfi» balladáját.
Egészen fehér már haja, bajusza, szakálla az öreg hegedűsnek, a kezein
csak a csontok, meg az erek látszanak. Olyan, mint egy próféta, a ki
magával is elhitette, hogy mind igaz az, a mit ő énekel, és olyan, mint
egy poéta, a ki szentül hiszi, hogy az valóságos vers, a mit énekel és
nagyon szép. – Izlés dolga.
«Rjéka alján van egy sziklabarlang,
Abban alszik a hős Deli Markó,
Deli Markó, a Kraljevics fia,
Az utolsó nemzeti királyfi.
Meghagyá az őriző Vilának
Deli Markó, hogy a míg ő alszik
A Rjéka sziklabarlangjában
Senkit ő hozzá be ne bocsásson,
«Csak ha jönne az én drága kincsem,
Margarita, aranyvirágszálam,
A ki elment tavaly, Szentgyörgy napján
Messze, messze, el a másvilágba,
Megigérte, onnan is lejön még:
Az ha jönne engemet keresni,
Annak mondd meg, hol van Deli Markó.
Vagy ha jönne hű lovam Durindó,
Kit ott hagytam csatatéren fekve
S azt nyerítné: gazdám ülj nyeregbe,
Annak nyisd meg hármas kriptaajtóm.
Vagy ha jönne jó kardom, a Szablya,
Kinek vasa ketté tört kezembe
S az kopogna gyémánt markolattal
Hármas három ajtómon zörögve,
Annak engedd meg, hogy rám találjon,
Addig Deli Markó nincs sehol sem.»
És a Vila úgy tett, a hogy mondák:
Csináltatott hármas három ajtót
Deli Markó alvó barlangjára.
Egyik ajtó volt kovácsolt vasból,
A másik volt hófehér ezüstből,
A harmadik tiszta színaranyból,
És nem tudta soha senki többet,
Hogy hová lett Markó a királyfi?
Hangos erdőn a kakukkmadár szól,
Mind azt kérdi, hol van Deli Markó?
Mindig kérdi, s mindig újra kérdi,
Hogyha tudná, nem kérdené többet.
Bolygó lidércz lót fut a morotván,
Éjjel fénylik, úgy szaladgál szerte.
Úgy keresi, hol van Deli Markó.
Ha meglelné, nem szaladna többet.
Kakukkmadár, és bolygó lidércztűz
Senki sem más, mint a szép menyasszony.
A menyasszony, a szép Margarita,
A ki elment messze másvilágra,
Felfogadva, vissza is jön onnan,
Felkeresni kincsét, Deli Markót.
Se kakukknak, se bolygó lidércznek
Nem nyitá meg ajtaját a Vila.
Harmadszor hát jött a Margarita,
Jött a maga szűz leány képében,
Odajött az őriző Vilához:
«Hol van az én kincsem Deli Markó?
Hadd költsem fel, hogyha mégis alszik.
Én vagyok az ő szerette hölgye,
Kit eljegyzett Markó hitveséül.
Bizonyítja ez a három gyűrű.
Egyik jegygyűrűje vert aczélból,
A másik van hófehér ezüstből,
A harmadik tiszta szinaranyból
Mind a hármat ő huzá ujjamra
Szentgyörgy napján este naplementkor».
«No ha te vagy a szép Margarita,
Deli Markó eljegyzett arája:
Ha a három gyűrűt tőle kaptad,
Akkor bizony rá is fogsz találni,
Itt van, itt van három bezárt ajtó.
A vas ajtót üsd a vas gyűrűvel,
Ezüst ajtót az ezüst gyűrűvel,
Arany ajtót az arany gyűrűvel.
S mind a három feltárul előtted.»
Csak azt tette a szép Margarita,
Felnyitotta mind a három ajtót,
A zárt ajtót három jegygyűrűvel:
Ott találta alva Deli Markót.
«Ébredj, ébredj, kedvesem, királyfi!»
– «Ki vagy, ki vagy, a ki engem költesz?»
«Én vagyok arád a Margarita».
– «Honnan jösz hozzám, te szép leányka?»
«Nagy messziről, messze túlvilágról».
– «Minek jöttél hozzám másvilágról?»
«Megigértem, hogy meglátogatlak».
– «S mit hoztál el nékem másvilágról».
«Mátkacsókot, a mit megigértem».
Erre így szólt hozzá Deli Markó:
«Jaj menyasszonyom, szép Margarita
Másvilágról visszajött arának
Csókja nem kéj; hanem nagy pokolkín.
Jaj lesz annak, a kit csókod érint,
Még az anyját is átkozni fogja».
Visszaszólt a Margarita erre:
«Jól találtad, édes vőlegényem.
Hogyha engem megcsókoltál volna,
Élve juttál volna a pokolra,
Ne is csókolj engemet meg addig,
Míg ajkam meg nem tisztul a vésztől!»
Azt kérdezte erre a királyfi:
«Mit tegyek, hogy megtisztulj a vésztől?».
Azt felelte erre a menyasszony:
«Akkor tisztulok meg csak a vésztől,
Ha megfürdöm a Rjéka vizébe.
Rjéka vize, ha számon fölül ér,
Megdagadva ellenség vérétől,
Idegennek, népet elnyomónak
Patak számra kiontott vérétől,
Hogyha abban én megfürdöm egyszer,
Akkor mátkacsókom elfogadhatd».
Szólt haraggal erre a királyfi:
«No hát menj és oszd az idegennek,
Ellenségnek, népet elnyomónak,
Azt a csókot, azt a kíngerjesztőt.
Én nem ontom annak még a vérét,
Nem nyerített jó lovam Durindó,
Nem mondá még: gazdám ülj nyeregbe,
Nem dörömbölt jó kardom, a Szablya,
Fekszenek még, halva, ketté törve.
Addig nekem nincs miért ébrednem.
Majd hogyha jön jó lovam Durindó,
A ki, hogyha egyet ütök rája,
Által ugrik velem a nagy Kerkán:
Egyik partról a másikra ugrik;
Hogyha kettőt ütök rá, olyat szök,
Hogy a Vellebit hegyére felvisz;
Hogyha hármat vágok rá haraggal,
Olyat rúg a sziklán négy patával,
Hogy a hegység megrendül alatta,
Város omlik idegen fejére,
Temetője lesz a hitetlennek;
Majd ha mondja jó lovam: «megyünk már
Hegyszakítni, zsarnokot temetni!»
Majd ha eljön jó kardom, a Szablya,
Kivel hogyha vágtam egy csapással,
Pánczélos lovag hasadt kettőbe,
Hogyha vágtam két nehéz csapással,
Szikla nyilt meg, út támadt előttem,
S hogyha vágtam hármat elbusulva,
Lehullott a szultán koronája;
Majd ha mondja jó kardom: «megyünk már
Érett gabna – ellenség – aratni!»
Akkor tudom, hogy itt van a hajnal,
A ki az én napomat felhozza,
Akkor aztán megdagad a Rjéka,
Az idegen véritől megárad.
Ugy megárad, hogy szádon fölül ér,
Ha vizébe fürdeni belé állsz,
Szép arám tündéri Margarita.
Attól aztán úgy megtisztul ajkad,
Egész tested kis körmöd hegyéig,
Oly fehér lészsz, mint a hó hegy ormán,
Akkor aztán megcsókoljuk egymást.
S olyan édes lesz bizonynyal e csók,
Mint a rozmarinról megszedett méz,
Mint az asszú édes muskotály bor,
Mint az édes anyatej, oly édes.
Még annál is édesebb lesz e csók:
Olyan édes, mint a boszuállás!»
Az öreg guzlás még sokáig elfolytatta volna ezt a balladát; nyújtható
az, mint a szent Iván éneke; ha a hegyek mögül nagy puskaropogás nem
szakította volna félbe az idylli mulatságot. Ez azt jelenti, hogy
érkezik már a diadalmas hősök csapatja.
Nosza félbehagyták erre a leányok a koszorú-tánczot s rohantak a
várkapun keresztül fel a hegyi útnak az érkezők elé.
Sokszoros örömet hoznak azok a számukra, gazdag vásárfiát, szép czifra
ruhákat, selymet, török kelmét, hajbafonni való szivárványszalagot,
arany, ezüst ékszert! Hát még a sok csemege, a mi urak asztalára volt
szánva, a nevét sem tudni, kinek hívják? nádméz rózsavízzel, mandulával
keverve, boldog országok zamatos gyümölcse, konty alá való édes bor,
pálinka! De a mindezeknél drágább és becsesebb, a mi a vőlegényi
kelengyének a kiegészítő része, olyan, mint a «mátkatál» hegyébe szúrt
aranyos narancs, olyant is hoznak most magukkal bizonyosan, – minden
nősülő legény egy levágott ellenségfejet. – Mert addig az uskók
legénynek nem szabad megházasodni, a míg egy ellenségfejet valahonnan
nem kerített, az a móring! A nélkül nem mehet nőül a legényhez
becsületes leány, még özvegy asszony sem. – Ilyenkor azután annál
nagyobb az öröm a sziklavölgyben, kezdődik a farsang! – Minden legény
elhozta bizonynyal a diadalmi jelt, a levágott főt, s odateheti azt a
menyasszonya apjának a lábához, mint elengedhetetlen váltságdíjat. –
Ezért futnak olyan sivalkodva a lányok fel a hegytetőnek, a honnan az
érkező diadalmasokat várják.
Ott van az a nevezetes szikla, a mit úgy hívnak, hogy «áldozatkő».
Egy óriási csompó, a mit a helyéről el lehet mozdítni, ha tizenkét
legény belekapaszkodik. Hanem az is uskók legény legyen, a kinek
aczélból vannak az izmai. Ha ezt a nagy csompót előre tolják, egy mély
barlang nyílása tárul elé. Ebbe szokták az uskókok rablókalandjaik után
a magukkal hozott foglyokat belökni. Idáig élve hozzák el őket, mert a
fogoly nekik a teherhordó barom, a ki a zsákmányt görnyedve hozza idáig.
De már a hegy tulsó oldalára át nem viszik őket, hogy szemükkel se
lássák azt a völgyet, a hol az uskókok sziklafészke van elrejtve. Ott
tartják őket a szerint, a milyen jó kedvükben vannak. Ha a foglyokért
váltságdíjat küldenek a hozzátartozóik, akkor hazaeresztik őket.
Ha azonban se váltságdíj, se elegendő zsákmány, hanem a helyett súlyos
sebek voltak a kaland eredménye; ha valami derék vitézük esett el, akkor
a mint a bortól, a táncztól és a guzlától felhevültek, előhurczolják a
barlangból a foglyokat, s ott az áldozatkövön levágják a fejeiket. – A
szép leányok maguk hengergetik alá a csonkított hullákat a lejtős
meredeken s odakiabálnak a völgyben száguldó farkasoknak, mintha bátyáik
volnának: «nesze, ez a tied!»
Az idáig elhozott zsákmányt pedig aztán a leányok hátára kötik fel;
akkor ezek váltják fel a teherhordó állat tisztét. De örömest teszik.
Ezúttal fogoly is sok volt, zsákmány még több, de levágott fej semmi. –
A foglyokat egyelőre a barlangba zárták; a nehéz áldozatkő lenyomtatta
ismét a barlang nyilását.
No de kárpótolta a szerető sziveket ezért a csalódásért a kiosztott
ajándékok sokasága. Aztán nekik nincs tiltva a csók se a lakodalom
előtt, se a vértől áradt Rjékában megfürdés előtt, mint a Deli Markónak
és a Margaritának, kiki ráakad a maga párjára.
De a zsákmány olyan nagy, hogy maguk a leányok nem birják azt egyszerre
elczepelni; még a fiatal menyecskéket is el kell szólítani a tűzhely
mellől, csak a vén banyák maradnak a nyárson forgó pecsenyét őrizni a
várban. De a férfi vállát teherhordás nem gyalázza meg soha.
A diadalmas csapat csak szétszórt csatákban érkezik meg a várba,
rendetlen puskaropogás és szilaj dalolás közt; az otthon levő öregek
nagy riadallal fogadják az érkező csoportokat.
Mentül többen érkeznek, annál hangosabb lesz a dicsekedés. Minden újan
érkező új csodatetteit mondja el az uskók vitézségnek, de kifáradhatlan
valamennyi a dicső Deli Markó magasztalásában.
Ő az és senki más, a kiről a guzla beszél. A barlangból jött elő, a
hármas érczajtón keresztül. Az ő lova a Durindó, az ő kardja az a
szablya, a minek csapásairól a ballada énekel. Az a szablya, a minek
senki ellen nem állhat, a ki porból lett és porrá lesz. De ez a szablya
mégis elmaradt valahol, ott az átokverte vár alatt, az éjféli tünemény
kezében. Az ő maga, a királyfi menyasszonya, a félelmetes Margarita! A
kinek a csókjától minden férfi pokolra válik. Deli Markó attól sem ijedt
meg, most is kérte tőle azt a csókot. De a Margarita most is csak azt
mondta: «majd ha a Rjéka vize úgy megáradt ellenség vérétől, hogy nekem
a számon fölül ér, mikor benne fürdöm, akkor leszek tiszta, akkor
csókollak meg téged». – Így mondja azt a guzla is. – Deli Markó ott
hagyta nála a szablyáját, a minek csupa gyémánt a markolatja. – Majd
visszamegy érte!
Ott jön ő maga a legutolsó csapatnak az élén. – Ő maga ül lovon. Az a ló
nem botlik, nem szédül, nem csúszik el a sziklán. Ha mélység állja
útját, által repül rajta.
Nem is lehet más, mint a mesék királyfia ez a fényes alak, a kiről senki
sem tudja, hogy honnan támadt? csak azt tudja, hogy a mióta az uskók nép
között megjelent, diadalról-diadalra vezérli a fegyvereiket, s tele
marokkal szórja az aranyat, ezüstöt.
Valamennyi leánya az uskók nemzetnek mind bele van bolondulva. Az
üdvösségüket is odaadnák érte.
De ő rájuk sem mosolyog. Deli ifju arcza halvány és szomorú!
Majd nem soká lesz már ily szomorú!
Itt jön a gyertyaszentelő! Ez a menyasszonyok napja. Ekkor menyasszony
lesz minden hajadon leány, a ki csak pártát visel a sziklavölgyben;
vőlegény lesz minden legény, a kinek csak jobb kéz felé van az övébe
dugva a handzsár markolatja.
Akkor majd megjön a Margarita is a Frangipáni várból, visszahozza Deli
Markónak a zálogba hagyott szablyáját.
És akkor az uskók legények mind előhozzák a foglyaikat a barlangból, s
ott az áldozatkövön kiki levágja a magáénak a fejét, hogy a hegyi patak
megdagad az ellenség vérétől, míg az a Margarita ajkán fölülig ér, s
akkor aztán ő is megtisztul, s férjhez megy a királyfihoz, a Deli
Markóhoz.
A guzla mellett így danolta a hős ballada folytatását a fehér szakállú
vén troubadour, míg az uskók leányok a lobogó máglyát körültánczolták
karéjban, a férfiak vadul üvölték utána a rémdal végsorait, sokféle
mámortól megittasultan.
Deli Markó pedig hallgatott és nézett a tűzbe szomorú, mozdulatlan
arczczal.