Egy leány szive, a ki még nem tudja, hogy mi a szerelem.
Absolut ártatlanság csak egy ifjú leány lelkében található.
Olyan az, mint a csigák közt a «virgó». A pecten, a conus, a murex nem
lát, szemei nincsenek, azért még sem téveszti el, hogy a kagylóját
hófehérré idomítsa, mikor a többiek mind színesek, ragyogók, tarkák. Nem
tudja, hogy ő «szűz»: – épen azért az.
Még álmai sincsenek. Az álom is megzavarja már az ártatlanságot. Az
álmodott csók is folt a fehéren.
Milióra nyugodtan tűrve várt elátkozott magányában. Nem tudta még, hogy
az magány.
Naptára nem volt, azt sem tudta, mennyi idő mult el azóta, hogy itt van.
Az évszakok sem magyarázzák azt itt meg. A nyár melegét enyhíti a
tengeri szellő, tél pedig nincs. Virág folyvást nyilik, ha egynek az
évszaka elmult, jön a másik; gyümölcs is érik, felváltva egymást. A fák
levelei örökzöldek, nem hullanak le őszszel, nem hajtanak újra
tavaszszal. Csak egy fája van a vidéknek, mely számlálja az évszakokat,
a fügefa. Juniusban megérleli az első gyümölcsét, aztán augusztusban a
másodikat, a harmadik szedhető lesz szeptember vége felé, a negyediket
novemberben adja, hanem akkor aztán azt mondja: elég volt, levetkőzik,
eldobja leveleit és aludni megy.
Ebben az esztendőben még az sem történt meg.
A fügefa novemberben a helyett, hogy a leveleit elhulllassa, új sarjakat
hajtott s januárban már tele volt új gyümölcscsel, a mik ugyan azért
nagyon sokáig fognak megérni, de mégis azt hazudják, hogy nyár van.
– Nézd, szólt Milióra Axamitának, az idén a fügefa már ötödször hoz
gyümölcsöt.
– Elég baj az, mondá rá a strázsamester leányasszony.
– Ugyan miért volna baj? hallod!
– Azért, hogy a mely esztendőben a füge ötödször is terem, abban az
esztendőben éhhalál van az országban.
(Egészen helyes nézete volt Axamita leányasszonynak. Mikor a füge a
dalmata parton ötödször is gyümölcsöt hoz, abban az esztendőben a Fruska
Gorától és a Vellebittől fel egész a Krivánig és a Babia Goráig inség
van az egész országban. S ezt a füge nem valami emberbaráti
rokonszenvből teszi, hogy ötödször is gyümölcsözik, mintha ő akarná
egyedül eltartani az egész éhező emberiséget, hanem ennek az az oka,
hogy abban az esztendőben folyvást a sirocco uralkodott, és még egyetlen
egyszer sem jelent meg az adriai tengerpartokon a hajósok réme, a bóra.
A hajósok szidják, átkozzák a bórát, mert a hajóikat zátonyra kergeti,
hanem ha az kimarad, az nagy veszedelem a szárazföldön élőknek. Ha egész
éven át a sirocco járja a tengert, akkor a quarneroi partokon ugyan örök
nyár van, de egyúttal odafent Magyarországon, Karinthiában és
Ausztriában folyvást esik az eső. Ebben az évben oly nedves időjárás
volt, a minőre emberek nem emlékeznek; tengerré vált minden folyam,
árvíz borította el a lapályokat, vetések kirothadtak, egész országszerte
nem volt ez évben aratás. Igaza volt hát a fügefának.)
Milióra nem akarta azt elhinni. A Frangipáni kastély ablakából bármerre
tekint a szem, gabonával bevetett földet nem lát, ott csak falakkal
védett szőlők vannak, egész hegyoldalak escarpokkal végig vonalazva, de
barázda nincs.
– Hát mi hogyan fogunk akkor élni? Ezt kérdezé Axamitától.
– Bizony többször fogunk halat és ürühúst látni az asztalon, mint
kenyeret. Az idén ez nagy ritkaság lesz.
– Hiszen város közelében lakunk, a hol pénzért mégis csak lehet kapni
mindent. Ha az országban nem termett, elhozzák máshonnan. Fiumébe hajók
járnak.
– Hiszen van, a míg van; de ha így tart a világ, majd elviszik az
uskókok.
– Kik azok az uskókok?
– Azok csak az igazi Isten csodái. Minden uskókban hét ördög lakik, s
száz uskók, ha összeszedkőzik, több egy hadseregnél.
– S hol laknak azok? A pokolban?
– Ott nem, bár ott volna a helyük; sőt sokkal közelebb laknak a
mennyországhoz mint mi, a segnai hegyek között.
– Merre van az a Segna?
– Négy órai távolságra van gyalog ehhez a mi kastélyunkhoz, és a
Maltempo csatornán, az ő evezős ladikjaikkal még közelebb. Innen, erről
a tájról arra felé hajót nem igen látunk vitorlázni s ha onnan felülről
jő erre felé valamiféle jármű, akkor minden ember, a ki a part közelében
lakik, siet eltorlaszolni az ajtaját s a tornyokban félreverik a
harangokat, azokon csak az uskókok jönnek. Az uskókok csak ötön szoktak
vásárolni.
– Hogyan «ötön»?
– Az öt ujjukkal. Vassal és ólommal fizetnek.
– Furcsa emberek! Hát nincs nekik pénzük?
– Dehogy nincs! Valamennyi uskóknak teli van aggatva a dolmánya, a
mellénye, a szeredása, azután meg sipkája köröskörül tallérokkal. Az az
ő dicsekedésük. A mit készpénzben rabolnak, azzal teleaggatják a
ruháikat; de fizetni csak a handzsárral, meg a pisztolylyal szoktak. Az
asszonyaik, leányaik is épen olyanok, úgy felczifrázva, felpénzezve;
csupa skarlátpiros ruhát visel valamennyi. Náluk nem dolgozik soha
senki, csak esznek, isznak, mulatnak, s mikor kedvük szottyan, mennek
rabolni, le a völgyekbe, be a városokba, s ki a tengerre.
– S senki sem tudja őket legyőzni?
– Próbálták azt: a mi császárunk, a török császár, a velenczei dóge;
törődtek is az uskókok akár a «duzsdé»-val, a «fekete Arapinával». Rájuk
sem hederítettek. Ha nagyon sokan jöttek ellenük, akkor otthagyták a
városukat Segnát, s úgy eltűntek a sziklaörvények között, hogy senki sem
talált rájuk. Mikor aztán a hatalmasok hadai hazamentek, s őrséget,
kormányzóságot hagytak hátra, még új lakosokat is telepítettek a
városba: éjjel előjöttek a barlangjaikból az uskókok, megrohanták a
várost, leölték az őrséget, hivatalnokokat, az új lakosságot pedig
megtartották rabszolgáiknak s aztán folytatták, a hol elhagyták.
Miliórának kezdettek tetszeni ezek az uskókok.
– Máskor meg azt próbálták meg ellenük, hogy felbíztatták a scogliók
lakosait, hogy a maguk apró, lapos fenekű hajóikkal kezdjenek hadjáratot
az uskókok ellen; annak meg az lett a vége, hogy az uskókok egy éjjel
hajókra ültek, feleveztek Fiuméba, s ott az egész város láttára
elfoglaltak nyolczvan kereskedő hajót, úgy vitték vontatva maguk után
haza Segnába. Soha se ment utánuk a hajókért senki.
– Te! ezek derék ficzkók lehetnek.
– Mondhatom. A hozzájuk közel eső vidékeket, Licat és Carbairét csaknem
egészen oda hagyta a lakosság a szomszédságuk miatt. Akkor a szigeteknek
estek neki: azokat pusztították el. Száz meg száz nótájuk van
hőstetteikről, a mik elhihetlenek; de mégis igazak. Egyszer Velencze egy
három födeles gályát küldött ki ellenük, Veniero kapitány alatt. Az
uskókok egy zivataros éjszakán csónakaikkal meglepték a gályát,
lemészárolták a hajóskatonákat; a kapitányt hajójával együtt elvitték
Segnába s ott aztán csaptak egy nagy dáridót, a hol a velenczei
kapitánynak sorba kellett tánczolni az uskókok asszonyaival; mikor már
nem birta tovább, akkor levágták a fejét, kitépték a szivét, azt
megfőzték s aztán szétosztották: az volt a lakoma vége; minden
tánczosnéjának jutott belőle egy darabka.
Milióra elbámult rajta, hogy az uskók asszonyok hogyan osztoztak meg egy
férfi szivén. Mintha azt más asszonyok is nem tennék!
Ekkor hallott legelőször férfi-szivről beszélni.
– Sokan csak mesének tartják azt, hogy uskókok vannak a világon,
folytatá Axamita. Néha tíz, néha húsz esztendeig, néha egy egész
emberivadékon át nem hallani róluk semmit. Pedig ott vannak ők az ő
sziklafészkeikben; csakhogy az egész környék retteg tőlük: szivesen
megadja nekik a sarczot, s nem meri feladni senki. Az egyik lábukkal
Törökországban állnak, a másikkal Dalmátiában. Ha a mi császárunk
katonái szorongatják őket: akkor átugranak Boszniába; ha a török basa
jön ellenük: akkor behúzzák magukat a magyar tengerpartra. Akkor aztán
nem üldözhetik őket. Néha úgy összeveszítik a törököt, osztrákot, olaszt
egymással, hogy egész háború lesz belőle. Ők maguk félre állnak lesbe s
kirabolják mind a két hadakozó félnek az élelmi szállítmányait. Néha
egyik hatalmas potentát akkora erővel tör rájuk, hogy szétmorzsolja
őket: akkor azt hiszi mindenki, hogy ki vannak irtva. Tíz esztendő mulva
megint csak itt vannak az uskókok. Nem nemzetség ez, a kit ki lehet
irtani. «Uskók» annyit tesz, hogy «szökevény». A ki csak valahonnan más
országból megszökik, görög, román, olasz, horvát, magyar, oláh, czigány:
mind az ő számukat szaporítja. A nyelvük is olyan zagyvaléka valamennyi
másnak; nem beszél azon más, csak ez az ezer ember odafenn. Aztán ezek
soha sem házasodnak: a mely asszony megharagszik az urára, odaszökik az
uskókokhoz, a mely leányt a faluból kisöprűznek, oda viszi hozzájuk a
szalmakoszorúját, ott kap becsületet; czigányasszony, török rabszolganő
magátul is jön elég. S ha nem jön, elhozzák. Kikutatják messze földön a
legszebb lányokat; éjszaka meglepik, mikor vizért megy a kútra, mikor
fürdik: elkapják, elviszik erővel, soha senki sem hallja a hírét többet.
Talán maguk sem kivánkoznak többé vissza. Víg élet van az uskókok
között; s délczeg daliák valamennyien!
Milióra keresztet vetett magára.
– De ide nem mernek jönni a Margueritától, úgy-e? kérdezé remegve
Axamitától.
– Bizony nem mernek idejönni; mert semmit sem féltenek annyira, mint a
szép pofájukat s semmitől sem félnek, csak a csumától s arról tudják,
hogy itt lakik.
Axamita leányasszony rémlátó okoskodása sokkal alaposabb volt, mint igen
sok conjecturalis politika. Az éhinség az év elején már a dalmata
partokon is beköszöntött; a sík földön a Karston túl rég otthon lakott
már, s azzal az egész partvidéken elkezdődtek a hagyományos
rablójáratok. Egyik nap itt, másik nap amott rohanták meg a hegyekből
alájövő fegyveres bandák eleintén a falvakat a völgyekben, aztán a
városokat is a partvidéken. A harmadik stadium, mikor a tengeren
kezdenek el rabolni. Majd az is bekövetkezik!
Katonaság kevés volt. A monarchia nagyban lefegyverzett. Csak a
kikötőket tudták őrizni. A városoknak maguknak kellett gondoskodni a
védelmükről, s czirkáló őrjáratokat tartani, a kik az éjjeli
orvtámadásokat elhárítsák. Ezt tették Porto Ré-ban is.
Ennek aztán legelső sorban mindjárt a szegény rovinai lázárok adták meg
az árát. Minthogy Porto Ré-ban egész éjjel czirkáltak a fegyveres
őrjáratok, a Marguerita áldozatai el lettek zárva az egyetlen kereseti
kútforrásuktól: a császár utólagos megfizetésére utalványozott ingyen
elvevéstől. Nem lehetett többé lopni. Nem volt se hús, se kenyér.
Ennek a hiányát aztán másodsorban megérezték a Frangipáni vár lakói is.
Nem volt többé, a ki az asztalukat ellássa az eddig megszokott
tápszerekkel. Axamita leányasszony ugyan termesztett burgonyát, ezt a
Francziaországból elhozott új növényt, s az igen jó volt
kenyérpótléknak; de az is fogytán volt már, csak a tenger adott enni,
halakat, meg csigabigát. Minden hétre hét bőjtnap esett. Néha egyéb sem
volt ebédre, vacsorára, mint azok a hosszú rózsaszínű rákok, a scampik,
a mik csak Fiume körül tenyésznek. Milióra ezzel is meg lett volna
elégedve de a rovinai lázárok annál kevésbé. Ezek a tenger-adta
vacsorához csak a kényszerűség nyomorában nyúlnak; mert nekik a hal és
rák étele kiállhatlan kínokat okoz az egész bőrükben. Éjjel az
üvöltésüktől nem lehet aludni. Csak egy orvossága volna a bajuknak: a
kenyér. Azt meg hiába kérnek: nincs.
Attól lehet félni, hogy mire kitavaszodik, a rovinai nyomorultak
koloniája az utolsó élő lényig kivesz! Félni? Hát félti ezeket valaki?
Senki sem más, mint Milióra. Ki fogja akkor az ő menedékét védelmezni az
egész világ ellen és a jó emberek ellen. Az olyan jó emberek ellen, mint
az uskókok, a kik a szép leányokat elragadják, s aztán a szép leányok
úgy megszeretik őket, hogy vissza nem kivánkoznak tőlük többé? Ilyen
uskókok másutt is lakhatnak, nemcsak Segna vidékén.
Hírt nem lehetett a világból hallani sehonnan.
Metell bátyja itt is feledte talán már Miliórát.
Axamitának nagyon sok biztatásába került mindennap lebeszélni Miliórát,
hogy fel ne üljön a kis halász csónakjukba, s el ne induljon a bátyját
felkeresni a «tatár táborban» azzal a csónakkal.