A rivoli-utczai l’hombreclub, az csak a «hivatal» volt: bizonyos
órákban, beavatott habituék számára nyitva; ott nem volt hölgytársaság,
ott szódavizen kívül egyebet nem ittak. Ez a komoly hivatás palotája
volt, épen mint a börze. A l’hombre és a börzejáték között külömben is
sok hasonlatosság van. A börze ebben az időben szintén a Palais Royalban
volt, egyenesen a tatár táborba lehetett belőle kilépni. Az igazi
mulatság mégis csak itt volt virágjában. Ez volt a Mohamed paradicsoma.
Ugyanazok az alakok, a kik a l’hombrenél, meg a börzecoulisseoknál
végezték a nehéz munkát, egyenesen oda siettek a Palais Royal
játéktermeibe, azt a munkát, gyönyörre felmagasztosítva folytatni. Itt
mindjárt talált az ember vesztesége esetén feledtető vigasztalást, s a
nyeresége számára kellemetes elhelyezési módot.
Metell is mindennapos látogatója volt a tatár tábor
gyönyörbarlangjainak. De csak ízlelgetni látszott a poharat.
Úgy tudott járni a veszedelmes tündérraj közepett, mint a szakértő
méhész a méhei közt: egy sem csípte meg. S ennek a tündérméhnek a
csípése veszedelmes.
Leghirhedettebb alakja volt a tatár tábornak a restauratió első éveiben
a rejtélyes lady Adamina, teljes czime szerint lady Adamina Sidney-Abba.
Összetett név: egy angolból, meg egy keletindiaiból. Némelyek szerint
leánya egy keletindiai nábob családdal összeházasodott angol lordnak,
mások szerint özvegye. Fényüzése után hozzávetve akármelyik lehet.
Fogatai feltünők, lovagláshoz angol és arab paripákat tart. Mikor angol
ménen lovagol, női nyeregben, akkor fátyol takarja az arczát, mikor meg
arab paripát ül meg, akkor keleties öltözetet visel, a turbán
paradicsom-madara csak árnyékozza, de nem takarja arczát; olyankor ez
arcz a maláji faj epedő olajbarna szinét mutatja; a sétányon, a nappali
toilettehez ki van festve liliom- és rózsa-szinre; este szinházban néha
a sötét ruhához márványfehér arczot visel, máskor meg tiszta fehér
ruhához, fehér csipkefátyolhoz meghagyja a természetes barna arczszínét.
Mindegyikkel elveszi az embereknek az eszét.
Pedig nincs neki semmi szüksége az imádóinak az eszére, a magáéval sem
tud hová lenni; minden bolondságot, a mi a közönség izgalmára szolgál, ő
talál ki, s mire a többiek utána csinálják, akkorra ő másikat indít meg.
Maga talál ki exoticus divatokat, mikben első nap kinevetik, de második
nap már megtapsolják. Látni a fején Stuart-főkötőt, lófarkas sisakot,
turbánt, prémes kucsmát, orosz gyöngyös pártát, s mind jól illik neki.
De legjobban meglepő akkor, mikor semmit se tesz fel a fejére, hanem
férfiasan felborzolja a haját, s magas kravátlit köt. Ilyenkor tökéletes
lord Byron-arcza van, a kihez külömben is meglepő hasonlatossággal bir.
Hanem a termet, az arczvonások tökélye, a feltünő megjelenés, a pazar
pompa még mind nem igazolná a varázst, a mit lady Adamina az egész tatár
tábor férfi-közönségére gyakorol, hanem ezek a szemek! Egyetlen fekete
gyémánt van a világon (az is Párisban van), de annak a tüze nem
szokatlanabb, mint ezeké a szemeké. S hogy tud velük játszani! Minden
tudományát az asszonyi varázsnak könyvnélkül tudják ezek. Meggyujtanak
és megfagyasztanak. Villámaikkal a szívig tudnak lőni; a ki a sugáraik
közé tévedt, mintha a pókhálóba keveredett volna, ki nem szabadúl többé.
S mikor ezzel a lankatag epedéssel árasztanak egész delejfolyamot, az
képes egy szentet a lábáról elejteni.
S lady Adamina bőven használja a varázs hatalmát. Nem titkolja, hogy
hódító hadjáratot visel az egész férfinem ellen. Nincs olyan rétege a
társaságnak, a mit felzavaratlanul hagyna. A herczegektől a diákokig
mindenütt keresi a maga őrültjeit. S minden izléshez tudja alkalmazni
magát. Tud ábrándozó lenni, mikor olyan bolondja van, kinek ez tetszik,
s aztán megint szilaj bordalokat énekelni s carmagnolet tánczolni, mikor
másforma bolondok közé kerül.
S a kit egyszer hálójába keríthetett, azt azután tökéletesen ruinálja.
Egy fiatal elsassi diák főbe lőtte magát miatta. Egy porosz báró elvált
érte feleségétől. Egy orosz herczeg rá költötte a fél vagyonát. S a
varázsló szépség az egyiket kifosztogatja, a másikra elpazarolja, de
boldoggá nem teszi egyiket sem. Még azzal senki sem dicsekedhetik, hogy
meghódította volna. Tudja magát mindenképen védelmezni. Annyira
mindenképen, hogy egy westfáliai gróf, a ki megunta a tréfát s komolyan
vette az ostromot, egy ökölcsapást kapott tőle, hogy két hétig
viselhette a szeme alatt a nefelejtset.
Azt mondják, hogy nincsen szive.
A mesebeli ördög, mikor asszonyi alakot vesz föl.
Telhetetlenebb hódító Attilánál.
Vagy talán az van vele, a mi már annyiszor megtörtént, hogy még nem jött
elő az a férfi, a ki megtalálja a szívéhez való kulcsot? Pedig mindenik
azt hiszi, hogy hátha ő nála van.
Ahhoz is nagy bolondság kell, hogy valaki a lutriba rakja be a pénzét,
abban a hitben, hogy hátha az ő száma jön ki; de még nagyobb bolondság
kell ahhoz, hogy valaki egy szép asszony lelkére bizza a lelkét, azt
képzelve, hogy hátha az övét tartja meg.
Lady Adamina mindennapos látogatója volt a rouge et noir banknak s maga
is résztvett a játékban. Az arczán soha sem lehetett észrevenni a
változást, akár nyert, akár vesztett.
Itt találkozott vele legelőszőr Metell.
Muszka barátja mutatta be neki. Ezt találta a bosszuállás legsikeresebb
nemének a klubban szenvedett veszteségeiért.
– Melyik szinre szokott ön tenni? kérdezé lady Adamina.
– Én mindig a veresre.
– Akkor én a feketére teszek.
Azzal odatolták az aranyaikat a játékasztalra.
– Néze ön, milyen jó gondolat ez, mondá lady Adamina, odamutatva egy
ékszerkereskedő kirakatára.
A játékterem két oldalán egyúttal apró boltocskák voltak, a mikben
ékszereket, ritkaságokat, csemegéket és virágokat árultak. A szerencse
kegyenczei mindjárt közel találhatták, a mit vásároljanak és azt is, a
kinek azt elajándékozzák.
Az a jó gondolat, a mi lady Adaminának a tetszését úgy megnyerte, egy
eleven szegfűcsokor volt, a minek a tartóját egy kigyó képezte: remeke
az ötvösművészetnek; az egész smaragdokból összeállítva, a két szeme
rózsaszinű gyémánt.
Az ékszerész azt állította, hogy az a mű antik, a középkorból való. Lady
Adamina ellenben azt vitatta, hogy az keletindiai mű, ráismer a
zománczozatáról.
Metell bebizonyította, hogy szakértő, ő ehhez hasonlót tud valahol,
csakhogy az gyík, de a zománczozás épen ilyen, németalföldi munka. E
közben egészen elfeledkeztek a tételeikről ott a rouge et noir asztalon.
Egyszer aztán egy pipacsszinű selyemruhás hölgy megérinti a legyezőjével
Metell vállát, s azt mondja neki halkan:
– Uram, önnek már tizenhatezer frankra gyűlt a tétele.
(Az asztalon hagyott tétel minden fordulónál megduplázódik, ha folyvást
annak a színe jön elő a kártyában.)
Metell azt mondta: «Köszönöm, madame». S tovább fűzte az érdekes
eszmecserét lady Adaminával és az ékszerészszel.
Néhány percz múlva már a kabátja szárnyánál fogva rántotta meg a piros
ruhás hölgy.
– Uram, legyen önnek esze! A tétele harminczkétezer frank.
– Bánom is én! – Azt is megtudnám mondani, szólt ismét lady Adaminához
fordulva, hogy kinek a műterméből került ki az ékszer.
Egyszer csak nagy zaj, zúgás támadt a hátuk mögött. Kaczagnak,
szörnyűködnek. A bank a mai napra megszünteti a játékot. Metell
otthagyott téte hatvannégyezer frankra sokszorozódott, s ezzel a mai
pénztár szét van robbantva. Metellnek jelenti a croupier, hogy a pénz
ott az asztalon, mind az övé.
– Hát csak csomagolják össze, majd rendelkezem vele.
S hátra sem néz. Hanem azt kérdi az ékszerésztől:
– Mi ennek a szegfűcsokornak az ára?
– A szegfűcsokornak?
– No igen. Ha eladó.
– Itt minden eladó. Azért van kitéve.
– Hát mit fizetek érte?
– A szegfűért? Tiz soust.
Metell kivett egy francos darabot, s visszaadatott magának fél francot.
– Szabad önt megkinálnom a csokorral mylady?
S lady Adamina elfogadta a szegfűcsokrot és odatűzte a ruhája fodrai
közé.
Még így nem látták a szemeit lángolni, mint ebben a pillanatban.
És ettől fogva mindennap szegfűcsokrot viselt a keblére tüzve.
– Ugyan mivel hódítottad meg ezt a hölgyet? kérdezé tőle pár hét mulva a
muszka.
– Azzal, hogy nem hódolok neki.