A l’hombre urak játéka, még pedig nagy uraké.
A sakkjátékhoz is éles ész kell, de mégis sakkjátékos lehet akárki,
ázsiai, afrikai nevelés mellett is, de hogy l’hombret játszszék valaki,
ahhoz európai műveltség kell.
A l’hombre valamennyi más kártyajátéknak a furfangjait egyesíti magában.
A l’hombre-játszónak egy mathematikus mnemotechnikájával kell birni, a
mellett egy hadvezér tervalkotó tehetségével, széles látkörrel, minő egy
diplomatáé, lavateri physionomia-ismerettel, és azután – megfelelő
protectióval «Szerencse» istenasszony részéről.
De még ez sem elég.
Bírhat valaki minden tehetségével a festőnek, a zenésznek, azért mégsem
lesz belőle «művész», ha hiányzik nála a «szikra». Ilyen a
l’hombre-játékosnál a játékérzék. Némely ember egész életén át játszott,
szenvedélye volt, a nélkül, hogy játékérzéke lett volna. Ez az ihlet, a
mit a múzsa választottjának homlokára lehell, csak olyan, mint a másik
kilenczé. – A tizedik múzsa: a «Fortuna». – A többi kilencz mind aggszűz
maradt, – no, férjhez ugyan ez se ment, de kérője mindig van sok, kérők,
a kik nem ijednek vissza attól, a mit ez a hölgy világosan a kezében
hord s a mitől minden becsületes férfinak illik idegenkedni, sőt kérve
kérik tőle a szarvat: (a bőségszarvat).
De még ez sem elég.
A l’hombre-játékosnak psychologiával is kell bírni.
Mert nem elég jó játékosnak, nem elég szerencsésnek lenni, hanem az a
feladat, kitalálni, hogy mikor, és kinél érvényesüljön a tudomány és a
szerencse? – számítani az indulatokkal, a szenvedélyekkel, a
temperamentumokkal, a nemzeti sajátságokkal, – a külesemények
befolyásával, a szerencsés szerelem, az elkeseredés, megcsalatás, a nagy
öröm, a heves indulat mind igen nagy tényező a l’hombre-asztalnál.
A ki a l’hombrenak szentelte az életét, az épen oly nagy és minden erőt
igénybevevő feladatot vállalt magára, mint a ki azt tette fel, hogy
egész életén át a vámpolitikát fogja tanulmányozni, vagy a
jogcodificálásba merül bele. Azzal az apparátussal, a mely az embert jó
l’hombre-játékossá teszi, bátran miniszterré lehet akárki. Lesz is
akárhány.
De még mindez nem elég.
Még egy fődolog van hátra.
A «zóna».
Tudjuk, hogy a szeszélyes istenasszony a földgömböt gurigázza a lába
alatt. Ezen vannak a zónák. Az egyik zóna alatt teremnek csak a garasok,
a másik alatt a tallérok, aztán az aranyak, de a legfelső alatt a
százezrek. Ide bejutni, ebbe a zónába, ez a mesterség, ez a polaris
expeditio. Azt nagy jégtengerek veszik körül!
Mert mit ért Orpheusnak, hogy olyan jó muzsikus volt, mint Paganini, ha
csak a vadállatokat gyűjtötte össze publikumnak, a kik nem fizetnek
belépti díjat. Sőt még Plutó is csak aprópénzzel fizette ki. Nem elég a
nagy talentum, a terrenum a fődolog. A genienek zóna kell.
Csakhogy ebbe a legfelső zónába nagyon nehéz eljutni.
Mivelhogy a l’hombre fenséges művészetének nemcsak olyan emberek
szentelik az életüket, a kik valaha miniszterré lehetésről álmodoznak,
hanem olyanok is, a kiknek egyenes életfeladatuk ebből az egy
tudományból megélni.
Azért ezen zónának a lakói nagyon válogatók és kizárólagosak.
Mivelhogy az igazi gentlemant az utánzottól olyan nehéz mai nap
megkülönböztetni, mint az aranyat a similortól.
Az, hogy valaki tylburin jár, s szerecsen inast tart, nem bizonyít
semmit; az érdemrendek, a szalag a gomblyukban tréfadolog, még az
ajánlólevelek sem érnek semmit, azok mellett lehet valaki világcsaló,
kalandor, professionátus kártyás. Az ilyen professorokra vigyázni kell,
hogy valamikép a high life szentélyeibe be ne vehessék magukat.
Jó szerencse, hogy e kizárólagos körök bennszülötteinek van valami
ösztönszerű tapintata, a mivel a jött-ment kalandort, a maguk fajtája
közül ki tudja ismerni, épen mint az omagua indiánok kiismerik a közéjük
lopózott cheeppewas indiánt – a szagáról. – Van valami neme az
impertinentiával párosult modestiának (furcsa hybridum), a mibe bele
kellett élni az embernek magát, hogy autochtonnak lássék. A ki ezt
otthon az apai kastélyban meg nem tanulta, ha utánozni akarja, elárulja
magát. Hiába nevezteti magát az inasával grófnak, hiába udvarol a kis
tánczosnőnek, hiába tart versenyparipákat, hiába osztogat louisdorokat
borravalónak, azok odafenn megérzik rajta, hogy nem közéjük való. A
kávéházban, a turfon, a bettinghousban, ott szóba állnak vele, tartják a
tételeit, játszanak vele makaot, carambolt, ahhoz minden idegen
hozzáférhet, a nyilvános játéktermekben nincs rangkülönbség, senki sem
restelli, ha olyan pénzt nyert el, a mit valaki a közpénztárból
suvasztott el, vagy a párisi kloakák bérletéből kapart jelő. – Gazember
volt-e a játék előtt, öngyilkos lesz-e a játék után az ismeretlen
partner? senki sem kérdezi. Ha incorrectnek találta a játékát, fölkel és
ott hagyja, még jó éjszakát se kell hogy kivánjon neki. Hanem, hogy
valaki az igazi high lifeból azt mondja valakinek az ismeretlenek közül:
«uram, ha tud ön l’hombret játszani, lépjen be ezzel a névjegyemmel a
rue de Rivolii palotába», ehhez kell, hogy megérezzék rajta az, a miről
az omagua indiánok megismerik egymást.
Ez az elővigyázat annyival inkább parancsolva volt ezekben az időkben,
mert Páris a kerek világ minden kalandorainak gyűlhelye volt ekkor, tele
idegenekkel, a kik nemcsak Párisra, de egymásra nézve is idegenek. A
számüzetésből visszatóduló franczia arisztokráczia maga is annyi
nagyhangzású czímet hozott egyszerre forgalomba, hogy az ember szinte
szégyenlette magát, ha a neve előtt nem volt valami gróf, vagy marquis,
ellenben az igazi herczegek sem átalltak minden lépten-nyomon olyan
vállalatokba kezdeni, a mik nagyon közel rokonok a szédelgéshez.
Alchymia, perpetuum mobile, repülő léggömb, bölcsek köve, jövendőmondás
s más efféle világbolondítás egyenesen a legfelsőbb aristocratia
légkörében nyerte származását, úgy hogy az igazi úrnak még a saját
osztálya iránt is nagyon óvakodónak kellett lenni.
Ezt a bűvkört törte keresztül Metell. Megtalálta a Behring-szorost a
legfelsőbb jégzónába.
Az, a mit a carambol-partienál tett, az az omaguának az illata a maga
őserdejében. Azt csak igazi vegyületlen kék vér teszi meg, hogy egy
egész tőkepénzt, a mi már a kalapjába be van seperve, s a mit egész
korrekt módon tett tulajdonává, minden segítsége nélkül a vak
szerencsének – nem utána járva, de felhivatva, hogy ezt visszaöntse
megint az asztalra, még pedig oly modorban, mely az ellenfél büszkeségét
meg nem sérti; ez egy olyan vonás, mely a nemes ember alakját
kiegészíti, s grand seigneur-ré üti.
Ez nem tartja azt a tele kalap aranyat elég egyenértéknek azért, hogy
aztán a másik perczben az egész társaság háttal forduljon felé és
azontúl minden ember elnézzen a feje fölött, a kivel összetalálkozik. Ez
tudatni akarja, hogy ő igazi úr!
És czélt ért vele. Meghivták a rue de Rivoli-i palotába s azontúl otthon
volt benne.
Itt volt az aristokrata körök zárt játékklubbja.
A Palais Royalban szoktak játszani mulatságból, a rue de Rivoliban a
játék volt a czél. Itt nem voltak se kaczér világszépségek, se frissitőt
körülhordó női apródok, se római canephorák, ide nem volt másnak
bejárása, csak férfinak, s nem míveltek mást, mint a játékot, nagy
pénzben.
Metell nem tünt fel különös szerencséje által, hol nyert, hol vesztett;
s azt tartották felőle, hogy igen szépen játszik.
Gyakran játszott magánál gyöngébb játékosokkal, s nem mérgelődött rajta,
ha azok megverték. Ilyenformán a rokonszenvek kezdtek feléje hajolni. A
kisebb erők csoportot képeztek a nagyobb körül, a kik előharczosuknak
kezdték tekinteni. – Volt ott egy orosz herczeg, a nevét nem jegyezte
fel a krónikánk, a ki impertinens szerencsével játszott s nem is
restelte, hogy érzik a præpotentiáját.
Ez addig tartott, míg Metell össze nem akadt vele, azontúl vége volt a
prestigenek. A magas klub egész érdekkel kisérte azt a tusát, mely
elvégre e két erős champion között kifejlődött. Remek tornák folytak le
a zöld asztalnál, a miknek a vége az lett, hogy az orosz herczegnek
nagyon rossz kedve volt.
Mi volt Metellnek a nyeresége? azt nem lehetett tudni, mert ebben a
klubban nem raktak készpénzt az asztalra. Egy névjegy hátára irta fel
mindenki az összeget, a mivel veszteségben maradt, s azt másnap délig
beváltatá. A veszteségét igazi gentleman nem szokta elpanaszolni; arról
pedig, hogy mennyit nyert, még a nem gentleman sem örömest beszél. – Az
orosz sokkal gazdagabb volt, mintsem megszokott fényüző életmódján a
kártyaveszteség valami változtatást tett volna, – és épen úgy nem
lehetett másfelől Metell szokásain észrevenni, hogy kedvezett neki a
szerencse. Visszahuzódva élt, bár a kényelmet és jó izlést nem tagadta
meg magától. A hol kellett, adakozó és bőkezű is volt; résztvett a
mulatságokban, azt kereste a mi jó és drága, de a mi a legdrágább, azt
kikerülte, az asszonyt.
Pedig az a lélektani tapasztalás régóta meg van állapítva, hogy az a
négy hölgy (a kártyában) mindig az ötödik számára keres. Tiszta hazugság
az, hogy «a ki az egyikben szerencsés, az a másikban szerencsétlen», – a
ki a játékban szerencsés, akad szerencséje annak a szerelemben is.
Metellnek nem volt ez a szenvedélye. Pedig ezek ikrek! Sok elhihetetlen
történik az életben. Azoknak a sorába tartozik az a csodaeset, hogy egy
fiatal, életteljes, keleti véralkatú dalia felkerüljön (mondjuk, hogy)
Babylonba; a hol a Mylitta-cultus templomaiban áldozik a világ minden
népe, azokat mind sorra járja, s úgy jöjjön ki belőlük, mint József
Potifárnétól, – annyival jobban még, hogy a köpenyegét sem hagyja ott.
– Kőből vagy te? kérdezék tőle gyakran gentleman czimborái.
– Nem én. Csakhogy én még nem találtam asszonyt, a ki nekem igazán
megtetszett volna.
Ez is valami új! Egy férfi, a ki drágára tartja magát.
Futnak utána, kerítgetik, csábbal körülhálózzák, – de nem hagyja magát
elfogni.
Talán valami ábrándos szerelem tartja igézete alatt? Talán hűséget
esküdött valakinek s azt megtartja? – Vagy talán olyan titokban tudja
vinni a dolgát, hogy senki se jöhet rá?
Találgathatták azt Arra, hogy miért rakja félre a szerencsejátékban
nyert pénzt egy úri légkörben növekedett fiatal gavallér, soha sem jött
rá magától senki.
… És hátha egyszer csakugyan rá talál arra az asszonyra, a ki igazán
megnyeri a tetszését?
Megválik, mi lesz belőle?