Sok embert ismerünk, a ki magát tönkre juttatta a játékon. De ugyan
ismer-e valaki egyetlen egy olyan embert, a ki a játékon vagyont
szerzett?
Pedig azt a pénzt, a mit valaki elvesztett, más valakinek okvetlen el
kellett nyerni.
Ennek bizony az a titka, hogy a ki százezer frankot nyert, az
kétszázezeret szokott elkölteni. A kártyanyereség éget. Nem enged
aludni. Aztán a kinek a játékban lángesze van, az az életben
szórakozott; itt mindenkinek kész préda, rászedi az ékszerész, kárpitos,
a kocsigyáros, a tiszttartó, a cselédjei, szeretői. Megvétetik vele
ékszerekben az újat antik gyanánt, s szerelemben az antikot új gyanánt.
Az egyik felizgatott szenvedély nem hagyja elszunnyadni a másikat.
Egy olyan ritka madár, a kivel mindez nem történt meg, volt Metell.
Feltünő szerencséje volt minden játékban, arról mindenki beszélt már, de
a mellett nagyon óvatos volt. Nem fösvénykedett, úri módon élt, de nem
pazarolt. Annak az aranyozott társaságnak, mely keblébe fogadta, minden
dáridóiban részt vett, de valami híres bolondság elkövetésére nem hagyta
magát elragadtatni.
Mesemondáshoz hasonlít ez. Külömben más emberek nem azért szoktak
Párisba sietni, hogy ott az erényes életből a magasabb tanfolyamot
bevégezzék.
Találgatták is a rejtélyét az úri czimborák. A muszka ezt a magyarázatot
adta neki: Ez a Babiagorai Riparievich, a mint a neve mutatja, valami
orthodox hitű magyar. Ezeknél gyakran előfordúl az, hogy valami
fogadalmat tesznek, s azt aztán fanatikus szigorral megtudják állni. Ha
az oláh megfogadja, hogy két esztendeig nem fog pálinkát inni s erre a
papja előtt, két égő gyertya mellett megesküszik, hát akkor nincs az a
hatalom, a mi két esztendő lefolyása alatt egy csepp pálinkát bele
tudjon diktálni. Hanem aztán, a mint a két esztendő letelt, akkor beül a
kocsmába, addig ki se jön onnan, míg mindazt, a mit elmulasztott, le nem
itta. Ilyenforma fogadalma lehet tán Metellnek is.
Az angol más magyarázatot talált. Metell praktikus ember. Tudja jól,
hogy az asszonyt a hideg tartózkodás hódítja meg legbiztosabban. Ez az ő
látszólagos közönye ravasz kiszámítás, a minek a sikere már is
észrevehető. Lady Adamina egészen átváltozott, a mióta Metell igézete
alatt áll. Eddig ő uralkodott a férfiakon, most az uralkodik ő rajta.
Utána jár, minden szavával elárulja, hogy ő a meghódított. A sok
bolondos divat helyett most oly öltözetben jár, mely minden idomot
eltorzít s hozzá széles karimájú bolivárt visel, a mitől még az arczába
sem lehet látni. Komoly, mélázó igyekezik lenni. Szép ezt a játékot
messziről nézni. – Vajjon melyik marad a végén a győztes? Metellnek
sikerül-e a tündéri Adaminát odabűvölni, hogy az megkérje őt férjül?
vagy pedig lady Adaminának, hogy Metell kérje meg őt feleségül? Az első
esetben Metell ér czélt, mert egy mesés gazdaságú feleséget kap, a
másodikban pedig lady Adamina, mert akkor a szeme közé fog nevetni
Metellnek: «hiszen csak ezt akartam!» s azzal egygyel több bolondja van
a gyüjteményében.
Egyik sem járt közel a valóhoz.
Ki találhatná azt ki, hogy ennek a mosolytalan arczú ifjunak a szeme
előtt szüntelen ott áll egy árnykép: mikor a kártyát osztja, mikor a
poharát megtölti, mikor a szép asszonyok szemeibe néz, mikor a világ
minden bolondsága körül rajozza, egy leánynak árnyképe; a ki egyedül,
magában jár egy puszta, elhagyott várkastély toronyszobájában, s
hallgatja a tenger mormogását, a sirokko zúgását, a hojszák síkoltását
és számlálja a napok jöttét és lementét, örömtelenűl, félelmek,
rettegések között és nem gondolkozik egyébről, mint hogy mikor jön
vissza a bátyja őt e rettenetes magányból megváltani? Milióra árnyképe
áll szüntelen közötte és a világ minden örömei között!
Meglehet, hogy ő is azt mondja magában a lüktető vérnek: «Várd végét a
fogadalomnak: ha letelik az időm, akkor majd úszszunk abban a
gyönyörben, a mit most nyelvhegygyel sem ízlelünk!» Hanem addig őrzi
magát, vigyáz, megtakarít és szivéhez nem enged senkit közelíteni.
A tatár tábor közepett volt egy circus, a miben a restauratio korszaka
alatt látványos színdarabokat szoktak előadni. Fából épűlt, mint a
tatártábor többi része. Külömben egész más volt a czélja, mint a színi
előadás. A krónikairók azt jegyezték fel róla, hogy olyan jól érezte
magát benne az ember, mintha a kalifák háremébe jutott volna. A
páholyokban, a színfalak közt virágzott az igazi költészet, a mihez nem
kell se jámbus, se rím. Botrány is volt elég, s azok miatt eleget főtt a
feje a rendőrfőnöknek; már az a fenyegetés is hallatszott, hogy
lebontatják az egész barakot.
Sok ideig adták benne azt a mythologiai szinművet: «Ariadne Naxosban», a
mi az aranyfiatalságnak kedvencz darabja volt. A színigazgatónak minden
este más Ariadnét kellett fölléptetni, mert a tegnapinak rendesen akadt
egy Bacchusa (az előadás után), a ki Naxos szigetéről elszöktesse,
azonban volt készletben mindig elég.
E fölött nagyon sok tréfa támadt: az erkölcs őrének, a policzájnak
ugyanannyi hivatalos boszúság. Hanem hát nem tehetett ellene. A mi az
isteneknek szabad, azt az embereknek talán csak nem lehet bűnül felróni.
Egyszer aztán a színigazgató, hogy compromittált reputatióját
helyrefényesítse, új darabot hirdetett, a miről bizonyos lehetett, hogy
azzal mind a közönségnek, mind a kormányköröknek teljes megelégedését
fogja kivivhatni. A darab czíme volt: «Bonaparte szerelmi kalandjai.» (A
szerző nevét nem jegyezte fel a historia.)
«Bonaparte szerelmi kalandjai.»
Még élt a világrendítő óriás, ott Szent Ilona szigetén, s már komédiát
játszottak róla Páris városában, a francziák előtt. Komédiát az ő
kicsúfolására, s annak az egész csodákkal teljes korszaknak, a mit
lánglelke alkotott, gyalázattá, nevetséggé prostituálására. – Lehetett
ez? Hihető ez?
Hát ha lehető volt az, hogy nehány lépéssel odább, magában a dicsőséges
Theátre Françaisban, melynek művészei egyedül voltak kivéve az egyházi
anathema alól, a kiknek kizárólagos szabadalmuk volt minden franczia
szinész fölött, hogy ha meghalnak egyházi szertartás mellett, s szentelt
földbe legyenek eltemetve; hát ha ebben a fenkölt csarnokban
megtörténhetett az, hogy Mars kisasszony egy este violákkal diszített
öltönyben lépett fel a színpadra, s arra őt, a múzsák választottját, a
franczia művészet csillagát oly általános fütyülés, tombolás fogadta,
hogy vissza kellett vonulnia az öltöző szobájába, levetni a violás
öltönyt s felvenni egy másikat liliomokkal s abban jelenni meg a
szinpadon. Akkor aztán végnélküli taps fogadta. – Fordult a világ. – Az
ibolya a Napoleonidák kedvencz virága, a liliom a Bourbonoké. Most a
liliom évadja van. No hát, ha ez a Theâtre Françaisban megtörténhetett,
mi nem eshetik még akkor meg a tatár tábor deszka bódéjában?
A palais royali circus csak annyiban felelt meg a nevének, hogy körönd
volt, de nem egyúttal porond is. Azt a tért, a hol más circusban a lovak
szoktak futni, s az acrobatai erőmutatványok csodái mennek végbe, támlás
padsorok foglalták el, a karzatok páholyokká voltak szakgatva, a miknek
az előszobáiban vacsorálni is szoktak, s a mikből rendesen oly dévaj
lárma, nevetés, feleselés szokott az előadás közé vegyülni, hogy a jó
földszinti közönség válogathatott benne, hogy melyik szindarabot
élvezze: azt-e, a mit a színpadon adnak, vagy azt, a mi a páholyokban
folyik. Abban az egyben mégis megtartotta az előadás circusi
természetét, hogy bevett szokás volt egyik páholyból a másikba
átugrálni, vagy a földszinti páholyból fölmászni az emeletibe az
oszlopok díszitésein. Ezt a gymnastikát produkálták nem csak az urak, de
a hölgyek is. – A játszó személyzetre bonbonokat hajigálni egészen a bon
tonhoz tartozott. A proscenium-páholyból megkinálni egy pohár pezsgővel
a primadonnát, mikor az áriáját végezte, a courtoisie legildomosabb
kifejezése volt. Hogy a közönség beleénekeljen az előadásba (néha
egészen mást, mint a mit a színpadon zengedeznek), az volt a mindennapi
külön élvezet. Az énekelt szöveg lefordíthatatlan volt – még francziára
is. A rendőrségnek erős rendelete volt, hogy botrányok kikerülése végett
hölgyeknek nem szabad a földszinti nézőhelyre menni. Annálfogva a
parterre tele volt hölgyekkel, a kik férfiruhában jöttek. Így aztán nem
volt botrány.
Néha-néha pedig az történt meg, hogy a legérdekesebb jelenet közepett a
közép erkélyt elfoglaló klubbpáholyból egy stentori hang lekiáltott egy
jelszót a közönség közé, például ilyenformát: «a kamara megszavazta a
miniszteriumnak az ujoncztörvényt!» – vagy pedig ezt: «az aacheni
congreszus leszállította az egy milliárd hadi kárpótlást kétszáznegyven
millióra!» Akkor aztán az egész közönség felkeveredett: az egyik hírnél
elkezdtek az emberek egymással ölklöződni (a royalisták dühösek voltak,
hogy katonamentességi kiváltságuk megdült), a másik hirnél pedig egymás
nyakába borultak és tapsoltak, kaczagtak, ellenben mind a két körülmény
között tódult minden ember a kijáratoknak, szerencsére köröskörül ajtó,
ablak volt a circus, s törte magát okos, bolond, a börze csarnokai felé,
a mik ott voltak a szomszédban, a Palais Royal másik udvarában s sietett
el nem maradni az arany borju körüli tánczból. Az első hírre nagy lett a
baisse, a másikra még nagyobb a hausse; a nézőtér olyan üres lett,
mintha tüzi lárma söpörte volna ki; a szinészek azért csak játszották
tovább a darabot; de a mint végezte a coupletjét valamelyik, kikiáltott
a színfalak közt ácsorgó börzesenzálnak: «végy!» – «adj el!» s az
orchestrumban összevissza ment a muzsikálás, mert a zenészek nem a
taktust számlálták, hanem az agiót.
Az egyik prosceniumpáholy rendesen lady Adamináé volt, még pedig az, a
melyiknek a mellvéd párkánya olyan alacsony, hogy a szinpadra könyököl
ki A csodálatos asszonyi tünemény nagyobb vonzerővel húzta a közönséget
a cirque royaleba, mint maga az előadás. Az ő szüntelen izgó-mozgó
alakja, az ő villámszóró szemei, merész mozdulatai, kaczajjal vegyülő
fenhangú fecsegése, az ő minden emberi fantáziát megszégyenítő
öltözetei, néha-néha a darab közé szórt élczes, szúrós, sikamlós
calembourgjai, a páholyába tóduló dandykkal való morikálása, óriási
virágcsokrai, a magával hordott kis kutyája, a kit néha (ha egy kedve
elleni szinész debutirozott) közbe ugattatott a játéknak: olyan
megszokott kiegészítő része volt mind a cirque royale előadásainak, hogy
azok nélkül a közönség élvezete nem is lett volna tökéletes.
Ezen az estén azonban sajátszerű meglepetést szerzett lady Adamina a
közönségnek.
Először is már a darab kezdete előtt beült a páholyába, nem jött, mint
szokás, az előadás folyama alatt, lármázó kiséretével, ott kinn kezdett
discursust folytatva, ismerőseit az átelleni páholyokban üdvözölve,
ananászait kosár számra maga után hozatva, a miket előadás alatt
kezeivel szokott tisztogatni s a héjával a muzsikusok orrát czélba
hajigálni. A húzó harmonikáját sem hozta el ezúttal, pedig igen szépen
tudott rajta muzsikálni; de a mi egészen meglepő volt, oly egyszerű
toilletteben jött, a minőt megint senki sem visel egész Párisban: Stuart
Mária sapakot a fején, állig begombolt merino-derekat könyökig érő
keztyükkel, még azonfelül egy velenczei csipkekendő a mellén keresztül
kötve, a haja mind felszorítva a sapak alá, csak két göndör tincs lóg le
elől a füle előtt az arczára, a mi annak nagyon komoly kifejezést ad;
nincs kifestve, a rendes emberi halványságot természetes pír derengi át
orczáin, hiányoznak még a kaczér legyecskék is: szépségflastrom fekete
pontjai.
S aztán egész egyedül jön, a páholya ajtaját bezárja maga után, s a
színpad felé forduló karszékbe helyezkedik el, a honnan alig veheti
észre jelenlétét a közönség.
Ma azzal akar feltűnni, hogy szépen viseli magát.
Új darabot adnak. Ezt komolyan kell nézni. A közönség ma élvezni akarja
az új szellemi tápot, ezt nem szabad elrontani. Lady Adamina maga is
figyelemmel akarja hallgatni az előádást, s kizárja a háborgató
társaságot ez estére a páholyából.
Egy ember számára azonban mégis kivétel van téve. Az bizonyosan birja
azt a titkos koczogtatási utasítást, a melyre az ajtót felnyítják a
számára. Ez Metell.
– Sokra vitte a dolgát! mondogatják, a kik meglátják őt lady Adamina
páholyában az úrnővel szemközt leülni. – Ez már kiváltság! – Nagy
megkülömböztetés! – Mást mindenkit ott kinn marasztanak, egyedűl ennek
szabad a myladyvel egy eau de mille fleurst szívni. – No igen, mert
Metell igen jól tud hallgatni s ma ez érdem. – Nézzétek, milyen komoly
arczot tud csinálni! – A világért el nem mosolyodnék, akármi furcsát
szólnak, tesznek a színpadon. – Nem is nézi, nem is hallja talán? Úgy
bámul maga elé merev szemekkel, mintha valami szigetet keresne az
oczeánon…
… Hát talán épen azt is keresett? Azt a tengerektől elrejtett szigetet,
a minek emlékét mi annyiszor lerajzoltuk gyermekkorunkban. Két egymás
mellett álló szomorúfűz, a miknek a derekai között a sötét kéreg
körvonalaiból egy fehér szellemalak támad elő, mellén összefont
karokkal, szegletes kalappal a fején. De sok helyen lehetett ezt
feltalálni nálunk, rajzban, himzésben!
Pedig hát mi volt nekünk a szentilonai száműzött? Egy hatalmas ellenség,
a ki ellen apáink rég pihenő kardjaikat újra kiköszörülték.
Azért mégis róla ábrándoztunk; mink és valamennyi zúgolódó népe a
világnak, fel a hipperboræok névtelen nemzetéig, a kik mind az ő képét
tartogatják szentképeik között, s várják visszatértét.
Egy alak, a kit emberi mértékkel nem lehet megmérni; a világtörténet
minden kolosszai között a legmagasabb: nem ember többé, hanem egy eszme,
mely halhatatlan! Maga egy egész korszak, s ez a korszak a
csodatörténetek összessége.
S ezt a bálványt, ezt a félistent, ezt a hitrege hősét gúnykaczaj között
hurczolták végig a tatár tábor circusában, Francziaország szivében s a
sziv kamaráját képező Palais Royalban.
Kikomédiázták, mint egy nevetséges kalandort, a ki a hét főbűnt egyesíté
magában s mind a hétnek a parodiája lett.
A közönség tombolt és üvöltött! Igen is: tapsoltak. A hazatért
emigransok, a kik ott folytatták, a hol húsz év előtt elhagyták, s azt
hitték, hogy egy egész új világalkotást el lehet a helyéből kaczagni; a
francziák, a kik harczoltak az idegen zászlók alatt s visszatértek, a
kozákok, a poroszok árnyékában; azok most őrületes tapsolást miveltek a
komédiabódéban, a hol minden fényes alakját az ellenséges multnak, s a
nemzeti dicsőségnek, silány komédiás banda, röhögő uri csőcselék
mulattatására seprüzte végig a porondon, s cancant járatott a nemzeti
szentekkel.
Ez ő nekik tetszett.
Mentől tiszteletreméltóbb volt az alak, mentől gyalázatosabb a szinpadi
maszk rajta, annál nagyobb volt a szini hatás. Történelmi magas
catastrophák, hálószobai csetepatévá lealjasítva nagy sikert arattak.
Utálatos nóták, hősök és martyrok szájába adva, ismétlés diadalában
részesültek; maga a főalak Bonaparte Napoleon, kéjencz és kalandor,
nőcsábító és iszákos, a vétek, nevetség, rossz indulatok, gyávaság
minden torzalakjaiban kificzamítva jött, ment, sunnyogott, bujkált,
futva futott, siránkozott, csapodárkodott, és a mi mind ennél
megbocsáthatlanabb, deklamált irtóztató rossz verseket.
De azért tetszettek azok.
Ez volt az, a mi Metell arczának azt a kifejezést adta, mintha
valamennyi embernek a feje fölött egy távol tengereken uszó szigetet
keresne a szemeivel.
Az idegenek, a kik az óriást legyőzték, nem gyönyörködtek ebben a
parodiában.
A legyőzött csodahőst csak a saját honfitársai rugdalják meg a földön
fekve; az ellenség tiszteli benne saját győzedelmét. – Angol, német,
orosz nem tudott ennek tapsolni.
A darab nő-alakjai között, a kik a megcsufolt hőst, bolond módra
ránczigálták végig a botrányok remekművén, ott volt madame Hamelin is.
Az a tüneményes alak, a kinek naparanyozta creol arcza három korszakot
ragyogott be, a directoriumot, a consulatust és a császárságot, s
fényéből sohasem vesztett. Istennője volt a társaságnak. Második
uralkodója Francziaországnak; szelleme, bájai, szive által. Most ezt is
a szinpadra hozták.
Személyesítőjeül szereztek valahol egy igazi creolnőt.
Annak a szerepe is csupa förtelem volt, a mit nem is igen iparkodott
művészi finomsággal enyhiteni. Sőt szándékosan-e, vagy véletlenből,
egész álczájában, viseletében, modorában hasonlított lady Adaminához.
A közönség ezt észrevette, s kezdett neki annál jobban tapsolni.
Metell nem ügyelt rá. Szemei folyvást azokat nézték, a mik távol vannak.
Az elhagyott kastélyt az adriai sziklaparton, – a búsongó leányt az
egyetlen olajfa alatt, – a Marguerita emberarcztalan rémalakjait,
füleiben zúgott a bóra fütyülése, a tenger csattogása, a rovinai élő
halottak állathangjai. Képzeletében megalkotta azt a jelenetet, a mikor
délczeg vitorlahajójával ki fog kötni a puszta vár alatt, s Miliórát
lehozza az ölében az elátkozott toronyból, hogy soha vissza ne térjen
többet. Lady Adamina már másodszor legyinti meg a lehuzott keztyűjével,
hogy nézzen csak oda a szinpadra, mi történik ott?
Folytatása annak, a mi eddig történt.
Leirhatatlan jelenet egy férfi és egy nő között, a kik közül az egyik
Bonaparte Napoleonnak, a másik madame Hamelinnak van álczázva.
Metell nézte a jelenetet egy darabig. És aztán mentől tovább bámult,
annál jobban fellázadt egész lelke. A visszás érzések a láz egész
paroxismusával rohanták meg idegeit. Undor, harag, düh, viszketeg,
csábulás váltakozott a jelenet fordulatainál kedélyében. – Napoleon jön
Waterloo után madame Hamelinhez, dühöng mint egy őrült, rendeleteket
oszt, hogy a lőporraktárt fel kell gyujtani s Párist a szövetségesek
fejére dönteni. (A borzalom torzképe.) Azután következik az idyll
parodiája a bukott hős és a creolnő között. Azt félbeszakítják a
kozákok, a kik meglepik a kéjházat s betörnek fáklyával a kezükben,
keresni Napoleont. Azt a hölgy elbujtatja a karszék alá, melyen maga ül.
A kozákok ott találják meg, s gallérjánál fogva húzzák elő az asszony
szoknyája mögül. Napoleon rimánkodva könyörög, a royalista had a
parterren tombolva tapsol és kaczag…
Metell nem birt magával tovább, hirtelen szájába dugta a két ujját, s
két olyan hatalmas füttyöt bocsátott közre, hogy keresztül hasította a
tapsvihart és kozák kardalt.
Olyan hatalmas fütty volt az, hogy félbe is szakadt rá rögtön a taps is,
a nóta is, közönség és komédiáshad egy pillanatra elmeredt a bámulattól
e kolosszális vakmerőség felett.
Lady Adamina felugrott a helyéről, s megragadta Metell kezét.
– Hiszen te «egy egész» férfi vagy! – Kiálta fel. – No hát én is «az»
vagyok! – Gyere, verjük szét a szinpadról ezt az egész komédiáshadat!
Azzal felugrott a páholy mellvédére, felkapta a szoknyája szegélyét s az
övéhez tűzte be: szarvasbőrnadrág volt rajta, s a másik perczben már a
szinpadon volt, egy szökéssel a comparzeria között, kikapta az egyik
kozák kezéből az égő fáklyát, s elkezdte azzal a többit püfölni. Metell
ugyanazt mivelte a másik oldalon. A kezébe kapott szurokfáklyával annak
a komédiásnak, a ki Napoleont parodiázta, egy olyan égő csillagot
nyomott a hátára, hogy az ordítva futott a szinfalak közé s vitte
magával a lángját a hátán. Ketten két fáklyával szétverték az egész
szövetséges ármádiát.
Hanem a közönség egy részének ez a fordulat a drámában sehogy sem akart
tetszeni. A royalisták, a mouchardok interveniáltak s az orchestrumon
keresztül segélyére rohantak a szinpadi vert seregnek.
– Ne hagyd magad! «Ketten» vagyunk! kiálta lady Adamina. Vagy ki tudja,
ki volt már akkor? a nőruha le volt tépve róla; fejéről a Stuart Mária
sapka és álhaj lehullott, arcza, alakja férfié.
Nem is kellett Metellnek nagy biztatás, ha már egyszer benne volt a
dühében; s ha csak magával a petit maitre haddal lett volna dolguk, ők
ketten az egész publikum ellen meg tudták volna védeni a hadi állásukat.
A dandyseregnek nem tetszett a sziporka szóró fáklyák püfölése,
sajnálták a szép ábrázatjukat, meg a calicotikat, a kinek a szikra a
tászlis czopfjába akadt, annak füstöt vetett a haja! A páholyok
közönsége pedig biztatta a vakmerő ellenállókat, azoknak tetszett ez a
tréfa. Hanem egyszer aztán a fegyveres rendőrség is belevegyült a
szinpadi harczba, s egy ilyen nagyhatalomnak az interventiójára minden
eszes hadvezér capitulálni szokott.
Csakhogy ezek ketten rég búcsút vettek már az eszüktől, az egyiknek
talán soha nem is volt.
– Ne hátrálj Metell! Dugd bele a fáklyád abba a nagy ládába ottan.
S Metell olyan bolond volt, hogy szót fogadott.
Abban a ládában pedig azok a tüzijátékhoz való készletek voltak
felhalmozva, a minek a darabot be kellett volna fejezni, ábrázolván
Páris ostromoltatását a szövetséges seregek által.
Egy pillanat mulva lobogott, ropogott, süstörékelt valamennyi tűznap,
római fáklya, bengáli fény, az elsülő röppentyűk iramodtak
szerteszéjjel, alá, fel, földszint, haránt, a publikum közé, fel a
páholyokba, általános riadalmat költve mindenfelé; a vége az lett a
tréfának, hogy meggyuladt a szinpad, s leégett az egész circus. –
Szerencsére emberélet nem esett áldozatul. – Harmadszor égett le már
azon a helyen a szinház harmincz év alatt. – Előre gondoskodva volt
felőle, hogy elég nyilás legyen az oldalain, a hol a közönség
kimenekülhessen, s aztán elég tüzifecskendő a közelben, hogy az égő
circus az egész tatár tábort s vele együtt a Palais Royalt is fel ne
gyújtsa.
A két hóbortost természetesen galléron csipték a rendőrök s nehogy a
feldühödött royalisták széttépjék őket, hirtelen beültették egy zárt
bérkocsiba s a rendőrségi palotához hajtattak velük.
– No ez tiszta munka volt, mondá a leálczázott lady Adamina Metellnek.
De mit mondunk a rendőrfőnöknek majd, ha kiváncsi lesz kérdezősködni?
– Én megmondom nyiltan és nyugodtan, hogy engemet, az idegen nemzet
fiát, lelkem mélyéig felháborított az a merénylet, hogy Francziaország
fővárosában a franczia nemzet dicsőségét bemocskolják. Nem tűrhettem,
hogy egy óriási alakot, a ki nekem ellenségem volt, de azért az egész
világnak bálványa, fejével lefelé fordítva mutogassanak. Én is
harczoltam ellene; verekedtem lovag módra, legyőzött. A ki győztes
ellenfelemet meggyalázza, engem kétszeresen meggyaláz. Nemes ember
vagyok. Nem tűröm a piszkot.
– Hahaha! Nevetett lady Adamina. No ez ugyan szép védekezés lenne. Ezért
bizony mind a kettőnket kivinnének a csillagásztorony sétányára s
letérdepeltetnének egy kicsit arra a helyre, a hol sokszor találni a
kavics között ólomgolyókat, a mik félre mentek a czéltól. Már most csak
hagyj engemet beszélni majd, te csak mindenre azt mondd, hogy
«sacrebleu!»
A mint hogy a legelső dolga az is volt lady Adaminának, hogy a
rendőrségi palota foglári szobájában minden bútort és ablakot
összetörjön, s a porkolábot felpofozza, s azután is pogány szitkozódást
kövessen el, a míg csak a rendőrfőnök elé nem vezetik.
Az pedig sokára került elő, mert neki is a tüzet kellett nézni. Egész
kormos volt még a képe, s azzal is haragosabb kifejezést öltött, a mint
a két hátrakötött kezű gonosztevőt eléje vezették.
– Monsieur et madame! horkantott rájuk.
– Messieurs! s’il vous plait! kiálta fel lady Adamina.
– Lépjen elé az «úr!» mondá a rendőrfőnök, Metellhez fordulva.
Lady Adamina a sarkával visszarugta Metellt.
– Czoki! Én vagyok az úr! – S azzal kevélyen odaplántálva magát a
rendőrfőnök elé, büszkén felemelt fővel mondá: «Az én nevem, lord Adam
of Camelborough; Wellington herczeg unokaöcscse; a térdszalagrend
lovagja!» – s hogy annál nagyobb nyomatékot adjon a szavának, felrugta a
térdével a himzett cotillonját (a saluppe már rég le volt tépve) s a
lábát feltéve a rendőrfőnök iróasztalára, láthatóvá tette a térde fölött
átkötött rendszalagot, a himzett jelmondattal.
Erre a névre egyszerre megváltozott a rendőrfőnök hangulatja.
– Vegyék le ő lordsága kezeiről a bilincseket! parancsolá rögtön a
porkolábnak.
Ezt a kegyelmet természetesen Metellre is ki kellett terjeszteni, a
mylord ő helyette is felelt, átölelve szabaddá lett karjával Metell
nyakát: «ez pedig az én barátom, Babiagoriai Riparievich Metell, raguzai
knéz, nem tud, csak dalmátul».
– Hein! mondá a rendőrfőnök meghökkenve ettől a franczia orthographiával
leirhatatlan névtől.
– Elhiszem azt. Magamnak is két hétbe került ezt a nevet megtanulnom.
Hát aztán? Akar ön még egyebet is megtudni?
– A patvarba is! Hogyne akarnék! önök nyilvános lázadást csináltak, s
fölgyujtották a Cirque Royalet?
– Fogadásból történt. A fogadást megnyertük. A kárt kifizetjük. S azzal
vége van az ismeretségünknek.
– Azzal nincs vége, mylord, önök flagrans bűntényt követtek el.
– No no, csak semmi komédiajátszás. Mi szerfölött leköteleztük a
kormányt azáltal, hogy megszabadítottuk ettől a spelunkától, a mit az
örökös botrányok miatt maga is le akart romboltatni. Köszönő leiratot
várunk a minisztertől. Tessék megcsináltatni a számlát, mivel tartozunk!
Bennünket várnak a klubban. Ha ma este hiányzani fogunk a
l’hombre-asztalnál, holnap Nagy-Britannia követe ki fogja kérni a
papirjait.
– De mylordok! Ez nem megy olyan hamar. Én önöket ki nem bocsáthatom
addig, míg eleget nem tettek, addig személyeikkel kezeskednek.
– Hát csak csináltassa meg ön szaporán a számlát. Ön tudja a circus
becsárát, mert a kormány meg akarta azt venni, adja hozzá a birságokat,
mik a csendzavarás, verekedés eseteinél getlemanek számára vannak
kiszabva, s aztán fizessünk, fizessünk! s oszszunk ujra. Minek az időt
vesztegetni?
A rendőrfőnök belátta, hogy tökéletes igazsága van a mylordnak. Ha
valaki lord Adam of Camelborough, akkor lehetetlen, hogy igazsága ne
legyen. A számla tíz percz alatt elkészült, az itélet statarialiter
kimondatott, a két excedens gentleman a leégetett circusért, a kiosztott
ütlegekért, az összetört butorokért, a porkoláboknak osztott pofonokért
tartozik összesen háromszázhetvenkétezer frankkal, s ez összegben in
solidum elmarasztaltatik.
Ez egy-egy részre tesz 186,000 francot. – Drága fütty volt.
Metell szemei oda a távolba bámultak. – «Szegény leány, ha én ezt most
kifizetem, ugyan soká várhatsz az elátkozott várban!»
Lord Adam egy napoleonaranyat vett elő a tárczájából.
– Egyszerüsítsük a számadást, mondá Metellnek, vagy az egészet, vagy
semmit.
Metell rábólintotta a fejét.
– Fej-e, vagy sas?
– Fej.
És Napoleon háladatos volt a védelmezője iránt, a felhajított arany a
mellképpel fölfelé esett le a földre.
Az egész fizetség lord Adam of Camelboroughra maradt.
A mylord rögtön utalványt irt a bankárjának az összegről, s azzal kezet
szorítottak a rendőrfőnökkel s meginvitálták egy pohár punchra az «arany
pokol»-ba, a minek a létezéséről volt tudomása a rendőrségnek, de a
helyét nem tudta, hogy hol van?
Azzal szabadon bocsátották őket.
Lord Wellington unokaöcscse előtt nagyobb respectusa volt a franczia
rendőrségnek, mint az egész franczia miniszterium előtt, mint a királyi
udvar előtt, sőt mint maga Artois gróf titkos cabalája előtt is.
Mikor kiléptek a rendőrhivatalból, lord Adam megölelte, megcsókolta
Metellt. Nem volt már lady Adamina, adhatott neki csókot.
– Ez derék tréfa volt.
– Csakhogy sokba került.
– Nézd, milyen szépen ég még most is a circus. Pénzünkben van. S mi még
csak pipára se gyujtsunk a magunk tüzével?
– Dehogy nem!
– Hajtsunk oda!
S odahajtattak a bérkocsival a Palais Royalhoz, keresztül furakodtak a
néptömegen, a pompiereken, könyökkel törtek maguknak utat egy halomra
hányt gerendatömegig, a mi még izzó volt. Lord Adam kihúzott egy égő
léczet a zsarátnokból, s meggyujtotta nála a pipáját! Aztán Metellnek
szolgált vele.
– Ez a legújabb találmányú tűzszerszám, holnap kérek rá patenst.
A közönség felismerte a két hóbortost, s megtapsolta őket.
Aztán utat nyitott előttük s engedte a kocsijukhoz visszatérni.
Drága fütty volt, de megérte az árát.