Azonban, a mire a franczia ráteszi a kezét, még ha szemét is, virággá
változik. Az a deszka Babel úgy fel volt cziczomázva ékítményekkel, úgy
befestve tarka fénymázzal, úgy tele aggatva drága függönyökkel, elrejtve
virágok, felfutó folyondárok közé, hogy azt senki sem vehette észre,
hogy fából van. Az óriási bazár árutornáczai közepett egy circus is
volt, legalább annak hívták, de nem volt az lovak számára készült
porond, hanem a válogatott emberi bolondságok szinpada. Az is csupa
deszkából volt, de úgy felczifrázva, szőnyegezve, kivül-belül befestve,
megaranyozva, délvirágok csoportjaival körülvéve, hogy a ki meglátta,
azt hitte, ez a Nagymogul kioskja.
A két sor árubódé s az emeletes facsarnok az ezeregy éjszaka
legvakmerőbb tündérmeséjén is túltett változatos pompapazarlással; itt
volt felhalmozva, a mit izlés, művészet, bizarr szeszély, emberi érzékek
felmagasztosítása végett előteremt: aranymives boltok ékszerhalmazai,
keleti szőnyegek, divatöltönyök, pipere, művirág, toll, drágaprém,
festmények, szobrászati művek, eleven madarak tárlata, velenczei
kristályok, órák egész raktár számra, félbeszakítva egy-egy kávéháztól,
melynek falai csupa tükörből vannak, egy-egy étteremtől, melynek
bejáratánál ki vannak rakva a ritka vadak, halak, délgyümölcsök a mik
odabenn az asztalra kerülnek, süteményes boltoktól, és
könyvárus-kirakatoktól. Minden ragyog, illatoz, mosolyog, csábít. De
leginkább az, a mi eleven. A lepkeraja az asszonyi szépségnek. Azok a
szép nők, a kik azt kiálták a bevonuló szövetségesek elé palotáik
erkélyéről: «vivent nos amis, les ennemis!» (Éljenek a mi barátaink, az
ellenségek) s a mely nap meghódította a muszka, angol és német Párist,
másnap meghódították ők mind a hármat. A világ legkönnyelmübb népe, gond
nélkül, fájdalom nélkül, lelkiismeret nélkül. A vétkezés remekművészei.
A mint a szövetséges seregekkel együtt beözönlött a világ fővárosába a
barbárok minden nemzetének idegen csoportja, ők felvették valamennyinek
a viseletét. Máskor Páris adta a divatot az egész világnak, most Páris
vette át az egész világ divatját. Nehány évig egy folytonos maskara-bál
volt itt az élet, s a szép hölgyeknek minden bolondság jól illett. Nem
volt olyan elhihetetlen, szörnyeteg csodachimærája a pipere-cultusnak
(mert ez több volt már mint divat, ez vallás volt!), a mit a «boule
rouge» kecsei elragadóvá ne tettek volna. Ott rajzottak egész nap a
babyloni népcsődületben. Délig a tatár tábor sétányain, délben az
éttermek asztalainál, este a szinházaiban (volt több is a Palais
Royalban), éjjel a kivilágított barlangokban, miknek punchterem,
játékház volt a neve.
Különös zagyvaléka volt a kiáltó ellentéteknek ez években a világváros.
Egy nagy nemzet, mely eddig a félvilágnak osztott parancsokat, mely
trónokat alakított s azokba a saját fiait ültette idegen országokban,
mely adófizetőjévé tette egész Európát, s aztán a műizlésével, a
divatjával, a művészetével még egyszer meghódította, még egyszer
adófizetőjévé tette; most letiporva, meghódítva, megkötözve a
hyperboræok minden szegletesfejű népei által, türnie kellett azoknak az
uralmát, dölyfét, üldözését és nevetni hozzá.
A házakban gyász, az utczákon tivornya. Minden családnak volt, a kit
megsirasson: a jó hazafiak zárt ajtók mögött, leeresztett ablakfüggönyök
alól lestek ki az utczára, s kinn a boulevardon ölelkezve járt a
hazatért royalisták serege a diadalmas idegennel, a ki nemzetét leverte.
A piaczok, az utczák szegleteiről vakarták a régi neveket, a mik
diadalmas időkre emlékeztettek. A Vendôme-oszlopra húzták fel nagy
mesterséggel a világhódító óriás szobra helyébe az ólom liliomot;
kevesebb gonddal csomagolták a rokkantak esplanadeján a Szent-Márk
szárnyas oroszlánját, hogy visszavigyék, a honnan ide került,
Velenczébe. Annak a helyébe is egy liliombokor jött ólomból. A nagy
diadalivet bedeszkázták; Desaix gyönyörű érczszobrának burkolatot
csináltak. Egészen mezítelen volt az ércz-alak; s a bronczcsábító ellen
védeni kellett a similor erényt.
Az új franczia király jó, becsületes ember volt, verseket is irt, azok
is becsületes versek voltak. Ha mások jobb verseket nem irtak volna,
mint ő, poétának is megjárta volna. Épen úgy, mint a hogy Francziaország
királyának is megjárta volna, ha nem épen Napoleon császár után érkezett
volna meg. De mindannak daczára, hogy olyan kedves ember volt, neki is
voltak ellenségei. Majd egy szabólegény állt elő, azt állítva, hogy ő
XVI. Lajosnak a fia, az igazi trónörökös, majd meg egy faczipőkészítőnek
a fia hozta a bizonyítványait, hogy ő az igazi dauphin, őtet illeti meg
a királyi trón; utóljára egy faóra-készítő állt elő a világot
felvilágosítani, hogy ő az igazi, valóságos XVII. Lajos, Mária
Antoinette kedvencz «Louis Charles»-a. Szegény XVIII. Lajos azt sem
tudta, melyik ellen védelmezze biczegő trónját. A visszatódult emigrans
sereg, a hajdani marquisk és vicomtok mind azt követelték, hogy a
dominiumaikat, a miket a forradalom elkobzott, adják vissza nekik, s a
püspökök, az apátok, hogy a templomaikat, kolostoraikat, a mikből a
respublika pantheont, szinházat, kaszárnyát csinált, megint alakítsák
vissza. A mi mind lehetetlen volt. Olyan okos ember lett volna elég, a
ki parancsolni tudjon, de olyan bolond nem akadt, ki engedelmeskedjék.
Páris még mindig az idegen invasióé volt. Ha ezelőtt fegyverrel a
kezében özönlötte el a világvárost az idegen sokaság, most pénzzel a
zsebében rohanta meg. Rendet nem lehetett tartani, mert az ember nem
tudhatta, hogy az a garázdálkodó maskara, a kit utczai verekedésért
befognak, nem valami muszka herczeg-e? s az a veszedelmesen kihivó
magaviseletű hölgy, a ki fényes nappal nyilvános botrányt csinál, nem
valami hatalmas angol mylordnak a myladyje-e?
Valamint, megfordítva, arról sem lehetett bizonyos a rendőr, (ha
egyátalában kiváncsi akart lenni ilyen aprólékosságokra) hogy az a nagy
applombbal terjeszkedő hatalmas muszka herczegforma úr, azzal a sok
érdemrenddel, nem a legközönségesebb zsebmetsző czég tagja-e? s az az
úrhölgy, a ki négy lovas hintón hajtatott idáig, szerecsen inas hordja
utána a persa shawlját, nyaklánczán, övcsatján borsónyi gyémántok, nem
valami kalandornő-e? s hogy valóságos gyémántok-e azok, s igazi fekete-e
az a szerecsen? Azt pedig épen hiába való fáradság lett volna kitanulás
alá venni, hogy ebből a hemzsegő tarka-barka hangyabolyból ki minő
nemzethez tartozik? mert a ki itt azt a hosszú lengyel krakoviánkát
viseli, az nem lengyel, hanem börze-agioteur; azok a hosszú sarkantyúk,
a mik a kozák pantallon alól kimerednek, s a hölgyek uszályát
fenyegetik, hozzájuk a zsinóros mellény, a kifent bajusz, azok nem
valami magyar urat jelentenek, az a boltos legények divata; a Stuart
Mária főkötőt meg épen nem az angol myladyk viselik, hanem a
breda-utczai lorettek. Azok a mult századbeli alakok pedig, a kik
pötyögős culotteban, puderezett máslis hajjal, keresztbe dugott karddal
őgyelegnek előre-hátra, épen úgy lehetnek hazatért emigránsok, kik
mindenhez hívek maradtak, még a parókáikhoz is, mint próbára siető
szinészek, vagy a Ranelaghból hazatérő maskarák.
Hozzá van szokva a világ minden bizarr, rendkivüli viselethez; senki
semmiben sem ütközik meg, s a tarkabarka zagyvalékot csak a társalgási
modor teszi egyformává: illem, tisztesség, udvariasság mind a száműzött
fogalmak közé tartozik. Nem a régi franczia nép ez, de nem is a mostani.
Az egész világ bolondjainak a gyűlhelye van itt, a kik találkozót adtak
egymásnak a föld minden részéből, egy helyen, a hol minden szabad. Dévaj
kaczagás, arczátlan megszólítások, czéda mozdulatok, leplezetlen
hivogatás, kótyavetyén osztott kegyek, inyencz élvvadászat lót-fut,
kergeti egymást, leskelődik áldozatára, kérkedik, ha megtalálta, árulja
a becsületét s dicsekedik szemérme veszteségével.
Egy szakadatlan zsibvására ez a kéjnek, a gyönyörnek. Az egyik azért jön
ide, hogy mire vesztegesse a pénzét, a másik, hogy mijét adja el érte? S
megvehető minden! Egymás mellett árulják a boltokban a hamis gyémántot,
meg az igazi gyémántot, s mind a kettő megvehető azokkal együtt, a kik
azt viselik, külömbözik csak az áruk.
S ha egy-egy büszke hölgy-alak megy végig néha a tarka pillangóraj
között, herczegnői tekintettel, állig begombolt egyszerű, de drága nehéz
bársony köntösben, a ki elnéz az emberek feje fölött, s istennői
fenséggel ignorálja a fényes csőcselék hódolatát, az a legveszedelmesebb
valamennyi között. Az is megvehető, csak az ára igen nagy.
Azok az arczképek, ott végig egy hosszú tornáczban, a legszabadelvűbb
öltözethiánynyal, mind megvehetők, az eredetijeikkel együtt.
S mikor néha a czifra sokaságon egy fekete ruhás szerény alak furakodik
keresztül, hogy a főlépcsőkhöz juthasson, mely a «monsieur» (Artois
herczeg) lakásához vezet, hóna alatt a bőrtárczával, melyben a legujabb
sürgönyök vannak, az is megvehető sürgönyöstül együtt.
Mert a tatár tábor egyuttal arra is szolgál, a mire most a
hirlapirodalom, a hirek elterjesztésére. Itt tudni meg mindent
legelőször, a mi a nagyvilágban történik, és azt is, a mi nem történik.
Itt van a pletykavásár. A publikum maga a reporter. Gyorsabb ez, mint a
gőzsajtó. Délben (csillagászi időszámítás szerint) a börze-agiotage
ideje van, a ki a börzéről jön, ide siet, itt folytatja. Minden ember
járja az aranyborjú körtánczát. Egy órával később egész pompájában van a
tatár tábor, akkor jelenik meg az elegáns világ, pazar ragyogását
bemutatni; a galleriák akkor essbouquettól és eau de mille fleurtől
illatoznak; két órakor jön az emigráns aristocratia, akkor a csarnokok
illata átváltozik pézsmává; három órakor megnyilnak a restaurateurok
pincze-ablakai: a kápri- és szerecsendiómártás szaga csalogatja a
közönséget a gourmand asztalhoz; ekkor egy kicsit megritkul a
népcsődület, sokat elnyelnek az éttermek, de még maradnak elegen, a kik
nem szoktak ebédelni, vagy még nem kaptak valakit, a ki megebédeltesse
őket; azoknak a mulattatására előjönnek az utczai énekesek, muzsikusok,
a vándor csemegeárulók, akkor a félzsoldon levő katonatiszteké, meg a
Kairó-utczai kisasszonyoké a világ, s kezd úrrá lenni a csarnokok
légkörében az ánizs, eltaposott narancshéj bűzével vegyítve; este felé
aztán, mikor meggyujtják az ezernyi argand-lámpákat,
chevreux-gyertyákat, akkor összekeveredik a nappali raj azzal a
másikkal, a melyiknek mind az arcza, mind a toiletteje éjszakai
világítást kiván, s akkor aztán parfume, ételszag, dohányfüst, aroma,
elöntözött bor-, pálinka-gőz összeelegyül a forró emberi lélekzettel s a
gyertyák bűzével, úgy, hogy otthon találja benne magát minden ember. Hét
óra felé aztán, mintha kisepernék, úgy kitisztul minden, de még akkor is
ott helyben marad, a mi eltünt, a szinházba zsufolta össze magát. A
Palais Royalnak két nagy szinháza van, s azon kívül számbavehetetlen
spektákulum barlangja, minden zaj, minden nép azokba költözött. Ott
folytatják a nagy zsibvásárt zene és énekszó mellett. Éjfél felé
kibocsátják megint a rajaikat a komédiatemplomok s tódul elő kaczagva,
dalolva, kiabálva az egész Babylon, s a mint jön, úgy el is vész a
punchtermekben, a miknek kivilágított ablakain láthatók a szilaj
taglejtések, a tánczmozdulatok, a walzer hangjai mellett, míg egy-egy
ajtónyitásnál végig lehet látni egy-egy fénytől ragyogó termen, melynek
csupa tükörfalai sokszorozzák a drága Carcel-lámpák, a sinumbrák fényét.
Azok ott játéktermek; tömve mindig; a legszebb hölgyeket ott látni, a
legfényesebb toilettekben, és azok nélkül is, ott pezsgőt is adnak a
játszóknak ingyen. Ezek a harmoniabarlangok igen szép haszonbért
fizetnek a kormánynak, s szabadalmuk van rabolni trente et quaranteal,
biribivel és roulettel. De csak éjféltől három óráig, nyitott ajtóknál,
azontúl zárt ajtók mellett. Ez a napirend a tatár táborban, így
vázlatosan ismertetve. Vannak idegenek, a kik a Palais Royal tatár
táborán kivül nem láttak Párisból egyebet; idejöttek s addig ki sem
mozdultak innen, a míg mindent meg nem tudtak, a mit megtudni érdemes
volt.
Csak késő éjjel három óra után, mikor a Palais Royal óriási kertjének
hársfái töltik el fölséges mézillatukkal a salakjaitól megszabadult
levegőt, akkor látni ott a lámpák világánál egyes köpenybe, talmába
burkolt csoportokat, a kik egymást csöndesen köszöntik, halkan
beszélgetnek. Ezek azok a férfiak, a kik megmaradtak francziáknak és
becsületes embereknek, a nélkül, hogy száműzetésbe keveredtek volna.
Mondják, hogy néha maga Artois herczeg is lejön egy melléklépcsőn fényes
palotájából, ilyen késő ejjeli órában, a gyéren látogatott kert fasorai
alá, friss levegőt, hársillatot belélekzeni, és talán még más egyebet
is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hogy mindezeket Axamita őrmester leányasszony, daczára annak, hogy
szemeivel látta, mégis, hogy nem tudta elmondani Milióra kisasszonynak?
azt már körülbelől lehet gyanítani.
Valamint az iránt is lehet némely fogalmat elvonni, hogy miért nem hozta
a hugát ide magával Metell?
Hanem, hogy őt magát mi hozta hát ide? ez még mindig olyan kérdés, a mi
komoly válaszra vár.