Milióra csupa angyalokkal álmodott, a kiknek nincsen emberi arczuk.
Mikor felébredt, már fényes reggel volt; a nap besütött az ablakán.
Axamita ott várt reá, hogy felöltöztesse. Milióra nevetett rajta, hogy ő
nála most a szobaleányi szolgálatot egy granátos őrmester teljesíti,
egész uniformisban. Jó kedvre ébredt, úgy mondják, hogy «jobb lábbal
kelt fel az ágyból». A reggelije is készen várt rá: kávé kecsketejjel.
Azt jó étvágygyal elköltötte; Axamita megfésülte és befonta a haját (az
őrmester ehhez is ért). Azután megmutatta neki a fali szekrény kincseit:
a sok olvasnivaló könyvet, a miket Metell válogatott ki a számára. Sok
mulatságot igérő czimek. Robinzon Cruzoe története, Telemach, Gulliver
utazásai, Klimius Miklós, Bertuch képes könyve. Milióra még eddig nem
olvasott egyebet, mint a Hübnert és a «Martyrok oszlopát». Ezek itt
bizonyosan mulatságosabbak lesznek. «Én majd fenhangon olvasom, te meg
hallgatod, Axamita, ugy-e? Aztán majd együtt nevetünk rajtuk.»
Miliórának az a képzelete volt a történetes könyvekről, hogy azoknak a
meséin okvetlenül nevetni kell. S nevetni sokkal jobban esik az embernek
másodmagával, mint egymagában. «Igen, mondá Axamita, de majd csak
estenden, lefekvés előtt; nappal az embernek egyéb dolga van, mint
könyvet olvasni.» «Hát ugyan mi dolga van az embernek?» «Azt majd
mindjárt megmondom. Én főzöm az ebédet.» «Hát én mit csinálok?» «A
kisasszony meg zongorázik.» «Min zongorázom»? «Jőjjön csak le az alsó
szobába, ott van a fortepianó.» «Tudod te, hogy mi az a fortepianó?»
«Ohó! Hányszor háltam benne!» (Biz azt a katona urak szokták ilyesmire
használni, mikor holmi elhagyott kastélyokba bekvártélyozzák magukat,
igen jó nyoszolya lehet!)
Milióra örvendve csapta össze a kezeit, mikor Axamitával leballagva az
alsó szobába, abban a zongorát megpillantá, a hangjegy-halmazzal.
Mindjárt le is ült eléje s elkezdett rajta játszani, ez volt a kedvencz
mulatsága.
– Mégis jó ember ez az én bátyám, úgy-e? szólt egyszer aztán Axamitához.
– Mégis jó hely ez itten úgy-e? viszonzá rá Axamita.
– De hát délután mivel töltjük az időt? Mit csinál itt az «ember?»
– Azt is megmondom. Nekem van egy veteményes kertem, abban kapálok,
öntözök, ültetek, a kisasszony pedig a virágos kertjét gondozza.
– Hát van itten virágos kert is?
– Menjünk oda, majd meglássa.
Axamita levezette a kisasszonyt a hátsó ajtón át a kis rejtett zugba, a
hol a régi olajfa állt. Milióra csak elbámult, mikor az ajtón belépett,
tele volt az a kert mindenféle szép virággal. Hogy kerültek azok oda?
Azt Axamita tudja, aztán meg azok az emberek, a kik csak éjjel látnak, a
kiknek a császár szabadalmat adott, hogy a mit kinn az ég alatt
találnak, a mit megkivánnak, magukkal vihessék. Lesz itt új virág
mindig. Azok elhozzák éjjel a Puntához. S reggelre Axamita elülteti a
kis kertben, úgy lesz az, mint a tündérmesében.
Most már teljesen boldognak érezte magát Milióra. Egyik virágtól a
másikhoz futott, fogta az öntöző kannát, sorba megöntözte; bele is
melegedett, a kendőjét feldobta az olajfára, az arcza egészen
nekipirult. Azután letekintett a tenger felé nyiló résen abba a
mélységbe, mely meredeken hanyatlik alá a hegy lábáig.
– Itt csak nem jöhetne fel ember!
Meg-meg fölnézett az égre.
Ez a kis kertecske úgy függ az ég és a föld között.
– No én megyek a konyhába ebédet főzni, mondá Axamita.
– Ebéd után pedig majd megint mesélni fogsz nekem olyan szépet, mint
tegnap?
– Hát szép volt az a mese?
– Nagyon szép volt a Marguerita meséje. Azt még többször is el kell
mondanod, hogy jól eszemben maradjon.
Már nem találta rettenetesnek. Egészen gyermek volt még. Ugyan az a
rémrege este megrikatta, nappal megnevetteté. A sötétben a fejére húzta
a takaróját, hogy meg ne kisértse valami olyan arcz nélküli rém, nappal
pedig kiváncsian kukucsált keresztül a kerítésfal résein Rovina felé,
hogy nem láthatna-e meg egyet ezek közül az Isten csoda-állatjai közül.
– Délután tudod mit mesélsz el nekem, Axamita? Említetted tegnap, hogy
te voltál a «tatár táborban» is.
– Nos aztán? szólt Axamita nagy nyersen.
– Hát elmondod nekem, hogy milyen az a tatár tábor?
– De már azt nem mondom el!
– Miért nem mondod?
– Mert nem tudom.
– Nem tudod elmondani azt, a mit a két szemeddel láttál?
– Nem hát! Hiányzanak nálam a szavak hozzá. Ott voltam, emlékezem reá,
most is előttem áll, mégsem tudom elmondani.
– Olyan gyönyörű, vagy olyan rettenetes?
– Olyan gyönyörű és olyan rettenetes együtt.
– Csak azt mondd meg hát, hogy hol van az a tatár tábor? Melyik világ
végén?
– Ez bizony egyik világ végén sincsen, hanem ott van a világ közepén. A
tatár tábor Párisban van.
– Eredj! szólt felkaczagva Milióra s a hátára ütött Axamitának. Te engem
gyöngén bolonddá tartasz.
Axamita vállat vont, s a szájába dugta a pipáját, aztán ment a konyha
után látni.
Milióra még azután is nevetett. Micsoda bolond ötlet, azt mondani, hogy
Párisban van a tatár tábor!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pedig hát ott volt.
A világváros legfényesebb részét foglalta el, a Palais Royalnak az
udvarát.
Csaknem ötven esztendeig látta a félvilág a «tatár tábort» egy
fabódékból, deszkasátorokból, emeletre tákolt gerendatornáczokból egymás
hegyire-hátára halmozott tömkeleget a Palais Royal udvarán
garázdálkodni.
Annak a Palais Royalnak az udvarán, mely királyok s azok fölött uralkodó
miniszterek és kegyencznők számára épült, túlhalmozva a művészet minden
kincseivel; melynek termeit, folyosóit, diszlépcsőit és titkos feljáróit
nagy történelmi események, kéj, pompa, olympi istenmámor jelenetei
tették emlékezetessé; mely milliókat nyelt el s milliárdokat okádott ki
(a Missisippi aranynyá vált hullámaiban) s aztán megint népeket nyelt el
és vértengert okádott ki (innen indult ki a forradalom); hát ennek a
dicsőségtől eltelt palotahalmaznak, a praktikus utókor, hogy hasznát is
vegye, deszkasátortömeget ragasztott a fényes corridorjaihoz, s ott volt
a világ zsibvásárja félszázadon keresztül.