Mikor Milióra ilyen egyedül magára hagyatva találta magát ezen a
félelmes csodáktól lakott helyen, elveszett egész lélekereje, leroskadt
a földre s hevesen zokogott.
Axamita ott állt, s hagyta őt sirni, maga is leány volt, tudta, hogy a
sirás megkönnyebbülés. Nála ugyan régen lehetett az, mikor legutoljára
könyezett. Granátos őrmesternek ha fáj valami, káromkodik, azzal
gyógyul.
Mikor aztán Milióra felemelte az arczát a földről, s könnyező szemeit
megtörülve, álmodók módjára hebegé: «minő borzasztó hely ez itt! egyedül
magamban»! akkor odahajolt hozzá s felvette, mint egy gyermeket, levitte
az ölében az alsó szobába, az volt az ágyasház; felvetve az ágy; a
kandallóban ropogott a törpe fenyő; ki is volt füstölve az egész ház
mindenféle fűszerekkel, a mikben gazdagok a dalmata part sziklái; ott
levetkőzteté a leányt, lefektette, betakarta melegített paplannal s
aztán leült az ágya lábához, mint egy leánycseléd.
– Nem olyan borzasztó hely ez kisasszonyom! szólalt meg ekkor Axamita.
Azért, hogy olyan elhagyott. – Én bejártam sok messze földét a kerek
világnak, s úgy találtam, hogy nem azok a legborzasztóbb helyek, a hol
szörnyű a nagy magányosság. A hová az emberek legjobban tódulnak, azok a
legveszedelmesebb tanyák. Én sorba jártam valamennyit, s nem szeretek
rájuk visszagondolni. A moszkvai nagy lármától a «champ des Tartares»
zsibongásáig minden itt zúg még most is a fülemben. S nem tudom, hogy
melyikre gondolok vissza nagyobb irtózattal.
(A champ des Tartares említésénél egyszerre figyelni kezdett Milióra. Ez
az asszonykatona tudhat valamit, a mi az ő sorsával összefügg!
Tekintetével mutatta, hogy szivesen hallgat rá, beszéljen csak tovább.)
– Mert nem ott van a legnagyobb borzalom, a hol jajgatnak és
szitkozódnak, hanem a hol kaczagnak, dalolnak és suttognak. Az eleven
kisértetek a legfélelmesebbek. Jártam közöttük, férfikarddal az
oldalamon, asszonyszívvel a mellemben: nem kaphattak el.
Ez még nagyobb rejtély volt Miliórának.
– Mennyivel jobb itt ebben a kis sziklazugban! folytatá Axamita. Ide
semmi rém se jöhet be. Csendesség van köröskörül, az ember az egész
világnak egy szavát sem hallja. Sírhatnak, kaczaghatnak, tánczolhatnak,
verekedhetnek odakivül, itt csak a méhek döngése hallik, a mik a virágos
völgyekből hazatérnek. Azok is tudják, hogy ezekben a sziklaodúkban nem
bántja őket senki. Lehet háboru odakinn a világban; császárok, királyok
hajigálják egymást a koronáikkal; bevehetik Gibraltárt, Párist, Bécset,
a Frangipáni várat el nem foglalja senki, ennek a kapujáig el nem jön
többet se a Bonaparte, se a Wellington. Tűzbe-lángba boríthatja a
lázadás az egész dalmata partot; feltámadhatnak az Uskókok, a kik
senkitől sem rettegnek, tőlük pedig mindenki, de a Frangipáni várat azok
sem veszik be. Lehet inség az egész világon, lehet romlás, hogy a kik
tegnap üveges hintóban jártak, ma házról-házra koldulnak kenyeret: itt
nem tudnak arról. Odalenn az őrtanyámon nyitott ablaknál áll a fazék
pénz, a hogy összegyűjtém, azt se tudom mennyi? rá sem gondolok, hogy
van. Lehet olyan éhség az egész országban, hogy az emberek a paréjt
eszik fel a földről, a Frangipáni vár lakójának mindig megvan az egyik
napról a másikra valója. Még a vihar sem bántja ezt a helyet. Mikor a
rettenetes Bóra elkezd üvölteni, ordítani a Karst magas sziklái között,
mintha egy egész kisértet tábor huhogna, fütyölne, rikácsolna a felhők
között; mikor a tenger tajtékot túr dühében, úgy ugatnak fel a hullámok,
mint a kutyák, a sziklákra: idebenn úgy hangzik az, mintha csak
orgonaszó volna, s angyalok énekelnének hozzá. Ide nem jön be senki és
semmi, a mi rettent, a mi árt, a mi bánt: úgy takarja be ezt a helyet a
kerek ég, mintha egy üvegharang volna.
– Isten csodája ez? kérdezé Milióra.
– Isten csodája-e, vagy a sátáné? azt nem tudom meghatározni; hanem hogy
emberi észen túljáró tünemény, azt bizonyosan tudom. Tudja minden ember,
a ki a Frangipáni várat ismeri.
– És mi az a csoda? tudakozódék tovább a leány.
– Nehéz azt egy ilyen kisasszonynyal megértetni, a ki gyermeksége óta
szent szüzek kolostorában élt, a hol nem tanítottak neki mást, mint azt,
hogy vannak angyalok és vannak ördögök. Az angyalok szépek, nyájasak,
kegyelmesek; az ördögök rútak, ijesztők, kegyetlenek. Már most hogy
fogja ez megérteni azt, hogy épen azok az ördögök a legfélelmesebbek, a
legkegyetlenebbek (de csak ő rá nézve), a kik szépek és kegyelmesek,
mint az angyalok.
– Ezt igazán nem tudnám megérteni.
– No látja, szentem! Hisz épen azért kereste ki az urabátyja a kegyelmed
számára ezt a csodatermő helyet, hogy azoktól megvédelmezze. Vannak
rablók, tolvajok, a kik tetszetős formában, hizelkedve, mosolyogva
közelítenek a fiatal leányhoz, mikor az még nem is tudja, hogy mi az a
kincs, a mit el akarnak tőle lopni? Azért tette be ide ez üvegharang alá
az urabátyja. Ide azok sem jöhetnek be.
– Azokat is a csoda tartja távol?
– Az.
– S annak a csodának a neve a «Marguerita»?
– Ne vessen keresztet magára ennél a névnél. Az nem rosz lélek.
– Hát micsoda?
– Talán inkább mártir. Egy asszony, a ki sokat szenvedett, s a ki azután
nemének minden szenvedéseért rettentő boszút állt, hanem azt maga sem
tudta.
– Hát ez nem mesebeli rém?
– Annyira nem mesebeli rém, drága kisasszonyom, hogy én még ismertem és
láttam őt. Láttam és ismertem az elején, láttam, de már nem ismertem a
végén.
– Nem értem ezt! Hogyan volt ez?
– Hm! Drága szentem. Nehéz azt úgy elmondani, hogy a kis leányok úgy
megértsék, hogy többet ne akarjanak belőle megtudni. Mert nem jó a kis
leányoknak olyan dolgokat mesélni, a mikkel vele álmodjanak.
– Én nem vagyok már kis leány.
– Jól van jól. Addig boldog, míg az lehet. Lám, én soha sem voltam az.
Soha «kis leány». Mikor beszélni tanítottak, már káromkodni tanítottak.
Nálunk a kis leányokból hamar asszonyok lesznek; egymás között sem
beszélnek egyébről, csak arról: hogyan legyenek asszonynyá? én, a mióta
eszemet tudom, mindig azon tépelődtem, hogyan lehetnék férfivá? Amint
megerősödtem, katonává lettem. Nem válogatták akkor az embert; elbirtam
a puskát, nem féltem a tűztől: férfihelyet foglaltam el. Áldom érte a
Mindenhatót, hogy nem lett belőlem asszony! de holtig fáj érte a lelkem,
hogy soha sem voltam kis leány…
Axamita őrmester leányasszony félrefordult, hogy szemét megtörülje. Úgy
tett, mintha csak a kandallóban rakna friss targalyat[1] a tűzre.
Aztán visszajött Milióra ágyához s leült egy kis faragott zsámolyra.
– Tehát igazán elmondjam a Marguerita történetét?
– Szépen kérem.
– De majd elrontom vele az álmát.
– Nem tesz semmit.
Axamita egypárszor a fejéhez kapkodott, mintegy öntudatlanúl. Azt
takarta a katonasüveg, a mit a katonaregula szerint egész az őrmesterig
még a szobában is a fején kell tartani a katonának. Milióra kitalálta az
értelmét ennek a sipkához kapkodásnak.
– Talán könnyebben hozzá tudna kezdeni, Axamita, ha pipára gyujtana.
– Megengedné a kisasszony, hogy itt a szobájában dohányfüstöt csináljak?
– Óh én azt nagyon szeretem. Az a bátyámra emlékeztet. Ő is szokott
dohányozni. Valami olyan biztató van a dohányfüstben. Az ember azt
hiszi, hogy férfi van közel…
(Tehát már annyit sejt, hogy a férfi közellétében van valami biztató.)
Axamita kivette a süvege felhajtója mellől a kurta pipáját, s megtömte
azt a saját termesztette latakiával, aztán kicsiholt a jószagú
ürömtaplóba s nemsokára gomolygott a szűz hálószobájában az a mézédes
illatú kék füstfelhő, melyet beszívni jól esik Miliórának azért, mert a
bátyjára emlékezteti.
– Tehát, hogy az elején kezdjem, akkor kezdődött ez a történet, mikor én
még ujoncz közkatona voltam.
A raguzai várban feküdtem helyőrségen, a hol a katonai pályafutásom
mindjárt azzal a balesettel kezdődőtt, hogy a francziák megtámadták
Raguzát s az egész helyőrséget foglyul ejték. Nem sokára egész
Dalmáczia, Istria a kezükbe került, de még Horvátország és Slavonia is;
s ők mindezekből csináltak egy nagy királyságot, a mit Illyriának
neveztek. Ennek uralkodót is adtak saját maguk nemzetéből. Sok
mindenféle új dolgokat hoztak be. Még a code Napoleont is. Mintha
kellene az itt valakinek! Itt, a kinek keresete van a szomszédján,
elhajtja éjjel a birkáit, s a ki igazságot akar találni, ráles az
ellenfelére az úton s a bokor mellől agyonlövi; s ott az igazság. Nem
kell ahhoz se syndaco, se törvény. Hanem a francziák nem sokat
kérdezték, hogy mi tetszik az idevaló népnek, mi nem tetszik, hanem
egészen úgy rendezkedtek, mint a kik a maguk gusztusára csinálják az
országot. Legelébb is országutakat csináltak.
Ez olyan kellemetlen viszaemlékezés lehetett Axamitára nézve, hogy meg
kellett újítania a taplót a pipájában.
– Ezt tartja pedig az én népem a legnagyobb ostobaságnak az egész
világon. Országutat csinálni! Mintha nem megmutatná a kecskejárás, hogy
merre van járható ösvény? Aztán meg mikor itt van az istenadta szép nagy
tenger! Lehet ezen utazni mindig egyik várostól a másikig: minek itt a
sziklákat tördelni? De hát ez az ő dolguk volt. Maguk a franczia katonák
készítették az utakat. Minden ezrednek ki volt adva egy darab: ezt idáig
te készíted el! Annak az ezrednek a nevét aztán be is vésték a
sziklaoldalba, mikor elkészült az út. Megpróbálták ugyan a morlákokat is
rá édesgetni szép napszámfizetéssel, hogy segítsenek az útkészítésnél,
de az én fajtámnak megvan az a nemes tulajdonsága, hogy a férfia
dolgozni nem szeret. A férfi mind nemes ember, csak az asszony, a leány
a paraszt. Azok végzik a mezei munkát, a férfi csak parancsol. Különben
sem voltak idehaza. Az idegenek megjelenésére mind ott hagyták a
falvaikat s elmenekültek az erdőbe. Onnan nézték a hegyek tetejéről,
hogy mit csinálnak ezek a furcsa idegenek? hogy építenek városokat,
kaszárnyákat mindenütt az előretolt utak mentében? s várták, hogy mikor
törjenek reájuk? Hanem a francziák nem igen akartak rá okot adni. Nem
vettek el senkitől semmit. Fizettek aranynyal, ezüsttel. Jókedvű ficzkók
voltak; a hol csak letelepültek, mindjárt tánczvigalmat adtak. Hanem egy
hibájuk mégis volt. Rettenetesen éhesek voltak a csókra.
– Mi az? Azt nem értem.
– Nem érti, hogy mi az a csók? Hát kegyelmed soha sem csókolt meg
senkit?
– Dehogy nem. Az apámra emlékszem, hogy sokszor kaptam tőle csókot, de
az nekem nem tetszett, mert mindig megszurkálta a bozontos álla az
arczomat. A kolostorban minden reggel megcsókoltam a Megváltó átszúrt
lábán a sebhelyet, s valahányszor a bátyámmal találkoztam, annak az
ajkát, s ez nekem mindegy volt.
– A csók a Krisztus lábának a sebhelyére vagy a testvérnek az ajkára?
Elhiszem. Akkor hát nem is értheti, a mit mondtam. Tudtam én azt előre.
Hát az az éhség a csókra valami olyan nyavalyaféle. Talán inkább rosz
indulat. Mikor két ember egyszerre meglopja egymást. Az ördög beleveszi
magát a szivébe s kényszeríti, hogy bolondokat cselekedjék. A veszett
kutya harap, a veszett ember csókol. S néha az a csók átkozottabb a
kutyaharapásnál.
– Tudom.
– Tudja? Honnan tudja?
– Hát a Hübnerből:[2] Judás csókjáról.
– Igaz, úgy van. Az üdvözitő átkozta meg talán akkor a csókot, mert
azóta is minden csókban ott van valami Judásból. Ha a francziák
felgyujtották volna a morlákok kalyibáit, ha lemészárolták volna az
elfogott férfiakat, ha korbácscsal hajtották volna a népet úttörésre, ha
a templomokból kihajigálták volna a szent képeket, nem keserítették
volna úgy el, mint azáltal, hogy az asszonyaiktól csókot raboltak. A
kapott sebet hamarább elfelejti a morlák, mint a felesége arczán
felejtett csók nyomát. Olyan féltékenyek az asszonyaikra, leányaikra,
hogy egyik falu népe a másik faluból származott vőlegénynek, ha
akármilyen fényes kelengyét hoz is magával, nem adja mátkául leányát;
özvegy asszonyt férjhez nem vesz itt senki, akármilyen fiatal maradt, a
meghalt férjnek a haragjától még akkor is rettegni kell, s ha egy leányt
erővel elrabol valamelyik szomszéd határbeli férfi, akkor örök vérboszú
támad a két falu népe között. Tehát ezért az egyért a francziákat még
jobban gyűlölték a morlákok, mint azelőtt az olaszokat, németeket,
törököket. Ezek pedig fel sem vették az ő haragjukat: nevettek és
daloltak s tánczoltak az asszonyokkal. (A morlák csak maga tánczol
férfi-karéjban.) Nem lehetett őket bántani, sokan voltak s igen jó
katonák. Egyptomban is jártak ezek, s ott is leverték a hatalmas
mamelukokat. Csak tűrni kellett férfinak, asszonynak. Én akkor, mint
hadifogoly, itt voltam Fiumében, s segítettem a kőhordásnál, a mint a
kikötőt építették. Nagyon jól emlékezem arra a szép tavaszi estére,
mikor teljes szélcsend mellett, lelankadt vitorlákkal jött lassan evezve
a Fiumárába be egy gyümölcsös bárka. A szokatlan formája mutatta, hogy
messze vidékről való; a rajta levő hajósok közül egy sem tudott
semmiféle olyan nyelven beszélni, a mi a környékben divó; különös
benyomott orrú, olajbarna színű pofáik voltak, vastag ajkakkal s
füleikben nagy karika-függőkkel. A hajóteher, a mivel a bárkájuk rakodva
volt, szintén csupa különös, más világrészből való gyümölcs volt, a
minőt én soha sem láttam, sőt talán meg sem mertem volna kóstolni. Hanem
a mi aztán a legnagyobb népcsődületet okozott: az egy nő volt, annak a
bárkának a tulajdonosa. Még az én szivem is megdobbant a láttára. Hozzá
fogható valamit csak akkor láttam, mikor kegyelmed ebbe a házba lépett.
A szent szűzre mondom, olyan nagy a hasonlatosság! Ma épen olyan
szörnyen feldobbant a szívem, mikor a kisasszonyt megláttam. Akár csak
őt látnám kiszállni a hajóbul. A parthadnagy kérdésére, hogy mi ennek a
hajónak a neve? azt felelte a nő olaszul, hogy «Marguerita». Az ő neve
is Marguerita. Port Saidból jön déligyümölcscsel. Megadatott neki az
engedelem, hogy sátorát felüthesse a piaczon és árulhassa a gyümölcseit.
A szájtátó nép naphosszant elbámulta azokat a különös alaku
gyümölcsöket, a mik a sátor alatt fel voltak halmozva; magam is egy
egész vasárnapot, a mikor munkaszünet volt, ott töltöttem ácsorogva, s
hallgattam, hogy kinálja a barna pofáju szolga a kirakott gyümölcsöket:
baraczkokat, a mik fürtökben teremnek, mint a szőlő, ökölnyi bogyókat,
embertenyér alaku ujjas gyümölcsöket, a miknek banaán a neve, az
ingefára nevü szentjánoskenyér formát, az íjasfias papájafügét,
dinnye-alakú gyümölcsöket, a mik pálmafán teremnek, szilvákat, a miknek
tüskéje van: a ki észre nem veszi, megszúrja vele az orrát, hogy
feldagad, mint egy uborka; ketté vágott nagy tököket, a mik megsütve
kenyérizűek! Úgy kelt minden, mintha ingyen osztották volna. A franczia
urak úgy hordták a sátorba a pénzt, hogy hordó telt meg vele. De a mi
még jobban kelt a csodaszép gyümölcsnél, az a csodaszép asszonynak a
csókja volt. Azt mondják, hogy nem volt vele fukar: mindenkinek jutott
belőle, a ki csak megkivánta. A hirére messziről idecsődültek, s vitték
a bűbájos idegen nőt minden mulatságba, a mit a kedvéért rendeztek. S a
szép Marguerita tudott danolni is, tánczolni is. Ez a vár volt a helye
lármás mulatságainak, a hol a szép Marguerita kézről-kézre járt a
tánczban. Két hét nem telt bele, s a gyümölcsös sátor üres volt, a hajó
visszament. Hanem a szép Marguerita ott maradt.
– És ekkor kezdett el a neve átokká, rémületté válni. Tizennégy nap
mulva mindazoknak, a kik egy csókot kaptak a szép Margueritától,
elkezdett a szemük fájni. Aztán feldagadt az arczuk; s utoljára olyan
gömbölyü lett, hogy minden arczvonása eltünt róla, nem lehetett
beszélniök többé, szemeik csak éjjel láttak. És ilyen maradt az arczuk
örök időkre. S minthogy azok, a kik a rettentő szép asszonyt
megcsókolták, aztán megint később odább adták a csókot más nőknek, azok
a nők megint más férfiaknak: egyszer csak egy hónap múlva tele volt az
egész partvidék azokkal a rettenetes alakokkal, a kiknek az arczaikról
le van törülve az Isten teremtő kezének minden munkája. Nők és férfiak,
katonák és parasztok egyformán hordták ezt az ijesztő lárvát! S e
rettenetes baj ellen nem volt segedelem. A leghiresebb orvosokat küldte
ide a franczia kormány, azok kipróbálták minden tudományukat ez
istencsapás ellen. Mind hasztalan. A baj megmaradt, s a ki egyszer
megkapta, azt el nem hagyta többet. Terjedt sebesen, mint a ragály, de
csak azokra terjedt, a kik éhesek a csókra. A morlák nép skriljevónak
nevezte, a francziák Margueritának hítták e veszedelmet, arról az
átkozott varázslónőről, a ki azt idehozta közéjük. Utoljára az ország
kormánya mindenünnen összeszedette az egész partvidékből, a kit csak a
Marguerita meglepett, s a Frangipáni várat rendelte a számukra kórházul.
Milióra kétségbeesetten sikolta fel.
– Legyen nyugodt, kisasszony, biztatá őt Axamita. Ha telides tele volna
is ez a vár a leskelődő vész pusztító porszemeivel, azok ellen meg van
védve az, a ki azt tudta kérdezni: mi az a csók?
Milióra még mindig rémlátásra nyitott karikaszemekkel bámult maga elé
lihegve.
– Hét esztendeje már, hogy ez a csapás tart az országon. Ez alatt a hét
esztendő alatt a «Marguerita» többet elpusztított Napoleon hadseregéből,
mint a mennyit az egész dalmátiai hadjáratban a fegyver elemésztett.
Egymaga boszút állt egész neméért. Igaz, hogy a népet is magával
rántotta. Azoknak a számára meg, a kik a köznépből csúfultak el ilyen
szörnyetegekké, egy kis helységet építettek ide a Frangipani vár
közelébe a francziák, ide telepítették őket mindenünnen. Azután
vesztegzár alá vetették a várat és falut. Hármas kordont húztak
körülötte, s a tengeren czirkáló hajókkal őrizték a bejáratot. Én azután
megszabadúltam a hadi fogságból, bejártam a hadsereggel egész Európát:
elmentem Moszkváig, akkor a mi császárunk szövetségese volt Napoleonnak,
az ezredem oda is elment. Majd megint a muszkával egyesültünk s akkor
Párisig ment a szövetséges sereg, ott is voltam. Mikor visszakerültem
ide a szülőföldemre, már akkor a francziák elmasiroztak innen, megint a
mi császárunké lett az ország. A Frangipáni vár üres volt már. A
Marguerita betegei nagyobb részt kihaltak belőle. A ki életben maradt,
azt itt hagyták a Rovinában. Az ilyen nyomorúlt nem is kivánkozik a
világba vissza többé. Az ott egy temető eleven emberek számára. Annyival
rosszabb, hogy a sirjaikat nem látogatja senki.
Milióra reszketett a láztól ez elbeszélés alatt. Az ismeretlen, az
elgondolhatatlan, a felfoghatatlan boszorkányvarázsa uralkodott egész
lelkén, melynek még a sejtelme is hiányzott arról, a mi az életben a
valóság. Csak a rettenetest, az emberfölötti rémségest értette meg
belőle; hogy van egy rém, a ki megtiltja az embereknek azt, hogy egymást
csókkal üdvözöljék, s a ki ellene vét, attól elveszi az Isten képét;
néma, vak, süket, másvilág-lakóvá alakítja át itt ezen a földön, a ki
megjelenésével a többi embereket megrémíti, a kinek látása a meleg vért
megfagyasztja. S ennek a rémnek a neve «Marguerita». És e név elég arra,
hogy azt az egész várat és ennek a környékét betakarja, mint egy
érczboltozat, hogy ahhoz a világ minden hatalmasai és a sötét erdők
minden gonosztevői még csak közelíteni se merjenek.
Axamita aztán tovább mesélt neki erről a helyről, a mely kivűl esik az
egész világon: milyen jó itten lakni. Szent Antal barlangja a pusztában
nem volt ennél külömb menedék, rémektől körülrajozva, de meg nem
hódítva; míg a leány megszünt reszketni, s valami édes zsibbadás állta
el tagjait s arra elszunnyadt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Adjuk hozzá Axamita őrmester leányasszony mesemondásához a tényleges
valót.
A Marguerita valóban egy sajátszerű epidemicus kór, a minők az
ismeretlen föld egy-egy zugolyában lappanganak, a honnan azt egyszer egy
véletlenül odatévedő idegen, egy hóditó hadjárat átvonuló népe kihozza
magával, s aztán széthurczolja az egész világban. Ezt Napoleon katonái
hozták el Egyptomból. A franczia kormány a rettenetes vészt első
kitörésében akarta elfojtani s a megmérgezett lázárokat mind oda
rekeszté az adriai tengerpart sziklavölgyeibe. Olyanok voltak, mint a
halálraitéltek. Még rosszabbak azoknál. Viselni emberfő helyett egy
ismeretlen állatnak a fejét. Az orvosi tudomány kudarczot vallott e rém
előtt. Ha meg tudott is menteni valakit a haláltól, de az arczát nem
tudta visszaadni. A felgyógyúltak oda voltak száműzve a rovinai
gunyhókba. Mikor aztán a napoleoni királyságok összeomlottak, az Adria
tengerpart ismét Ausztriához került. Az örökséggel együtt járt a rovinai
lázártelep is élő rémalakjaival. Azokat ott hagyták a francziák az új
birtokosnak. A császári kormány sem tehetett egyebet, mint hogy azt az
egész vidéket szigorúan elzáratta az emberlakta világtól. És hogy a
szegény «Marguerita» lázárok (a kiknek már ivadékuk is volt: apró
szörnyetegek!) éhen ne haljanak e vesztegzár alatt, szabadalmat adott
nekik a császár, hogy a mi élelmi szert Porto Réból «ingyen» elvisznek,
azért őket senki ne üldözze, hanem a károsultak jelentsék be a
veszteségüket a sindaconál. Dehogy jelentették.