MILIÓRA.

Nagy ritkaság tükörsima tengert látni: a quarnerói öbölben Fiume előtt

gyakori tünemény az.

Lefestve is láttam egyszer ezt a képet. Így tiszta képtelenség. Úgy

tetszik, mintha a festő a legvakmerőbben akart volna visszaélni a

színekkel, hogy próbára tegye a laikus néző hiszékenységét, a kinek el

kell fogadni, hogy ez a tarkabarka simaság itt a tenger, egy darabon

rózsaszínű, másikon topáz-zöld, az előtérben átlátszó ultramarin,

itt-amott hófehér, a hogy egy nyári felleg visszatükröződik benne, a

távolban az ég határán ezüst-fehér, s a hol a partot éri, a buccari öböl

előtt, ott nem hogy a magasra kiemelkedő várost tükrözné vissza, hanem

egy hosszú sötét buzavirágszínű sávval válik el élesen a száraz földtől.

Feketék rajta csak a távolban repülő vitorlák. Magam is azt hittem, hogy

ez a festő színkáprázata; a míg ugyanazt a képet az élő természetben nem

láttam magam előtt.

Ilyenkor élni látszik a tenger, a mi nem ellenmondás; mert a nyugvás a

fenséges, nagy, kiterjesztett egyetemességre szól, a sima tükör alatt

rajként pezsg, forr, viczkándozik a tengervilág ezernyi alakú népessége,

közel a felszinhez, egy-egy felveti magát a víz szinére nagy

locscsanással; amott a libegő sirály csap le egyenesen a martalékja

után; a tin-halaknak egész hadoszlopa húz hosszú ezüst vonalt a sík

tengertükör lazur szinén végig, vezetője magasan fentartja a fejét a

vízből. Nagy néha fölreppen egy repülő hal, indiai vendége az adriai

tengernek, s fecskeröptével czikázza át a levegőt. A tengeri fecskék is

kéjcsónakázást tartanak, párosával ráülnek egy-egy korhadt darab fára, a

mi a felszinen úszik, s úgy engedik magukat himbáltatni.

Az emberek pedig halásznak. Minden poézisben legtöbbet ér a prózai

valóság. Ilyenkor aratás van a vizek alatt.

Szerelmes emberek pedig, a kik párosával ülnek egy csónakban, azok még

okosabban tudják tölteni az időt. A mit maguk el nem mondanak egymásnak,

elmondja nekik az andalító táj, az aranyködbe fátyolozott szigethalmok,

a partok olajfaligetei, a méla csend, s azok azt megértik.

Talán az is valami ilyen boldog pár lehet, a kit egy karcsú sandolin a

part hosszában végig sikamlit a rózsaszínű tükrön.

Csak ketten vannak: egy férfi, meg egy nő. A férfi evez, a hölgy a hajó

hátterében ül, négy rúdra kifeszített sárga ernyő alatt.

A férfi Metell úr, ismerősünk már.

A hölgy-alak arcza és termete örökül látszott rá maradni valamelyikétől

azoknak a hidegvérű istennőknek, a kikről a mythos azt pletykázza, hogy

legfeljebb egyszer engedték magukat valami gyöngeségtől meglepetni:

Diana, vagy Minerva lehetett az őse, talán inkább még a hellen

másodlataikban: Artemis, vagy Pallas, mert az arczéle inkább görög, mint

római. Ez az egyenes homlokkal csaknem egy vonalt képező orr, a vékony,

finom metszésű czimpákkal; ez a classikus szemöld, hosszú, keskeny és

egyenes, ez a csigametszésű száj, ez a telt gömbölyű, kissé előre

domboruló áll, a porczelánhoz hasonló átlátszóságú arczszín, s a

hollófeketeségű tömött haj. Csak a szemei kékek.

A mennyit a termetéből látni, az is egészen szoborminta. Fiatal még

nagyon, csak nem rég hagyta el a gyermekkort.

A férfi egy szép csónakosdalt énekel, rövid pihenést tartva az

evezésben.

Jőjj lanyha esti szellő,

Suhanj be ablakán,

Mondd meg szerelmesemnek,

Ő a legszebb leány!…

A leány a mély vízbe bámul le, mely most olyan kék, mint az ultramarin.

A sziklapart egész negyven láb mélységig látható, odanőtt spongiáival,

koralljaival s az azok közt heverő holothuriákkal.

Egyszer mosolyra is nyilnak az ajkai, a korallpiros hasadékon át két sor

igazgyöngyöt ragyogtatva.

Az átlátszó kék vízben, mely olyan, mintha a megfordított ég volna, egy

delfin viczkándozza körül a csónakot. Ez a tengerek bajazzója, a ki

ősidőktől fogva arról ismeretes, hogy az emberek jó barátja, a ki

odamegy a fürdő gyermekek közé játszani, felveszi a kedvenczét a hátára

s elviszi, megint visszahozza.

Metell borba mártott zsemlyedarabkákat hajigál a vízbe, s azokat a

delfin elkapkodja s még vigabban ficzkándozik utána.

Ha pedig egyszer-egyszer előveszi Metell a fuvoláját s egy áriát

eljátszik rajta, a delfin odasimul a csónakhoz, furcsa orrát feltartja a

vízből, úgy hallgatja a melódiát, akár meg lehetne vakarni a fejét.

«Simon!» kiált neki Metell. S arra a delfin valami nyögő, süvöltő hangot

hallat. Tudja, hogy ez az ő neve. A halászok így szokták hívni, mikor a

tin-halakra vadásznak, s a delfinek segítenek nekik azokat a hálójukba

kergetni, mint a kopók.

A leánynak a hajában volt egy félig nyilt sárga rózsa. A mint a

csónakból kihajolt, ez beleesett a vízbe. A delfin rögtön elkapta, hanem

aztán rögtön ki is fútta a száján egy hatalmas vízsugárral, úgy hogy a

rózsát a leány elkaphatta röptében.

A rózsának a kelyhében volt egy kis skorpióforma állatkának a héja. Az

útközben ragadt rá a delfin torkából.

– Nézd, van egy udvarlóm a tenger fenekén.

Ezen mind a ketten csöndesen nevettek.

S újra szólt a barcarola:

«Jőjj lanyha esti szellő.»

S nagyon jó volt az invocatiót ismételni, mert arra a szellőre nagy

szüksége van annak, a ki még ma Porto Réig el akar jutni. Az evező lassú

eszköz.

S használt a hivás, az a buzavirágszínű sáv Buccari felől elkezdett

szélesedni, a tenger tükre fodrot kapott, eltünt róla a sok tarka szín,

a fehér felhők visszás képe, az esti szellő megérkezett.

Ekkor aztán letette az evezőket a kezéből Metell, felhúzta a kis

háromszegletű vitorlát a rúdra, s lekapcsolta a sárga baldachint, a

szellő belekapott a vászonba, felduzzasztá, s akkor aztán magától repült

a tengeren a kis jármű. Metell odaülhetett a leány mellé.

– Milióra! Nem találnád szépnek, mondá neki, átölelve a leány derekát,

ha én most az övemmel a kettőnk derekát átkötném, aztán felfordítanám a

csónakot s lemennénk szépen ebbe az átlátszó világba, a hol a te első és

egyetlen udvarlód lakik?

A leány arcza egy árnynyal sem változott erre a különös kérdésre.

Gondolkozott rajta egy kicsit s csak vártatva adott rá választ.

– Én még szeretnék élni.

– Még a Frangipáni várban is?

– Még ott is.

– Egyedül élni? Úgy élni, a hogy én elmondtam előtted? Magadban,

egyedül, senkitől nem látogatva, nem vigasztalva, nem szeretve?

– De nem is háborgatva.

– Sokáig! Talán évekig!

– Ráérek, fiatal vagyok.

– Zárdában, a hol egyedül lész?

– Hiszen jó társnéról gondoskodtál számomra.

– Tehát igyekezzünk.

Azzal ismét kezébe vette az evezőket, hogy gyorsabban haladjanak.

Hosszú hallgatás után, a mit az evezők egyhangú locscsanása osztott

perczekre, ismét megszólalt a leány.

– Metell! Mondd meg nekem, hogy miért lettünk mi egyszerre ilyen

nyomorultak?

– Akarod megtudni?

– Ha tudnám, talán nyugodtabb volnék.

– Figyelj rá, hogy jól megértsd. Emlékezel Slavoniában arra a szép

kastélyunkra, a hol gyermekéveidet töltötted?

– Hallottam sokszor az anyámtól, hogy az a birtokunk zálogbirtok volt

csak, a mi fölött valami per folyt.

– Kiváltási per az ősi tulajdonos részéről. De hát akkor azt is

hallhattad az anyánktól, hogy nekünk viszont a Bánátban van az ősi

birtokunk, a mit nagyapánk elzálogosított; azért viszont mi is

folytattuk a pert. Mind a két per egyenlő stádiumban haladt előre, egyik

apellatából a másikba. Mind a kettő az utolsó instantia előtt állt, a

hétszemélyes táblánál, az itéletek csak a kihirdetésre vártak. Az egyik

itélet a javunkra, a másik a kárunkra szólt.

– Akkor hát ki lett volna egyenlítve a vesztés a nyerés által.

– Tökéletes a számításod. A mennyit mi kapunk a birtokunkban levő birtok

nyertes tulajdonosától zálogváltságul: épen annyit tartozunk mi

lefizetni annak a birtokosnak, a ki a mi ősiségünket köteles kiadni.

Hanem hát ekkor közbejött valami.

– Micsoda?

Metell elővett a zsebéből egy darab pénzt. Mai nap alig fordul az már

meg emberi kezek között. Ifjukorunkban még igen népszerű pénzdarab volt:

schusztertallérnak hivták. Olyan nagy volt mint a tallér; kettős sas

volt rajta az egyik, s 30 krajczár a másik oldalán. Rézből volt.

– Látod ezt? szólt Metell. Nem hiszed, hogy ezzel itt a közül a két

tengeri fecske közül az egyiket le tudom ütni?

A tengeren szép csendesen ringattatá magát két gerlicze nagyságú madár

egy úszó darab fán.

Metell rézpénze elrepült a kezéből, kétszer is felpattanva a tenger

szinéről, a mihez lapjával csapódott, a harmadiknál csakugyan leütötte

az egyik madarat.

– Kár volt harmincz krajczárt a vízbe dobnod, mondá Milióra.

– Ez nem volt harmincz krajczár, hanem csak hat.

– Hiszen az van rá irva, hogy 30.

– Hát épen azért vagyunk mi szegény emberek. Nagyon könnyen meg fogod te

ezt érteni.

– Az ám. Hallottam én azt már a zárdában is, hogy a mi kenyérnek eddig

egy forint volt az ára, az ezután csak négy garas lesz. Mi azt hittük,

hogy ezentúl igen jó dolog lesz szegény embernek lenni.

– Hanem gazdagnak lenni lesz rossz dolog. Eleinte. Később aztán majd a

szegénynek is. A mikor elfogy a négy garas, s nem lehet megkeresni a

másikat. Különösen tréfás állapot pedig a mienk. A két zálogos pörünk

egyszerre folyt le. Semmi panaszunk sem lehet az igazságszolgáltatás

ellen. Az egyiket megnyertük, a másikat elvesztettük, egészen jog és

igazság szerint. Csak az a kis hiba történt, hogy az ellenfelünk, a ki

ellenünk megnyerte a maga birtokára nézve a pert, minden követ

megmozdított, hogy a hétszemélyes táblának az itélete deczember

harminczegyedike előtt kihirdettessék, a másik ellenfelünk pedig, a ki

ellen mi nyertük meg a perünket, annyi prókátori furfangot hozott

mozgásba, hogy a mi itéletünket csak január elseje után hirdették ki.

Ebből aztán az a kis baj támadt, hogy nekünk el kellett fogadnunk a

zálogváltsági összeget fekete bankóban, nekünk pedig a magunk

váltságösszegét veresszemű bankóban kellene lefizetnünk. A mi pénzt

kaptunk, annak minden ezer forintja kétszázra zsugorodott vissza.

Ennélfogva a zálogos birtokunkból kivetettek bennünket, az ősit pedig

nem adják vissza; s most itt lebegünk a tenger felett, s nincs egyéb

földünk, a hová lehajtsuk a fejünket, mint a tengerfenék, vagy a

Frangipáni vár; ahhoz még egy szerény kis összeg, a mi meghalásra sok,

de a megélésre kevés. Rád bizom a választást: éljünk-e, haljunk-e?

– Én szeretnék élni.

– Hát rólam mit gondolsz?

– Te is! Te is. Neked is élned kell.

– Akkor haladjunk az én váram felé. Majd aztán elmondom, hogy miért

akarok hát élni, ha csakugyan «kell», hogy éljek? Én meg akarom szerezni

azt a pénzt, a mit ily végzetesen elvesztettünk, s aztán kiváltom vele a

birtokunkat.

A leány nagyot nézett a férfira.

– Hát tudsz te valamit, a mivel a világon pénzt lehet szerezni?

Tanítottak téged valamire? Mi akarsz lenni? prókátor? doktor? kalmár?

– Úr!

– Mi hozzávalód van?

– Ész!

– S kitől akarsz te szerezni?

– A bolondoktól. Ne kérdezősködjél tovább. Elhatározott szándékom, hogy

ha most mindjárt a csapás heveny fájdalmában meg nem ölöm magamat, ha te

rá beszélsz, hogy éljek tovább veled együtt, én magamnak elégtételt

veszek a világon. Nekem minden szemközt jövő ember adósom. Meg kell neki

fizetni, a mivel tartozik. Ha kevés van neki, keveset; ha sok van,

sokat. A mennyi van.

A leány rémület kifejezésével tekinte a beszélőre. Az elnevette magát.

– Ne képzeld, hogy kalózzá akarok lenni. Nem szándékozom utasokat

rabolni ki, sem szárazon, sem tengeren. Csak épen egy tudományomnak,

mondjuk, hogy genialitásomnak akarom teljes hasznát venni.

– Tudományod van neked? Genialitásod? Sohasem hallottam én erről. A

mióta csak ismerlek, mindig azt tudom felőled, hogy soha sem szerettél

tanulni.

– A genie nem «tanul», hanem «tud». Hivatás, adomány, talentum, vagy

hányféleképen hivják? Talán inkább inspiratio. – Némely ember holtig

tanulja azt, még sem tudja soha, a másik bele se néz, mégis érti. A

hegedűnek Paganini kezében is csak egy nyirettyűje van, aztán meg a

Regenschoriéban is, azért az egyik mégis kis isten, a másik pedig

szegény kutya. A rajzprofessor kezében is csak úgy ecset az ecset, mint

a Kupeczkyében. Kean, mikor a szerepét nem tudja és részeg, még akkor is

csak «fölséges úr», a falusi komédiás pedig, ha éjjel-nappal azt tanulta

is, csak «hallja kend!» Napoleon káplár volt.

A leány hitetlenkedő módon rázza a fejét.

– De hát mindezeknek az utánzására mégis csak kellett volna valaha egy

hegedűnek, vagy egy ecsetnek lenni a kezedben, a miről én soha sem

hallottam; szinészi tehetségedről nincs valami különös véleményem.

Napoleonná lenni pedig aligha kedvezők most az idők. Mi az a te titkos

adományod?

– Ne kérdezd tovább! Hidd el, hogy van. Álmodozzál felőle, a mennyit

akarsz. Gondold, hogy alchymista vagyok, feltaláltam az aranycsinálást.

Vagy képzeld, hogy valami olyan találmányom van, a mi az egész világot

meg fogja lepni. Teszem föl: ló nélkül hajtani szekeret a földön, vagy

repülni a levegőben. – Ilyesmi. – Gondold, hogy titkos magnetismus

segélyével meg tudom jósolni előre a lutrin kihúzandó számokat, vagy az

állampapirok jövendő árkeletét egész bizonyossággal. Gondolj csodákat,

lehetetlenségeket, csak azt hidd el, hogy a mikor visszatérek hozzád (s

egyszer minden évben eljövök), kincseket hozok neked, azokat fogod

őrizni itten, öt, hat, talán hét évig is, mindaddig, a míg az elvesztett

zálogösszeg együtt lesz. Akkor visszamegyünk az elhagyott világba,

átveszszük ősi birtokunkat s elfoglaljuk azt a helyet, a mi bennünket

rangunk szerint megillet. Addig pedig tűrsz és vársz, mint a halott, a

ki a feltámadására vár.

A leány kezét nyujtá Metellnek.

A Frangipáni kastély közeledett már. A déli tornyának egyik ablakában

gyertyavilág volt. Várták az érkezőket.

– Milyen szomorú hely! mondá a leány. Itt könnyen meg is ölhetnek.

– Mondtam már, hogy emberi teremtéstől itt ezen a helyen ne félj. Sehol

a kerek világon meg nem vagy védelmezve rossz emberektől (de jó

emberektől is), csak itten.

– Mondtad, hogy az a nő, a ki mellettem lesz, annyit ér, mint egy igazi

férfi, bátor, szív és erő dolgában, de az mégis csak egy ember.

– Nem is az a te védelmed, hanem egy «név».

– Egy név? Micsoda név?

– Az a név, hogy «Marguerita».

– «Marguerita»! S mi védelem van ebben?

– Ez egy csodálatos név. Úgy hangzik, mintha asszony neve volna. Talán

az is volt valaha, nem is olyan régen. Hanem most ezzel a rémület

csodáit lehet előidézni. – Ha a Frangipáni várnak minden ablakából egy

sugárágyu kandikálna elő, nem tartaná a partvidék valamennyi vad népeit

olyan rémületben, mint ez az egy szó. – Próbát tehetsz vele majd. –

Megesik, hogy a portoréi asszonyok, erős sirocco idején oda mennek ruhát

mosni a félhold alakú sziklapadra, a hol a széltől védve vannak, de ha a

toronyablakból ezt a szót elkiáltod: «Marguerita»! látni fogod, hogy

egyszerre összekapkodják a félig szapult ruháikat, s elfutnak a valle

felé. – Ha egy halászcsónakot a tengeren olyan közelbe látsz jönni a

parthoz, hogy a halász a toronyból lekiáltott szót meghallhatja, az a

Marguerita névre egyszerre felszedi a hálóját s tovább evez. – Ha

Orbán-napkor a morlák nép a papjával, zászlóival búcsút jár a szőlőtvédő

szent tiszteletére, s történetesen arra a lejtőre is leszáll, a mi a vár

felé van fordulva, a Marguerita névre, a mit a toronyerkélyről

elkiáltasz, asszony, férfi mind félbehagyja az éneket, otthágy papot,

zászlót, Orbán patronust s menekül fel a hegytetőnek. Ezzel a névvel

lőni lehet, mint az ágyúval, kartács, kongrev-rakéta nem tesz olyan

pusztítást, mint ez az egy szó.

– Hiszem, mert te mondod.

Ezzel a szavával egész jellemét vallotta be Milióra. Olyan hite volt

Metell bátyjában, mint egy szentben, több! mint egy papban. A mit az

mondott, az látszhatott képtelenségnek, de mégis szentigaznak kellett

lennie. Azt úgy el kell hinni, mint testünknek feltámadását: – nem

értjük hogyan lesz? de bizonyosan meglesz. – Talán hát a Frangipáni vár

halottja is feltámad még az életre?

A naplement utáni zodiacus-fény dült kúpja még sokáig árasztá kétes

sárga fényét a tájékra, az ég három sávra látszott válni, mint egy

szétnyitott legyező, a középső opálszinü volt, a két szélső aczélkék,

élesen elválva, s csak lassankint engedve helyet a csillagoktól áttört

sötétkék éjszakának.

Alant világított a tenger. Az az ünnepies, rendkívüli önkisugárzás

világítá meg egész egyetemét, a mihez fogható túlvilági kép nincsen.

Minden hullámgerincz sziporkákat hány, az evezőlapátról mintha

tűzcseppek hullanának alá s a habot hasító csónak után gyöngyvetéssel

habzó fénybarázda marad. S a tündéri üvegtengerben ott alant a vizek

birodalmának népei játszák a magok világtörténetét, egy éjszakára

láthatóvá téve emberi szemeknek. A tengerfenék virágos kertje pompázik,

tavasz van talán oda alant? Az állatnövények virágalakú fejei tátognak,

a kagylók kitárják csodás kelyheiket, a százkarú salpa, mint egy izzó

vasdarab, süvölt egyenesen végig a víz alatt, a pillangó alakú rózsáncz,

a tenger denevére röpköd szeszélyesen, a quálok százféle fajzata,

fejkötőt, kalapot, koronát mimelve libeg, függő lámpás gyanánt a körül

megvilágított zöld hullámban; csoda-alakú szalagok kanyarognak

előre-hátra tekergő fordulatokban, s azok közt a tenger milliónyi úszó

szárnyas népe, ezüsttől, bibortól ragyogó pikkelyeikkel, tüskés hátukkal

lepénynyé szétterült, gömbbé hordósult, kigyóvá elnyult idomaikkal,

aranyként villogó merev szemeikkel.

Milióra kihajolt a csónak oldalán, s úgy bámult alá merengve a

csodatüneményes világló tengerbe.

– Oh ne evezz! kéré Metellt, hadd tartson tovább ez az út.

– De pedig jó lesz, ha az evezőt feszítem, dörmögé Metell, s te meg

irányozd a kormányt jobban a part felé. Jó lesz innen sietni. Nézd, hogy

sietnek ott alant a tinhalak erre felé! hogy ficzánkolnak a delfinek!

Milióra ugyan ezt sem tudta felfogni, hogy mi ok lehet ez a sietségre,

hanem azért tette, a mi mondva volt neki, part felé kormányzott.

Egyszer aztán kezdett megérteni valamit, vagy legalább sejteni.

Mélyen a foszforfénytől átlátszó tenger fenekén közeledett valami sötét

árny, egy iszonyú fekete tömeg, egy óriás, egy leviathan. Az elől futott

a többi ragyogó tengerlakó. Oly sebesen haladt a vízben, mint a sas a

levegőben, s idomtalan termete daczára egyet-egyet ficzánkolt, s

olyankor mintha fénykirobbanás tört volna ki a tengerben, tűzoszlop

gyanánt lövellt szét a tüneményes sziporka-özön, egy pillanatra fényes

homályába temetve el a sötét alakot, – a másik pillanatban már messze

onnan sikamlott tova a sötét tömeg.

– Mi az ott? Rebegé Milióra. Látod azt?

– Látom. Az olaszok úgy hívják, hogy «pesce cane».

– Bántja az az embert?

– A természettudósok azzal a melléknévvel tisztelik meg, hogy

«emberevő».

– Megtámadhatja az a mi csónakunkat?

– Annyi neki a farkának egy ütésével összetörni ezt a csónakot, mint

nekem összetörni egy dióhéjat.

– Boldogságos szűz! Oltalmazz!

– Ne félj. Most nem tart felénk. Másfelé veszi az utját.

– Talán jól van lakva?

– A czápa soha sincs jóllakva. A tenger maga nem birja eltartani.

Étvágya örökkévaló. Hanem ezúttal mi megszabadulunk tőle. Látod ott a

scogliót?

A tengeröböl közepéből egy nagy sziklasziget emelkedik ki ezen a tájon,

északi oldalán egészen kopasz és fehér.

– Ott a tenger tükre felett láthatsz úszni egy sorban valami sötét

pontokat.

– Régóta nézém, azt gondolom, valami halak fejei azok ott.

– Nem. Azok nem halak, hanem tehenek. Ide tartoznak abba a kis parti

helységbe, a hol az olajfa erdőcskét látod. Ott nincs se fű, se bokor,

ott nem legelhetnek, azért minden reggel átúsznak a tengerszoroson a

scoglióra, annak a tulsó oldalán, a mi délnek fordul, jó legelő van; a

csorda ellátja magát. Ellenben a scoglión nincsen víz. Az meg ide át van

az innenső parton. Ezért este a tehenek visszaúsznak a gazdáikhoz, a kik

megitatják és megfejik őket. Azoknak a feltartott orruk az, a mit egy

hosszú vonalban látsz elszórva úszni a víz fölött. A mi tisztelt

barátunk ezek után sovárog.

– S meg tudna enni egy egész tehenet?

– Egyszerre nem nyeli le, de ketté harapja, s úgy sikerül neki, majd

mindjárt meglátod.

Alig mult el nehány percz, mely alatt a tenger alól fel lehetett hallani

a delfinek csodálatos szomorú sirását, a midőn egy rémséges bömbölés

üvölte végig az éjszakában. Milióra az előttük keresztben úszó fekete

csoport közül egy szarvasfőt látott magasra felemelkedni, a két első

kapálózó lábával. Azután elbukott a fő s vége volt az ordításnak.

– De már most igyekezzünk ám ki a partra, mondá a testvére, mert a

czápának a tehénhúsra megszokott jönni az étvágya az emberhús után.

Szent Antal segíts! – Forduljunk szél mentébe.

Az áldozatul esett tehénnek az ordítása fellármázta az egész környéket,

a partlakók mindenünnen előrohantak a kalyibákból, ordítozva: «pesce

cane! pesce cane»! az olasz harczi lármája rettenetes, s a vizek óriása

gyáva, ha valaki nagyon kiabál rá, megfordul, elmenekül.

Hanem a «pesce cane» kiáltó szóra egyszerre menekült valamennyi kisebb

jármű a tengerszorosban ki a partra; később valahol Buccari körül egy

brigg ágyuzni kezdett a tengerből felficzkándozó szörnyetegre, a minek

az természetesen nem nagy kárát vallotta.

– Már most én még a tengerre sem merek kijönni többé, se csónakázni, se

fürdeni, mondá szomorúan Milióra, mikor a partot elérték, s a

rémületéből magához téregetett.

Ezt pedig annál jobban szerette Metell. Így már most Milióra a tenger

felől is be volt zárva. Jobban még aligha gondoskodott bátya a féltve

őrzött hugáról, mint Metell. A szárazföldről őrt áll a Marguerita, a

tenger felől a pesce cane, benn a Frangipáni várban Axamita

strázsamester leányasszony. Ki férhetne itten hozzá?

– Az már igaz, hogy itt jól el leszek zárva a világtól.

Metell nem biztatta egy szóval sem az ellenkezőről, hanem kezét nyujtá

neki s vezette a Punta della Forterezza épület felé, a mi a fosforeskáló

tenger világánál valami óriási épületnek látszott messziről.

Milióra egy vakmerő kérdésre határozta el magát.

– De hát miért nem viszesz te engem magaddal oda, a hova te magad mégy?

– Furcsa kérdés! Azért, mert én olyan helyre megyek, a hol te neked

nincsen helyed.

– Micsoda hely lehet az?

– Francziául úgy hívják, hogy «champ des Tartares» – tatártábor.

– Tatártábor? Hol az? Mi az?

– Azt én neked nem tudnám megmagyarázni, mert hiányoznak nálad a

megértéséhez való fogalmak.

– S te a tatártáborban akarsz a számunkra pénzt keresni? Nekem egy

tatártáborról az a fogalmam van, hogy ott a piszok és nyomoruság ütötte

fel a tanyáját.

– No látod? Én pedig azt tudom erről a champ des Tartaresról, hogy ott

van a világ minden kincse és pompája felhalmozva, a mennyi ma elfogy

belőle, holnap kétszer annyi támad helyébe, Egy tündértenger, a mibe a

bolondok folyvást hajigálják bele a kincseket, hogy az okosak folyvást

halászhassanak benne.

– Hát nincsenek ott asszonyok is?

– Az a baj, hogy nagyon is vannak.

– Hát ha én ott volnék, nem halászhatnék én is abból a tündéri

kincstengerből?

– Halásznod sem kellene, utánad repülne. Épen azért nem viszlek

magammal.

– Nem tudom megérteni.

– Nem is akarom, hogy valaha megértsed. Választhatsz a tengerfenék, meg

a Frangipáni vár között, de oda a hova én megyek, nem jösz.

Megátkozhatsz, hogy így eltemettelek élve, de ha magammal vinnélek

«oda», akkor átkoznál meg méltán és igazán.

Milióra elhallgatott. Hozzá szoktatták, hogy a mit nem tud megérteni,

azt el kell hinnie. – Most még egy új talánynyal vizsgálhatta a

csillagos eget: mi az a «tatártábor», a hol mesés kincsek omlanak az

emberek lábai elé, a mik futnak az asszonyok után, s a hová neki nem

szabad menni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az őrtanyán találtak az érkezők a tűzhelyre letéve egy lámpást, benne

égő olajmécscsel, embert senkit. – Ez azt jelentette virágnyelven, hogy

vegyék fel a lámpást s keressék meg vele az utat fel a várhoz,

Axamitának bizonyosan más dolga van.

Úgy is volt. Az egyetlen cseléd a kastélyban nemcsak major domus,

nemcsak garde-de-dame, kertész, hanem szakácsné is. Axamita vacsorát

főzött az érkező váruraság számára. Pompás vacsorára várta őket. Volt

risotto, sült kappan, articsoka, páczolt hal, még aztán narancs és füge

is és pour la bonne bouche tengeri tulipánok.

– Ejh ha! Axamita őrmester leányasszony, kend ma nagyon kitett magáért.

Pompás vacsorára várt bennünket.

– Hát az ezután is így lesz. A goszpodina tudom, hogy uri ételekhez

szokott.

Miliórának különösen megtetszettek a tengeri tulipánok. (Azt sem tudta,

hogy mik azok?)

– Ez is lesz mindennap.

– Pedig ez nagyon drága csemege, mondá Metell. Fiuméban csak a

pipistrellik asztalára kerül fel.

– Az ám. Mert csak buvárok szedhetik a mély tenger fenekéről, a hol már

rendes ember szeme nem lát.

– De hát hogyan jutott kegyelmed, Axamita őrmester leányasszony, ennyi

mindenféle drága jóhoz?

Axamita komoly arczczal felelt:

– Van ez mind itt a környékben elég. Jómódú emberek laknak itten, a kik

szeretik a jót.

– No hát legyen is minden jó a hugom számára, a mit megkíván.

– Lesz uram. Bizony lesz. Nem lesz rám panasza, mikor visszakerül

kegyelmed megint.

– Aztán ehhez mind hagyok ám itt elégséges pénzt a hugomnál.

– Pénzt? Hát aztán mit csináljak én azzal a pénzzel?

– Mit? Hát kifizeti, a mit bevásárol.

– Hát kegyelmed azt hiszi, hogy én innen kijárok vásárolni boltba,

kafánába, mészárszékbe, aztán «adsza, nesze»! Hisz agyonvernének, ha oda

mennék közéjük. Utczán elhajigálhatnám a pénzt, senkise szedné fel

utánam.

– Hát micsoda? Csak nem «ötön» szerzi kend mindezt?

Axamita büszkén mutatott a mellén levő érdemrendekre.

– Uram! Axamita őrmester leányasszony nem lopott soha.

– Hát akkor ki teremti azt ide mind?

– Ki, no? szólt Axamita, hát – a Marguerita.

Milióra elbámulva csapta össze a tenyereit. Hát még azt is megteszi a

Marguerita? Nemcsak megvédi a várat köröskörül, hanem még el is látja

élelemmel?

Metell úr nem akart erről Milióra előtt beszélni. Inte a szemével

Axamitának, hogy menjen ki vele a folyosóra.

– Micsoda bolondság ez? A mit a rovinoi nyomorultak lopnak, azzal akarja

kend a hugomat eltartani?

– Kövesse meg magát az úr. A rovinoi nyomorultak nem lopnak, és én nem

vagyok nekik orgazdájuk. Ez egy olyan szó, a mi hiányzik az emberi

beszédből. A császárnak van egy dekretuma, a mi azt parancsolja, hogy a

rovinoi nyomorultnak nem szabad éhen meghalni.

– Ez igen emberséges parancsolat.

– Igen ám, de senki sem ereszti őket a házához közel, hogy enni adjon

nekik, helyökbe sem hozza; annálfogva a császár azt parancsolta, hogy

miután a nyomorultaknak se ingyen, se pénzért nem lehet élelmiszerekhez

jutni, tehát ha valamit sötétben, alattomban beszereznek, azért ne

üldözze őket senki; a syndaco jegyezze fel az észrevett kárt, s aztán

küldje fel a lajstromot a fiumei podestához esztendő végén, az fizesse

ki a házipénztárból.

– Ilyenformán szabadalmazott lopás, a mit tesznek.

– Hát mit csináljanak mást? Élni csak kell, ha már az Istennek úgy

tetszett, hogy ilyen állatok is legyenek a világon. Én vagyok ennek a

szerencsétlen fajnak a felügyelője.

– S kend nem fél velük érintkezni?

– Én? szólt Axamita, végig húzva a kezét az arczán. Hát úgy nézek én ki,

mint a ki valakit még megcsókolhat?

(Különös egy mondás, de úgy látszik, Metell úr megértette, mert

belenyugodott.)

– És e szerint mind azt, a mi jövőben a hugom asztalára fog kerülni, a

rovinoi szerencsétlenek szerezgetik össze a környékből.

– Igen. Sötét éjszakákon, a mikor más nem lát, ők ellenben igen jól

látnak a veres szemeikkel, szuroksötétben és tengermélységében. És tőlem

csak az utasítást kapják, s azért háládatosak. Senkinek sem esik kára. A

császár megfizeti, a mit a nyomorultak elvisznek. Sokan nem is

követelik.

Azt mondják, elvitte a Marguerita.

Milióra erre a névre utánuk jött.

– Mit beszéltetek a Margueritáról? kérdezé Metelltől.

– Rendbe jöttünk vele. A mit a Marguerita az én kastélyomba felhord, azt

én majd meg fogom téríteni készpénzben.

– Kinek?

– A Marguerita apjának.

– Hát van annak apja?

– Igen. A császár.

– Miféle császár?

– Először volt Napoleon császár, most pedig Ferencz császár.

Milióra most aztán törhette rajta a fejét, hogy miféle csodalény lehet

az, a kinek két császár az apja?

– Eredj ki az erkélyre, nézd meg most a tengert! mondá Metell a hugának.

– Ah, be fölséges! szólt elragadtatással a leány, a mint az ablakot

feltárta s a ragyogó éjszakába tekintett.

Metell úr pedig nesztelen léptekkel sietett le a lépcsőkön, a míg

Milióra a vidéket bámulta.

– Zárja be kend utánam a kaput, mondá Axamitának. Búcsúzatlanul kell

tőle elszöknöm.

– Nagyon helyesen teszi kegyelmed.

Metell kiosont a kapun, Axamita felment a toronyszobába. Mikor benyitott

az ajtón, Milióra azt hitte, a bátyja jön.

– Metell jöjj ide!

– Már eltávozott, dörmögé Axamita.

– Elment? végképen? szólt Milióra. Búcsúvétel nélkül! Még egy csókot sem

adhattunk egymásnak.

– Ebben a várban nem ád senki csókot egymásnak, szólt Axamita kemény,

mogorva hangon.

– Ki tiltja azt?

– Hát ki? A Marguerita.