A mint Metell a Valle Drazsicza felé nyiló rácsajtaján a várat kerítő
falnak kilépett, egy egészen begyepesedett utat talált maga előtt. Más
vidéken az országút mellékén szokott a fű zöldülni, s a közepén van a
kő; ennek a két oldalán volt a kő, a közepén a pázsit. Az út egy hosszan
elnyuló házcsoport felé vezetett. A házak mind alacsonyak, sajátságos
sárga szinű téglából építve, tetőzetüket korhadt hajópalánkok képezik, a
miket tatarozott dereglyékből hasznavehetlenül kihánytak. Minden házhoz
van egy kis kert, kőrakással körülkerítve. A kertben emberek dolgoznak.
Késő est ugyan már az idő, a csillagok is feljöttek, de az emberek mégis
kapálgatnak a kertben. De vajjon emberek ezek? Az úton végig haladó
léptek hangjára ki-kinéz egy-egy fő a kerítésfal végén, de vajjon néz ez
a fő?
Metell összeborzadt, mikor a legelsőt meglátta.
Ezeken a fejeken nincs emberi ábrázat.
Az egész arcz helyét egy veres duzma daganat foglalja el, mely homlokot,
állat egybefoglalva, valami tökforma gömböt formál. Szemek, orr, száj
csak egy-egy nyilással vannak jelezve e sima gömbön. Azért dolgoznak
alkonyat után ezek a rejtélyes lények, mert a napvilágot nem állják ki a
szemeik. Valamennyi arcz, mind egyforma sima lap, a miről le van törülve
az Istenkéznek minden munkája. Nem lehet megismerni, ki a férfi, ki az
asszony? Már a kis gyermeknek is olyan az arcza. Hát a beszédük micsoda
ez elijesztő rémeknek! Állati süvöltés, semmi egyéb. Talán mégis
megértik egymást? Idegen hiába akarna velük beszélni, még ha le tudná is
küzdeni magában azt a vérfagyasztó borzalmat, a mi egy ilyen arcz
láttára végig fut testén, lelkén.
Metell sietve haladt végig e szomorú házak előtt, s csak akkor vett
teljes tüdejével lélekzetet, mikor az utolsó házat is elhagyta.
Minő rettenetes hely ez!
Úgy hivják e házcsoportot, hogy «Rovina».
Tovább is fű lepi az utat, egész a Contrada della Sanitáig, a hol az
úteltérésnél hat akáczfa van ültetve. Ezt a francziák hozták ide, még
akkor ujság volt Európában.
Metellnek, ha Fiuméba akart visszatérni, rövidebb útja lett volna a
Cisterna di Kalina ösvényét választani. Szándékosan tért emerre az útra.
Egészen bizonyos akart lenni a maga dolga felől.
Azt akarta megtudni, hogy vajjon tökéletesen ki van-e zárva a világból a
Frangipáni vár?
A legelső épület, a mit a Porto Ré felé a Drazsicza völgyből felfelé
vezető úton maga előtt talált, a hajdani Zrínyi vár.
Az is volt már azóta minden, még szinház is, vándor komédiás-trupp
számára, ez időszerint Paulinusok használták kolostorul. Roppant nagy
épület; tizedrésze sincsen lakva; három kaput is végig dörömbölhet a
jövevény, a míg az egyik mögött megszólal valaki. Az a lakott rész.
A nehéz kapun van egy nyilás, azon egy tonzurás fő tekint ki a
zaklatóra, vendéggyülölő ábrázattal.
Metell éjszakai szállást kér. Nem értik. Ha latinul beszél, görögül
felelnek neki, ha görögül szól, dalmata nyelven válaszolnak, utoljára
mindenféle nyelven megáldják, s egy hosszú botra tűzve egy kis
vakarcsczipót dugnak ki eléje. Elveheti a botot is, a czipót is, s
utazhatik vele tovább.
Azután következik egy másik termetes épület. Mai napság templom, furcsa
tetejű toronynyal, akkoriban ærarialis épület volt, sóház. Itt
hivatalnokok laktak. Egy uniformisos úrféle kinn állt az ajtón s aztán
becsukta azt maga után, s mire a jövevény odaért, már egyik ablakban
volt látható, s csak onnan a vasrostély mögül eredt szóba a látogatóval.
Ezzel szépen németül kezdett el beszélni Metell; a mire az is igen
szépen németül válaszolt: «hören Sie, sehen Sie» egyébiránt hivatalos
nyiltsággal kijelenté előtte, hogy olyan embert, a ki a Frangipáni
várból jön, ærarialis épületbe bebocsátani nem lehet. Ez már csak
természetes.
Tehát megtudta, hogy ezek már ügyeltek az ő ideérkeztére a tengeri
oldalról.
Innen elutasítva, felkerült a piaczra, a mi tulajdonképen egy széles
utcza. Annak az egyik oldalán van a Narodna Kavana, nemzeti kávéház, a
másik oldalán az Albergho francese; mind a kettő vendégszálló hely. De
úgy az egyiknek, mint a másiknak az ajtaja előtt nagy fustélyokkal
ellátott marczona csoportok álltak, a kik előre jelezték ellenséges
álláspontjukat, kiabálással úgy mint botemelgetéssel, hogy oda be ne
próbáljon menni. Az utcza közepén kellett maradnia. A kiabálásból ezt a
két szót vehette ki legsűrűbben: «Rovina» és «Szkriljevo».
Innen is elutasítva, a Contrada del Cafféen végig ballagott s megállt a
város legszebb háza, a Casa Tomaz előtt, melyet hatalmas kőfal véd a
szelektől; maga a fal minden hasadékaiban tele nőve piros virágú
verbascummal.
Ennek a czifra vasrács-kapuja előtt a szánalom gerjesztés módját kisérlé
meg. Egy vénasszony jött eléje. De az annyit fecsegett neki, hogy szóhoz
nem juthatott tőle, egymással ellenkező kifogásokkal utasítva el a
kérezkedőt. Úgy látszik, hogy el volt rá készülve, hogy reggelig tartja
beszéddel, de be nem ereszti. Az utolsó mentsége az volt, hogy nincs
itthon az uraság; pedig minden ablak ki volt világítva.
Akkor a Porticcio felé fordult, keresztül a híres Squero felett elvivő
úton, a mit VI. Károly építtetett; ott kezdődik az a házcsoport, a minek
Cala Karinska a neve; az utczának a neve Contrada de Hrtics. Csupa
jómódú gazdák házai, a miknek a kertjei a kies «Drága» völgybe vezetnek
le, tele baraczk-, cseresznye- és fügefákkal, a kerítésfalak befuttatva
szőlőlugasokkal.
Itt, a mint egy háznál bezörgetett szállást kérni, azzal feleltek neki,
hogy rálőttek az ablakból puskával. Az átelleni falról visszapattanó
golyó bizonyítá, hogy a felelet nem volt tréfa. A lövés után pedig azt
kiáltá neki egy goromba mély hang: «eredj vissza Rovinába!»
Tehát itt is értesülve vannak már!
A szép kis Drága völgynek az átelleni hegygerinczén van egy másik
házcsoport, a mit «Bany»-nak hivnak; a rákövetkező völgy neve Lukes. Ez
ősrégi kőris-, szil- és cserfákkal van benőve. Gyönyörű menedék minden
üldözöttnek.
A sötét őserdő mélyében rejtett házaknál megint változtatott a
bejuthatási kisérletén Metell. Üldözöttnek, hősnek adta ki magát.
E házak lakói mindenkor jó egyetértésben szoktak élni az ilyen fajta
néppel. De azért még sem bocsátották be.
– Ha mindjárt maga Scanderbég vagy, sem lépsz be, ha egyszer a
Frangipáni várban voltál!
Már itt is értesülve vannak hát!
Tovább ballagott a csendes éjszakában. Rátért arra a kopár lejtőre, a mi
a Drága völgytől Fiume felé hajlik alá. Puszta, sivatag sziklatájék,
kutyatej, borókabozót az egyedüli növényzet rajta, a csillagos égre
sötéten mered fel egy roppant nagy keresztfa, körülburjánozva agnus
castus bokrokkal. Közel hozzá egy mély, kráteralakú szikladöbörben volt
egy cisterna, a minek a teteje le volt zárva lakattal. A víznek nagy
becse van itten. Az északi oldalán a döbörnek van egy barlangforma üreg
a sziklában, a mi ki van toldva egyszerű kőrakással emberi lakásformává.
E kőkori gunyhóban lakik annak a cisternának az őre, a kire a lakatnak a
kulcsa van bizva. Vándoroknak, búcsújáróknak ő szokta azt felnyitogatni,
s kap tőlük azért valami sovány alamizsnát.
A sivataglakó épen lakomához készült, ürgét fogott, azt sütötte
fanyárson, borókatargalynál. Biz az szegény ebéd.
Metell ennél is megkisérlé a szálláskérést, fényes tallért tánczoltatott
a tenyerében; le is ejté a földre, hogy csakúgy csengett. Nem csalta ki
vele az odujából a troglodythot.
– Rovinában voltál! Kiálta az rá. Ha zsák aranyat hoznál, azt sem
hagynám behozni az odumba. Eredj Isten hirével.
Azután csak arra akarta rávenni Metell, hogy nyissa ki számára a
cisternát, egy ital vizért.
– Elmenj! Nem kapsz! Hagyj nekem békét. Az én cisternámba bele nem
kóstolsz, ha ezüstté változol is, mint a tersatói apostol.
… Metell meg volt elégedve a tapasztalatával. Ilyen hely kellett neki
épen. Egészen megnyugtatva tért le a Fiume felé vezető útra s reggelre
visszaérkezett.