A Puntától kezdve fel a várig erős magas kőfal vonul fel, mely tágas
tért foglal körül. A tért mindenütt aszúfű fedi, rozsdás fák törzsei
meredeznek fel itt, amott, levél nélkül; egy-egy kék, vagy sárga
gyümölcs az ágon mutatja, hogy az fügefa volna. A leveleit elhordta a
bóra; magát is elvinné, ha jól meg nem kapaszkodnék a földben.
A kőkerítésnek kifelé két erős vasrács kapuja van: az egyik a kikötő
felé nyílik, a másik a Valle drio Porto Ré országútjára vezet. «Nyílik»,
«vezet», csak szójárás; be van az rozsdásodva mind a kettő, s
keresztül-kasul nőtt rajta a nagy veres bogyójú boróka: a dalmata partok
otthonos bozótja.
Maga a vár tömör négyszögű épület, mind a négy szögletén egy-egy
termetes gömbölyű toronynyal. A négy szárny mindegyikén hét magas ablak
van, földszint és emeleten; csak a tornyok kétemeletesek, hat ablak van
egymás fölött, minden ablakon erős vasrostélyok.
Kívülről rideg, visszariasztó a várkastély alakja, inkább romnak néz ki,
minthogy az alacsony tetőzet nem látszik ki a magas
homlok-párkányfaltól.
Mikor azonban a kapuja feltárul, gyönyörű építészeti perspektiva lepi
meg a belépőt: a vár mind négy szárnyát földszint, úgy mint az emeleten
széles folyosók futják körül, a miket tág ívre hajló boltozatok emelnek,
a földszinti boltozatok oszlopai tömörek, négyszögletüek, rusticus
fejezettel és talapzattal, az emeleteké karcsu pseudojoniai
márványpilléreken nyugszanak; e sok boltozat és oszlop szabályos és
mégis változékony tárlata, mindenféle árnyékaival és tört fényeivel,
megragadó képet mutat.
A széles, négyszögű kőlapokkal kirakott udvar közepén áll a márványból
faragott kút medenczéje; rajta a kettős czímer-paizs egy
marquis-koronával összefoglalva; az egyiken a kenyeretdagasztó oroszlán
(Frangipani), a másikon a szárnyas torony (Zrínyi).
Axamita körülhordozta az új gazdát a folyosókon: a szobákba nincs miért
betekinteni; azután levezette a pinczébe: azt már inkább érdemes végig
nézni, mert annak sok rekesztéke van. Az egyikből egy tágas
cseppkő-barlang nyílik, a mit hajdan mulatóhelynek is használtak; hő
nyárban ott megfagy a víz.
A tágas korridorokról vezetnek fel széles kőlépcsők a folyosókra, s
azokból az egyes tornyokba.
Mindegyik toronyból új meg új, elragadó panoráma nyílik meg a néző
előtt.
A buccarii öböl felé fordult torony ablakából végig látni az egész
kikötőn, a hegyoldalba felemelkedő városon, verestetejű házaival, a
regényes omladványon a város fölött; – a Porto Ré felé tekintő toronyból
a kertekkel, szőlőkkel körülvett városka tünik fel, a komor Zrínyi
várral, – az északi torony a kietlen Karst fehér sziklaoldalára bámul, a
min egyedüli épület a Calvaria, s egyedüli emberlakta hely – a temető.
Legelragadóbb a kilátás a déli toronyból; innen egész a fiumei öbölbe
belátni, háttérben a Monte maggioreval, Cherso és Veglia szigeteivel,
távol tengerről jövő vitorlás hajóival. Ott még a hegyoldalakat őserdők
sötétzöldje borítja.
Metell úr mind a négy tornyot sorba járta. Három szoba egymás fölött,
rovátkos boltozatokkal, képezi e tornyok belsejét. A három első torony
mindegyikének a szobáiban a falak tele vannak firkálva nevekkel, tréfás
és méla mondatokkal, franczia és olasz nyelven; közbe-közbe egy-egy
torzkép. A negyedik torony szobáinak falai nincsenek befirkálva; hanem
valami kezdetleges szobafestészetnek a nyomait mutatják. Ez a torony
abban is külömbözik a többitől, hogy az ajtók küszöbei fekete márványból
vannak, s felül a párkány czopfján egy-egy durván faragott férfi-fő
mered ki.
– Én ennek a toronynak a három szobáját választom a hugom számára
lakásul. Mondá az új vártulajdonos.
– Akkor bizonyára az egyedüli lakható helyet találta ki az úr a várában,
a mibe rögtön beköltözhetni; mondá Axamita őrmester leányasszony.
– Örülök rajta, ha a véleményeink mindjárt a kezdetnél így
összetalálkoznak. Hordassuk fel a bútorokat és egyéb csomagokat rögtön a
hajósokkal. Élelmiszerek pinczéjének, azt hiszem, legjobb lesz a
cseppkőbarlangot használni; mert az folyvást maga ujítja meg magát.
– Ezt is jól gondolta ki az úr. No hát menjünk a bútorokért, a míg
világos van.
(Vajjon mi jót találhatott Metell abban, hogy ennek az épületnek egy
osztálya megujítja magát? Saját tehetségéből, a régi stukkatur réteg
lecsepeg, s új pádimentumréteg kövesül belőle.)
– Még valamit akarok az úrnak megmutatni, mondá Axamita, kinek ez egész
séta alatt ki nem szakadt a pipa a szájából, egyre fujta a füstöt a
kegyetlen komisz dohányból, a mit a katonák számára árulnak.
A földszinti folyosóról nyilt egy kis alacsony vasajtó a szabadba.
Mikor azon kiléptek, Metell urat meglepte a váratlanul talált
kincshalmaz.
Igazán kincs volt: egy kis kertecske, tele délszaki növénynyel. Az egész
kert nem nagyobb hosszában húsz, széltében hat lépésnél. Azt is csak úgy
lehetett a pusztító természettől eldaczolni, hogy roppant sziklákból két
öles falat raktak körüle, a min a hegyekről alárohanó északi szél dühe
megtörik; csupán a tenger felé van egy kis rés törve a falon, a honnan
meredek sziklamélységbe látni alá. A kert el van hanyagolva; látszik,
hogy rég nem laktak itt oly emberek, a kik virágokban gyönyörködnek;
hanem egy terepélyes nagy rozmaringbokor mégis fel van kötözve egy a fal
mellől kihajló vén olajfához, úgy hogy az ott természetes lugast képez s
ez alá van támasztva egy nagy laposkő ülőhelynek.
– Ez az olajfa ér legtöbbet az egész háznál. Mondá Metell.
– Meghiszem azt, erősíté Axamita. Az egész esztendőre való olaj kikerül
róla a házhoz. Még most is van a tavalyiból.
Azzal félretolta a nagy lapos követ s felfedezte az alatta levő gömbölyü
medenczét, a mi csak úgy egyszerűen a sziklába volt vájva; a morlákoknak
ilyen az olajtartó edényük.
– Megkóstolhatja az úr: még most is édes és friss.
Metell úr azt is megtette. Pedig nem azért becsülte olyan nagyra azt a
szép ezüstlevelű fát ott a sziklaoldalban.
– Hanem erről a fáról senkinek se szóljon az úr, figyelmezteté őt
Axamita; mert ha megtudják azok az urak odalenn, hogy itt még egy olajfa
is van: arra külön fognak liczitácziót tartani.
Metell úr elnevette magát.
– Én pedig ezt nem azért mondtam, hogy nevessen rajta az úr. Ezen a
vidéken az a szokás, hogy ha egy darab földet eladnak, s annak
valamelyik szegletében van egy olajfa, vagy egy gesztenyefa, azt nem
adják el együtt a földdel: az a régi gazdánál marad; abból az egy fából
egy egész familia megél; azt beirják külön nagy könyvbe, s mikor egy
olyan fát dobra ütnek, elliczitálnak, akkor lenne ott az úr, majd
meglátná, hogy tudnak itt egymásra igérni az emberek: száz forintjával!
föl, ezerig; kétezerig. A vén olajfa, maronifa: kincs! Ha kikottyantja
az úr, hogy az olajfa itt van, elütik a kezéről; mert az olasz idegennek
fát meg nem enged venni; s akkor aztán tűrnie kell, hogy a vevő
keresztüljár a várán az olajfájához.
– Elfogom titkolni a jókedvemet.
Ideje volt lemenni a tengerparthoz; mert a nap már régen leáldozott s
csak a hosszú nyári alkony tartotta még a világosságot, az ég
narancssárga volt, alján rézvörös gőzkörbe hanyatló, a mi az aczélkék
tenger szinével oly vakító ellentétet mutatott; közelgett az éj s Metell
úrra még jó darab munka várt.
A mint a kikötőhöz leértek, a hajósmester eléjük jött s elkezdte
feltartóztathatatlan ékesszólással magyarázni, hogy az alkonyattal
együtt milyen kedvezőre fordul a szél, ők most könnyen
visszavitorlázhatnak a Buccariba. A Tonnaráról jelenték, hogy roppant
mennyiségű tinhal futott be a halkelepczébe; azt dolog lesz
felszállítani a fiumei halpiaczra. Azért szeretnék, ha az úr megengedné,
hogy a holmit kirakják a partra. Majd reggel aztán visszajönnek mindent
felhordani a várba. Akkor őt is visszaszállítják Fiuméba. A mostani
fuvart azonban óhajtaná a markában látni.
Metell úr nem talált semmi különöst a kivánságban: kifizette a
hajósmestert. Perczek mulva ki volt rakva mindenféle czók-mókja a
partra. A hajósok eloldták a lánczot, kifeszítették a vitorlát, s a sík
tenger hullámfodrain tova sikamolva integettek vissza Metell úrnak: «a
rivederci!»
– Ezek a birbonik most az urat gyöngén bolonddá tartották, mondá
Axamita; az ideig bele nem ártva magát az urak dolgába.
– Nem engem.
– Azok csakhogy a pénzüket megkaphatták az idejövetelért, nem fognak
holnap reggel idejönni, hogy az urat visszavigyék Fiuméba.
– Azt előre tudtam.
– Pedig Porto Réban sem fog az úr senkit kapni, a ki a szekerére
fölvegye, vagy a szamarát odaadja, hogyha innen a vár felől látja az
urat jönni.
– Attól sem ijedek meg! Mire való a két jó láb? Nincs Fiume olyan messze
Portó Rétól, mint Moszkva Páristól.
– Az már igaz.
– Arra is el voltam készülve, hogy ezt a bútorfélét innen a parttól a
várig majd felhordjuk szépen mi ketten magunk.
– Nem, uram, mi ketten nem.
– Hogyan? Kend nem segítene nekem?
– Majd felhordom én magam.
– De ezek nehezek. Egy fortepiano is van itt.
– Fortepiano! szólt megvetőleg Axamita. Hát mikor Wagramnál egy ágyúnk
megrekedt a sárban, s nem bírták kivontatni… eh, mit papolok én a régi
dolgokról? Gyere fortepiano!
Azzal a nehéz hangszekrényt alávetett karral felnyalábolva, felállítá
egyenesen a vékonyabb végére, a vastagabb részét átkötötte hevederrel, a
hátát neki vetette, a hevedert a két hóna alá ölté, s azzal a zongorát a
hátára döntve, megindult vele egyes egyedül, fel a hegytetőnek: még a
lába sem ingadozott. Hozzá szoktatták már az ilyen czepeléshez Axamita
őrmestert még leányasszony korában, a mikor még talán vőlegénye is volt,
s annak a ládáját, nyoszolyáját czepelte így a hátán Fiumétól Porto
Réig.
Mikor az utolsó darab podgyászt is vállára vette Axamita, azt mondá neki
Metell úr:
– Ezt a ládát majd bontsa fel kend őrmester, Axamita leányasszony,
találni fog benne meszet, vasgáliczot, chlórmeszet és hozzávaló
pamacsokat. Mielőtt az udvarról a szobákba felvinné a bútorokat, kérem,
meszelje ki ezzel a keverékkel mind a három szobáját annak a toronynak.
Axamita a szemébe nézett élesen.
– Tehát az úr teljesen ismeri az itteni állapotokat?
– Egészen ismerem.
– Jól van, úgy teszek.
– No hát jó éjszakát, Axamita őrmester leányasszony. Én most ballagok
vissza Fiuméba, holnap estére eljövök másodmagammal. Addig fogja ezt a
borravalót.
Axamita megnézte, arany volt. Ilyen még nincs a fazékban. A szájába
vette az aranyat.
– Azon a kapun a Valle felé kimehet az úr az országútra, utasítá aztán a
vár urát. Nincsen zárva, csak erősen kell feszíteni, mert meglehet, hogy
a sarkába rozsdásodott.
– Talán mégis jó volna ezentúl zárva tartani azt a kaput.
– Nem tudnám ki ellen? Nem jön ide ember, mondá Axamita s neki indult az
utolsó málhával, jártában vígan fütyülve az ismeretes moszkvai nótáját a
nagy Napoleonnak: «Már siess hazádba vissza vert seregem! Nekem ez a
muszka klima nem egem.»